Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-05 / 1. szám

A Ma Színháza fesztivál történetében,

r1 az előzmények alapján, a 13-as szám - a babonával ellentétben - szerencsésnek ígérkezett. Színházi életünkben ugyanis már valódi tettekben, konkrétumokban jelent meg az átalakítás szelleme. A 70-es évek elejétől tiltott szerzők fokozatos újbóli színpadra kerülése, a politikai tabuk körének csökkenése, a valódi társadalomkritika színpadi megjelenése jelezték az elmúlt két évadban: az ót körülvevő állóvízben a színházművészet lassan mozgásba lendült. Ennek a folyamatnak talán eddigi legnagyobb eredménye: az idei A Ma Színháza fesztiválra - történetében először - minden, a hatalom által megkívánt politikai, ideológiai követelménytől függetlenül, csak művészi szempontok alapján válogathatták ki az előadásokat az országos kínálatból. Mind Csehországban, mind Szlovákiában egy-egy - színházelméleti szakemberekből és kritikusokból álló - háromtagú bizottság, válogatott a színházak ajánlataiból. Az így összeállított kínálatot (összesen 21 előadást) láthattuk október 7-e és 13-a között Ostravában.

Hogy a fesztivál mégsem lett a színházművészet felhőtlen ünnepe és a két köztársaság legjobb produkcióinak szemléje, az mégis az ideológiai-politikai szempontokhoz való merev ragaszkodásnak köszönhető. Ezúttal azonban nem a hatalom által kiadott direktívákról, hanem a válogatók által fölvállalt szempontokról van szó. Érthetőnek tartom a törekvést: elsősorban a mai cseh drámaművészetből kell keresztmetszetet nyújtani, különös tekintettel az eddig tiltott, vagy nem jó szemmel nézett szerzők, illetve müvek bemutatására. így történhetett meg, hogy Ostravában két-két művel szerepelt Josef Topol és Karel Steigerwald, jelen volt Bohumll Hrabal, Arnost Goldflam, a külföldiek közül pedig Mihail Bulgakov. Jelenlétüket ugyanis többnyire színházon kívüli szempontok igazolták. Mindössze az egyik Steigerwald bemutató (Tatár búcsú, a Divadlo Na zábradlí előadásában Ivan Rajmont rendezte) képviselt egyértelműen jelentős színházi értéket. Egy morálisan lezüllött, etikai normáit elvesztő társadalomban a kisember szomorú sorsát bemutató művet a szerző még 1979-ben írta, de színpadra csak 1988-ban kerülhetett. A sajátos dramturgiájú, az idősíkokat és a teret szabadon váltogató művet Rajmont avatott kézzel állította színpadra. A kiváló színészi alkotások, a színpadon gyakran párhuzamosan zajló történésekkel felpörgetett ritmus magával ragadó és elgondolkoztató előadást eredményeztek. Kár, hogy éppen ez a produkció került méltatlan körülmények közé az ostravai Bábszínházban.

A felsorolt szerzők közül ezen kívül mindössze Arnost Goldflam Homok című művének a brünni Állami Színház kötelékébe tartozó Ha-Színház által, a szerző rendezésében történt színrevitele minősíthető - hibáival együtt is - gondolatébresztő, jelentős előadásnak. A Ha-Színház félig amatőr körülmények között dolgozó avantgárd csoport. Előadásukat nem a hagyományos dobozszínházi

térben, hanem az alternatív színház eszközeit felhasználva játsszák. A mű a közelmúlt történelméből fölmerülő álomképek, szubjektív látomások sorozata, melyekhez a szerzőrendező adekvát színházi formát talált. A baj csak az, hogy a vízió csupán az első harminc percben és a befejező képben volt meggyőző, revelatív hatású. A közbeeső csaknem egy óra önismétlésekkel, a szuggesztivitás hiányával, tempó- és ritmuszavarokkal küszködő, sokszor bizony unalmas függeléknek bizonyult.

Ezzel szemben teljesen félresikerült Steigerwald - talán a Tatár búcsúnál is izgalmasabb, aktuálisabb - darabjának, a Nápolyi kórnak a brünni Állami Színház-beli színrevitele. Václav Lautner rendezése elveszett a külsőségekben. A darab mondanivalóját (a totalitárius hatalom tragikomikus formában, többszálú cselekmény útján, több síkban bemutatott veszélyessége) tökéletesen félreértve, banalizálva, sterilen semmitmondó produkciót hozott létre. Steigerwaldnál is rosz- szabbul járt Josef Topol, akinek Farsang vége című drámája - Otomar Krejca rendezésében - bemutatása idején (1965-ben) egyszerre volt színházi és politikai szenzáció, és

máig emlegetett színháztörténeti eseménnyé vált. A darabot ezúttal a chebi színház tűzte műsorára, nem kis erkölcsi (lévén a szerző 1972 óta tiltott) és művészi (tekintettel Krejca rendezésének máig élő emlékére) bátorságot tanúsítva. Bátorságuk azonban sajnos a dilettantizmus kritikátlan mindent mérésének bizonyult. Az alapvető technikai fogyatékosságokkal teli, amatőr szinten is inkább gyengének, mint közepesnek minősíthető előadás a fesztivál egyik szégyenfoltja lett. Topol másik, immár a hallgatás éveiben írt és eddig be nem mutatott drámája, a Madarak hangja, sajnos nem igazán jó darab. A rendező, Jan Kacér minden igyekezete hiábavalónak bizonyult, mert a darab gyengéi mellett a prágai Vinohrady Színház színészeivel is meg kellett küzdenie, s ebben a küzdelemben ő maradt alul. Hiába hittük ugyanis, hogy a szavalós, deklamáló színházi stílusnak végleg befellegzett, a neves társulatból ezúttal csupán Jirina Jirásková tudta teljes mértékben levetkőzni.

Különösen fájdalmas csalódása volt a fesztiválnak a prágai Cinoherní klub vendégjátéka. Ivó Krobot rendező Brünn, Nyíregyháza és Lengyelország után saját színházában is megrendezte Hrabal Őfelsége pincére voltam című kisregényének általa és Peter Oslzly dramaturg által készített színpadi változatát. Bár felmerülhet a kérdés: menynyire étikus dolog ugyanazt a rendezést négy helyen „eladni“, a valódi kérdés nem ez. A brünni és a nyíregyházi produkció ugyanis egyértelműen igazolta: ezzel különleges összehasonlításokra nyílik lehetőség, színházkultúrák, stílusok találkozhatnak és termékenyíthetik meg egymást. A kérdés inkább az, miért marad a Cinoherní klub sokat próbált, tapasztalt művészei számára idegen ez a velejéig közép-európai sorsdráma, hogyan lehetséges, hogy szinte kivétel nélkül mindnyájan a „drámán kívül maradtak“; hihetetlen, üres szövegmondássá degradálva az előadást. A másjk kérdés: a számos kitűnő produkcióval rendelkező színház miért ezt a kevéssé sikerült alkotást nevezte a fesztiválra? (Erre a kérdésre a válogatás már ismertetett szempontjai nyújtanak magyarázatot.) Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a legidősebb Jan Öítét játszó id. Rudolf

Hrusínsky nem jött el Ostravába, s Hrabal darabzáró monológja, ami az ó előadásában a prágai produkció kiemelkedően legjobb része, megdöbbentő színházi pillanat, az öt helyettesítő J. Vondrásek interpretációjában üres szenvelgéssé egyszerűsödött.

Hogy mennyire kétes értékű dolog művészeten kívüli szempontok alapján válogatni, azt számos példa igazolta. Azt, hogy a színházesztétikánál maradva, milyen értékeket ismerhettünk volna meg, csupán egyetlen - de a legjobb cseh - produkció, a Hradec Králové-i Drek Bábszínház Ty/-adaptációja (A sztrakonicei dudás, Josef Krofta rendezésében) jelezte. Kiváló példáját láthattuk benne a klasszikusokhoz való, hamis tisztelet nélküli, alkotó hozzáállásnak. A társulat remekül ötvözi a bábjátékot és a színészi jelenlétet, elbűvölő muzikalitással, mozgáskultúrával rendelkezik, és ízig-vérig mai, kitűnő színházat csinál.

A szlovák válogatók kizárólag a színházi értékekre összpontosítottak. Az eredmény egyértelműen igazolta őket, a fesztivál közönségének pedig mélyenszántó tanulsággal szolgált. Igazolta ugyanis azt a - más, szerencsésebb „politikai éghajlatú“ vidékeken

természetes - alapelvet, hogy a művészetben mindig az esztétikai minőség, a művészi, erkölcsi tisztaság és a szakszerűség az elsődleges. Ezek, valamint az alkotók belső, művészi emberi koherenciája szükségesek a valódi értékteremtéshez. Ha őket bármiféle politikai, eszmei szempontoknak'alárendeljük ■- lett légyen az bármennyire nemes eszme vagy cél -, a művészet elveszíti hitelét, propagandaeszközzé züllik. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy valódi műalkotás nem hordozhat társadalmi-politikai mondanivalót, vagy nem szolgálhat magasztos célokat. Sőt! Az igazi művészt elsősorban kora erkölcsi problémái foglalkoztatják, s ezek legtöbbször társadalmi-politikai kérdések, illetve problémák is. Ha ezekről hitelesen, magas művészi, esztétikai színvonalon képes vallani, akkor képviseli igazán a társadalmi haladást. Ehhez persze nem szükséges a vulgáris aktualizálás és a „napi politizálás“. Csak a művek valódi tartalmát, a bennük rejlő lehetőségeket, belső törvényszerűségeit, és rendelkeznie kell a megfelelő technikai tudással, színpadismerettel is. A klasszikusok apli- kálására, a bennük rejlő aktuális mondanivaló meglelésére és meggyőző színpadi kimondására jó példával szolgált Lubomír Vajdicka Ibsen interpretációja (A nép ellensége, Szlovák Nemzeti Színház). Az emberi tisztaság és becsület reménytelen harcát a korrupt, hazug, a tömegeket manipuláló hatalommal, katartikus élményt nyújtó, megrázó erővel ábrázolja az előadás, hála a rendező stilári- san tiszta, pontos színpadi nyelvének és Martin Huba kiváló színészi teljesítményének. Ugyancsak a stiláris tisztaság és a kiváló színészi alakítások (Milan Lasica és Marián Labuda) jellemzik a Slovkoncert színházi stúdiójának, a Stúdió S-nek Mrozek-előadását (Emigránsok). Az emigráns lét, a fizikai és szellemi cselekvésképtelenség drámájának hiteles megidézése azt is bizonyítja: valódi művész nem elégszik meg a „tiltott gyümölcs“ bemutatásának kijáró érdeklődéssel és elismeréssel. Ügyelnie kell a művészi munka színvonalára is. Ha ezt megteszi, akkor viszont sikere kétszeres lesz: a művészi értékteremtésnek és a társadalmi-politikai tettnek kijáró elismerés egyaránt megilleti.

Előjelek a mai cseh drámákban

Küzdelem egy szerep korlátáival

Kovács Ildikó vizsgaelőadása

Varinak színházi és színpadi konvenciók, amelyek a pályakezdést és a pálya lezárását hivatottak szolgálni. Általában a színészi jutalomjáték, az életszakasz összegzésének is tekinthető vitathatatlan főszerep az, amire odafigyel a néző, s arra készül a színész. Kevésbé kíséri figyelem a pályáját most kezdő, esetleg vizsgaelőadáson bemutatkozó színészt.

Nehéz eldönteni, melyik a jobb: ha már az első főszerep sikert hoz a fiatal színész számára, vagy a csendes helytállás, esetleg a kudarc. A színész helyzete mindkét esetben ugyanaz, mert bizonyítania kell, hogy a siker nem véletlenek szerencsés egybeesése nyomán született. Nem kevésbé

hajtja a becsvágy, ha elmarad a várva várt „kulisszaszaggató" siker.

Kovács Ildikó végzős diákja a pozsonyi (Bratislava) Színművészeti Főiskolának. Schwajda György Segítség című komédiájában Arankát játssza, akit elesettségében is eleven érzelemmel, tudatosan vállalt sorssal élő asz- szonynak formált meg. Kétségtelen, hogy Kovács Ildikó fiatal szépsége, szőke haja, nem illúziókeltő egy lumpen szinten élő munkáscsalád alagsori lakásában. Egyoldalú előítélettel akár azt is lehet állítani, hogy nem neki való a szerep. De hát ki tudja, honnan került ebbe a miliőbe ez a fiatalasszony? Schwajda György komédiájának egyik alapvető hiányossága, hogy egy komiMegőrzi emberi méltóságát

(Varga Róbert felvétele)

kus helyzetet elnyújtva (rta meg darabját. Ezért sem látható világosan Aranka előélete, hiszen kerülhetett ő Józsi mellé úgyis, hogy még nem volt felnőtt, éppen ezért nem lehet Kovács Ildikó játékán konvenciókat számonkérní.

Arankában nemcsak az anya, a feleség tragédiája sűrűsödik, ott van a szépség romlásának, pusztulásának a folyamata is. Számomra a társadalom sugallta előítélet, mely szerint a legalsóbb társadalmi rétegben élő családok tagjai csak rosszak, romlott arcúak, rongyosak, piszkosak lehetnek, egyáltalán nem képviselne tragi- kusságot ebben a játékban. Kovács Ildikó pontosan játszotta el azt a feleséget, aki alapvető szocializáltságával a szűkös anyagi helyzetben, a kiúttalanság családi közegében is megőrzi emberi méltóságát, optimizmusát, s teszi ezt egészen addig, míg a „segítőkész“ társadalom el nem rontja az élniakarásnak ezt a tiszta játékát.

DUSZA ISTVÁN

Közvetlen politikai áthallásokat nélkülöző, de mindenképpen művészi sikernek elkönyvelhető a Stúdió S másik produkciója. Süs- kind A nagybőgő című monodrámáját, melyet- csakúgy mint az Emigránsokat - a kiváló dramaturgként ismert Martin Porubjakrende- zett (ezúttal a főszereplő Martin Hubával közösen). Ironikus felhangokkal teli, szórakoztató színházat játszanak, melyből ugyan hiányoznak a sikertelen művész lelki gyötrődései, a felvállalt stílust azonban következetesen és igen magas művészi színvonalon valósítják meg.

Szinte egyértelmű szakmai és közönségsikere ellenére a magam részéről problematikusnak tartom a túrócszentmártoni színház Baal előadását (Roman Polák rendezésében). A rendező a „magas művészet“ és a „közönségelőadás“ szintézisére törekedett. A darabot Richard Müller zenéjével „rockositotta“. Az előadás ugyan igazolta a társulat magas szakmai színvonalát és tisztes hozzáállását, mégis amolyan félúton megrekedt próbálkozás maradt. Roman Polák és a színház másik produkciója ezzel szemben egyértelműen kiemelkedő alkotás, a jelenlevők túlnyomó többségének véleménye szerint a szemle legjobb előadása volt. A Marivaux Vita című darabjából Érintések és kapcsolatok címmel készített produkció voltaképpen egy színházi kísérlet. A sokat kárhoztatott Marivauxból, Martin Porubjak dramaturg hathatós közreműködésével lenyűgözően mai, „aktuális“, hatásosan szórakoztató, a hagyományos és a mozgásszínház ötvözetével új formát teremtő előadás született.

A politikai aktualitás és az esztétikai, formai megvalósítás egyensúlyának kényes voltára szolgált példaként a nagyszombati (Trnava) Gyermek- és Ifjúsági Színház Majakovszkij előadása (Téma: Majakovszkij). A költő verseiből és életrajzi elemeiből összeállított színpadi mű Blaho Uhlár rendező sajátos, általa kidolgozott formai újítása (drámai alapanyag nélküli, az alkotás folyamatában szabad asszociációkból és rögtönzésekből kialakuló produkciók) sem tudta elfeledni: az előadás menthetetlenül aktualitását veszítette. A két évvel ezelőtti bemutató idején még forradalminak tűnő műről, melynek vezérfonala a bürokrácia elleni harc - elveszítve az újszerűség, a meglepetés erejét -, kiderült, hogy önálló művészi - esztétikai értékei- a kiváló színészi alakítások és a formailag nem kárhoztatható újszerű stílus 'ellenére- önmagukban nem állnak meg, nem képviselnek maradandó értéket.

Hogy a „tiltott“ szerzők bemutatásának nem a rossz előadások fesztiválműsorba való beiktatása a méltó és szellemi izgalmat kiváltó formája, azt a Cseh Drámaművészek Szövetsége által rendezett szerzői felolvasások bizonyították. Közülük is elsősorban Milan Uhde Nagyon csendes Ave című darabjának felolvasása nyújtott maradandó élményt a jelenlevőknek.

Az idei A Ma Színháza fesztivál valódi értéke tehát tanulságaiban rejlett. Közülük a legfontosabbat már föntebb kifejtettem. Ezenkívül kiderült, hogy a szlovák színházakban számos kiváló előadás születik (úgy „aktuálisan politizáló“, mint „tisztán esztetizáló“); igazolta, hogy Szlovákiában kiegyensúlyozottabb a fővárosi és a vidéki színházak színvonala. Hiányoznak viszont a mai szlovák drámák előadásai és az alternatív, a stúdiószínházi törekvések. A cseh színházban éppen az ilyen jellegű produkciók képviselik a legjelentősebb művészi értékeket. Csehországban óriási az igyekezet a sokáig tiltott szerzők és művek színrevitelére. Közöttük számos kiemelkedő alkotás, jelentős drámai érték lelhető föl, legtöbbször viszont még hiányzik ezek adekvát színpadi megfogalmazása. Számos szerző viszont még mindig a hiányával kiált a színpadon. _ HIZSNYANGÉZA