Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-02 / 5. szám
Q_inte kimondani, leírni is elképesztő: Csoóri Sándor hatvanÖZ éves. Mint a nyugodt víztükörbe csapódó kő indulata, úgy ért - s vélhetően nemcsak engem - ez az évforduló, hisz ővele kapcsolatban az ember sosem gondolt az időre, évekre, korra. Csoóri Sándor kortalan. A tékozló fiú, az örökifjú garabonciás, a magyar politika élő lelkiismerete: öregember? Hihetetlen, és valahol nem is igaz. Hogyan lehet egy embert életkorral megverni, rásütni az ikszek megbélyegző pecsétjét, mikor ez semmit se számít? Hisz valahányszor látom, látjuk veséző tekintetét, olvassuk verseit, amelyekből sosem vész ki az indulat, mindannyiszor arra gondolhatunk: ilyen belső tűzzel nem lehet öregedni! Megszoktuk Illyés bölcs aggastyán fejét, Sütő András jóságos, szinte kisfiús bája mögött is az évek arcullegyintését, Weöres Sándor úgy hagyott itt minket, mint aki jól végezte dolgát, a polipkarokként szétágazó életmű egy gyerekes aggastyánt vett körül utolsó éveiben. Megszoktuk, hogy a toliforgatók korán vénülnek, távoznak, s úgy égnek végig az életpályák, akár a gyújtózsinór a nagy terrorista, az idő markában, úgy esnek ki legjobbjaink az idő kezéből, mintha eleve ez lenne a rendeltetésük, erre készülődnének - oly gyors és intenzív életet élnek, mintha kétszer olyan gyorsan élnének, mint más halandók. Néha az az érzése az embernek, alig lép be valaki az irodalomba, alig adott ki egy-egy kötetnyi verset, novellát, néhány regényt, s már haja hullik, homloka fölfelé kúszik, táskákat hord a szeme alatt, s egyszer csak azt olvasod, hatvan-, hetvenéves. De Csoóri Sándor nem öregedhet meg! Nem fáradhat meg, hisz szükségünk van rá, sokkal inkább, mint miniszterekre, felkent politikusokra, hidegfejű bankárokra. Ha másért nem, hogy tudjuk: „Lehettem volna léha szökevény itt, / szemfüles világ-tanú, / de szavak, hóförgetegek és botorkáló esők / barátja lettem inkább, / aki hátracsavart fejjel is / a maga megtéríthetetlen álmát / álmodja végig: / a félresiklatott remény évszázadában / az erőtlen szabadokét.“ Mi a fiatalság titka? Mi a titka annak, hogy valaki sem fizikailag, sem szellemileg nem fárad meg, mi az a hétpecsétes titok, ami nem roncsolja szét a személyiséget, nem építi le az alkotó elmét? Nincs titok. Csoórinak sincs ilyen titka. Nincsenek korszakai, stílusai, váltásai, műve nem tagolható, nem lehet dekázgatni az első verskötetek, esszék és az utóbbi évek írásai között. S bár ő maga mondta egyszer, sajnálja, hogy „aprópénzre“, esszére, prózára, forgató- könyvre váltotta olykor a költészetet, azt hiszem, prózája, hangos elmélkedése épp oly fontos volt számunkra mindig, mint verseiben élő „megrögzött fájdalma“. Mert hitele volt ennek is, annak is. Hiteles minden sora, mert olyan emberi-művészi tartás van mögötte, amire égtájunkon mindig égetően szükség volt, amelyre mindig fel lehetett nézni, amit ugyan kikezdték olykor a tökmagjankók, csipkelődtek vele, amely azonban kiállta a próbát. „Azok a fölmagasztalt egysze- műek, / azok a mindig egytestben élő, hajas szobrok, / azok a márvány- és téglanyakúak csak néznek engem, / csontjuk északi oldala, mint az erdő fáié, mohás - / mozdulatlanok, tehát megítélnek, / mozdulatlanok tehát sziszegve kérdezik: hová? / apám havas udvarából / az aládúcolt egekig: miért? / mintha elmozdulásaim fájdalmát irigyelnék“ - írta a hetvenes évek közepén, égtájunk imaginárius prófétáinak válaszolva, egyszersmind kimondva a két bűvös szót: elmozdulásaim fájdalma. Talán ez a két szó a kulcs Csoóri világához, ha lehet így sarkítani egy életművet, egy alkotói képet. Nem lazítani soha, nem bezárkózni a hetedik szobába, nem kísérletezgetni, nem köldök-nézegetni, hanem vállalva akár a súlyos csömöröket, az országnyi csönd nyomasztó taglóját, a ki-kifulladó szív meghajszoltságát, vállalni mindent, ami mások számára vállalhatatlan. Mint legutóbbi kötetében, A világ emlékműveiben írja: „Magam sem értem: sokszor ott álltam én, / ahová már csak egy madár / mert volna leszállni gyanútlanul.“ Másutt így válaszolja meg a ki vagyok? kérdést: „Senki, senki - nyugtatnám őket -, csak egy / tüntető tömeg emléke, amely megállíthatatlanul / vonul utcáról utcára, mint néma körmenet.“ Tudjuk, Csoóri Sándor nevét - az emlékezetes Duray-kötet előszava óta zárolták nálunk is a kultúra cenzorai, azzal a balga reménnyel, amellyel az elbújni akaró gyermek takarja el a szemét: ha ő nem látja a világot, a világ se látja őt. Csoórit mindig láttuk, határon innen és túl, hitelességéhez, emberi tartásához, művészi tettéhez föl nem érhetett a cenzori hályog. Szemeinket a kozmopoliták és a hőzöngők sem tudták elhomályosítani. Heinrich Böll, Dürrenmatt és mások mellett ő is a tiltott gyümölcsök kosarába került, mert a szó tiszta fegyverét rettegte a piszkos eszközökkel dolgozó hatalom. Befejezésül hadd nézzek a lelkiismeretemmel farkasszemet' mikor az 1980-ban megjelenő első kötetem egyik versét, az Arcrablókat Csoóri Sándornak ajánlottam, a kiadó nem engedte a vers címe alá odaírni a nevét. így jelent meg a Cs. S.-nek ajánlott vers, s így maradt rossz íz a számban mind a mai napig. A kissé türelmetlen, első kötetét váró költő fejet hajtott a kiadói cenzor akarata előtt, mintha akkor nem tudta volna, mennyire fontosak a nevek. Bizonyos nevek. Kereken tíz év elmúltával szeretném megkövetni a költőt: nem én szégyelltem a nevét. Én vállaltam volna akkor is, vállalom ma is. Köszöntjük korunk egyik legnagyobb és legfiatalabb magyar költőjét! KÖVESDI KÁROLY CSOÓRI SÁNDOR Meghallod-e még? Fakó nép, mennek a napok, az évek, meghallod-e még néha cipőd ideges kopogását a kövezeten s elcsukló himnuszaidat? Kivirágzik az idén is minden akác, minden gesztenye, minden somfa. Az országalapító kéz naponta megjelenik fölöttük a hajnali hűvösségben s végigsimítja valamennyit. Ráismersz-e erre a fáradhatatlan, akaratos kézre a lombok között? Ráismersz-e suhanására magadban? Vagy neked is már csak a balsors magyar? Elnézlek hömpölygéseid közben néhanap: sok már a sorvadt kísértet soraidban, a megkérgesedett szemű távolodó, sok, aki a szalma-szakállas nyár zenéjét is úgy hallgatja, mintha koldus-Tinódit hallgatna épp egy utcasarkon. Lehetne száz okom hát, hogy múltidőben beszéljek rólad, kihaló madárfajok és beomlott kutak hangján. De te olyan vagy nekem, mint a költészetem: a fájdalmakból is világ születik mindig s a szégyenből is páncélos égbolt. Fakó nép, mennek a napok, az évek meghallod-e még távozásuk kényes visszhangját magadban s agyonénekelt himnuszaidat? Úgy néztek rám Úgy néztek rám mindannyian, mint eltökélt merénylőre, aki kővel dobálja meg a hattyúkat a városligeti tóban , s elevenen temeti el a fülemülét. Ha volna Istenetek, elalvás előtt nála panaszolnátok be pironkodva, de így, behúzott nyakkal, a gallér kemény abroncsából csak bámuljátok zárkózott sétáimat az ég alatt. Özönlenek a napsütésből elő az autók, özönlenek fegyverek, sikoltások, kiszakad a csalán a földből; a hátam mögött huzatos szájjal arról suttogtok mégis: nem az én bűnöm ez a világ? a névtelen sok bajt nem én hozom-e rátok? s a halál lángragyúlt gondolatával nem én járok-e titkos találkára? Nagy, lomha függönyök húzódnak szét s csapódnak össze zajtalan, szemek tolongnak a felhők alatt is ismeretlenül: szeretnék tudni: ki vagyok? Senki, senki - nyugtatnám őket csak egy tüntető tömeg emléke, amely megállíthatatlanul vonul utcáról utcára, mint néma körmenet. Kopog mögötte a beton, kopog az idő. Jóslat Eljön az utolsó tavasz, az összeomlás előtti utolsó nyár is, de az ítélet újra elmarad. A tettesek kisompolyognak sunyin a szobákból, az égboltot utánzó üvegcsillárok alól, ki a szabadba, a fák közé és összevegyülnek majd a reumás árnyékokkal. A parkokban tücskök, a jövendőmondó szobrok tövében részegek öklendeznek. Nem kérdez senki semmit. A kifosztottak arca földúltabb lesz, mint a bűnözőké. T T_„7 látszik, a toll olyan, mi U fi y csak valamivel jobb, ilyet nem mindig kapni. Vida viz^f hidegen és titokzatosan csillogó hej a villódzás zavarja a döntésben - ír sem -,'bár ehhez a tolinak semmi köze zöldes toll elegáns, mint egy külföldi 1 gadó, de a hegye időnként fullánkr különösen amikor ráereszkedik a fehér papírlapra. Úgy tűnik, mérges fullánk de Vida senkit sem szúr meg vel< önmagát nem, persze - magát, világi a fehér lap fölött a toll hirtelen újrí válik, sőt kígyó módjára sziszegni kéz méreg lehetne. Nincs itt semmiféle mér ság, Vida nem panaszlevélet ír, ann szerelmesét, még senkinek sem küldőt levelet, ő sem kapott senkitől - ped szonhét esztendős, és négy éve feji egyetemet. Nem az ő hibája - vagy hogy az évfolyamukon öt fiú és hu lány tanult, a munkahelyén pedig a egy sereg lány cicomázta magát, hog; csavarja a férfiakat, akik közül hám hárman elváltak, kettő pedig agglegén Ostobaság, persze, ostobaság, de arr és kerek könyöke erősen odasimul liliomlaphoz és a törékeny, modem amely recsegve inogni, s a toll az erőse rított ujjakban sziszegni kezd, Vidanal mintha szerelmes levelet készülne írni habozik, nem bízik sem a kezében, sí ban, sem a toll fullánkjában. Leheti a nyilatkozat szerelmes levéllé váltc mérmetlenné, nyílt levéllé, amelybő; gúnyt űzhetne! fis mégis, a gúny gondo szédül, mint gyermekkorában, amik a vékony, hótalan jégen - s hirtelen-} felugrott, a jég megmozdult a lába a gumi, és lentről, torkába fojtva haragosan nézett a fekete szörny... Nem, nem szerelmes levelet, bead írni. Egy közönséges beadványt a bizottsághoz, a kérvényekkel eláraszt gyi osztálynak, hogy cseréljék el bárm rossz és hideg szobára az övét - a 1 nagy fáradozások árán szerzett oázist még pálma is nő, szétterpesztett le\ fényesek, mint a pléh! És a pálma, az ható polc, a virágvázák a gyűrűző fo kai, a különböző színűre festett falak: hányóan néznek Vidára, mint a jó, kiss barátok. Ha arra gondol, hogy egy na költöznie, Vidát elönti a hideg, minth; Kihalt pusztán állna, karjaiban tartva i a kényelmes lakásban ápolt törékeny és nemcsak ezeket - a különböző színű elegáns pálma árnyékát, a zöld állólá mes fényét is... Vida szereti a széf különösen a moderneket, könnyűek: két, de nem miattuk, azaz - nem cs iszik naponta háromszor kávét, a kuporgatva, és mit sem kímélve egész re, igaz, egyelőre nem panaszkodhat, ta, nem, titokban remélte... Most nem akart vagy remélt. Kiderült, hiábav; vágya és erőfeszítése, amióta a s: s volt nyugdíjas Stefanija szobájába 1 a szörnyű ember, Jurgis Stalauskas, ; mestere... Vida kínlódik, nem tudja, r a tolitól, irtózik a papírtól, a férfi pedij ban szórakozik, na, ha nem szórakí gúnyolódik, és ha nem, akkor még gondolja, hogy a keskeny falon túl... Társbérleti lakásuk van, de tűrhető, Vidán és Stalauskas mérnökön kívül ; len, csendes házaspár lakik itt, de 1: lehet számítani erre a csendre - mi, a fülsiketítő csönd készteti arra, hfegy t jón, és valamit, talán megengedhetetle szúállót írjon? Úgy megduzzad, mint e; és az elűzhetetlen csönd olyan, mint i bomba, amilyet nemegyszer látott : Úgy rémlik, rögtön felrobban, de m senkit, csak feldönti, és még hallh a csend, mint a robbanás előtt - li csönd hatol át a Stalauskas szobáját vékony falon! Korábban, amikor él Vida semmit sem hallott, bár az ö néhány macskát tartott, és azok nyávc redzkedtek, most pedig hallani, hogy ti R eggel a mester utasítást adott Szaska Gyatlovnak, hogy ásson ki egy vizesárkot. Szaska elment lapátért. A ház mögött Vahramejevbe botlott, aki a fűben ült és cigarettázott. Elmerengve dörzsölgette mezte-_ len lábujjait. A gumicsizmája mellette hevert.- Ide hallgass, Vahramejev! - mondta Szaska. - A mester utasítást adott, hogy ássak egy árkot.- Vahramejev köhögni kezdett a cigarettafüsttől.- Hogyan? - kérdezte. - Csak úgy, gondolt egyet és utasítást adott?- Bizony adott.- Vagyis megparancsolta!- És te?- Mit én? Viszem a lapátot.- Mész ásni?- Hát mit csináljak?- Hogyhogy, mit? Hát hol itt az átnevelés? A meggyőzés? így soha Köszöntjük a hatvanéves CSOÓRI SÁNDORT
