Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-02 / 5. szám
ibbi, eles, toll 5 ez 'agy gos- ófo- nlít, dien dne, csak , de ikká •oda aba- ésbé raes hu- : az ? rom slőtt cöré sek, szes izált aoz, szűnik, csak ipírlogy szesnki /ida ladt feen nint tást, ikar ajtó ásüicsi, nes, ben yan >ukroknredött kell egy sket kát, l, az slle- kat, esettük lkat imi- kar- mit den Iba, zött ;yár „fél ájá- :kor rém íjos, kiesem 1 ez ;ad--1_ 3SZnat, itett >an. neg lesz yen evő úja, ony ikééseken a csend, amely elönti a kifényesített parkettát, s karcsú kisasztallábat, még a tollat tartó ujjait is... Robbant! Nem tudná megmondani, hol és mi robbant, de a toll hegye reszketni kezd, remeg Vida válla, hullámzik magas melle, amelyet nej- lonszvettere takar. A falon áttörnek a szavak, talán nem is szavak - repeszdarabok - és széthasítják a kisasztalt, a pálmát, a zenegépet, Vida feje felé fordulnak, hiába szorítja tenyerébe. Hangosan beszél a férfi, fülsiketítőén, mint a mennydörgés. Ki más beszélne, ha nem az ostoba Stalaus- kas? Na, még a neve is ritkaságszámba megy manapság - Jurgis! George lehetne vagy Joe, mint az egyik munkatársuk, az orrát fennhordó agglegény -, de megérti-e az effajta? Úgy beszél, mint egy igazi Jurgis, dörmögő hangon, durván, műveletlenül. Kár, hogy a mérnököket - most sok mérnök van - nem lehet megkülönböztetni a rriunkásoktól - vajon az igazi mérnök tudna úgy bőgni, hogy a falon a virágcserepek megmozduljanak? Stalauskas hangjától borzongani kezd, mintha faháncs szurkálná a hátát, de még gyűlöletesebb a falon átszűrődő női hang. A nő le s föl a száraz ágakon. A férfi falusi nevével, nagy, parasztos kezével, bár mester és mérnök, mégis olyan, mint egy falusi. Elkapja, szétmorzsolja ezt a nevetést, mint a zsenge hajtásokat. Karjaiba veszi a kimerült nőt, csókolja durva ajkaival, szemét, nyakát, haját és száját - a züllött csókolja a feslettet!... Befoghatná a fülét,' kiabálhatna, ordíthatna - mégis hallaná, látná... Recseg a parketta, nem bírja a nagy súlyt, ropog a másik, lehet, Stalauskas viszi a szobába a nőt - bizonyára a sarokba, ahol a férfi ágya áll. Vidának ég a keze, melle, arca, mint a láng, úgy égeti őt Stalauskas lélegzete, és ennek a nőnek a szuszo- gása és kettejük lihegése. El kellene futni, kiabálni, eltűnni, de elhagyta az ereje, nem tud megmozdulni, pedig nekik kellene a föld alá süllyedniük, ha van igazság... És lám, hallatszik a hancúrozás, mintha a kezek igyekeznének kiszabadulni a kezekből, és teljesen váratlanul sóhajtás tör ki:- Engedj 1 Ha nem eresztesz el... Nem tűrlek tovább... Soha többé be nem teszem ide a lábam ... Jurgis!- Jól van, jól... Nyugodj meg - tér magához Jurgis. Hangja rekedt és panaszos. Vida még nem MYKOLAS SLUCKIS sétál, és beszél, nem, nem beszél - suttog, de a suttogás megremegteti a fület, fejet, az elöl el nem menekülhetsz, el nem bújhatsz. Ugyanolyan a nő nevetése is - tompa, csendes, olyan, mint amikor a vödröt a kútba merítik, de Vida hallja a néhány turbékoló nőt, akik nem vártak huszonhét évig, bizonyára bátran írtak szerelmes leveleket, és szégyenkezés nélkül olvasták a választ. És hogy beszélnek azok ketten, micsoda szavakkal, mintha azt hinnék, nem hallja senki, vagy talán éppen hogy hallják őket? Még négy fal között, kettesben maradva sem szabad így beszélni, az anyanyelv iránti tiszteletből törődni kell a szavak jelentésével... Ki hallott már olyat, hogy egy nő a férfihoz menve, nem fontos, kicsoda az a nő és ki az a férfi, olyan lapos, olyan idétlen bókokkal áll elő:- Jurgia, te nagyorrú! Nem tudtam, hogy nagyorrú vagy, különben rád se néztem volna... Te nagyorrúm! S a férfi - ne hallgassátok! - válaszol a nőnek, mégiscsak nő, nem fontos, hogy milyen:-Tudod-e, te mi vagy? Tojó fúrj! Kicsi, törékeny fürjecske!- Mit mondtál? Kövér vagyok? Csúnya kövér?- Várj csak, várj. Te talán nem tudod, hogy a Kaukázusban a fúrj ínyencfalat? A sült fürj.-Ha már csemege... Te mégis nagyorrú és csúnya vagy!- Ni csak, megesz téged ez a hosszúorrú, tudod-e? Megsüt és befal szőröstül-bőröstül. Vigyázz! Vida hallgatja, s szájában émelygést érez, núnt- ha valaki sáros bakanccsal taposná a frissen kefélt parkettáját, és maga elé képzeli, hogyan simogat az a női kéz - lehet, hogy az a nő sehol sem dolgozik, biztosan nem dolgozik! - szégyentelenül húzogatja Stalauskas orrát, bár Jurgis orra semmivel sem hosszabb, mint másoké, talán egy kicsit nagyobb, mert férfiorr - de olyan nagy, magas férfi! Az meg nem fürj, mint ahogy teszi magát - fekete, prédaleső varjú, berepült egy idegen fészekbe. Locsog a falon túl, hol fürjnek, hol csalogánynak tetteti magát, amit csak akartok, és amikor beröppen az utcáról a folyosóra, mindig úgy száll fel, mint egy varjú, haja kilóg fejkendője alól, orrlyukai kitágulnak, mintha megkergették volna... Elhaltak, végre elnémultak a hangok, a repeszdarabok zápora megszűnt, de jobb a repeszek ropogása, mint Stalauskas lihegése és a csendes, csábos kacarászás, ennek a fürjecskének és varjúnak a nevetése, amibe Vida belesüpped, mint a futóhomokba. Lehet, kergetőznek, hiszen reng a szoba, a női nevetés ide-oda szökken, mint a tűz hallotta ilyen bátortalanul beszélni, a férfi tudálékos Volt, lebecsülte a szomorkodókat és kételkedőket.-Te haragszol... Jurgis, ismerd be, haragszol...- Nem jó szó, hogy haragszom... Nem bírom tovább... Értsd meg!-Én sem tudom... Mint valami tolvaj, bűnöző... Korábban vele kínlódtam, most pedig veled, úgy látszik, még jobban, mint egy ledér nő, akit mindenki leköphet! Sírás hallatszott, a nő, aki az előbb még kacagott, pattogott, mint a vidám tűz, csúnyán, szipogva sír. Vida csodálkozik, hogy ez a fehérnép sírni is tud, méghozzá milyen nőiesen! Talán csak teszi magát - ez a férjes és tenyéren hordozott, tetteti magát: Ő pedig megkönnyebbült, újra érzi, hogy lélegzik, van keze, lába, kényelmes szobájában ül, szinte világosan tud gondolkozni.- Nyugodj meg... De mondd, miért? Hiszen együtt laktok... Nem szerettétek és most sem szeretitek egymást... Vert téged... téged... Már nem vagytok férj és feleség... Az, hogy a bíróság még nem akar elválasztani? Formaság!- De én nem vagyok képes e formaság nélkül... És itt nem a formaság a lényeg... Ti, férfiak, nem értitek... „Férfiaké Azt mondta, „férfiak“, ő, a férjes, tudja, mi az a férfi, de hiszen azt mondta, „férfiak“, biztosan nem eggyel volt dolga, és most Jurgisra vágyik, aki beköltözött a nyugdíjas Stefa- nija szobájába, s vele együtt - a falat remegtető, nevető férfival - megtelepedett a remény, a zavaros, hamis remény, amely megzavarta Vida életét, arra kényszerítette, hogy különböző színekre fesse a falakat, naponta háromszor kávét igyék, és a bútorüzletbe rohangáljon... Ennek a ragadozó nőnek honnan van bátorsága rátámadni egy idegen reményre, és még zokogni is, mintha tőle vették volna el a reményt?- Mit akarsz? Jurgis újra olyan, mint mindig, goromba - nem, férfias! -, aki nem tűri az ellentmondást, a zavaros helyzeteket, és Vida türelmetlenül vár - igen, hadd mondja meg végül, mit akar az a nő a megható sírásával.- És te, Jurgis, hallasz? Hadd legyen úgy, mint régebb... A két szörnyű év nélkül, a szüleinél való lakodalom nélkül... Hát olyan nehéz megérteni engem, Jurgis? > Jurgis mormog valamit, mint egy bűnös, szinte összeszedte magát, s lám, újra ellágyult, és ez a csaló, ez a betörő azt tesz vele, amit akar - vele, akit Vida fél megszólítani, akinek a szobáját titokban kisöpri, amikor az elmegy otthonról. A- Jurgis, nem akarom az egyik férjet a másikra cserélni... A rosszat jóra... - Nem érti: védekezik-e a nő, vagy úgy beszél, mintha beteget ápolna, akit vigasztalni kell... - Ügy vágyom hozzád jönni, mint ahogy először tettem... Egészségesen, sebek nélkül... Derűsen!... Jurgis, Jurgis, miért nem veled találkoztam először? Nem, nem, írni kell, feltétlenül írni, és nem szerelmes levelet, hanem kérvényt! Végül is nem fontos, mit - kérvényt vagy panaszt, csak ne hallja, ne hallja ezt a beszédet, nem lényeges, hogy igaz-e vagy csak kitalált. Vida gyűlölni kezdi önmagát és mindent, ha továbbra is itt marad, a védtelen kényelemben, az idegen szenvedélyektől áthatott oázisban. Nincs fából, huszonhét éves, jól ismeri tojásdad orrát a tükörben, és teit, fehér nyakát, amely holnap-holnapután ráncosodni kezd - elég a szívnek megremegni az idegen élményektől. Vida megragadja a tollat, amelynek hegye újra olyan, mint .a fullánk, jólesik neki, hogy kezében tartja a mérges fullánkot még akkor is, ha e fullánk a saját szívébe fúródik; most már minden mindegy... Kopogtatás hallatszik, valakinek eszébe jut Vida, valakinek szüksége van rá, lehet, a szomszédék vagy a postásnő, lehet, valaki más; a hívatlan vendégek elől nem menekülhetsz a társbérleti lakásban. Vida hazudik magának, áltatja magát, hiszen, jól ismeri ezt a kopogtatást, a dörömbölő, bogos ujjakat. Mérnök, főnök, de a keze durva, mint egy munkásé, recseg tőle a furnérajtó- ujjától és a nehéz súlytól - hisz ott, a szomszéd szobában tovább sír a nő, és Jurgis zavartan topog.- Viduk, alszol-e? Hé, Viduk! Viduk felugrik, eldugja a tollat és a papírt, rendbe szedi zilált haját - érte, nem másért hordja a kontyot! - sietve magára húzza szvetterét, mely úgy lóg a mellén, hogy kézzel kell odaszorítania. Csak észre ne vegye az izgalmát, félelmét és örömét - igen, az örömet, hogy Stalauskas itt van a szobájában, mást csókolt, és mást kapott ölbe, de mégis...- Tessék! Vida hangja hideg, még akkor is képes fagyosan beszélni, amikor üvölteni tudna az örömtől, olyan benne’ ez a hang, mint a zenegépre rakott lemez, mind gyakrabban beszél ezen a hangon a munkahelyén, ahol szinte csupa nő van és az utcán, amikor véletlenül kérdeznek tőle valamit. Itt van Stalauskas, nagy arca egymástól távol álló kedves szemeivel, vállai, a házigyapjúból kötött durva pulóvere, és valami alig látható, fehéren leng a pulóvere és borzas feje fölött - biztosan kezek, annak a halkan sírdogáló nőnek a kezei. Stalauskason az a nő érződik, annak a parfümje, ostobasága, szemérmetlensége, rémlik fel Vida előtt, s már nemcsak a hangja lesz fagyos, hanem az arca is. Gyűlöli önmaga megnyúlt, deszkalapos arcát, de nem tudja elűzni a fagyott fintort.- Mit akar, Stalauskas elvtárs? Nem hagyott nyugton egész éjszaka! Stalauskas nein törődik a fagyos arccal és a jéghideg hanggal, talán nem látja Vidát harciasán csípőre tett kézzel, elgondolkozva dörzsöli borostás állát. Vidának eszébe jut, hogy Stalauskas nem borotválkozott, most más érdekli, mint mindig, amikor a férfi a közelében van, de illetlenül borostás - akarata ellenére emlékezetébe vésődik, és zavarja a vele való beszélgetésben.- A borbélyhoz készülődött, de kevés a kopejkája, Stalauskas elvtárs? Jurgis hasonló szavak hallatán mindig köp egyet, vagy legyint, most viszont teljesen figyelmen kívül hagyja, megvakarja borostás, szúrós állát, s valami nagy szemtelenséget mond:- Viduk, főznél egy teát? Szeretném megkínálni Évát... Nahát, Éva a neve, a szégyentelen, a kígyóra emlékeztető név, körbefonta a férfi fejét, hatalmas vállait, amelyeken szinte megreped a pulóver. És még teát mer kérni, nem magának kéri- neki, ennek az Évának, akinek az igazi neve ott cseng Vida fejében, de nem meri hangosan kimondani.- Na, mért fújsz, Viduk? - lép közelebb Stalauskas, Sáros cipője foltokat hagy a fekete szőnyegen. Mindig piszkosak a cipői, bárhonnan és bármikor jön meg, sárosán állít be.- Értsd meg, Éva kényelmetlenül érzi magát az idegen konyhában... És nekem nincs teám. 0, ez az Éva szégyell az idegen konyhában megfordulni, ott fél, de éjszaka idegen férfihoz belopakodni - azt nem szégyellj, de az urát megcsalni, bármilyen is, hiszen törvényes férje, azt lehet, hancúrozni a mérnökkel a szobában, hogy az egész lakás remeg - arra kész.- Na, Vidas, Vidas! Légy ember! - Stalauskas elferdíti a lány nevét, mint ahogyan a műhelyben a lányokét szokta és nagy, téglavörös kezével megérinti a lány karját, könyökén felül. Fagyökerekhez hasonló, nehéz ujjai kissé megszorítják az ö puha, jószagú kezét, és a szorítás átjárja Vida szívét, tűzként égeti. Sóhajtozva tépi ki kezét a férfi erős markából, és a konyhába szalad.- Egy csésze tea olyan, mint szalmaszál a fuldoklónak... Hát nem hiszed? - nevet furcsán Stalauskas, szokatlanul tréfálkozik, Vida ujjai közt táncol a gyufa, nem találja a sziszegő gázcsövet. Tréfált, világos, tréfált, lehet, nem vele, Vidával, csúfolkodott, hisz lehetetlen, hogy a szerelmeseknek ugyanolyan rossz lehet, mint azoknak, akiket senki sem szeret? Végül is nem az ő dolga, ki és hol fuldoklik, megfőzi neki azt a teát, ha rávették, hogy kimenjen a konyhába- forró vizet tölt a csészébe, viheti, akkor aztán leül, és befejezi a írást... Nahát, ő, „Vidukas“ és „ember“ is tud lenni, az a „fürj“ az az „Éva“, az a „fuldokló“, ül az ágyon, amelyet reggel ő, Vidukas vetett be. Stalauskas észre sem vette, hogy az ágy megvetve, most pedig a lábánál szipog Éva, mindenüvé bemászik, mint az árnyék, kétségbevonhatatlanul, mint az esti sötétség, nem állód el az útját, akkor ^em, ha nappá változol. Nem elég, hogy ott vJn a megvetett ágyon, főzz neki teát, és hallgasd Stalauskas sóhajtozását, amelyben oly sok a gyöngédség, hogy kicsordul a szélén, sőt neki, Vidukasnak is lefolyik egy csepp. így szeret ez a fatuskó Stalauskas, de hiszen Éva meg sem veti neki az ágyat, teát sem főz - ha teát főzne, megvetné az ágyat, Vida bizonyára megértené, miért szereti az a férfi, és nem kínlódna esténként a kisasztalnál a tolla, és nem hídja, mit írjon: szerelmes levelet, kérvényt, vagy mérges panaszt...- Vidd a teádat!- Köszönöm. Nem is tudod, milyen vagy... Stalauskas ingadozva megy a gőzölgő teával, égeti az ujjait, ő pedig viszi a csészét, erősen összeszorítva, mint egy drágakövet, amit elvehetnek tőle. Vida áll, elfelejtette eloltani a gázt, kék szemében mint a megtestesült szemrehányás- minden potyára elégetett kopejka az ő számára bosszús szemrehányás. Vida csak áll, megdöbbenve a tisztelt Stalauskas meleg dicséretétől, hisz lehetetlen, honnan tudná a férfi, milyen ő, Vida, mikor ő maga sem tudja. Lehet, hogy a munkából hazajövet látja, az ágya bevetve, a por letörölve, a pókháló lesöpörve, látja és hallgat, és meg sem köszöni? De hiszen én haragszom, irigykedem és becsapom őt, sőt, jót teszek rossz létemre, teát főzök ennek az Évának, pedig gyűlölöm, ő meg zokog, mind csak zokog, bár Jurgis szereti, engem meg nem. Nem annak főzök teát, akit szeretek- annak, akit ő szeret, és örvendezek, hogy megdicsért, bár szánalmas örömet jelentenek az udvarias szavak, már megfeledkezett róluk, s én, az ostoba, még most is azt hiszem... Elég! Nem gondolkozni, bezárkózni, elrejtőzni a morzsányi oázisban, és senkivel sem törődni, és ha ilyen, csak magadra gondolj - ki fog gondoskodni róla, ha nem ő maga? Stalauskas egyszer mondott neki köszönetét, és lehet, azért, mert nem tudta, hogyan vigasztalja meg a zokogó nőt- hát nem azért? Nem, jobb nem gondolkozni, semmit sem látni, mit sem hallani - fagyos arcot vágva dönti el határozottan Vida. Ö be tudja tartani a döntéseit, például naponta háromszor kávét iszik. De aggódik, örökké arra a nőre gondol, aki árnyékként lopakodik titokban Jurgis nyomában, és ő maga sem tudja, mit akar tőle. De ha tudja is, ez a Jurgis, ez a jó, ez a nagyon kedves, nem képes megérteni. Nem lehet, hogy egy csésze tea megállítsa a keserves zokogást, de- nem furcsa? - a falon túl valaki kicsi kortyokban szürcsölni kezdi a teát, odakoccan a csésze széléhez, és lassanként csendesül a sírása... Vida szívében megrezzen valami - ilyen gyöngéd remegést még sohasem érzett, bár huszonhét esztendős, és már négy éve, hogy elvégezte az egyetemet. Aztán felsóhajt, új papírlapot tesz a kisasztalra, és a toll után nyúl, amely csak toll nem fullánk. Litvánból fordította BÁN PÉTER Szvjatoszlav Szpasszkij Az árok ttunk ki az egy helyben topogás- lyerünk! hramejev gondosan eltaposta írettavéget a meztelen sarkával, da a csizmáját, és elindult a ház- yatlov követte. mester az asztalnál ült, és gond- Iten kotorászott az iratok kö- Vahramejev oldalba bökte Szas- s félhangosan mormogta: 'Jézd, hogyan ül. A bürokrata, tjd hangosan megismételte: Jogyan ül, a bürokrata, di kell, Vahramejev? - kérdezte tér. Helebújni a papírokba! - mondta torodottan Vahramejev. - Azt De az emberi tényezőt nem ik figyelembe! Bürokrata vagy ergej Antonies. Az új gondoltaid ho^ád még nem jutott el. Tulajdonképpen mit akarsz, ímejev? - kérdezte a mester.- Te adtál Gyatlovnak utasítást az árokásásra?- Na és?- Akkor légy szíves, és búcsúzz el a tekintélyedre épülő módszerektől. Már az egész ország elvetette az uta- sításos-adminisztratív módszereket, mint gazdasági szempontból eredményteleneket. Nem volt még elég? Az üzletekben már gittet sem kapni. Már az is hiánycikk. Hát ide jutottunk!- Hogyan függ ez össze a gittel?- Minden összefügg egymással. Csak parancsolgattunk, utasítgattunk. Semmi nincs. Minden vagy ráfizetéses, vagy hiánycikk, választhatsz. Ti, tisztségviselők, meg csak a papírokat bújjátok.- Milyen tisztségviselő vagyok én? - kérdezte a mester, és összerakta az asztalon levő kimutatásokat.- Hát mi vagy? Bizony tisztségviselő, az adminisztratív-bürokratikus államapparátus kiszolgálója!- Ugyan, ugyan - mondta a mester. - Mit javasolsz tehát?- Semmit. Létszámcsökkentést az államapparátusban.- És az árok?- Mi van az árokkal? - mondta Vahramejev, miközben nagy nyomatékkai leült a lócára. (Szaska állva maradt az ajtó mellett.) - Haladó szellemű munkaformákat kell keresni! Például Gyatlov vegye az árkot magánkezelésbe, a családjával együtt.- Meg is tenném - mondta Gyatlov -, de még nincs családom. Még nem alapítottam családot. Nőtlen vagyok, nem tudod? Az anyám meg Blagovescsenszkojeban lakik. A mester érdeklődve nézett Vah- ramejevre.- Nos, a mama Blagovescsenszko- jéban él - ismételte meg. - Onnan aligha jön el ide árkot ásni. Az túl messze van.- Akkor add árendába!- Mibe?- Látod, látod, Szergej Antonies, egyáltalán nem olvasol újságot. Add a földet Gyatlovnak, ő kibéreli és megássa az árkot. De már nem mint parancsvégrehajtó, hanem mint tulajdonos. Ez gazdasági szempontból előnyösebb. így gyorsabban fog ásni, és az árok is mélyebb lesz.- S ha nem ássa ki az árkot?-Ha nem ássa ki, az azt jelenti, hogy nem kell kiásnia. Ezt a tulajdonos tudja a legjobban.- Miért ne kellene? Hiszen benne van a tervben!-Terv! Előfordul, hogy a tervek sem eléggé átgondoltak - bátorodott fel Szaska is. - Például az északi folyók folyásának megváltoztatása. Már arra is voltak tervek. Méghozzá temérdek millióért. Szerencsére a nép beleavatkozott, az írók...- Igaza van - mondta Vahramejev -, a népre jobban oda kell figyelni. Am te, Szergej Antonies, elfordulsz a néptől. Bizony. Te mindig csak dönteni akarsz. Hívjál csak össze gyűlést az árok általános megítélésére. A falu lakosságát is hívd meg. Nekem például az a gyanúm, hogy környezetvédelmi szempontból arra az árokba nincs is szükség. Ám lehet, hogy tévedek. A közösség majd helyes útra térít. Ez a demokrácia a gyakorlatban!- Rendben van - mondta némi gondolkodás után a mester. - Estére összehívom az embereket. De az éttermünknek lyukas a teteje, az eső a levesünkbe esik. Mit gondoltok, környezetvédelmi szempontból nem lesz káros, ha a tetőt megjavítjuk? Vagy ezt a kérdést is demokratikus módon ítéljük megj tartsunk népszavazást róla?- Mit gondolsz, Gyatlov? - kérdezte Vahramejev.- Talán meg kellene a tetőt javítani. Népszavazás nélkül is.- S ha megkérlek titeket? Egyszerűen csak megkérlek, mindennemű utasítások nélkül? Emberségesen?-Ja. Emberségesen - mondta Vahramejev. - Ha emberségesen, ak-^ kor nincs probléma, megyünk Gyatlov, megcsináljuk. Félórányi munka. Amikor a mester egyedül maradt, bezárta az asztalfiókot, kis ideig még üldögélt, sóhajtozott. Aztán elment - árkot ásni... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása
