Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1990-02-02 / 5. szám

A freskó egy része (Hajdú Endre \ ^ felvétele) Kleopátra a Koronázási úton A pozsonyi műemlékvédők legújabb leletéről Rövidesen 700 éve lesz, hogy Pozsony városjogot kapott. Illő lenne tehát legalább a történelmi városközpont felújítását minél előbb, 1991-re befejezni.- Ami a feladatok teljesítését illeti - magyarázza Emil Labuda mérnök, a műemlékvédő hivatal igazgatója -, legfon­tosabb a Koronázási út, vagyis a Mihály-kaputól a Halász­kapuig vezető utcák épületeinek legalább a külső felújítása. Késünk ugyan, de segítenek nekünk a külföldi műemlékvédők. Nagyon sokat segítettek eddig is egy lengyel cég, a PKZ (Pracownie konserwacji zabytków) krakkói üzemének dolgo­zói, akik városukat újjáépítve gazdag tapasztalatokra tettek szert.- Nekik köszönhetjük azt is - folytatja -, hogy a Koronázási út több épületében a homlokzat felújításával egyidejűleg hozzákezdhettünk a belső terek és helyiségek komplex rende­zéséhez. Az persze nem szerepelt a rendezés tervében, hogy mi legyen, ha érdekes, értékes leletre bukkannak munkatár­saink, pedig megtörtént... Színhely a Nyerges (Sedlárska) utca 2. számú, gótikus stílusban épített polgárház, amelynek földszinti helyiségeiben néhány héttel ezelőtt gyógyszertár működött. Miután a gyógy­szertár kiköltözött, Mária Grígerová festőművész és Andrej Botek építészmérnök vizsgálták át a falakat.- Huszonegy speciális fúrással vizsgáltuk meg a ház belső vakolatát - kezdi tájékoztatását Andrej Botek -, és máraz első furat vizsgálatakor meglepődtünk... A speciális fúró kicsinyített mása a geológusok fúrójának, a vakolatok, a festések rétegeinek különbözőségét azonnal kimutatja.- Meglepődtünk - folytatja -, mert a legalsó réteg mintája arról tanúskodott, hogy annak idején a festék a friss vakolatba került be, ami pedig olyankor fordul elő, ha freskót készítenek. Engedélyt kaptunk, hogy a feltételezett freskóig kaparjuk, mossuk le a felesleges festékrétegeket. így lett láthatóvá a ház egykori előcsarnokának, a halinak ez a színes falfestménye... Azúrkék alapon érőteljesen körvonalazott nőalakok a töre­dezett, kopott falfestmény központi díszei. Jól körvonalazot­tak a részletek is, a görög-római stílusú oszlopok. A távlat, a háttér és a fény-árnyék valóságot idéző jelenségét ugyan nem látjuk a képen, de a nőalakok‘Ókori történetre emlékez­tetnek.- Igen - mondja Andrej Botek -, a kép a halálra, az öngyilkosságra készülő Kleopátra személyére utaló ábrázolás. Valószínűleg a freskó készítésének idején élt, valóságos sze­mély mása, akit Kleopátra modelljeként festett falra a festő. A restaurátorok és a történészek majd pontosítják a körülmé­nyeket. A műemlékvédő hivatal két fiatal képzőművészt bízott meg a házban talált freskók restaurálásával. Miro Surin festőmű­vészt és Szabó Lajos szobrászt.- Bizonyos már - közli az ifjú szobrász -, hogy ezeket a freskókat az 1700-as évek közepén vagy második felében készítették. Akkoriban mintegy harmincezer lakosa volt a városnak, fejlett ipara, élénk volt a belső piaca, a kivitel zömmel a bor és a bőr volt, amivel jól érvényesültek a keres­kedők. Építkezett, gazdagodott tehát nemcsak az arisztokrá­cia, hanem a polgárság is. A palotákat építő, szépítő művészek, mivel jól megfizették őket, nekik is dolgoztak. Ha kívánták, miként a megtalált freskók is bizonyítják, akár Kleopátraként is megfestették asszonyaikat. Ma még nem tudjuk, hogy a korabeli festők közül ki, Maulpertsch, Zollinger, Kohl, Meydinger, avagy más festette-e a freskókat, kit festettek meg, de mire a ház földszintjén és emeletén talált tizenöt freskó restaurálását befejezzük, erre is fény derül majd. Megnyugtató a műemlékvédő hivatal igazgatójának közlése is:- Pénzünk van rá, lengyel barátaink pedig segítenek. Kap­kodni nem fogunk, de igyekszünk, mert ezekkel a leletekkel új fejezet kerül a város művészetének történetébe. HAJDÚ ANDRÁS A szerencsétlen alperes türelmetlenül nézegeti órá­ját. Pontosan érkezett a bírósági tárgyalás kitűzött időpontjára, jó félórája várakozik már. A tárgyalóte­remből azóta senki sem jött ki, s néni is ment be. Nyilván az ügyészre várnak, mondja a mellette ülőnek. Szó szót követ, s máris az őket ért jogi sérelmeknél tartanak. A véletlen fültanú így tudhatja meg, milyen ügyben idézték be emberünket a bíróságra. Nagyot vétett! Hifitornyot vásárolt egy alkalmi ismerősétől- Azt mondta, bajba került, sürgősen szüksége van a pénzre, s persze olcsón kínálta - magyarázza vétkét. - Másnap jöttek a rendőrök, bevitték tornyostul, s né­hány órás kihallgatás után elém tették a jegyzőköny­vet, írjam alá. Aláírtam, hazamentem. Azt sem tudtam, mit bánjak jobban; a pénzemet, vagy a tornyot. Most meg azzal jönnek, hogy tudnom kellett volna - sőt ezt alá is írtam lopott holmit vásárolok, s' ezért fizessek az államnak is vételárat azért, amit visszavettek tőlem. Vagyis kétszer fizessek azért, ami nem lett az enyém. Hát létezhet ilyen törvény a szocializmusban? Csak a szocializmusban létezik ilyen törvény, kíván­kozna a válasz a panaszt végighallgató újságíróból, aki aztán mégis csöndben marad inkább. Egyáltalán nem bizonyos abban, szocialistának nevezheti-e az államha­tárokat semmisnek tekintő sztálini birodalom utódálla­mait. Mert csak ezekben léteznek ilyen törvények. Nemsokára aztán nyílik a tárgyalóterem ajtaja, hív­ják az alperest. Az ügyészre úgy látszik nem várnak már tovább, öt perc sok idő. öt perc alatt ma városok, országok semmisülhetnének meg. öt perc kevés idő. öt perc alatt talán senki sem tudja elmondani panaszát. Az alperes öt perc múlva lép ki a tárgyalóterem ajtaján. Türelmesen álldogál az ajtó előtt, amely mögül kihallat- szik az írógép kattogása. Eltelik még vagy tíz perc, míg ismét nyílik az ajtó. Megjelenik az ügyész a karjára vetett talárral és kezében a jegyzőkönyv másolatával (hát mégsem reá vártak?). Mögötte a gépírónő, aki ismét az alperest szólítja. Bemegy, s pillanatokon belül jön kifelé. Mégis fizetnem kell, szól oda „padtársának“. A történet véletlen fül- és szemtanúja nem bírálhatja el, törvényes-e az így meghozott ítélet. Magában ismé­telten csak annyit állapíthat meg, nem minden indok nélkül panaszkodnak az emberek igazságtalan bírói ítéletekre. Mert mit gondolhat az ítélet megszületésé­nek körülményeiről az, akinek az ítélet meghozatala idejére távoznia kellett a tárgyalóteremből, míg a vele állítólag egyenjogú felperes bent maradhatott, sőt már azt megelőzően kézhez kapta az ítéletet tartalmazó jegyzőkönyvet, hogy a bíróság nyilvános ítélethirdetést tartott az alkotmány értelmében? Milyen benyomásaik, tapasztalataik lehetnek az embereknek a törvényesség­ről ilyen körülmények közepette, s ezek miként alakít­ják viszonyulásukat az államhoz, az állampolgári köte­lességek teljesítéséhez? Elképzelhető persze, hogy az így meghozott bírósági ítélet is megfelel a szocialistá­nak mondott törvényességnek. Ám aligha hozható összhangba a józan ész törvényeivel! FEKETE MARIAN Nem vagyunk egymáshoz valók? Harmnincnégy éves vagyok, jelenleg úgy érzem, mintha hatvan volnék. A gondok, a házasságom tettek ilyenné. Munkás va­gyok, s az is voltam, amikor a gyárban alkalmazták leendő feleségemet, mérnök­ként. Egymásba szerettünk. Egy idő után ráébredtünk, szerelmünk elég erős, így szü­léinknek bejelentettük házasságkötési szán­dékunkat. A reakciójuk egyforma volt. Nem vagytok egymáshoz valók. Mémöknő és munkás? - mondták az ő szülei. Munkás és mémöknő? - kérdezte az apám, és csak csóválta a fejét. Valami olyasmit mondott, hogy a házasságban a férfi legyen az oko­sabb. Huszonöt éves fejjel nősültem, lakásról álmodnunk sem lehetett, és albérletre nem volt pénzünk. Az anyósoméknál volt bőven hely, náluk kaptunk két szobát. Nem bővel­kedtünk az anyagiakban, és annak ellenére, hogy feleségem szülei a kosztért, kvárté­lyért nem számítottak fel semmit, kellemet­len lett volna, ha mindezt ingyen elfogadtuk volna, ötszáz koronában egyeztünk meg végül, s az anyós kijelentette, a pénzt elte­szi, jól jön az majd a gyermekünknek. Nem titkoltuk, egyelőre, míg nincs önálló laká­sunk, nem vállaljuk a gyermekáldást. Anyó­som nem akarta megérteni érveinket, és amikor meghalt az apósom, egyre sűrűbben szemünkre hányta, hogy még nincs gyerme­künk. Három évig változó türelemmel visel­tük beavatkozását magánéletünkbe. A há­rom év alatt egyre többször böngésztük az apróhirdetéseket, albérletet keresve. Saj­nos, vagy túl drága volt nekünk, vagy mi nem feleltünk meg a hirdetőnek. Amikor már végképp elfogyott a türelmünk, fogtuk magunkat és ideiglenesen apámhoz költöz­tünk, a szoba-konyhás lakásába. Néhány hét elteltével az anyós értünk jött, hogy ezt mégsem tehetjük meg vele, és megbánta, hogy a gyerek miatt piszkált minket. Harag nélkül mondtam, nem megyünk, de a felesé­gem kérlelt, győzködött, érvelt, míg végül engedtem. A lakás reményében állást is változtattam, igaz, ebben közrejátszott, hogy kollégáim sokat cikiztek tanult felesé­gem miatt. A negyedik házassági évfordulónkon újból az anyósom és a lakás miatt vesztünk össze a nejemmel. Azt vágta a fejemhez, ha nem tudok gondoskodni róla, minek nősül­tem, nagymamakorban szüljön-e gyereket és hogy nem vagyok semmire sem jó stb. Ez volt az első nagyobb összeveszésünk. Másnap, látva, hogy házasságom is ve­szélyben van, az igazgatónál kértem meg­hallgatást, s egy félév múlvá kiutalták a há­romszobás lakást. Leírhatatlanul boldogok voltunk, ám pénztelenek, mint ebben az országban a fia­talok többsége. A törlesztések, az egyéb kiadások felemésztették jövedelmünk na­gyobb részét. A nejem, míg az anyósnál éltünk, közös jövedelmünkből öltözködésre nem költött, az anyja vásárolt mindent azzal a megjegyzéssel, egy mémöknő adjon ma­gára. Á feleségem önállósulásunk után úgy költekezett, hogy fizetésnapon többnyire pénz nélkül jött haza. Többször is elmagya­ráztam anyagi helyzetünket, s kértem, visel­je türelemmel a nincstelenséget. Azzal taka­rékoskodtunk, hogy a hétvégeken az anyó­somnál kosztoltunk. Más „juttatásban“ nem részesültünk, az anyós ezzel adta tudtunkra sértődöttségét, amiért elhagytuk. A felesé­gem nehezen tűrte a pénztelenséget, és nekem nem volt mellékjövedelmem. Már elmúltam harmincéves, amikor fele­ségem terhes lett. Tudtomon kívül hagyta abba a védekezést... Eleinte nem örültem, de amint gömbölyödni kezdett, elfogadtam a kis jövevény érkezését. Aztán apa lettem, két gyönyörű kislány büszke apja, mert ikreink születtek. Hazahoztam őket a kór­házból, s amikor a néhány napos szabadság után visszatértem munkahelyemre, a felesé­gem az anyjával megegyezett, amíg meg nem erősödik, hozzá költözik. Természete­sen naponta náluk voltam, ott aludtam, de bevallom, egy félév után türelmetlenül hív­tam haza a családomat. Hazajöttünk, és elszabadult a pokol. A feleségem eltiltott a gyerekektől azzal, hogy piszkos a kezem, borotválatlan va­gyok - nevetséges dolog. Néhány hónap múlva már nem mosott, nem főzött rám, és én bolond, ennek ellenére hazaadtam a fize­tésemet. Nem segített a szép szó, az érvelés, a könyörgés. Bejelentette, ráébredt arra, nem vagyunk egymáshoz valók. Úgy gon­dolom, ha előbb jutottunk volna lakáshoz, ha nem éltünk volna az anyósnál, talán másképp alakul életünk. Most válni akar, és én nem tudom, mitévő legyek. H. TAMÁS munkás Rosszkor kezdtünk építkezni Jó pár éve vagyok olvasója az Uj Szónak. Felkeltette érdeklődésemet a Túl sokat aka­runk címmel indított vita a fiatal családok helyzetéről. Már régóta szerettem volna elmondtani bánatomat, csak nem tudtam, hogy kinek. Most úgy érzem, itt a lehetőség. Három gyermek édesanyja vagyok. Hat évig otthon voltam két gyermekkel, nem volt alkalmam, hogy munkába álljak. Aztán másfél évig dolgoztam, majd megszületett a harmadik gyermekem, akivel most szü­lési szabadságon vagyok. így tulajdonkép­pen egy keresetből kell megélnünk és vala­mit megspórolnunk (átlagos bevételünk 2400 korona). Eredetileg édesanyáméknál laktunk, de mivel mindenki nem kaphat állami vagy szövetkezeti lakást, úgy döntöt­tünk, hogy családi házat építünk. 1985-ben kaptuk meg az építkezési engedélyt. Köl­csönt kellett felvennünk, hogy munkához láthassunk. Most hogy már elkészült a ház (még mindig nincs egészen rendben), havi 700 koronát törlesztünk és ez így lesz 17 évig. Ez nagyon sok, nem szólva arról, hogy a bútort is csak kölcsönre tudtuk megvásá­rolni. Ha az egyik kölcsönünk lejár, felvesz- szük a másikat, hogy a legfontpsabbakat megvehessük. Ezt természetesen családunk megsínyli. Mindent többször megvitatunk, melegre tesszük, mit engedhetünk meg magunknak, mit vehetünk meg és mit nem. Fiatalok vagyunk és bizony rosszul esik, hogy sok mindenről le kell mondanunk. Amikor 1985-ben építkezi kezdtünk, mi nem kaptunk semmilyen támogatást az ál­lamtól. Akik 1986-ban kezdtek építeni, azok kedvezőbb feltételek között már bizo­nyos összegeket kaptak az államtól a kút, a kerítés stb. megépítésére. Napjainkban viszont már minden fiatal építkező jelentős öszeget kap az államtól, amelyet nem kell visszafizetni. Miért nem lehet nekünk és a hozzánk hasonlóknak a kamatot eltö­rölni, hogy legalább ilyen formában se­gítséget kapjunk? Tudom, hogy ez nem egyszerű dolog, de nem minden fiatal csalá­dot támogatnak a szülők, s ezért sokan napi gondokkal küszködnek. GÁL M. 8 1990.11. 2. ÚBUJgSBfl

Next

/
Thumbnails
Contents