Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-27 / 301. szám, csütörtök

NEM LUXUS, DE MEGFELEL Bevezető helyett: „ Kutyák vagyunk a számukra. Nincs visszaút. Azonnal börtönbe dugnának minket, még a gyerekeket is. Néhányunkat kivégeznék - figyelmeztetésképpen. A törökök nem ismerik el a kurd nemzetiséget. Számukra a kurdok »hegyi törökök«. Nincs jogunk a művelődésre, saját nyelvünkre. Ezért folytatunk már évek óta partizánháborút Törökországban, Iránban és Irakban..." ÚJSZÖ 1990. XII. 21. TÓTH ÁGNES Bejelentés nélkül érkeztünk. „Nem számít, nincs mit titkolnunk" - reagált kétségeinkre Karel Jíra doktor, alezredes, a Brünn melletti menekülttábor vezetésének egyik tagja. A Zastávka u Brna helységben a volt rendőriskola egyik karának épülete már generáljavításra várt, amikor az események úgy alakultak, hogy kénytelenek voltak itt ideiglenes otthont biztosítani kb. 200 személy, többségükben románok számára. A menekültek között azonban van négy szovjet, kilenc kurd, egy kambodzsai és egy kolumbiai állampolgár is. A „mi" kurdjaink az F pavilonban laknak, s fenntartásokkal fogadtak minket. Rövidesen azonban megértették, hogy nincs mitől tartaniuk. Egyetlen feltételük az volt, hogy ne fényképezzük az arcukat, hiszen rokonaik maradtak otthon... Ugyanebből az okból keresztnevük sem valódi. Viszont nehéz sorsuk, sajnos, valós. Ideérkezésük okairól a vállas Rybwar beszélt. Szavai szerint a nagyon rossz életfeltételek kényszerítették őket az emigrálásra. A török hatóságok szociális gondoskodása szinte a semmivel egyenlő. Példázza ezt az a tény, hogy ha az orvos megállapítja, páciense kurd, nem kap ugyanolyan gondoskodást, mint a „tiszta" török. Ez nagyon sok kurdot arra kényszerít, hogy nevét törökre változtassa. Pedig - főleg az idősebbek - egy szót sem tudnak törökül. Vagy vegyük például az oktatást. A kurdok az iskolában kötelesek csak törökül írni és beszélni. Ha valamely diák makacsul ragaszkodik kurd nemzetiségéhez, lehetetlenné teszik számára a középiskolai, s főleg a főiskolai továbbtanulást. Példa erre a fekete szemű Schwan, akit „makacsságáért" még le is tartóztattak. Ezután pedig megpróbálták „jobb belátásra bírni". Olyasmiről, mint a külföldi tanulmányok, még csak nem is álmodhatnak. Ebben az esetben a hatóságok csak egy választ ismernek: nem! Nem lehet tehát csodálkozni, hogy a Törökországban élő kurdok műveltségi szintje nagyon alacsony. A helyzeten igyekszik enyhíteni a kurd nemzeti párt, a PKK. Központja szíriai területen van, de Nyugat-Európában is vannak fiókjai. Ez az egyik oka annak, hogy a kurdok igyekeznek mielőbb távozni országunkból, hiszen itt a PKK-nak nincs kiépített hálózata. Törökországban a kurdok többsége a mezőgazdaságban dolgozik. A megtermesztett zöldséget és gyümölcsöt kénytelenek alacsony áron eladni, s ezáltal nagy bevételekhez juttatják a kereskedőket. A rokonszenves Rascho szintén zöldségtermesztéssel kereste kenyerét. S épperi az üzlet pecsételte meg sorsát. Egy vidéki asszony volt a vásárlója, mindketten kurdul beszéltek. A szomszédos stand török tulajdoKisebbségben felszabdalt hazában Kurd sors nosa nemcsakhogy lekiabálta őket, hanem még fel is jelentette a rendőrségen. Rascho számára nem maradt más megoldás, mint a menekülés. Kilenc tragikus sorsú kurd fiú van a táborban, de céljuk azonos: nemcsak maguk számára kívánják kiharcolni a szabadságot, hanem elnyomott népük számára is. Már két hónapja úton vannak. Zastávkában jól érzik magukat, bár jernmilyen luxus sincs itt, de tudatosítják: ők csak menekültek. Valamennyien tovább akarnak utazni Nyugat-Európába; Németországban, Franciaországban és Svájcban kértek menedékjogot. Tanulni akarnak, s ha már kerestek is s minden felnőtt férfit elhurcolnak. Hogy hová, azt nem tudni. S általában nem térnek vissza... Tekintettel nehéz helyzetükre, a tudásra vágyó kurdok nagy áldozatok árán saját iskolákat szerveznek. Az esetek többségében rövidesen megjelennek az „ismeretlenek" csoportjai, a tanulókat kegyetlenül megverik, a szerény berendezést tönkre teszik, s az épületet néhány órán belül iskolából börtönné vagy a rendőrség „előőrsévé" alakítják át. Ezek után érthető, hogy az ilyen és hasonló objektumok a kurd partizánok támadásainak célpontjaivá válnak. Viszont a kormány ebből is politikai tőkét próbál kovácsolni, azt állítva, hogy a kurdok Iskolák, tehát polgári objektumok ellen hajtják végre támadásaikat. Ankara a kurd menekülteket is különböző mércével méri. Azok, akik a szomszédos Irakból menekültek el, máig is sátrakban laknak, nyomorúságos körülmények között. Más a helyzet az Afganisztánból elmenekült kurdokkal, akik szembefordultak a kabuli rezsimmel. Ez azonban csak politikai manőver, amely arra hivatott, hogy a világ előtt demonstrálja: Ankara lojális a kurdokkal, elismeri őket. A hivatalos állításoknak ellentmond a valóság: a kurd menekülttáborokban naponta 15 gyerek lesz az éhhalál áldozata. A kurd dráma folytatódik. Annak a népnek a drámája, amelynek nehéz sors jutott osztályrészül. Büszkén és töretlenül harcol azonban jogáért, hogy szabadon és békében élhessen hazájában - Kurdisztánban. BORIS LATTA Karácsonyi olvasmány A könyv címe: Mocsáry Lajos válogatott írásai. Utoljára 1968 már nagy-nagy félelmektől terhes karácsonyán olvastam. Olvasmányélményemről, jól emlékszem, még tisztelgő cikket is írtam valamelyik újságba, és az akkoriban szintén elszabadult nacionalista őrületben reá hivatkoztam, aki a 19. század második felében meg merészelte kérdőjelezni a megkérdőjelezhetetlenné nyilvánított hivatalos „igazságot". Az egységes államnemzet délibábos gondolatának uralkodása idején volt mersze kimondani, hogy a szlovák is ember, meg a román is, és hogy a szerb is joggal kér magának helyet a nap alatt. A magyar parlament legsovinisztább képviselői ezért megtorlásul romános végződéssel Mocsári Ulu-ra torzították a nevét, sokan pedig Cassandrának, szerencsétlenséget jósló jövendőmondónak nevezték el. Ma már tudjuk, hogy Mocsáry Lajosnak lett igaza, és hogy a hozzá hasonló kevesek voltak az igazi hazafiak, nem pedig a díszmagyarba öltözöttek, akik végül is romlásba döntötték az országot. Mocsáry Lajosnak volt mersze már 1860-ban tehát évekkel a kiegyezés előtt egyik cikke címeként leírni: „Ne avatkozzunk a másajkúak nyelvi jogaiba!" És idézzünk egy mondatot a szövegből: „Nekünk el kell fogadnunk békével azt a tényt, hogy hazánk sok nyelvű ország, amelyben a különféle népek mindegyike ragaszkodik saját nyelvéhez, jelleméhez, szokásaihoz s ezen nemzeti tulajdonait úgy tekinti, mint legszentebb jogát és birtokát... és ha elnyomatik is, elfojtott bosszúvágyat hord keblében, amely kitör a legelső alkalommal". . Régen volt, talán igaz se volt, mondhatnánk, ha napjainkban is nem ugyanezek a gondok sanyargatnák a Kárpátmedencében élő nemzeteket. Szomorú olvasmány volt a Mocsáry Lajos életéről karácsonykor újból kezembe került könyv. Miközben a nemzetiségi sajtó és közvélemény az országgyűlési vitákban évtizedeken keresztül tanúsított állásfoglalásáért tüntető ünneplésben részesíti a politikust, a magyar közéletben teljesen elszigetelődött. A napi sajtó és az élclapok gúnyának céltáblája lett, és nemzetárulónak minősítik. Szinte semmit se változott azóta a világ. Elmondhatjuk ezt, ha az elmúlt évben megjelent újságcikkekből indulunk ki. Ugyanolyan uszító írások jelentek meg 1990-ben is hasonló témára, mint száz évvel korábban. Csak az elmarasztaló írások címzettjei akkor a szlovákok, a szerbek és a románok voltak, most pedig bennünket, szlovákiai magyarokat állítottak pellengérre. Egyes lapok némely munkatársai ugyanarról igyekeztek meggyőzni olvasóikat, amiről annak idején Tisza István és Apponyi Albert beszélt a parlamentben. Akkor is, meg most is nemzeti színű drapériába csomagolták a mondanivalót. Hát valóban semmi se változott 100-130 év alatt? A változás „csak" annyi, hogy Mocsáry Lajos a múlt században egyedül és szinte a siker minden reménye nélkül vívta küzdelmét. A szlovákok így emlegették: biely havran, a román értelmiség pedig corb alb-nak nevezte. Sajnos, valóban fehér holló volt. Ezzel szemben ma a szlovák parlamentben számos olyan politikus foglal helyet, aki magáévá tette a kiegyezés utáni magyar parlament „fehér hollójának" gondolatait. Valami tehát megmozdult. Derülátó vagyok, az új esztendőben talán lesz alkalmam bemutatni ezeket a személyiségeket. Például František Mikloškót, Peter Tatárt, Miroslav Dziak-Košickýt, Miroslav Kusýt, meg a többieket. Talán mégsem volt olyan szomorú olvasmány a Mocsáry Lajos életéről szóló könyv. TÓTH MIHÁLY ARCTALANUL, NÉVTELENÜL (Vladimír Martinka felvételei) valamit, vissza szeretnének térni Törökországba. Valamennyien azt hangsúlyozták, csak hazatérve tudnak segíteni népüknek. A fegyveres harcot sem zárják ki. Az eddig hallgatag Dzswan egy példával illusztrálta a hivatalos helyek viszonyát a kurd kérdéshez. Ö maga is részt vett Isztambulban a kurdok hatalmas tüntetéseiben, melyekről az egész világ tudomást szerezhetett a sajtóból, csak a török lapok tettek úgy, mintha nem történt volna semmi. A kurdok nemzeti felszabadító mozgalmának akcióiról is hallgatnak a lapok, bár Törökországban 15 ezer kurd fegyveres tevékenykedik, nem beszélve a szimpatizánsokról, akik közül sokan szintén készek fegyvert fogni. S ha a török közvélemény mégiscsak szerez valamiféle információkat a kurdok akcióiról, akkor csak nagyon elferdítetteket. A hatóságok szervezetlen lázadóknak nevezik a kurd fegyvereseket, tevékenységüket pedig jelentéktelennek, ugyanúgy, mint a török biztonsági erők néha nagyon is jelentós veszteségeit. Uszman, ez a szokatlanul kék szemű kurd fiú arról mesél, hogyan próbálja a török rendőrség megbénítani a kurdok tevékenységét. Gyakran megtörténik, hogy a rendőrök körülzárnak egy-egy kurd falut, Kiutasították a volt román királyt Úgy látszik, a mai romániai rendszer nem szívlelheti I. Mihály királyt, aki az 1947 decemberi kommunista hatalomátvétel idején az ország törvényes uralkodója volt, s azóta emigrációban Svájcban él. Többszöri kérelmét, hogy végre hazalátogathasson, lliescuék különféle ürügyekkel mindeddig elutasították, bár nem felejtették el megjegyezni, hogy - úgymond - magánemberként szívósén látják Mihályi és családját Romániában. Nos most kiderült: Mihály még magánemberként sem kell Iliescu elnöknek és Petre Roman kormányfőnek. A volt román uralkodó valószínűleg már megelégelte a várakozást, s kedden este feleségével és fiatalabb lányával váratlanul megérkezett Bukarestbe, egy magánrepülőgép fedélzetén. Nem egészen 12 órányi romániai tartózkodás után, szerda reggel egy AN 24 típusú román katonai gép fedélzetén már el is kellett hagynia egykori hazáját. A belügyminisztérium közleményben jelentette be: Mihály, felesége Ana és fiatalabb leánya Sofia a romániai hivatalos szervek engedélye nélkül érkeztek Bukarestbe és a határt törvénytelenül, román vízum nélkül lépték át. Mihály király és hozzátartozói a karácsonyi ünnepek alkalmával meg akarták látogatni elődeik sírjait a Curtea de Aregesie Curtea de Argesi kolostorban, mely mintegy 140 kilométerre nyugatra fekszik Bukaresttől. Az országot másnap délután akarták elhagyni. Közbelépett azonban a román belügy, a rendőrség és a látogatás alig tizenkét órányira sikeredett, mégpedig anélkül, hogy Mihályék leróhatták volna kegyeletüket halottaik iránt. Mihály király kedden este nem volt hajlandó megvárni a román hatóságok döntését, hogy hazamehet-e vagy sem, mindhárman otthagyták dániai diplomata útlevelüket, és egyszerűen elmentek a határőrök mellett. Mintegy 30 kilométerre a céljuktól azonban a rendőrség megállította a kocsijukat, és keményen arra kényszeritette őket, hogy visszatérjenek Bukarestbe, a repülőtérre. Mihály idősebb lánya, Margaréta hercegnő, aki hivatalosan már december 20-tól Romániában tartózkodik újságíróknak kijelentette, hogy ő előzetesen tájékoztatta a román miniszterelnököt apja szándékáról. Hangsúlyozta, hogy teljesen magánjellegű látogatásról volt szó, minden felhajtás nélkül. A nem egészen 12 órás látogatás nagyobb részét Mihály ráadásul az otopeni repülőtéren és a rendőrséggel való vitával töltötte. Nem csoda, hogy kényszerű elutazása előtt újságíróknak kiábrándultan jegyezte meg: „Nagyon meglepett, amit Romániában tapasztaltam, az hogy még karácsonykor sem látogathattam meg elődeim sírját. Imádkozni akartam és résztvenni a szentmisén. Talán tilos ez? Nehezen tudom megérteni a történteket". Itt jegyzem meg: a román politikai életben az utóbbi időben erősödik a követelés, hogy térjen vissza Mihály király és álljon az ország élére. Sokak szerint a király egyesítő erő lenne és sikeresen helyreállíthatná az ország békéjét, valamint megtépázott nemzetközi tekintélyét. A hivatalos szervek viszont elzárkóznak a király hazalátogatása elől, szerepéről a politikai életben hallani sem akarnak. Minden bizonnyal tudják, hogy miért. KOKES JÁNOS, Bukarest ||jB' f ® J '""ý "^ÉfP m