Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-22 / 300. szám, szombat

Bennünk a boldogság Komor felhők alatt pislákoló reményeinkről, aprócska örömeinkről Stanislav Novák szlovák munka- és szociálisügyi miniszterrel • Miniszter úr, ha nem hétpecsétes titok, mivel tölti az idei karácsonyi ünnepeket? - Miért titkolnám? Ám bevallom, azt még egyáltalán nem tudom, hogy hol töltöm a karácsonyt. De azt sem, mi lesz holnap. Egyelőre csak arról van áttekintésem, mi vár rám a mai nap folyamán. Nemhogy karácsonykor. (Beszélgetésünk december 13-án készült - a szerző megj.) Egyszerűen olyan gyorsan történik minden, hogy állandó időzavarban vagyunk, s ezért nincs nagy értelme a tervezgetésnek. De azért a karácsonyomról mégis van elképzelésem. Diákként évekig a hegyekben, Malinő Brdón töltöttem az ünnepeket. Fiatal ismerőseim körében, később családunkat is magunkkal vittük. Karácsony napján templomba mentünk, szilveszter éjszakáján sílécen fáklyás menetben vettünk részt. Az utóbbi években már nem járunk Malinő Brdóra, családommal podbanskéi hétvégi házunkban töltöm az ünnepeket. Idén oda készülünk. • ön eredeti foglalkozását tekintve orvos, előbb egészségügyi és szociális, majd az átszervezés után munka- és szociálisügyi miniszter lett. Hogyan élte át ezeket a változásokat? Netán az egyre többünket érintő átképzés szele is megcsapta? - Hát igen. Az ember sokszor észre sem veszi, hogy átképezte magát. Hentesnek, amikor házikolbászt készít, építésznek, amikor családi házat vagy nyaralót épít, kertésznek, amikor parcelláján termeszt... Egyszer T. G. Masaryk mondta, hogy egy háztartásbeli nőnek nyolc szakmát kell ismernie. Voltaképpen ez mindnyájunkra érvényes. Jó lenne, ha mindenki rádöbbenne, nincs mitől félnie. Sokan amit csak kedvtélésből, s nem szakmaként űznek, gyakran jobban elvégzik, mint a jó nevű itthoni cégek. Jómagam még orvosként ismerkedtem a szociálpolitikával.. Képviselő létemre a családdal, a szociális és egészségügyi kérdésekkel kerültem közvetlen kapcsolatba. Csak akkor döbbentem rá igazán, mennyi szociális terhe van ennek a társadalomnak. Ha megyünk az utcán, észre sem vesszük, hány nagyon rossz szociális helyzetű ember él köztünk. Főként rengeteg gyerek, akik felbolygatott családokban, erkölcsi romlásnak kitéve élnek. S ahogy így töprengtem, rádöbbentem: Pozsonyban szinte semmit sem teszünk az egészségkárosultakért. Bírálni kezdtem a helyzetet, levelet írtam a minisztériumba, jeleztem mindenfelé. Egy szép napon aztán azt válaszolták, ha annyira értek hozzá, akkor próbáljam meg, legyek én a miniszter. Kibúvót nem találtam. öten pályáztuk meg a tárcavezetői széket, mindnyájan orvosok. S talán éppen a szociális kérdésekben mutatott jártasságom döntött a javamra. Kevesebbet értettem a foglalkoztatottsághoz, ám ez egy teljesen új terület, egyszerre tanuljuk mindnyájan. • ön milyennek látja a jövőnket? Meglehetősen sok komor felhő gyülekezik fölöttünk... - Alapjában véve optimista vagyok. Mindenre inkább rózsaszínű szemüvegen keresztül nézek. Bízom abban, hogy magára talál mindenki, aki Szlovákiában él, függetlenül attól, szlovák, magyar vagy más nemzetiségű. Én például magyar környezetben, Légen folytatok orvosi gyakorlatot. Amennyire tudom, az ottani emberek rendkívül boldogok és elégedettek.... Ám előbb vagy utóbb rá kell döbbennünk, ha jobban akarunk élni, mindenkinek keményen kell dolgoznia, többet kell töprengenie, Mert jólét csak azokban az országokban van, ahol ezt megteremtik. Ma már nyersanyag hiányában is léteznek a világon nagyon jól prosperáló államok. Nem nagyon bánt, hogy most kissé szegényebbek leszünk, ha ez felráz bennünket, s utána rákapcsolunk. Nem szeretném, ha elszegényedésünk azzal járna, hogy a lakosság bizonyos rétegei nyomorba süllyednének. Tegnap a várost járva éppen gyerekkorom jutott az eszembe. Politikai fogoly fiaként meglehetősen szerény körülmények között éltem. Apám börtönbüntetése alatt anyámmal szinte csak tengődtünk. Tizenkét évesen, ahol lehetett, pénzt hajszoltam, keresni próbáltam. Sok mindent csináltam akkoriban, amit megtanultam, az később igazán jól jött. Akármilyen szegényen is éltünk, édesanyám mindig nagyon kellemessé tette a karácsonyt. Egy kis szeretet meg jó ízlés kellett hozzá, s máris kiváló légkört tudott teremteni. Nagyon elszomorít, amikor az első, igazi szabad karácsony előtt a várost járva mindenütt csak a szürkeséggel találkozom. Mintha már teljesen kihalt volna belőlünk: valakinek fel kell áldoznia magát ahhoz, hogy mások kényelemben élhessenek. A családokban erre rendszerint az anyák vállalkoznak. Ki vállal fel ilyet az üzletekben, a városban? És sokszor apróság is elég hozzá. Mert a boldogság nem csak a kastélyokban, villákban szokott megjelenni. • Mit gondol, miért iettunK ilyenek? - Mert negyven év alatt nagyon eltompultunk, szinte minden értékét vesztette. Én nem vagyok bigott hívő, időnként azonban valóban irigylem az igazán hívő embereket. Irigylem azt a hitüket, amely átsegíti őket a nehézségeken. De mást is. Nekik ünnep a vasárnap. Mi már minden ünnepet devalváltunk. Nekünk nem szent semmi, munkaruhában futkározunk karácsonykor, meg újévkor is. S az egész ünneplés csak abból áll, hogy jókat eszünk, lefekszünk, sörözünk. Ahelyett, hogy sétálni mennénk a természetbe, barátainkkal találkoznánk, inkább bezárkózunk. Este nyolckor már kihaltak az utcák, szinte megáll az élet. Hát ezen változtatni kellene. De nem reménykedem már abban, hogy nekünk, ötven-hatvan éveseknek ez sikerülni fog. Más nemzedékre, más gondolkodású emberekre marad, olyanokra, akik majd tudnak örülni az életnek. Mert ha úgy vesszük, nálunk az emberek nem tudnak örülni az életnek. Dehát ezt tanulniuk kell, arra törekedve, hogy legyen minek örülniük. A kiválóan sikerült napnak, a természetnek vagy éppen a kényelmüknek. Csak figyelje meg a reggeli utcát, szomorú emberekkomor arcok mindenfelé. Aki munkába menet felnevet a villamosban vagy troliban, azt majdhogynem félnótásnak nézik. Hát ilyenek vagyunk, így viszonyulunk mi egymáshoz. Magunknak kell rádöbbennünk; már szabadok vagyunk, semmi sem nehezedik ránk, ezért kihúzhatjuk magunkat. Mert igazán nincs mitől tartanunk, s ha belénk költözik a nyugalom, próbáljuk átadni környezetünknek. • Bár az eddigiekből nem következik, az emberek mégis tartanak a jövőtől. Féltik eddigi szociális biztonságukat, munkájukat. Hogyan befolyásolhatja ez viselkedésüket? - Mindenki, aki külföldről jön hozzánk, csak azt kérdezi: attól félünk, hogy nem lesz munkánk? Hisz annyi itt a teendő. Elég csak körülnézni. Az egész köztársaság egy tönkretett gazdaság. Olyan gazdákra van most szükségünk, akik felismerik, mi mindent lehet környezetükben elvégezni. Ám ehhez gondolkodniuk kell, amiről sajnos már leszoktunk. Inkább várunk, mint a bábfigura, amelyet felülről mozgatnak. Minél hamarabb döbbenünk rá, hogy végre dolgozni kell, annál inkább törjük majd azon a fejünket, mit is csináljunk. Ha mindenkiből előbújik, mire képes valójában, akkor igazán nem félek a jövőtől. Vegye csak Amerika sikerét. Nemzedékről nemzedékre építgették. Olyan emberek gyűltek ott össze, akik hajlandók voltak dolgozni, gondolkodni, akik nem féltek az akadályoktól. Éppen ez hiányzik belőlünk. Keveset töprengünk, aki gondolkodik, annak is az ügyeskedésen jár az esze. Pedig nem lenne jó, ha az ilyenek kerekednének felül. • Optimizmusát csorbítatlanul hagyva szeretném megkérni, hogy munka- és szociálsügyi miniszterként milyen karácsonyi kívánságai vannak számunkra? - Először is azt kívánnám, hogy mindnyájan nyugalomban, elégedettségben éljük át az ünnepeket. Hosszú esztendők után óriási vívmány van a kezünkben: a szabadság. Csinálhatunk, amit akarunk, ha az nem törvénybe ütköző. Nyugodtan mehetünk templomba, vagy bárhova. Próbáljunk magunk is hozzájárulni ahhoz, hogy örömteli legyen karácsonyunk. Nem kell az asztalnak roskadoznia az ennivalótól, és az sem baj, hogy nem méregdrága ajándék kerül a fa alá. Csak- legyen egy kis figyelmesség, s a családban nyugalom, legyünk kedvesek egymáshoz és mindenkihez. Ez lenne tán a legnagyobb kívánságom. J. MÉSZÁROS KÁROLY Aerobik harmadik műszakban dolgozó szövőnőknek Nem tudom eldönteni, hogy hajnali fél kettő, vagy késő éjjeli fél kettő van-e, amikor elkezdődik az OK 3 csatornán az Aerobic. Szeretem ezt a műsort, mert egyetlen percet sem szánok rá. Mélyen alszom vagy éppen a másik oldalarára fordulok. Az egész éjjel sugárzott CNN-híreket már egész jól megszoktam. Egyáltalán nem zavarnak az alvásban. Csak az aerobik, csak az nem hagy aludni. Lehet, hogy magam is aerobicozom, s mert alszom, nem tudok róla. Van olyan nyavalya, amelyről az ember nem tud. A dolog persze gyanús, mert a pocakom nem akar apadni, s ugyebár az effajta zenére ugrándozás mégiscsak jó fogyókúra lehet. Már kezdek attól tartani, hogy képes leszek fennmaradni és megnézni. Ha végül mégis megtenném, kinézek majd az ablakon. Megnézem, hol ugrándozik éjjel fél kettőkor a gimnazista kamaszlány. Integetek az aludni nem tudó, de zenére kiválóan tornászó nagymamának. Kezet szorítok az utcánkban járőröző rendörökkel, akik erre a néhány percre abbahagyják az álmok őrzését, mert éjjel fél kettőkor aerobik. Elhatároztam, hogy csinálni fogom. Ha másért nem, hát együttérzésből. A harmadik műszakba járó szövőnőkkel érzek együtt. De szolidáris vagyok az utcalányokkal is, akik biztosan csinálják, pihentetőként az éjjeli műszakot megfelezve. Boldogan tornászom a popzenére az éjjeli bakternókkel. Mosolyogva integetek a késői járaton aerobicozó buszsofőrnőnek. Páros gyakorlatot végzek a villamosvezetónókkel. Bakot csinálok az éjjeli benzinkutasnóknek. Együtt emelgetjük a kenyeresládákat a péklányokkal... Ezen a ponton meg kell állnom, és el kell gondolkodnom. Van-e még szép hazánkban éjjel is dolgozó nő - a már említett utcalányokon kívül? Kissé elbizonytalanodtam, mert megzavarta fejemet valamiféle régi propaganda a nők egyenjogúságáról. Persze hamar meggyőzöm magam, hogy igenis a nők mindenütt ott vannak éjjel, ahol aerobikozni muszáj. Az ügyeletes on/osnók, a nővérkékkel együtt ropják az aerobikot. Beszállnak a betegek is, ha már olyan jó zene szól. Csak öt perc az éjszakából. Aztán mehet minden a maga útján... Tréningruha helyett Palmers-bugyit húznak az utcalányok. A villamosvezető újra csenget álmában egy picit. Tűzoltókra vigyáznak az éjjeliőrök. Talán mára kakasok is kukorékolnak. A fejőnók el is indulhatnak a tehénistállókba. A szövőnők összeköthetik az elszakadt kellemes fonalat a hasznos fonállal. Csak a magamfajta éber álmodozók törhetik továbbra is a fejüket: kinek jó ez az éjjeli aerobik? Boldogtalanok vagyunk, mert minket nem ért meg senki. Alvás helyett azokon a sületlenségeken törjük a fejünket, amiket egy álmatlanságban szenvedő, egész életében fogyókúrázó, feminista, nagymamakorú műsorszerkesztő vénlány kitalált a három műszakban dolgozó asszonyoknak és lányoknak. DUSZA ISTVÁN A karácsonyfa eredete Nem egyidős a kereszténységgel • Saját asztalukhoz ültették rabszolgáikat • A papok olvasták föl Krisztus születésének történetét Krisztus születésnapja a legnagyobb, legbensőségesebb ünnepe a kereszténységnek. Nemcsak emlékünnep ez, nemcsak megemlékezés az isteni gyermek születéséről, hanem ezzel kapcsolatban a szeretet és a jóakarat ünnepe is. Az első gyertyák A szépen földíszített karácsonyfa fenyőillata, gyertyáinak lobogó fénye, az ajándékra váró gyerekek kíváncsi izgalma úgy hozzátartoznak az ünnephez, hogy az ember méltán hiszj^azt: azóta van karácsonyfa, amióta a keresztény világ megünnepli az isteni gyermek születésnapját. Pedig a fenyőfa sokkal később vált a karácsonyi ünnep jellegzetes szimbólumává. Krisztus születése után 1600 évig sehol sem állítottak karácsonyfát a szent estén. Nem ismerték ezt a szokást, sehol sincs róla említés a régi írásokban. Csak néhány évvel később a fenyvesekben gazdag német földön, nevezetesen Strassburgban és környékén gyúltak föl az első gyertyák a karácsonyfákon. iMaga az egyház nem fogadta ezt szívesen, mert valami régi pogány szokás fölelevenítését látta abban, hogy a strassburgi polgárok apró gyertyákkal rakják teli a karácsonyfát, cukrot, piciny babákat akasztanak ágaira, s nagy örömük telik benne. A hit tisztaságáért aggódó egyházi férfiak mindent megtettek azért, hogy megszüntessék ezt a mindjobban elharapódzó szokást. Johann Konrád Danuhauer, a strassburgi egyetem teológia tanára 1642-ben egyik írásában imígyen támadja az uj szokást és annak művelőit: ,,Hogy honnan származik ez a szokás, a szent estén fenyőfát állítani, s azt babákkal, cukrokkal, s más díszekkel cicomázni föl, nem tudom. Afféle gyerekes játék ez csak, nem méltó a komoly keresztényhez." Később - egyes helyeken - meg is tiltják a karácsonyfa fölállítását. Népszokássá vált A karácsonyfa azonban ekkorra már úgy megnyerte az emberek szívét, annyira beillett a szenteste örömteljes hangulatába, hogy a tilalmak csak lassították,, de megállítani nem tudták diadalútját. Száz éven át csak lassan, lépésről lépésre hódította meg Németország középső és déli részét. A XIX. század elején azonban hirtelen, szinte rohamlépésben terjedt el az egész világon. Bécsben egy németországi neves színész állítja föl az első karácsonyfát. 1817-ben a Westeninsteri herceg palotájában volt fölállítva az első karácsonyfa. Rómában 1833ban Andersen, a híres meseíró díszített föl egy kis narancsfát karácsonyfának. Párizsban 1837-ben Heléna orleansi hercegnő palotájában gyönyörködtek az első karácsonyfában. Magyarországon, amint Podmaniczky Frigyes báró feljegyezte emlékirataiban, az első karácsonyfát egy osztrák származású grófnő állította budai palotájában 1826-ban. Eleinte majdnem mindenütt az előkelőségek palotájában jelentek meg a karácsonyfák, de a század közepétől már Európa minden városának piacán megjelentek ünnep előtt a karácsonyfaárusok. Ezzel általános népszokássá lett a szentesti fenyőállítás és gyertyagyújtás. Örömtüzeket gyújtottak c A karácsonyfa állításának vannak olyan hagyományai, amelyek az ősi pogányságig, egészen a sok istenben hívő pogány korig vezethetnek vissza. Ezért is érthető, hogy az egyházak eleinte tiltakoztak a honossá váló szokás ellen. A kezdetleges értelmű ember remegett a természet csodálatos erőitől, félt azoktól, isteneknek tartotta valamennyit. Ezek közül a leghatalmasabbnak a Napot tartotta, mert fényt, termékenységet, meleget ad, évenként megújította a természetet, vagyis - vélték - az egész világot kormányozza. A téli napfordulót nagy örömmel ülte meg a pogány világ. Örvendeztek, hogy a napsugarak egyre hosszabbak, egyre melegebbek lesznek, a napforduló megváltotta őket a tél kemény zsarnokságától. Hatalmas örömtüzeket gyújtottak az újjászülető Nap tiszteletére, s a fiatalok énekelve, táncolva, dicsőítették a téli dermedtséget legyőző istenséget. Az ősgermánok 12, a rómaiak 7 napig ünnepelték a téli napfordulót. Ilyenkor az úgynevezett szaturnáliákon (hétnapos örömünnep) kölcsönösen megajándékozták egymást, a nagy lakomában az urak rabszolgáikat saját asztalukhoz ültették. A régi boldog időkre emlékezvén, amikor még Saturnus, a napisten uralkodott a földön. A kereszténység elterjedése nagy változást vitt végbe a lelkekben, sok pogány szokást kiirtott, de a téli napfordulatot örömtüzeinek lobogását nem tudta teljesen elfojtani. Megmaradt legalább abban az egyszerű formában, hogy karácsony este egy nagy fatuskót tettek a tűzre, ennek fellobbanó lángjában gyönyörködtek. Idővel a fatuskó elégetése elvesztette minden, a pogány valláshoz fűződő vonatkozását, senki sem tudta már, hogy ezek a lángok a természetimádó pogányok emlékei. A tűzgyújtás, az ünnepi fény most már a karácsony este tartozéka lett, mivel a régi napfordulati ünnep helyébe a karácsony lépett. Az ősi pogány ünnep lángjai végül föltáncoltak a karácsonyfára. A zöld karácsonyfa apró gyertyáinak fénye, amely ma „a világ világosságának" a "megszületését ünnepli, évezredekkel ezelőtt a pogány napisten tiszteletére lobbant fel. A gyökerek A karácsonyi fenyőállításnak keresztény .eredetű gyökerei is vannak. Már az őskeresztény .időkben szokás volt, hogy a szentestén fölolvasták Krisztus születésének történetét. Amikor a kereszténység már annyira megerősödött, hogy államvallássá lett a nagy római birodalomban, az addig üldözött keresztények tágas, nagy templomokat építettek, de korábban földalatti rejtekhelyeikben, szűk katakombákban a pap olvasta föl Krisztus születésének történetét. A templomokban azonban már dramatizálták a szent történetet, s megfelelő ruházatú szereplők adták elő. Tél idején a zöld fenyő helyettesítette a tudás fáját, amelynek az ágaira az almákat akasztották. E bibliai tárgyú színdarab azonban nem sokáig marad meg a templomban. A szereplő műkedvelő színészek állandóan bővítették szerepeiket, sokszor olyan rögtönzésekkel toldották meg, amelyek egyáltalán nem voltak méltók a szent történethez. A dolognak az lett a vége, hogy a papok beszüntették a profanizált karácsonyi színjáték előadását. De ez sem tűnt el nyomtalanul, mert ezután a templomon kívül adták elő, s még ma is él a betlehemesek játékaiban. Izzósor müfenyö Bizony, az eredeti XVII -XVIII. századbeli fenyőállítás szokása mára alaposan megváltozott, némi túlzással mondhatjuk: eldeformálódott. A gyertyákat színes izzósor, a parányi, főleg saját készítésű babákat csillogó-villogó bizgenytyűk, gömbök váltották fel. Néhány éve már a valódi fenyő helyébe ízléstelen, teljesen abszurd ötletből származó műfenyő lépett. Ennek praktikusságához nem férhet kétség: egyszer kell megvenni, s vízkereszt után mint egy összecsukható esernyőt el lehet tenni. Az ajándékozás szokása is más formát öltött. Minél nagyobb, minél drágább, annál nagyobb az öröm is - gondolják az ajánkékozók, akik ezzel teljesen eldeformálják a másik, főleg a gyerek értékítéletét. Ha nem lego, video, kétkazettás magnó, vagy ehhez hasonló, akkor az már nem is ajándék. Amit saját kezűleg kötöttek, varrtak, barkácsoltak, az értéktelen kacat, szégyellnivaló ócskaság. Csak bízhatunk abban, hogy a hibás szemlélet ismét a háttérbe szorul, s a valódi örömök, a valódi érzések lépnek a helyébe. Olyanok, amelyek semmilyen drágasággal nem pótolhatók. Azon egyszerű oknál fogva, mert nem a pénztárcából, hanem saját lényükből, önmagukból táplálkoznak. H. M. ÚJ SZÚ 6 1990. XII. 22.