Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-20 / 298. szám, csütörtök

MOLNÁR IMRE Nyitva maradt egy ajtó I. IjjT - z:^ --í Éff^ zd^ f^H A

pácska, édesapa elment. Nyugodjék békében. Utolsó perceiben, az utolsó szó jogán még csodálkozva kérdezte: - Istenem, hát meghalok? - De választ a kérdésére már nem ettől a világtól kapott, ennek a világnak a válasza az az emberi szavakkal le nem írható mély csönd volt, amelybe élete hajója lassan elmerült. Mondják, az utolsó percek azok, melyekben az élettől búcsúzó lelki szemei előtt filmként peregnek le földi életének eseményei. Vajon milyen filmet láthatott maga előtt apácska, akinek férfivá serdülése egybeesett a szocializmusnak nevezett korszak hajnalával, s aki élete első élményei között a világtörténelmet saját bőrén tanulhatta meg úgy, hogy a háború géppuskáinak ropogásával együtt háromszor kellett apjával együtt átélnie, miként fosztják meg családjukat, az akkoriban éppen erőre kapó kis gazdaságukat is a teljes állatállománytól, előbb a németek, majd az oroszok, közbenközben a magukat partizánoknak nevező környékbeli csőcselék-emberek, akiket maguk között csak senkiházinak neveztek a falusiak. A kis család azonban alig ocsúdott fel a „második csehek" alatti világ magyarüldözésének letaglózó következményeiből, neki, mint az idősebb testvérnek, ott kellett hagynia a falut, a kisparaszti gazdaságot és kötelező jelleggel ipari munkára, méghozzá bányaipari munkára kellett állnia. Nehogy apját - mert mindkét fiát a magángazdaságban foglalkoztatja - kuláknak nyilvánítsák, nemcsak rendszeresen beidézve, de bent is tartva, ha épp úgy látják jónak a környék új urai, a vörös képpel járó-kelő „precedák és, tajomnyikok". A bányaszolgálatból egyenesen vonult be katonai szolgálatba az ötvenes évek elején, miközben igazán tudott örülni annak, hogy falujából ő az első magyar, akit nem eleve „büntetőszázadba" sorolt be a hatóság. Ha nem is rövid munkás múltja, de „önkéntes részvétele" tette őt bizalmi emberré felettesei szemében, mert altiszti rangig vitte a Republika szocialista hadseregében. Közvetlenül leszerelésé után már nem a szénfront, hanem az annál egy fokkal talán enyhébbnek látszó magasépítő ipar szippantotta őt fel sokezer dél-szlovákiai társával együtt. Megnősült, megszületett első gyermeke, közben többtucatnyi Ipoly menti társával zsúfolt, fapados munkásvonatok folyosóin préselődött, sokszor a vagonok ütközőin, mert csak ott jutott számára hely. Hosszú órákon keresztül utaztak igy, míg a szerelvények szuszogva, téli fagyban, nyári hőségben megérkeztek Észak-Szlovákia frissen kialakuló ipari központjaiba. N

övekvő gyermeke csak mint vendéget ismerte, amíg kéthetenként egyszer - szabad szombat nem lévén még akkor - megérkezett a szennyes ruhától dagadó táskájával, melyből mindig előkerült egy-egy csomag stolverk, tábla csoki, mellyel két napra magához tudta szelídíteni idegenkedő gyermekét, aki nyári vakációjából sokszor töltött egy-egy hetet több pajtásával együtt Túrócszentmárton, Zólyom, Beszterceoánya tájain, mikor hová vetette apját a sors, vagy a munkáltató Mindenható. „Stavba". A gyermek ilyenkor látta, hogy magyar munkások százai építik Szlovákia új városnegyedeit, kórházait, iskoláit, hogy irtanak erdőt, építenek utakat, ássák vízvezetékrendszerek csatornáit, nagyvárosok betonútjainak vagy eldugott kis települések poros utcáinak mentén. Köztük volt, amikor fürdőmedencét betonoztak, partizánemlékműveket emeltek, akkor' is, amikor munka után „feketézni" indultak a mester, az építész, a párttitkár családi vagy hétvégi házához. Amikor egy-egy hetet töltöttem így a különböző építkezéseken, s apa a munkaidejéből lecsípve vagy fajront után kézen fogott, végigsétált velem az idegen városok utcáin, akkor sok helyen, sokan köszöntek neki vissza szlovákul, még többen magyarul. - Itt ennyi magyar lakik? - kérdeztem őt egyszer. - Ahol dolgozni kell, ott mindenütt találsz magyarokat - hangzott a szűkszavú válasz. Azóta sokszor volt alkalmam meggyőződni válaszának igazságtartalmáról - Szlovákia-szerte mindenütt. A gyermek ott lakott apjával az iparosítás első éveiben összetákolt fabarakkokban, ahol az ágy alatt volt a lavór, a gumicsizma meg a kőműveskanál, és a bakancsba dugott zokniba éjszaka belekölykeztek az egerek. Ott lakott velük, amíg fel nem építették maguknak az új munkásszállókat, ahol a takarítónő kiitta a borotvaszeszt készletükből, ahol a szekrény polcain együtt volt a cigaretta (Detva, Bystrica, majd a méregerős Čarda) a szalonnával, kenyérrel meg a hazulról hozott pálinkával. A pálinkával, mellyel szertartásszerűen kellett, hogy elkezdődjék és befejeződjék a nap. Mely mindig ugyanúgy zajlott, a kanálisásás, betonkeverés, a falazás, vakolás egyegy felvonása közt újságpapírba csomagolt töpörtyű-tízóraival, a legolcsóbb szalámi-ebéddel, amelyhez sóba mártott erőspaprikát faltak, majd a fajront után rezsón elkészített sült szalonnával, vöröshagymavacsorával. Közben mindig, mindenütt elmaradhatatlanul ott volt a fillérekből, koronákból „összecihelt" sör, bor vagy borovicska, amely kellett, hogy melegítsen, nemcsák télen, a térdig érő havakban, csontig érő fagyokban, nemcsak a nyirkos őszben és a párás tavaszokban, egyáltalán mindig, mert melegített a család, az asszony, a gyermekszemek melege helyett is. A rajokban ingázó elsőgenerációs magyar munkásosztály tagjai - nemcsak a fiatalok - sokszor egyenesen az eke szarva mellől indultak a messzi nagyvárosok kínálta „kenyérkereset" lehetősége után. Indultak ünneplőbe öltözve a falvak behúzott nyakú, hallgatag parasztemberei, akik az ipari munkát addig csak alkalmi formájában ismerték, s megérkezésük után tétován topogtak a nagyvárosok utcáin a kezükbe sehogyan sem illő bőrtáskákkal vagy a vállukra vetett vászontarisznyákkal. Az első pillanatban felismerhette őket, aki látta, hogy hajolnak le az építkezések környékén szétszórt szögekért, mégha görbék voltak is azok, a buldózerekkel földbetaposott ácskapocsért, fadarabért, vagy ahogy a maguk készítette nyírfasöprűvel tisztára seperték a barakkok környékét, este pedig az ágy szélére ülve cipőt talpaltak, kalapácsnyelet faragtak. U

gyanígy, ilyen ártatlanul sodródtak a tragédiákba is. A falu, melyet elhagytak, csak a tragédia lehelletét érezte, amikor a hét elején, a kiürült falu főutcáján, az aszszonyok kiállva a házak elé, valami mérhetetlen szomorúsággal néztek az ismeretlenbe távozó férjeik után. Szorongásuk nem volt alaptalan, mert az elmenő férj, gyermeK, apa nem mindig a saját lábán érkezett vissza. Sokszor hozták, vagy megnyomorodva egy-egy munkahelyi baleset nyomán, vagy pedig végleg kiterítve. így hozták haza az „öt halottat", akiket a nagyváros egyik állomásán gázolt halálra a vonat, mert a leeresztett sorompón, mint a kertkapu résein átbújva, akartak átjutni a vágányokon. Temetésükön a falu végleg levetette addigi népviseletét, s az asszonynép - tán örökre - feketébe öltözött. T | gy hozták haza azt, akire a panel rázuhant, akivel felborult a pótkocsi, aki vízbe fulladt, aki lefordulva az állásról nyakát szegte vagy aki egyszerűen lapáttal a kezében bukott orra, mert szervezete nem bírta az útépítés (az aszfaltozás) mérges gázait, vagy akit reggelre találtak holtan a munkásszálló ágyán, noha este úgy feküdt le, hogy semmi baja sem volt. Úgy siratták el őket, olyan reménytelen kétségbeeséssel, mintha haláluk valamiféle elkerülhetetlen fátum beteljesülése lett volna. Apám elbeszéléseiből sokszor jutott már eszembe az a jelenet, amikor egy alkalommal ő is kizuhant a Matica slovenská akkoriban épülő túrócszentmártoni székházának tizedik emeleti ablakából - egy korhadt padló pattant ketté a ránehezedő teher súlya alatt. A zuhanástól és a biztos haláltól a közvetlenül mellette lévő emelődaru karja mentette meg, amely aztán, mint valami könnyű pelyhet tette le őt a földre. (Az írás befejező részét holnap közöljük) Privatizálás helyett bérbeadás A Rimaszombati Jednota fogyasztási szövetkezet berkeiben új fejezete kezdődött el az elárusító és vendéglátó üzemegységek működtetésének. Júniustól az év végéig hat vendéglőt adtak magánkézbe, miközben a tulajdonjogot továbbra is fenntartották. A szerződéses használatra bocsátott szövetkezeti tulajdon olyan formája a vállalkozásnak, mely kölcsönösen előnyös helyzetet és feltételeket teremt az üzemeltetők és a vásárlók számára egyaránt. Négy olyan vendéglátó-ipari egységet nyitottak meg, melyeket érdektelenség miatt már évek óta nem üzemeltettek. A Balogtamásiban, Dúsán, Felső-Szkálnyikon, Horné Zahoranyban, Zeherjén és Recskén bérbe adott üzemegységekben eddig egy személy dolgozott, de a jövőben bérbe adják a két és természetesen a nyereségességtől függően a több alkalmazottat foglalkoztató egységeket is. A bérbeadásnál először is a múltban ott dolgozók, majd a szövetkezet további tagjai részesülnek előnyben, csak azután jön számításba a széles nyilvánosság. A kaució letétele, s az inventár illetve a raktárkészlet átvétele, megvásárlása után már maga a vállalkozó döntheti el, mit hogyan fog csinálni. Az üzemeltető előnyére szolgál, hogy a nagyjavításokat továbbra is a Jednota finanszírozza - rá csak az apróbb karbantartási munkálatok várnak -, árut a központi raktárból is kaphat, de ő már magánszemélyektől is vásárolhat és szabad árakat is bevezethet. Az új üzemeltetési forma további előnye, hogy a fogyasztási szövetkezetben ezáltal is csökken az adminisztratív, ellenőrző és egyéb inproduktív munka hányada az üzemegységek rentábilissá válnak és nem szükséges ezen épületek karbantartási munkálatairól gondoskodni. A fogyasztási szövetkezetnek 130 üzemegysége van a járás területén, s hogy ez idáig még csak hatott adtak bérbe, az a felmerülő problémák és akadályok következménye. A tapasztalathiányon, a hatályban levő jogszabályok szabta lehetőségeken és a hosszadalmas ügyintézésen túl ennek oka az, hogy a volt nemzeti bizottságok vezetői már közömbösen viseltettek, az újonnan megválasztottak pedig még nem érzik magukat illetékeseknek a döntéshozatalban. Több helyen műszaki problémák is felmerültek. Főleg a hűtőberendezésekkel kapcsolatban, másutt viszont a víz minősége vagy a szennyvízcsatorna állapota nem felel meg a higiéniai előírásoknak. Ettől függetlenül egy új folyamat vette kezdetét a Rimaszombati járás kiskereskedelmében és vendéglátóiparában is. -polgA bérek hogyan liberalizálódnak? Minden háziasszony, de még a legtökéletlenebb közgazdász is tisztában van vele: szinte nincs nagyobb szerencsétlenség, mint amikor a boltokban üresek a polcok. Ennél talán csak az a nagyobb baj, ha üresek a boltok, és közben elszabadul az infláció. A mai viszonyok között a közembernek bizony kevés ideje jut a nemzetgazdaság megváltását ígérő politikusok megnyilvánulásainak tanulmányozására. Fáradtak vagyunk, és elméleti-közgazdaságtani aktivitásunk legfeljebb abban nyilvánul meg, hogy a liberalizált és január eléjétől még liberalizáltabb árakat tudomásul véve feltesszük a kérdést: a béreket nem liberalizálják? E mindannyiunkat érintő kérdés megválaszolására ültek össze tanácskozásra ezekben a napokban a kormány, a munkaadók és a szakszervezetek képviselői, hogy megvitassák az új évtől életbe lépő szabad árképzés várható következményeit, a bérfejlesztés alapelveit, a minimális bér összegét. Ugyanakkor mindhárom fél tisztában van azzal is, mennyire kell tartani a túlzott pénzkiáramlás, tehát az infláció következményeitől. Azt már ma is tudjuk, hogy jövőre az árak gyorsabban növekednek a béreknél, illetve hogy - a kormány ígérete szerint - a reálbérek nem csökkenhetnek több mint 10 százalékkal. A kormány és a munkáltatók reprezentánsai észérvekkel támasztják alá a piacgazdaság megteremtése során várható életszínvonalcsökkenés elkerülhetetlenségét. Konkrétan azt, hogy miért kell például egy gyárat leállítani, miért kell a piac nyomására a létszámot csökkenteni stb. Milyen magatartást vár a munkavállalók több milliós tömege a szakszervezetektől? Azt, hogy a háromoldalú asztal két oldalán ülők racionális érveire megfelelő, szintén ész diktálta, de szív sugallta argumentumokkal válaszol, és - ne féljünk kimondani - közben érezteti, hogy súlya van, súlya kell hogy legyen a dolgozók törfiegének, amelyet képvisel. Ez így bizony durván hangzik, valaki azt is belemagyarázhatja, hogy az így érvelő szakszervezeti vezető válsággal riogatja, sztrájkkal ijesztgeti a kormányt és a munkaadókat. Az ijesztgetés azonban csak látszólagos. Ugyanis igazi válság akkor fenyegetne, ha a háromoldalú tanácskozások során a .szakszervezetek képviselői nem viselkednének egyenrangú partnerként. A „szív érvein" itt azt értjük, hogy a szakszervezeti vezetőknek fejlett igazságérzettel kell rendelkezniük. Ez azonban mit sem érne ráció nélkül, ami magyarra fordítva azt jelenti, hogy a tárgyalások közben a társadalom helyzetének részletes ismeretéből kell a munkavállalók képviselőinek kiindulniuk. És itt a „részletesen" van a hangsúly. Általánosságban megállapítható, hogy a bérezésben az ösztönző szerepnek kell dominálnia. Ez minden normális nemzetgazdaságban így van. A mi nemzetgazdaságunk azonban messze van a normálistól, így továbbra is fontos szerepe lesz a szociális szempontnak. Más szóval: a bérskála alsó harmadában levőket - a szociális feszültségek megelőzése érdekében - a bérezés révén is védelemben kell részesíteni. Felmérhetetlen jelentősége van ezért a szakszervezetek helyzetfelmérő munkájának. Konkrétabban: állandóan tanulmányozni kell az elkövetkező hónapokban, hogy mely rétegeknél, milyen szakmákban közelíti meg az életszínvonal-csökkenés az elviselhetőség határát. Ahol ez bekövetkezik, ott a „szív érveit" előtérbe helyezve kell hatni. TÓTH MIHÁLY Kirakatüzlet vagy mintabolt? - Ez már igen! - ismertem el hangtalanul. - Itt vannak kristálypoharak, zománcozott üveg, halomnyi bizsu. Alig bírtam elszakadni a látványtól. Otthon lejárhatom a lábam, mire ajándék gyanánt beszerzek egy tetszetősebb hamutartót, vázát vagy ékszert. A Budapesti Csehszlovák Kulturális és Tájékoztató Központ ajándékboltjában viszont karácsonyi a választék. - Beszélnek magyarul? - kérdeztem a hanglemezpult mögött kiszolgáló hölgyet. - Merthogy oda^t, tudja a nyelvtörvény... A diónyivá kerekedett szemekben megcsillant egy huncut szikra. - Üzletünkben annak ellenére, hogy kizárólag cseh-szlovák termékeket árusítunk, lehet magyarul és szlovákul is beszélni. Meg németül és angolul is. Szeretem, ha veszik a lapot. És manapság ugye, annyi a sértődött, álsértődött hazafi, hogy felüdülés az ilyen kozmopolita megnyilvánulás. Ezután Kazimír Kozlovskýhoz, az üzlet vezetőjéhez vezettek, aki Közép-Szlovákiából települt át Pestre. Ahogy ö mondta - itt talált feleséget. Kozlovský úr közgazdász, az üzlet menedzsere. Perceken belül az üzletre terelődött a szó. - A Csehszlovák Kulturális és Tájékoztató Központnak három üzlethelyisége van Budapesten. Közel húsz éve üzemelnek a Tanács körúti és a Bajcsi-Zsilinszky úti ajándékboltok, s mindössze másfél éve ez a Rákóczi úti üzlet. Megjegyzem, hogy ez a legnagyobb és a legjobban ellátott bolt, ami persze nem azt jelenti, hogy a másik kettőben üresek a polcok. Kisegítjük egymást, ha egyikben másikban fogytán az árukészlet. Tavasszal például a Tanács körútról a sátraKai i uiuk ČU, tiny OK kristály árut kértek. - Véleményem szerint Magyarország a bevásárlás szempontjából még mindig drága. A csehszlovák turisták elképedtek az itteni árak láttán, bár hatalmas a választék. Az önök üzletében én is meghökkentem a majd harmincezer forintos csillár láttán. - Az árak a magyarországi gazdasági viszonyokat figyelembe véve is magasak. Ennek ellenére állítom, hogy még mindig a mi üzletünkben a legolcsóbb a bizsu, a kristály, a könyv, a hanglemez. Az ön által drágállott csillárokat pedig veszik, mint a cukrot. - A pestiek? - Természetesen. Számukra ez még nem is olyan drága. A csehszlovák látogatók pedig - az árak láttán megmerevednek. - Mit vásárolnak? - Körülbelül tízből kettő, ha rászánja magát. Drágállják a termékeket.Vásárlóink zömét a környékbeli lakók és a nyugati turisták képezik. - Mi a sláger? - Természetesen az üveg. Nemrég aranymintás üvegvázáink, poharaink voltak. Fél nap alatt elfogyott a készlet, több százezer forint volt a bevételünk. - Mit vásárolnak a vékonyabb pénztárcájú fiatalok, ifjú házasok? - Könyveket, lemezeket, játékokat. Megjegyzem, hogy az utóbbiból szerényebb a választék. A beszélgetés után még megcsodáltam a divatos táskákat, ékszereket. Az üzlethelyiség a kulturális központ épületének földszintjén található. Ilyenről készülnek (készültek) tervrajzok Pozsonyban is. De ott mint a rétestészta húzódik az építés ügye. Meddig még? SZITÁS GABRIELLA ÚJ SZÚ 4 1990. XII. 20.