Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-18 / 296. szám, kedd

Kádervillák tövében Spiró György A kert című drámája a pozsonyi Kis Színpadon Egy kertben virágok nyílnak és hervadnak el. Talajában jótékony baktériumok és pusztító férgek hemzsegnek. Csendes zugaiban sün matat és kígyó tanyázik. így emelkedik a kert Spiró György drámájában a társadalmat szimbolizáló jelképpé. A darab cselekményének színhelye egyetlen kert, s ideje egy furcsa délután. Egy állami kádervilla tövében az ötvenes évek Magyarországának már az ötvenhatos forradalom szele rezegteti a leveleket. Ebbe a miliőbe érkezik meg feleségével Dönci, aki most szabadult Rákosi börtönéből. Mellette Anna, a látszatra boldog feleség, aki éveken át reménykedve várta haza. Dönci úgy érkezik meg a rendszer kegyeltjének, a neves költőnek a villájába, mint élő lelkiismeret. Spiró a villa lakóinak egyikével való első találkozás jelenetében érzékenyen megmutatta: Dönci puszta megjelenése, szabadulása is elegendő, hogy zavart keltsen az önhittségével lelkiismeretét altató családban. De nemcsak bennük, hanem a megalkuvó, tehetségtelenségét lojalitással és hamis osztályöntudattal takargató baráti körben is. Mindezt megtetézi azzal, hogy ezek az emberek tudják: Dönci ártatlanságával szemben mentegetőzésüknek nincs jelentősége. Kicsinyes férgek, sziszegő csúszómászók csupán. Vladimír Strnisko rendezése nem a politikai erővonalait emelte ki Spiró drámájának. Ezek előbb vagy utóbb elhalványulnak, s biztos vagyok benne, hogy az utókor, Strniskóhoz hasonlóan, az örök tragédiát látja majd meg a műben. A tragédiát, amely a gátlástalanul élő udvari költő férfias vonzásába kerülő Anna sorsát egyetlen délután alatt megpecsételi. Abban a pillanatban, amikor Spiró elindítja a cselekményt, a jellemek meghatározottságából eredően minden eleve elrendeltetett. Anna maga az a csoda, amit nőnek mond az emberiség. Még alig ismerte a szerelmet, az együttlét gyönyörét, amikor Döncit bezárták. Kapcsolatuk első meghatározó élménye a várakozás és a távollét volt. Az érzelmek szépségéről csak emlékei vannak, s amikor Dönci kiszabadul, Anna szembetalálja magát a kemény erkölcsű, hűvös racionalitású férfival. Anna erkölcsi nagysága Dönciével mérhető csak, viszont öntudatlanul is nő, aki annyira szenvedett az érzelmek sivatagában, hogy az első hazudott érzelmi gesztusra feladja minden emberi értékét. Strnisko mesterien rakta egymásra a színészi játék rétegeit, így elérte azt a hatást, amelynek eredményeként megszületik a szinte titokzatos feszültség. Kár, hogy az Annát játszó Ingrid Timková elsősorban természetes adottságaira hagyatkozott, s nem építette fel a szerepet. Ezt a véleményemet támasztja alá az a tény, hogy a Jánossal való első találkozásának jelenete után már nem volt elég ez a nőtípus. Szükség lett volna a tudatos szerepformálásra. Ennek ellenére, az előadás egészét nem Timková erőtlen és szinteEgy-egy jeges reggel Az első hó után váratlanul megenyhült az idő, majd elkezdett esni az eső, előbb az ónos, aztán a rendes,-melyből, no meg a lecsapódó párából az egyik nap hajnalára vékony jégréteget kalapált utcákra, utakra a váratlanul érkező fagy. Lépni alig lehetett, nemhogy autóval közlekedni. Dehát az autóknak menniük kellett, legalábbis a teherkocsiknak, kamionoknak, buszoknak. Mentek is, óvatosan, de azért itt-ott megcsúsztak, megfaroltak, el-elforgott a kerekük. Fél órát késett a mi buszunk is. A sofőr mindjárt mondta, mi a helyzet. Nem jöhetett gyorsabban. Le is állították út közben, megpördült előttük egy teherautó, személykocsi az árokban. Lépésben tovább, immáron velünk. Néhány kilométer után: Ford, felcsavarodva a diófa törzsére. Odébb Škoda az út közepén, beszakadt farral, kitört hátsó szélvédővel. Eszembe jut: vajon a jegyzőkönyvekben mi szerepel majd e balesetek okaként? Hogy a szóban forgó gépkocsik vezetői nem az útviszonyoknak megfelelően hajtottak? El tudom képzelni. Vagyis mint általában: a sofőr a hibás. Senki más. Lenne azért néhány kérdésem. Ellenőrzik-e folyamatosan, óráról órára az útviszonyokat, ilyenkor, télidőben, vagy csak, ha már szakadni kezd a hó? Ha igen, akkor miért nem indulnak abban a pillanatban felszórni az utakat, amint kezd veszélyessé válni a helyzet? Vajon felmérte-e már valaki, hogy egy-egy jeges reggelen, csupán egyetlen százkilométeres útszakaszon, amilyenen a mi buszunk is jár, néhány óra alatt milyen károk keletkeznek. Nemcsak az autókban, hanem abból eredően is, hogy több üzemanyag fogy, hogy késve érkeznek az emberek munkahelyükre. Hát még akik meg sem érkezhetnek..., hanem kórházi ápolásra szorulnak, mozgássérültek maradnak, az élet elvesztéséről már nem is beszélve?! Mennyi veszteség az országnak is? Nincs aki észrevegye, lássa, hogy mindezt meg lehetne előzni, néhány autó homokkal, aprókaviccsal, salakkal, na és természetesen néhány emberrel, akiket becsületesen megfizetnének? Mennyivel olcsóbban úsznánk meg így az egész telet is! Vannak útjainknak gazdáik, mégsincsenek. Amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk. És úgy tetszik továbbra is, nemhogy megelőzni tudnánk a bajt, még tanulni se tanulunk belőle. Ugyanis nem az volt az első jeges reggel. -bor len játéka határozza meg. A Jánost alakító Michal Dočolomanský mindvégig a cinikusan magabiztos férfit, a lojalitást tudatosan vállaló értelmiségit formálja meg. Döncit Martin Huba mint a színpadon megjelenő társadalmi közeget átvilágító, a villa kertjében megjelenő ember-férgek faját, rendjét, meghatározó erkölcsi fátumként állítja elénk. Ő sem hibátlan, hiszen a legfontosabb pillanatban „hagyja magára" Annát, akinek egy más életminőség utáni vágya épült rá női mivoltára. Anna nem megtévedt nő. Anna az az embertípus, aki képtelen eldönteni, hogy egy adott pillanatban mikor használják ki, majd dobják el, mint használhatatlan tárgyat. Vele szemben riem az őt kihasználó János jelenik meg a színpadon, hanem Elvira, János törvényes felesége. Az Emília Vašáryová, megformálta nő, Annával ellentétben, egészen jól viseli az udvari költő teremtette hazug világot. Az sem okoz neki különösebb lelki gyötrelmet, hogy vele egy házban él - igaz, csak albérlőként - egy diáklány (Diana Mórová), aki a baráti kör, így János ágyasaként jelenik meg a színpadon. Spiró cselekmény-bonyolításának érdekességét mutatja, hogy Annára nem a feleség lesz féltékeny, hanem az ágyas. Ezeken a pontokon Strnisko kihangsúlyozta a klasszikus tragédiákra emlékeztető viszonyrendszert. így az önmaga tarthatatlan erkölcsi helyzetét felismerő Anna öngyilkosságát - a szó szoros értelmében - középpontba állítva tetőzi be a játék feszültségével pontosan érzékeltetett sorstragédiát. Mondhatnám azt is, hogy itt minden előre eldöntetett, ahogy az a klasszikus görög drámákban is megjelenik. így a Jozef Ciller tervezte tér hátsó kiemelt traktusában, a korláttal hangsúlyozott teraszon meg kell jelennie a legkiszolgáltatottabb embernek. Márpedig ez nem más, mint Anna, akit sem erkölcsi heroizmusa, sem cinizmusa, sem jelleme nem védhet meg. Az a világ, melyet Spiró György drámájából Vladimír Strnisko kibontott, az erkölcsi héroszoké és a gátlástalan emberférgeké. Az önmaga adottságaira, megszerezhető tehetségére, erkölcsi tisztaságára hagyatkozót - igaz nem saját kezük által - közvetve elpusz-* títják ezek a férgek. Úgy emésztik fel, bontják ragacsos salakká a lelket, mint az édes almát. Az Annáknak szükségük van Döncikre, akik nélkül elviselhetetlen a kiszolgáltatottság. Csakhát kinek van erkölcsi joga a jogfosztottsággal börtönbe vetett férfit figyelmeztetni egyetlen hibájára - önzésére? Az Annáknak! Csakhogy ebbe bele is halnak. DUSZA ISTVÁN ÉÉÉÉÍÍ^ Megszólal a falu hallgatag többsége? Néhány hete eszmefuttatásom jelent meg lapunkban a termőföldtulajdon jövőjéről, és véleményemet kifejtve, de talán nem elég diplomatikusan fogalmazva védelmembe vettem azokat, akik az utóbbi negyven esztendő alatt a mezőgazdaságban tettek valamit azért, hogy eggyel több legyen a nemzetgazdaság elfogadható színvonalon működő ágazatainak száma. írásomban kifejtettem, hogy véleményem szerint milyen gazdasági és társadalmi feszültségeket teremtene, ha a földtulajdon rendezése során kisemmiznék azokat a földműves-szövetkezeti tagokat, akik 1949 után csak két munkás kezüket vitték be a közösbe, majd a legnehezebb időszak átvészelése után, a szövetkezetek megerősödését követően igazi tulajdonosnak kezdték magukat érezni, noha - főképp az 1968-utáni szovjet megszállást követően - minden lehetségesei elkövettek a rendszer kiszolgálói, hogy az emberekből kivesszék a tulajdonosi érzés, és gazdából bérmunkássá degradálódjanak. Egy hét sem telt el a megjelenéstől, és a szerkesztőségbe beérkeztek címemre az első reagáló levelek. Szép pillanatai ezek az újságíró életének, hiszen minden egyes visszhang azt bizonyítja, hogy írásomban az embereket legközvetlenebbül érintő kérdésekkel foglalkozom. Még nagyobb lenne az örömöm, ha a feladók kivétel nélkül alá is írták volna a véleményüket. Az esetek többségében ezt nem tették meg, sőt, kiderült, hogy még az aláírt levelek zömén feltüntetett név is fiktív. Ami más szóval azt jelenti, hogy olvasónknak ugyan megvan a véleménye a leírt tényekről, azzal is tisztában van, hogy a névtelenlevél-írás nagyon enyhén szólva illetlen dolog, a véleményét azonban közölni akarta. Hogy az emberek névtelen levelet írnak az legalább két dolgot bizonyít. Az egyik: nem úgy működik a demokrácia, ahogy kellene. A másik (tulajdonképpen az elsőből következik): az emberek tartanak a véleménynyilvánítás következményeitől. Könnyű lenne most azt írnom: senki semmitől ne féljen, mától kezdve Csicsón is, Légen is, Nagygéresen is és Deákiban nemkülönben, meg minden más faluban közhírré tesszük, hogy az emberek bátran és minden következmény nélkül megmondhatják véleményüket a szövetkezeti elnöknek, a csoportvezetőnek, meg a többi helyi tényezőnek. Ez kibickedés lenne, és mint tudjuk, a kibicnek semmi se drága. Ma úgyszólván még mindenütt úgy működnek a földrnűvesszövetkezetek, ahogy az előző negyven évben működtek. Azok is, amelyek négy-öt falu határát és lakosságát fogják össze, azok is, amelyek 20-25 évnyi közösködés után szétváltak. Sok helyen ma is, ugyanazok maradtak meg az elnöki pozícióban, akiket még a járás hatalmasai helyeztek oda. Szekértolóik a szakértelemre hivatkoznak, meg az összeköttetéseikre, és ez megbénítja azok cselekvőképességét, akiket az álszövetkezetekben leszoktattak a véleménynyilvánításról. Szakértelem? Úgy gondolom, kevés ágazat rendelkezik ma annyi képzett, cselekvésre vágyó és ambiciózus fiatal szakemberrel, mint éppen a mezőgazdaság. Tehát félrevezető, amikor egy-egy szövetkezetben a régi tapasztalatokra és összeköttetésekre hivatkozva igyekeznek konzerválni a régi vezetési struktúrát. Tény, hogy a korábbi összefonódás révén a vezetői székekbe „szorult" elnököknek vannak összeköttetéseik. Ezek „felsőbb kapcsolatainak" agya azonban rendszerint ugyanolyan srófra jár ma is, mint korábban. A falu jelenlegi legfontosabb feladata: igazi szövetkezetek létrehozása az álszövetkezetek helyett. Az is elgondolkoztató, hogy a szerkesztőségbe küldött levelek többségét olyanok írták, akik régi, vagyoni sérelmek orvoslását szorgalmazzák. Ezek egy része szinte lekezelően említi azokat, akik föld nélkül léptek be annak idején a szövetkezetbe. A szerkesztőségnek nem az igazságtevés a feladata, ehhez nincsenek meg az eszközei. Viszont teret tud adni minden tisztességes véleménynek. Ha kell, külön alrovatot nyitunk a vitának. Tehát: várjuk a hallgatag többség megszólalását. Azokét is, akiket annak idején a cikkemben Földnélküli Jánosoknak neveztem. Vessék papírra az elképzeléseiket, hogyan lehetne az álszövetkezeteket igaziakká átalakítani anélkül, hogy igazságtevés közben újabb igazságtalanságokat követnénk el TÓTH MIHÁLY Insita '90 Árusítással egyidejű képzőművészeti kiállítást rendezett a pozsonyi Pálffy-palota második emeleti termeiben az ARTTEP részvénytársaság, öt különféle foglalkozású - hentes, technikus, énekes, tanár, és gyermekorvos - naiv képzőművész mintegy 80 festményét és 30 fafaragványát, szobrát mutatták be. Még leporellóhoz hasonló, gazdagon illusztrált, három nyelvű - szlovák, német, angol - ismertető kiadványról is gondoskodott a rendezőség. Elsőként Jozef Lackovič mérnök Veszélyes találkozás című festményét, illetve a Szlovák Nemzeti Színház énekművészének Viliam Meškonak az Asszonyka elnevezésű faragványát vásárolták meg hat-hatezer koronáért. (hajdú) V

annak már útjelzői gazdaságunknak a következő két évre. Mindenképpen annak számít a kormányprogram és a gazdasági reform forgatókönyve. Elfogadásuk időszakában azonban egészen más helyzetben leiedzett az ország, mint jelenleg. Ezért minden új gazdasági elképzelés már magán viseli a legfrissebb és többnyire elszomorító tapasztalataink nyomait. Pillanatnyilag gazdaságunk 1992-ig terjedő fejlesztési stratégiája ilyen. Ha végigolvassuk, majdhogynem hihetetlen álomkép tárul elénk. Mert ki merné manapság - minden túlzás nélkül - állítani, hogy a jövő év végére, legfeljebb 1992 elejére a gazdasági helyzet javulásának jeleivel számolhatunk, megállhat a visszaesés, újraéledhet a gazdasági növekedés. Ám az ország gazdaságának fejlesztési stratégiájában ez benne található. Nem holmi optimista alternatívaként, hanem egy lépcsőzetes elképzelés végső céljaként. Maradéktalan megvalósulásának komoly próbatétele lesz a szociális konszenzus megőrzése. Az pedig a várható társadalmi feszültségek - a növekvő munkanélküliség és infláció - következtében egyáltalán nem ígérkezik sétagaloppnak. Sőt, kemény érdekösszecsapások színtere lesz. Ott dől majd el: milyen a lakosság tűrőképessége a felpörgetett gazdasági reform egyre nehezebb terheinek elviselésében. Ha korán megroggyanunk, lelassul a reformfolyamat, elhúzódhat s egyes szakértők szerint még nagyobb áldozathozatalt követelhet. Ha a lehetséges állami támogatással bírnánk a kétéves megterhelést, megvalósulhat az álomstratégia. De hát ez az, amit ma nagyon kevesen mernek elhinni az országban. Annyi a nyitott vagy alig behegedt társadalmi és gazdasági seb, hogy állandó kötéltáncolás közben lehet csak gyógyítani őket, és soha sem tudni előre, mikor melyik újult ki, mikor szédül meg valamelyik kötéltáncos, és minden kezdődhet elölről. De nem csak bizonytalanság övezi a fejlesztési stratégia elkészültét. Biztató jel, hogy a gazdasági reformot kimunkáltabb változatában, a várható konkrét körülményekbe ágyazva tárja elénk. Ugyanakkor oiyan megoldások keHáromlépcsős álomstratégia? resésére késztet, amelyek a reform megvalósítását a társadalmi és gazdasági kockázat elviselhető mértékű visszaszorítása mellett tennék lehetővé. Mindehhez rugalmas, alkalmazkodó gazdaságpolitika szükséges. Amint a fejlesztési stratégia feltételezi: január elsejétől gazdaságunk a következő két évben három fázison juthat keresztül. Rögtön az elején belekerül az áremelkedés időszakába, majd a valósághoz alkalmazkodás hónapjai következnek, s végül az élénkülés fázisára számíthatunk. Milyen tünetek jelentkezhetnek szakaszonként? Voltaképpen már most az áremelkedés időszakában vagyunk, bár az árak gyors emelkedése csak januártól esedékes. Bizonyos szabályozással a növekedés kissé visszafogható, megállítása azonban lehetetlen. Az áremelkedés valószínűleg két-három hónapon belül eléri a keresleti plafont, olyan áron már képtelenek leszünk vásárolni. Ezért csökkenni fog a termékek eladása, s új piaci helyzet alakul ki, amire a termelőnek belső költségcsökkentési lépésekkel kellene reagálnia. Az árrobbanás hónapjaiban csak korlátozott mértékű és késleltetett béremelés felelne meg a stratégiai elképzeléseknek. 15 százalék reálbércsökkenést kellene elviselnünk. Minél kisebb lesz a bértömeg emelkedése, az árszínvonal annál korábban eljuthat arra a szintre, amikor apadni, kezd az akkori áron felkínált termékek iránti kereslet. És ez már az alkalmazkodás időszakának a kezdetét jelenti, amely az egész stratégia kulcsfontosságú eleme. Hogy végrehajtása mennyire sikerül, az évekre meghatározhatja a csehszlovák gazdaság fejlődését. Vajon miért? Mert előreláthatóan gazdasági nyomás nehezedik a vállalatokra, amelyek ezáltal bizonytalan helyzetbe kerülnek. Némelyikük csődbe jut, ugyanakkor felszökik a munkanélküliség is. Ám az ilyen kormányzási gyakorlat nem folytatódhat a végtelenségig, mert visszaesne a termelés, belpiaci és fejlődésbeli zavarok keletkeznének, ami sztrájkhullámba torkollna és gyakorlatilag a gazdaságpolitika széthullásához vezetne. Ezért lesz szükség a restriktív nyomás alól felszabadítani mindazokat a termelőket, amelyek az állami szerkezetpolitika szerint, exportorientáltan és megfelelő hatékonysággal gyártanak. Nekik kell azzá a hajtóerővé válniuk, amelyből jövő év vége felé vagy 1992 elején a többhónapos visszaesés után gazdaságunkban a javulás jelei jelentkezhetnek. H

ogy ez sikerül-e, azt igazán nehéz megjósolni. Mindenesetre kemény diónak ígérkezik, ám a rombolás után a gazdaság újjáépítésének sikerélményét hozhatja magával. Annak pedig mindnyájan hasznát látnánk. J. MÉSZÁROS KÁROLY ÚJ SZÚ 2 1990. XII. 19.