Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)
1990-12-03 / 283. szám, hétfő
ui iiiiiim»imi iij iHi ;i »»» ii i Mi iiiuiu^ lllllllllllllllllilillliilllilliilllilliliilli PlIIllllIIIllilllliillllllEIllll Beszélgetés MARIAN GRZÉSCZAKKAL, a pozsonyi Lengyel Kulturális és Tájékoztató Központ igazgatójával A pozsonyi Lengyel Kulturális és Tájékoztató Központ, ahogy általában nevezik, a lengyel kultúra, szeptemberben lépett működésének negyvenedik évébe. Új igazgatója, Marian Grzesczak, ismert költő, drámaíró, publicista, műfordító - alig fél éve áll az intézmény élén. Eltekintünk az elmúlt négy évtized munkájának értékelésétől, ezúttal arra keressük a választ, mit tapasztalt a viszonylag rövid idő alatt Marian Grzesczak, mit vett át elődeitől, de mindenekelőtt - milyen tervei vannak. - Sosem szabad mindent elvetni! Ami jó, azt meg kell hagyni. De hogy mi volt jó, az majd egy idő után derül ki. Új tervekkel jöttem ide, s ez azt jelenti, hogy nem úgynevezett magnetofonkultúrát szeretnék meghonosítani, vagyis nem azt, hogy aki eljön, meghallja, aki nem jön, nem hallja. A kulturális központnak élőnek kell lennie, kifelé is sugároznia kell a kultúrát. Pozsonyon túlra, sőt Szlovákián túlra is. Abból az elképzelésből indulunk ki, hogy ez itt Közép-Európa, Pozsony pedig a középpontjában fekszik. Ebből következik, hogy Pozsonyban egyfajta kulturális központot kell kiépíteni a környező nemzetek számára - itt vannak csehek, magyarok, osztrákok, lengyelek, horvátok, szlovének, ukránok, vagyis olyan nemzetek, amelyeknek van országuk, de olyanok is, amelyeknek nincs, de itt élnek - például a zsidók és a cigányok. Hogy tevékenységünk dinamikus legyen, ehhez a felsorolt nemzetek készsége is szükségeltetik. A kulturális központ példáján szeretnénk megmutatni, hogy az elképzelés megvalósítható. Modorban már megalakult a szlovák-lengyel irodalmi szalon - a munkát szlovákokból és lengyelekből álló bizottság irányítja. A pozsonyi lengyel kulturális központ aláírta a Stúr-múzeummal az együttműködési szerződést, lévén, hogy a havonkénti találkozóknak - az első kettő már megvolt - a modori múzeum bocsátja rendelkezésre termeit -, Zsolnán ugyancsak. Nyitrán vallásfilozófiai vitaklub kezdte meg működését. A tevékenységet minden esetben közös bizottság irányítja. Pozsonyban a filmközpont fogja bemutatni a legújabb lengyel filmeket, és a Szlovák Filharmóniával is felvették a kapcsolatot, kamarazenei hangversenyeken kívül ugyanis a kulturális központ helyiségei nem alkalmasak hangverseny megrendezéséré. Említsük meg még a rádiót, e téren is jó az együttműködés, olyanannyira, hogy a központ Pöstyénben szemináriumot szervez mindazon rádiósok számára, akik a lengyel kultúra iránt érdeklődnek. A központ tevékenysége nemcsak Szlovákiára korlátozódik. A negyvenedik évforduló ünnepségeire Marian Grzesczak meghívta valamennyi közép-európai kulturális központ tanácsát, amelynek a bécsi, prágai, pozsonyi és budapesti igazgatók a tagjai. Például ha meghívnak egy kísérletező színházat, akkor az Bécsben, Budapesten, Prágában is tart előadást. Találkozót szerveznek a középeurópai országok lengyel nagyköveteivel, azzal a céllal, hogy a művészeti bemutatókat kellő tájékoztatással is kiegészítsék. Az elmondottak nem azt jelentik, hogy közvetlenül a kulturális központban nem lesznek rendezvények. A kiállítóterem ezután is működik, a nagy képernyőjű videókészülék lehetővé teszi, hogy Nfilmeket vetítsenek. • Mi nehezítette - ön szerint - a kulturális központ munkáját a múltban? És mi nehezíti ma? - Hogy a kulturális központ a külügyminisztérium utasításait hajtotta végre. Véleményem szerint ez is nehezítette. Akárcsak a politikai helyzet. Sokan elmaradoztak. Most pedig, meg kell mondani, mintha a politikai helyzet a hátrányunkra volna - mert központunk a szlovákok számára megszűnt a szabadság oázisa lenni. Mivelhogy mindaz, amit mi tudunk nyújtani, már itt is létezik. Tehát azt kell keresnünk, ami vonzó és attraktív. A lengyel kultúra világhírű, ám Szlovákiában, de Csehországban is ismeretlen. Tehát megvan rá az esély, hogy ezt a - most már szabad - kultúrát, az ismeretlent, a kísérletezőt, a keresztényt, az avantgardot, a mélyen filozófiait, amely a világon nagy tekintélynek örvend, itt is megmutassuk. Csak az a kérdés, van-e rá igény. Figyeltem a Lírát. Roppant szegényes volt a neves művészek részvétele. Akik állítólag Prágába is alig akarnak eljönni, nemhogy Pozsonyba. Szlovákiának akarnia kell, hogy eljöjjenek, s ha eljönnek, akkor viszont el kell menni a koncertre, a kiállításra. Ebből a szempontból nagyon rossz a helyzet, mivel a politikai élet oly intenzív, hogy az emberek energiáját a mindennapok emésztik fel. A kultúrára nem jut idő. Azon senki sem vitatkozik, hogy a demokrácia, a pluralizmus körülményei között milyennek kellene lennie a kultúrának, hogy milyen irányban haladjon, politikai, ideológiai legyen-e vagy csupán esztétikai követelményeknek feleljen meg, mint ahogy az egész világon. A kultúra nem foglalkozik politikával, a kultúra önmagával foglalkozik: értékek teremtésével. • Figyelemfelkeltő témakörrel bővült a program, a Gniazdoval (Fészek), amikor is időről időre olyan lengyel művészeket látnak vendégül, akik hazájukon kívül élnek és alkotnak. - Kultúra egy van, bárhol alkossák is. Jövőre, remélhetőleg, havonta kerülhet rá sor, hogy meghívjuk azokat a művészeket, akik távol élnek. Itt járt a Magyarországon élő költő, Konrád Sutarski, két, Izraelben élő író, meghívunk litvániai, németországi, olaszországi lengyel alkotókat. Ugy vélem, ez a ciklus igen attraktív lesz. • Nem említett a programok, klubok alakulásával kapcsolatban egyetlen olyan várost sem, ahol magyarok is élnek. - Keresem a városokat. Szeretném megkérni az itt élő lengyeleket, segítsenek a lengyel klubok létrehozásában Kassán, Komáromban, bárhol. Csakhogy nekik maguknak kell megszervezniük a munkát, mert ilyen messziről mit tehet az igazgató? De könyvekkel stb. segíthetjük őket. A kulturális központ tevékenységéhez hasonló programot szervezhetnek a lakhelyükön, meghívhatják azokat, akiket mi, ugyanazokat a kiállításokat mutathatják be, amelyeket mi. Ezeknek a kluboknak természetesen nemcsak lengyelek lehetnek a tagjai, hanem mindazok, akik szimpatizálnak a lengyelekkel. KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA (a Függetlenségi), a sajtó, és az általa manipulált közvélemény is. A kiegyezést ellenző, majd bíráló szlovákokat, románokat, szerbeket patronáló „fehér holló" elvesztette képviselői mandátumát és idővel teljesen visszavonult a közéletből. Pedig az idő őt igazolta, idézzük csak fel intő (ma is, persze már másokat intő) szavait: ,,Jövendőnk attól függ, tudunk-e jóra menni a velünk élő mindenféle nyelvű népekkel, meg tudunk-e velük élni békességben, és mégis szabadság és haladás tekintetében tűrhető állapotban... a világ feszült figyelemmel fogja kisérni minden léptünket... a nemzetiségek kérdésében. Ha higgadtságot, eszélyt, valódi politikát fogunk mutatni e tekintetben, meg lesz nyerve részünkre a közvélemény, ha ellenben szenvedély, kisszerű civakodás és alap nélküli vetélkedés fog... felülkerekedni, ha a világ azt látja, hogy ... nem tanultunk semmit, akkor eljönnek mások rendet csinálni s kiveszik kezünkből... mind saját magunk mind egész keleti Európa sorsának elintézését..." Tanulságos felidézni Mocsáry négy pontban összefoglalható nyelvhasználati programját is: „f. Országgyűlésen a tanácskozási nyelv magyar. 2. Megyegy ú léseken minden a megyében divatozó nyelv egyaránt használható. 3. A kormányzás és közigazgatás nyelve valamennyi, a hazában élő nyelv. 4. Külön iskolák minden nemzetiség számára". Ha Magyarország komoly függetlenségi politikát akar folytatni - hangoztatta Mocsáry az országgyűlésben -, jó békességben kell élnie a nemzetiségekkel, ami a nemzetiségek anyaállamával való békés együttműködést is feltételezi. Támogatni kell a nemzetiségek kulturális törekvéseit, segélyezni kell tanintézeteiket, a hivatalok betöltésénél tekintettel kell lenni a nem magyar ajkú honpolgárokra, a közművelődési egyesületeknek fel kell hagyniük a nemzetiségek asszimilálására irányuló kísérletekkel, s a nemzetiségekben nem kell csupa hazaárulót látni... Mocsáry Lajos eme nézeteivel mindinkább magára maradt... 1916. január 8-án temették. Talán éppen itt állt, ahol most én - Független pártbeli elvtársa (a szó eredeti értelmében!) - Mezey Ernő, és többek között ezt mondta: „Eljön az idő, mikor így fognak megérteni, akik a félreértés gőzén át nem látták lényed és indokaid nemességét..." Eljött már ez az idő - tűnődöm itt a bozótban, Mocsáry csontjai fölött -, vagy már el is múlik? Kemény G. Gábor és Tóth Ede sokat tettek Mocsáry szellemi örökségének népszerűsítéséért, a köztudatba mégsem került be, legalábbis nem az őt megillető mértékben. Ez a sírkert itt a feledés és a közöny többszörös megnyilvánulása. Feledés? De hiszen itt a koszorú szalagján még kibetűzhető a felirat: „Hazafias Népfront". Ennyiből állna a kegyelet? Egy koszorú valamelyik kerek évfordulón? A gizgazok, a sírbolt téglái között? Hát nincs senki - intézmény, egyesület, egyén - Andornaktályán, Egerben, Hevesben, Borsodban, Budapesten - a nagyvilágon, aki síremléket állítana Mocsáry Lajosnak, az európai látókörű hazafinak? ^^ ülőhelyén, a Fülek mellet^^ 7 ti Kurtányban - 1986 óta - kőtömbre erősített bronztábla őrzi Mocsáry Lajos emlékét. Egyedülálló érdemei magyarul és szlovákul olvashatók. A Csemadok által emelt, s mint ilyen, az elmúlt két évtizedben ritkaságszámba menő emlékművek egyike ez. De ki és mikor fogja méltó módon megjelölni a tiszteletreméltó életpálya utolsó állomását? POLITIKÁVAL A fenti idézet kiemelt része olvasható azon az emléktáblán, mely az Eger melletti Andornaktályán díszíti Mocsáry Lajos hajdani kastélyának homlokzatát. Az egykor Borsod megyéhez tartozó Andornak községet Rudolf császár adományozta a XVI. sz. végén a Mocsáryaknak. A kastélyt a család 1836-38 között építtette klasszicista stílusban. Homlokzatának domborműveit az egri főszékesegyház szobordíszeit készítő Marco Casagrande velencei mester faragta. Élete kétharmadát itt élte le, művei, tanulmányai, vitairatai, országgyűlései beszédei többségét itt írta, és „andornaki remeteként" itt is halt meg Mocsáry Lajos. Jó állapotban van a nemes egyszerűségű, egyemeletes épület, benne szociális intézmény kapott helyet. Bár hivatalosan nem látogatható, alkalmazottai és lakói készségesen körülvezettek; az eredeti berendezésből, sajnos, semmi sem maradt meg, talán csak az emeletre vezető lépcső fakorlátja őrzi a jeles háziúr keze nyomait... Könnyen megtaláltam az összesem. Hogy mégis itt nyugszik (nyugszik?), arra enged következtetni egy kis műanyag koszorú, melyet a fűben fedezek fel, rajta kifakult nemzetiszínű szalag... Sírbolt? Csak volt, néhány tégladarab árulkodik meglétéről. Vajon kik és miért rombolták le? Útjában nem lehetett senkinek, hiszen helyén nincs semmi, netán a közeli présházak falában találnánk meg a kegyelet köveit? Teljes enyészet, „sic transit gloria homini"! Gloria? Mocsáry Lajosnak sosem volt része dicsőségben, nem is vágyott rá. 1863-ban a Borsodi Református Egyházmegye közgyűlésén még „hazafias és irodalmi érdemeit" hangoztatva választották meg egyházmegyei tanácsbíróvá. (Számos közéleti tisztségének egyike volt ez.) Mikor azonban egyre következetesebben emelte föl szavát a nemzetiségi jogok védelmében, az 1868-as - elméletben széles körű nyelvhasználati jogokat biztosító - törvény következetes betartását követelte, ellene fordult nemcsak a kormánypárt, de saját pártja A KULTÚRA NEM FOGLALKOZIK B ólogatva köszönt az olajkút az andornaktályai szőlőhegyen. Ezt a tájékozódási pontot adták meg útbaigazítóim, itt kell lennie valahol a régi temetőnek. Igen, a fák és bokrok közt sírkövek fehérlenek. Itt nyugszik tehát Mocsáry Lajos! Szülőföldjétől, Nógrádból érkeztem, mondhatnám, zarándokoltam ide, hogy megnézzem végső nyughelyét annak a férfiúnak, akinek működése - Jászi Oszkár szavaival - „az újabb magyar történelem legfényesebb lapjaihoz tartozik", akit Kemény G. Gábor a ,,magyar nemzetiségi politika Tolsztojának" nevezett. Nem célom itt Mocsáry Lajos bemutatása, méltatása. Számos, ismét vagy még mindig aktuális gondolata, felismerése közül bevezetőben csupán egyet idézek: „Hiába tagadnók, századok fűznek egymáshoz erősebb lánczokkal, mint gondolnánk... azon história, melyen alapulhat a honunkban lakó szlovák nemzetiségi érzelme... egyszersmind magyar história is, melyre a magyarok is alapítják nemzeti érzelmöket. Találkoznak s egybeolvadnak e téren érzelmeink... szláv honosink története szinte (szintén) Magyarország históriája... ha úgy tetszik, ám reclamálják tőlünk szláv atyánkfiai mindazon hősöket, kikre mi büszkék vagyunk, s kiket ők fajukbelieknek állítanak... mi szívesen megosztjuk velők a dicsőséget... ez érzelem csak arra fog vezetni, hogy együl tekintsük magunkat s közösül mindazt, mi birtokunk múltban és jelenben". függést és összevont két község, Andornak és Kistálya főutcája mellett álló kastélyt, a nyughelyet, magát a temetőt már nehezebb volt „kinyomozni". Néhány kerti szerszámot sí hoztam, tapasztalatból tudom ugyanis, hogy egy-egy kiváló elődünk sírja - ha egyáltalán megvan - nem feltétlenül gondozott. A szerszámok fölöslegesnek bizonyultak, nem volt mit rendbehozni. Legnagyobb megdöbbenésemre a sírt gyakorlatilag nem találtam, csak a feltételezhető helyét. A már elárvult kis temető felső végén rögtön feltűnt egy, orgonabokrokkal körülvett terület. A levelek közt itt-ott vaskerítés maradványait látom. Átvergődve a sűrű bokorfalon, egy körülbelül 4x5 méteres, fákkal, cserjékkel határolt területre jutok, „elvadult tájon gázolok... dudva, muhar... égig nyúló gizgazok... vad indák" - ez volna a „magyar ugar"? A térség enyhén magasodó közepén rozsdás vasrúdra erősített kódtáblán, vésett (karcolt?) és átfestett (mázolt!) felirat: „Mocsáry család sírboltja 1767-től" Az ősi és szerteágazó család legkiválóbb tagjának nevét hiába kereti J SZÚ 4 Átvergődve a sűrű bokorfalon. (A szerző felvétele) BÖSZÖRMÉNYI ISTVÁN 1990. XII. 3.