Új Szó, 1990. november (43. évfolyam, 257-281. szám)

1990-11-13 / 266. szám, kedd

Erők és erőtlenségek A NYELVTÖRVÉNY PARLAMENTI VITÁJÁRÓL ÉS A JÖVONKROL Tótpál Gyula: Zene (A fotóművész e felvétele is látható a komáromi Duna Menti Múzeumban, a csehszlovákiai magyar képzőművészek december végéig megtekinthető kiállításán) Merre tart a Polgári Fórum? L

ehet-e napjainkban másként nézni a körülöttünk zajló „földi komédiát", mint ahogy Ady Endre látta 1915-ben. Egyik levelében Goga Oktáviának, román barátjának üzent, aki megtagadva emberi és költői mivoltát, féktelen nacionalista kampányba kezdett. „Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyar magyarsága... Egy nemzet, aki súlyos. .. helyzetben legjobbjai valakijének megengedi, hogy embert lásson az emberben,... nem lehetetlen jövőjű nemzet." Az a tény, hogy ezt a „fényűzést" a kisebbségi magyarság napjainkban felvállalja, azt bizonyítja: a sorsközösség értelmezésében az emberség és a lelkiismeret játssza ma is a meghatározó szerepet. Aligha tagadhatjuk, hogy szorongással és együttérző gonddal figyeltük a nyelvtörvényről szóló szlovák parlamenti vitát A szlovák nyelv törvényesítését a nacionalista ellenzék kényszerítette a koalíciós partnerekre, a biztos parlamenti többség ellenére azonban olyan törvényt fogadtak el, melybe a koalíció foga is belevásott. Nincs sok köszönet a törvényben, hisz azokat a jogokat is kétségbe vonta, melyeket 1968 társadalmi demokratizmusa kényszerített ki a katonai megszállás alatt levő ország „konszolidálódó" törvényhozóiból. Jellemző, hogy a vita során arról is megfeledkeztek, hogy a nemzetiségi alkotmánytörvény Csehszlovákia történelmében először fogadta az alkotmány sáncai közé a nemzeti kisebbséget. Az alkotmánytörvény ugyanis államalkotó nemzetiségnek ismerte el őket. Ott, ahol a jogokat nem az állampolgárokra értik, hanem a „nemzeti" hovatartozásra, aligha lehet más törvényt elfogadni, mint ez utóbbi. És ha valaki ezt politikai naivitással a „lehetséges maximumnak" mondja, rosszallás helyett részvéttel lehet az ilyen véleményt fogadni. Furcsa grimaszai vannak a történelemnek... Amikor 1868 novemberében a magyar országgyűlés egy „többségi" nemzetiségi törvényt fogadott el, (mely utcahosszal megeiőzte a mostani nyelvtörvényt!), J. M. Húrban ezt írta: „Jaj annak a nemzetnek, melynek egyetlen védelme a törvény. Ha a magyarok meg akarnak fosztani bennünket a nemzeti élet jogától, és mint szabad polgárokat nekik robotoló helóta néppé akarnak változtatni,... akkor mindig a törvényre támaszkodnak..." Nekünk sincs ma más választásunk, minthogy azokat a Matica-vezetőket, akik nem kultúrában, emberségben és demokráciában gondolkodnak, hanem hatalomban és kirekesztésben, az emberi jogok korlátozásában, a kútfőhöz, J. M. Hurbanhoz, és a Matica slovenská küzdelmes múltjához irányítsuk. Lehetetlen nem bevallani, hogy a nyelvtörvény ürügyén a hatalomért folyó harcban a koalíciós pártoknak, a kormány viszonylagos jószándékának szorítottunk. Tettük ezt azért, mert Dél-Szlovákia nyugalmát, a magyarok és szlovákok békés együttélését féltettük. Az előttünk lejátszódott politikai kötélhúzás azonban akár kórleletnek is beillik. Az egyik oldalon az emberi jogokat tisztelni igyekvő képviselők, akik hősiesen ellenálltak a demonstráló tömeg követelésének, eredeti elképzelésüket azonban nem akarták megvédeni. A másik oldalon az ún. „nemzeti blokk" képviselői, akik „van banque-ot" játszottak, a kisebbség diszkriminálásáért. Nem volt vigasztaló számunkra a kisebbségi képviselők csoportja sem. Meglehetősen erőtlenül, visszahúzódva, mintha nem is rólunk lenne szó, adták át magukat a megváltoztathatatlannak. S mire megszületett a törvény, megkönnyebbültünk ugyan, de meg nem nyugodhattunk. A törvény lényegében hű „arcmása" a jelenlegi politikai érőknek. FedorGál, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom vezetője a napokban azt mondta, hogy a törvény nem szüntette meg DélSzlovákiában a barikádokat Mi úgy fogalmazhatunk, hogy a nem létező barikádok helyett „létező falakat" emelt, a nacionalizmus nagyobb dicsőségére. És ha a kormány elnöke a Matica vezetőjének kínálja fel a törvény végrehajtásának ellenőrzését, ebből a „nagylelkűségből" semmi jó nem származik. Ha ugyanis a nyelvtörvényt követő lépés az lesz, hogy eltávolítják a kétnyelvű utcatáblákat és helységneveket, melyeket a totalitarista rendszer is megtűrt (a helységnevek kivételével, melyeket az 1945 utáni nacionalista hajsza torzított el!), félő, hogy olyan láncreakció indul el Dél-Szlovákiában, mely több kárt okoz (politikai vonatkozásban is), mint a kétnyelvű táblák. A

szlovák politikának egyetlen érdeke lehet napjainkban: az ország egysége. Ennek érdekében a politikusoknak a jogállam szempontjai szerint kellene haladniuk. És ezt nem tehetik úgy, hogy állampolgári jogaikban korlátozzák a nemze ti kisebbségeket. Az együttélést ugyanis csak az állampolgári jogok kiteljesítésével lehet zavarmentessé tenni. Arra a kérdésre, hogy az elfogadott nyelvtörvény és az érvényben levő alkotmánytörvény ellentmondásait (a törvényesített kétnyelvűséget!) hogyan lehet feloldani, az alkotmánybíróság adhatna választ. Ilyen azonban ma még nincs. A civilizált társadalom a polgári jogok kiteljesítésében jelölné meg a célt. A nacionalizmus megszállottjai számára a „legszentebb törekvés" a jogok korlátozása, a nemzeti kisebbség kiszorítása a közéletben, vagy (ahogy Markuš úr álmodja) diaszpórává tétele a nemzetiségi körletekben. A választ ez utóbbiakra ugyancsak Hurbantól idézzük: „A törvényeket a szélvihar elragadja, de a nemzetek, mint mázsás drágakövek itt maradnak! Itt marad a magyar nemzet is, de egyetlen védelme, igazságtalan törvénye nélkül...". Hogy mire tanít bennünket a történelem? Ha másra nem, a szavak behelyettesíthetöségének kényszerű műveletére. N

em ragadtatott el bennünket a magyar választók szimpátiáját kereső mozgalmak vezetőinek hűvös mértéktartása: egymás iránt! Egyes pártvezérek talán úgy gondolják, természetes érdekeik" gátolják őket abban, hogy a demokratikus társadalom javára párbeszédet kezdjenek egymással. Ez a legértelmetlenebb politika, melyet pártok és mozgalmak valaha is folytattak. A két világháború között (a kommunista párt kivételével!) evidens volt, hogý a létező magyar (ellenzéki) pártok a feszültségeket kerülve fenntartsák egymással a párbeszéd lehetőségét. Az a tény, hogy a mai mozgalmak kísérletet sem tettek közös törvényjavaslat előterjesztésére (saját javaslatot az Együttélés készített csupán), az a szakadékpolitika, mely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Sajnálatos, hogy a koalíciós tervezet parlamenti vitájában is elmaradtak az ellenjavaslatok, holott a törvényhozókat ez állásfoglalásra kényszerítheíte volna (minthogy először az ellenjavaslatról szavaznak), s talán a demokratikus elvek érvényesítésében is hasznos kísérlet lehetett volna. Tartottak a látványos bukástól? Az ügy megérdemelte volna a „bukást" is, hisz a történelmi idő szempontjából legalább az esélyt kellett volna megkísérelniük! Az a feltételezhető válasz, hogy a képviselő munkája nem a szónoklatokban, hanem a törvény előkészítésében mutatkozik meg, enyhe vigasz, A törvény „félkész" jellege ugyanis megkövetelte volna,, hogy képviselőink ne csak a szavazógombok kezelésével nyilvánítsanak róla véleményt, hanem kiállásukkal is. A

nyelvtörvény körüli huzavona egy dologra rávilágított. Egyesek „magukra" már megtanultak odafigyelni, fel kellene fedezni a másik embert is, hogý a nemzet tagjai és a nemzeti kisebbség képviselői között a párbeszéd értelmére is rádöbbenjenek. S arra is, hogy „az egyén szabadságát - ahogy HansDietrich Genscher írta - csakis az objektív jog garantálhatja". Ez csak ott létezik, „ahol a politika alárendeltje a jognak ^és nem ott, ahol a politika uralkodik a jog fölött." Bármennyire is paradox azonban a helyzet, mégis azt kell mondanunk, a koalíciós partnerek szándékai esnek közelebb hozzánk. Küzdelmükben ugyanis (ha felemás módon is) a demokrácia csatázott a múlttal, félmúlttal, egy újabb totalitás kísértetével. A jövő olyan lesz, amilyenné formáljuk. De ki

J formálja, alakítja a jövőt?! Mi, mindnyájan, akik ma még gyakran foglyai, túszai vagyunk a bennünk megbúvó félelemnek, totalitásnak, nemzeti elfogultságnak. És azoknak a kényszerképzeteknek, melyet mások kényszerítenek ránk. Legyen hitünk és bátorságunk emberséggel élni, mert a jövőben sem akarunk „telített, kótyagos" lelkekkel lelkiismeretet cserélni! FÓNOD ZOLTÁN Ha valaki Lengyelországban azt szorgalmazná, hogy a Szolidaritás élére Balcerowicz miniszter kerüljön aki hazájában közismerten a drasztikus gazdasági reformok atyja - akkor honfitársai joggal feltételeznék, hogy az illető megőrült. Nálunk ilyen politikai sakkhúzás elképzelhető, sőt meg is történt. Egyesek még örülnek is ennek a lépésnek. Teljességgel hihetetlen, hogy a Polgári Fórum vezetése semmibe veszi azt a tényt, hogy az a miniszter, akinek a nevéhez fűződik a rövid távon mindenképpen súlyos megpróbáltatásokkal járó reform, már fél év múlva is az ország vezetésének leggyűlöltebb személye lehet. Hol maradt hát a mozgalom sorsáért érzett felelősség? Ügy vélem, ezzel a döntéssel megkezdődött a Polgári Fórum eredeti eszméi, programja és jellege elárulásának az utolsó fejezete. Amint Václav Klaus az élre került, szinte azonnal érzékelhetővé vált a megváltozott irányvonal, a jobbra tolódás és az ettől eltérő politikai értékrend elleni türelmetlenség. Ezt a tényt igazolja az a bizarr eset, amely október 31-én történt: ezen a napon a Polgári Fórum Tanácsa meghökkentő döntést hozott. Érvelésük szerint e mozgalom egyik eszmei áramlata, a Baloldali Alternatíva és a Megújhodás tömörülés eltért az irányvonaltól, s ezért többé nem tekintik a Polgári Fórum részének. Az érvelés önmagában is rendkívül furcsa. Ugyanis a Baloldali Alternatíva álláspontja tavaly november óta semmit sem változott! Nyilvánvaló tehát, hogy valami másnak kellett megváltoznia. Nem akarok most részletesen írni a Polgári Fórum alapszabályáról, a tanács hatásköréről, pedig lenne mit kifejtenem, bizonyítanom. Ám az mégis csak furcsa, hogy a Baloldali Alternatíva tagjai az újságíróktól tudták meg, miként döntött a tanács, vagyis róluk, nélkülük tárgyaltak. Teljesen egyértelmű, hogy Václav Klausék minden áron, akár hajuknál fogva elóráncigált érvekkel is, meg akartak szabadulni a mozgalom baloldali gondolkodású képviselőitől. Ismételgethetném azt a már-már közhellyé sekélyesedett tételt, miszerint a jobboldal mellett szükséges a baloldal is, hiszen csak így lehet a politikai élet kiegyensúlyozott. A'Polgári Fórum jobboldali, konzervatív erőinek nyilvánvalóan más a véleményük, egyszerűen kétségbe vonják a mozgalmon belüli korszerű baloldal létjogosultságát. Ezek az erők szerintem szakítani akarnak a demokratikus elvekkel is, s bizonyos totalitárius elemeket igyekeznek meghonosítani. Megpróbálják csökkenteni a politikai demokrácia mozgásterét, iparkodnak megszabni, kinek milyen polgárjogai lehetnek, s főleg azzal törődnek, hogy megteremtsék a hivatásos politikusok és a pártapparátus uralkodásának feltételeit. . Am ne feledjük, miért harcoltunk, mire esküdtünk tavaly novemberben? A demokrácia kivívásáért és széles körű meghonosításáért! Mire kapott mandátumot a Polgári Fórum a júniusi választásokon? A társadalmi megbízatás úgy szólt, hogy következetesen hajtsa végre hazánkban a demokratikus átalakulást. Mi következik mindebből? Csakis az, hogy a Polgári Fórum mai vezetése hűtlen lett a mozgalom lényegéhez, eszméjéhez és céljaihoz. Tehát ennek a mai vezetésnek más pártot, vagy mozgalmat, más nevet kell találnia, mert napjainkban lejáratja a Polgári Fórum nevét és jelképeit. Ez a mai vezetés már nem a Polgári Fórum eredeti eszméit képviseli, csupán valamiféle liberális vagy konzervatív irányzatot. örvendetes, hogy a parlamenten belül olyan polgári közösség alakult, amely ellensúlyozhatja a klausi irányvonalat, tagjai ugyanis a politikai középhez és a baloldalhoz tartoznak. E közösség alapító kiáltványát a november előtti ellenzék több kimagasló egyénisége (Dana Némcová, Petr Uhl, Ladislav Lis) és mai közéletünk néhány markáns személyisége (Miloš Zeman, Ivan Fišera) írta alá. Mindez jó dolog. Ám a kérdés ennek ellenére fölöttébb időszerű: Merre tart a Polgári Fórum? Rövidesen egyértelmű lesz a válasz. Lidové noviny Átmeneti időszak? A naptár 1924-et mutatott. Lassan, de biztosan közeledett a világgazdasági válság, amely - enyhén szólva - felborította a politikai-gazdasági folyamatokat. Azonban a pénz - amelyet be lehet fektetni, vagy szalmazsákban lehet őrizni - változatlanul komoly szerepnek örvendett. Sőt, egyre nélkülözhetetlenebbé, és sokak számára egyre elérhetetlenebbé vált. Ilyen körülmények között gyűltek össze 1924 okt. 27-én a világ pénzügyi szakemberei Milánóban, hogy megtartsák a takarékpénztárak elsó nemzetközi kongresszusát. A küldöttek úgy határoztak, minden év októberének utolsó napja legyen takarékossági világnap. Olyan nap, amelyet munkával, a takarékosságban mutatott jó példával ünnepelnek világszerte. S hogy miért lett a sok ünnep mellett a takarékoskodásnak is emléknapja? Először is azért, mert a szakemberek úgy vélték: meg kell tanítani az embereket az ésszerű pénzgazdálkodásra és takarékoskodásra kell őket ösztönözni. S végül pedig azért, mert nemzetközi bázist kívántak létrehozni a takarékpénztárak problémáinak megoldása céljából. Hazánkban az idén október 31 -én ünnepeltük először a takarékossági világnapot, jóllehet, a takarékpénztárak a „Takarékossági napok" keretében minden évben október elején fokozott figyelmet szentelnek e kérdésnek. S itt most abba is hagyhatnám az írást azzal, hogy a téma november közepén már nem időszerű. Csakhogy a jelen történései számára nem hagyják feledtetni ezt a napot. Annak ellenére sem, hogy október 31-én nem jártam a takarékpénztárban (azóta sem), ennélfogva nem ért meglepetés, senki sem adott nekem ajándékba bankszámlát, vagyis a takarékossági világnapon és azóta sem szállt meg a takarékoskodás szelleme. Sót, ellenkezőleg! Egyre gyakrabban jut az eszembe, hogy mély gazdasági válság felé rohant a világ akkor, amikor eldőlt: október 31 -e a pénzügyi szféra egyik ünnepe lesz. Vajon mihez közeledik (vagy ha úgy tetszik, mibe rohan) Csehszlovákia abban az időszakban, amikor először csatlakozik a takarékossági világnaphoz?! Vajon merre tart hazánk akkor, amikor a tervezettnél jóval korábban (s nem utolsó alkalommal) devalválták a koronát, amikor a bankok zárolták a vállalatok devizaszámláit, amikor a jegybank felügyeli, vagy inkább korlátozza a gazdasági szubjektumok fizetéseit...? S mindezt tetézi, hogy még mindig hiányzik jó néhány törvény, s már keringenek a hírek az előbbre hozott belső konvertibilitásról, ,az infláció kétszámjegyű és rohamosan növekvő mértékéről, az üzletekben meg tolonganak az emberek (ha van áru), a takarékpénztárakban pedig lassacskán fogynak a betétek. Takarékossági világnapot ültünk, miközben sok minden a takarékosság ellen szól. Vajon mit jelentenek ezek az ellentétek? Átmeneti időszakról van csupán szó? ^ £D/

T