Új Szó, 1990. november (43. évfolyam, 257-281. szám)

1990-11-13 / 266. szám, kedd

Minél több jelölt legyen Beszélgetés Roman Vavrinec mérnökkel, a Szlovák Választási Bizottság elnökével • ön a Szabadságpárt tagja. Mennyiben befolyásolhatja ez a körülmény a Szlovák Választási Bizottság tevékenységét? - Ügy vélem, ez semmilyen befolyással nem lehet - és nincs is - a bizottság tevékenységére. Nekünk szigorúan a helyhatósági választásokról szóló törvényhez kell tartanunk magunkat, illetve ellenőrizni a törvény megtartását. Tevékenységünk során eddig elsősorban a beérkezett panaszokkal foglalkoztunk, ezeket kellett törvényes módon orvosolni. • Milyen jellegű panaszokról volt szó? -A leggyakrabban a jelöltlisták elutasítására vonatkoztak. A törvény értelmében a jelöltlistákat legkésőbb 55 nappal a választások napja előtt kellett átadni a helyi választási bizottságok jegyzókönyvezetőjének. A határidő utolsó napja szeptember 29-re, szombatra esett. Egyes politikai pártok és független jelöltek azonban még hétfőn, október 1-jén is nyújtottak be listákat, amelyeket esetenként a helyi választási bizottságok már nem akartak regisztrálni. Bizottságunknak viszont alapelve az, hogy minél több jelölt részvételét kell lehetővé tenni a helyhatósági választásokon, függetlenül attól, milyen pártot képviselnek. Ezért is fogadtuk el azt az érvelést, amely az államigazgatási eljárásban érvényes szabályra hivatkozott, s melynek értelmében még hétfőn, a határidő leteltét követő első munkanapon előterjesztett jelöltlisták időben lettek átadva, mivel a határidő utolsó napja szombatra esett. Viszonylag gyakori panaszként merült fel, hogy nem fogadták el a független jelöltek által benyújtott petíciós leveleket. Mint ismeretes, a független jelöltnek 50 vagy 100 jogosult választó aláírásával ellátott petícióra volt szüksége a jelöléshez. Ennyi aláírás egy lapon természetesen nem fér el, a petíciók több oldalasak voltak. A petíciók szerkesztői azonban egyes esetekben megfeledkeztek arról, hogy a petíció lényegét minden oldalon fejlécben tüntessék fel. Az ilyen jellegű panaszokat - kiindulva a már említett alapelvünkből - úgy oldottuk meg, hogy felhatalmaztuk a helyi választási bizottságokat, ellenőrizhetik az ilyen hiányos petíciókat aláíró választóknál, valóban a független jelölt jelölését kívánták-e támogatni aláírásukkal. • Sok helyütt viszont független jelöltek sem akadtak a polgármesteri vagy képviselői funkciókra. Egyes nézetek szerint az ilyen helyeken nem is lehet megtartani a helyhatósági választásokat. Foglalkozott ezzel a kérdéssel a Szlovák Választási Bizottság? - Természetesen, hiszen ismereteink szerint 68 szlovákiai községben nincs polgármester-jelölt, 23 községben pedig képviselő-jelölt. Ez főként a kelet-szlovákiai községek problémája, miközben a Nyugatszlovákiai kerületben egyetlen ilyen község sincs. Vizsgáltuk ennek okait is. Megállapításaink szerint a jelöltek főként az olyan községekben hiányoznak, amelyek lélekszáma alacsony (az egyikben például mindössze 17 választó él, és még közöttük is vannak nyugdíjasok. Állásfoglalásunk mindenesetre úgy hangzott, hogy a választásokat az ilyen községekben is meg kell tartani, még ha a községi önkormányzat nem is lesz teljes. Nézetünk szerint ugyanis az új választásokat már ennek, az esetleges hiányos önkormányzatnak kellene előkészítenie. • A helyhatósági választásokra egy meglehetősen indulatos nyelvtörvény-vita után kerül sor, melynek ürügyén már egy hatalomátvételi kísérlet is történt, a további pedig állítólag november 17-re készül. Hogyan befolyásolhatja mindez a helyhatósági választásokat? - Ez egy rendkívül kényes kérdés, de szeretném mindenképpen leszögezni: véleményem szerint itt nem a politikai pártok választásáról van szó. Bizonyítja ezt egyébként az is, hogy 56 politikai párt vesz részt a helyhatósági választásokon, s megközelítőleg 150 féle koalíciót hoztak létre helyi szinten. Itt most kifejezetten személyiségek választásáról van szó. Az embereket érzésem szerint már nem nagyon érdekli az, melyik párt nyeri meg a helyhatósági választásokat, melyik párt képviselője lesz mondjuk a polgármester. Ismerik egymást, tudják ki, mire képes, mit tud tenni a faluért. Igaz, a városokban, nagyobb településeken némileg talán más a helyzet, de a választási törvény szerint itt is megvan a lehetősége annak, hogy ne szavazzanak arra, akit nem ismernek. • A legutóbbi parlamenti választásokon egyes pártok feddhetetlenségi vizsgálat alá vették jelöltjeiket. A Szövetségi Gyűlés Elnöksége lényegében amellett foglalt állást, hogy a helyhatósági választások jelöltjeit is feddhetetlenségi vizsgálatnak kell alávetni. Mi erről a Szlovák Választási Bizottság véleménye? - A Szövetségi Gyűlés Elnöksége ilyen határozatot nem hozhat, mivel az alkotmány értelmében a helyhatósági választások a nemzeti tanácsok hatáskörébe tartoznak. A Szlovák Nemzeti Tanács pedig ilyen értelmű határozatot nem hozott. Ezért a feddhetetlenségi vizsgálat továbbra is az egyes pártok „magánügye". Mi ezt nem rendeljük el, nem is tiltjuk meg. Ha az egyes pártok élni akarnak ezzel az eszközzel, az csak rájuk tartozik. • A legutóbbi parlamenti választásokon az egyes pártok gyakran tisztességtelen eszközökhöz folyamodtak, megsértették a választások etikáját, pl. átragasztgatták egymás választási plakátjait. Foglalkozott a Szlovák Választási Bizottság azzal, hogy az ilyen jelenségeket kiküszöbölje a helyhatósági választásokat megelőző kampányban? - A bizottságunkban felmerült a választási etika kérdése, de főként az állami hírközlő eszközökkel kapcsolatban, amelyek indokolatlanul preferálták az egyes pártokat. Ezért elsősorban a pártoknak az állami hírközlő eszközökben való szereplésével foglalkoztunk. A televízió és a rádió vezetésével megállapodtunk abban, hogy azoknak a pártoknak juttat teljesen egyenlő esélyeket, amelyek a szlovákiai járásoknak legalább egyharmadában előterjesztették jelöltlistáikat. Az írott sajtóval nem foglalkoztunk, hiszen ennek túlnyomó része pártlap. (m-n.) Lassú víz - mos partot? Az irodalmi Szemle 8. számának margójára Nem vagyok elragadtatva az Irodalmi Szemle idei 8., októberi számától. Ugyanakkor tünetértékűnek is érzem, példázza, mit végzett a lap az „új esztendő" eddig eltelt hónapjaiban. Egyrészt sok jó anyag, több műfajban, másrészt alig tapasztalhatók jegyei olyan szerkesztői-irodalomszervezői munkának, mely új kezdeményezésekben, mozgósító lépésekben, friss, dinamikus szerkesztési módban és formában nyilvánulna meg. [Viszont eltűntek a rovatok, és az olvasó mostanában már azt sem tudja, hogy egyik-másik új, fiatal, vagy kevésbé ismert szerző „működési területe" a határon innen van-e, vagy túl, ugyanis újabban az egész magyar nyelvterületről fel-feltűnnek szerzők a Szemlében. Sajnos, minden eligazító, az olvasót betájoló információ nélkül. És épp ma, amikor a régió elve előtérbe kerül. A provincializmusnak nem ez az ellenszere. Ha a szerkesztőség marad ennél a gyakorlatnál, ajánlanám, minden számban mutassák be néhány szóval a szám szerzőit. Az információnak nemcsak értéke van, hanem funkciója is. Sót ez adja értékét.] Kényelmes lap benyomását kelti a Szemle, mintha belső munkatársai jószerivel csak annyit tennének, hogy a beérkezett anyagokból összeválogatnak egy adagot, előkészítik őket közlésre, és kész az újabb szám. De ne legyek türelmetlen, mint mostanság annyian e honban, annál is kevésbé, hogy maga az új főszerkesztő megmondta a negyedik szám Székfoglaló beszéd helyett című jegyzetében, hogy törekvéseik, szándékaik megvalósítása „nem fog könnyen menni", nem „történik majd egyik napról a másikra", a lap szerkesztői „irodalmunk gyökeres, de nem elhamarkodott megújulását kívánják szolgálni". Tehát bevallottan is hosszabb kifutópályára van szükségük. Bárha arra gondolok, hogy annak idején, az ancien régime-ben, Tőzsér Árpád, Koncsol László, majd Zalabai Zsigmond, majd Tóth László és Varga Imre nem sokat teketóriázott, akkor mégiscsak eltöpreng azember. Vagy nekik könnyebb lehetett? Akkor még nem volt szabadság? írtak az írók? Nem volt szellemet bénító, alkotói kedvet romboló frontális támadás - nemzeti kisebbségünk ellen? Nem kellett politizálnia redaktornak és literátornak? E kérdések a Szemle 8. számának olvastán ugyancsak jogosnak tetszenek. Merthogy újfent nem a szépirodalmi anyag az, ami értékes benne, abból csupán Kulcsár Ferenc A ,,meghatározatlan állat", Szászi Zoltán Szexi szonettpróbálkozás és Király Béla Megfagyó prozódia című tanulmánya elsősorban, mely - bár még november 17-e előtt született, vagy éppen azért - különösen izgalmas dolgozat, a jeles filozófus, ma a Komenský Egyetem rektora, a saját tapasztalások, pontos megfigyelések és következtetések alapján; kerek logikai rendszert alkotva ad képet a november 17-e előtti csehszlovákiai „létező szocializmus" kommunista nemzeti és nemzetiségi politikájának stratégiájáról, mechanizmusáról, főként a magyar nemzetiség helyzetének tükrében, párhuzamként a totalitárius egyház- és valláspolitika némely jellegzetes mozzanatát alkalmazva. Ezután részletet olvashatunk abból az interjúregényből, melyet Szigeti László készített Bohumil Hraballal. A könyv cseh nyelven az idén jelent meg, Zsebcselek címmel, születésének körülményeiről beszámoltunk már az Új Szóban. Maga a részlet igazi ízelítő, együtt Hrapka Tibor, szintén e számban szereplő fotóival, melyek a világhírű írót ábrázolják különböző helyzetekben, főként csehszlovákiai magyar és magyarországi írók társaságában. Magyarországi író, Csalog Zsolt, 56,68: nem mi „hibáztunk"! című írásával, mely szintén részlet (a szerző DOKU 56 című könyvéből) emlékezik a lap az ötvenhatos eseményekre, illetve bő évtizeden át tartó embertelen következményeire. Fájdalmas, ugyanakkor kemény, férfias vallomás a „börtönről". Kár, hogy hazai magyar szerző nem akadt, aki valamilyen műfajban, akár riportban, szólt volna arról, számunkra mit jelentett - vagy nem jelentett - ötvenhat (akkor és később), esetleg Nagy Imréék tavalyi temetése, amikor nálunk még egy kételkedő kérdés, vagy fél verssor is ellenforradalmi tettnek minősült, illetve magára vonta a belügy figyelmét. Úgy látszik, Mécs László hamarosan visszatér irodalmunkba. A Szemle idei negyedik számában Fónod Zoltán írt az egykor népszerű, majd évtizedeken át elhallgattatott és elhallgatott papköltőről, most pedig Monoszlóy Dezső tanulmányát olvashatjuk róla. Ez alaposabb, szellemesebb, gondolati fordulatokban gazdagabb munka, mint az előbbi, jóllehet szintén sok idézettel él, amin egyelőre talán nem is kell csodálkoznunk, hisz a köztudatban nem él a költő, még kevésbé ismerősek kiváló kortársainak róla kialakított, különböző előjelű véleményei. Reméljük, akadnak további kritikusok, irodalomtörténészek nemsokára, akik - annyi idö távolából, elfogulatlanul, József Attiláék ítéleteit is mérlegre téve - kijelölik végre helyét, meghatározzák valódi értékét Mécs László mindenképpen egyedi költői pályájának és életművének irodalmunkban. BODNÁR GYULA Egy hónap - egy könyv Volt egyszer egy mozgalom? Több mint tíz esztendeje Koncsol László költő, író hirdette meg a Csemadok lapjában, a Hé toe n azt a mozgalmat, amelynek pontosan megfogalmazott célja az olvasás, a könyv megszerettetése és az értő, érző olvasóvá nevelés volt. A kezdeti lelkesedés, az országosan felkeltett érdeklődés az évek múlásával fokozatosan alábbhagyott. Az Egy hónap - egy könyv kezdeményezés, amely Magyarországon is felkeltette a szakemberek figyelmét, mégsem tűnt el teljesen a feledés homályában. Két helyet ma is nyugodt lelkiismerettel meg lehet nevezni, ahol a gyerekek olvasóvá nevelése eredményesen folyik. Az egyik a Szenei Városi Könyvtár, ahol évek óta Polák Margit vezeti a gyerekek olvasókörét, a másik helyszín a pozsonyi Duna Utcai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola, ahol Koncsol László eredeti elgondolásai alapján az iskolában tanító felesége, Koncsol Katalin erősíti évről évre a nemes gondolatok, az igaz szó szeretetét tanítványai körében. Nemrég a Csehszlovákiai Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Társaságának országos közgyűlésén az Egy hónap - egy könyv mozgalom újbóli életrekeltésének szándékával tartott előadást Koncsol Katalin. Mivel a Társaságnak van pedagógus szekciója is, remélhető, hogy sok olyan tanító, tanár akad majd magyar iskoláinkban, akik ismét vállalják a küldetést úgy, mint azt vállalja az 1979-ben fellobbantott láng őrzője: - Három vagy öt osztályban tanítottam a magyar nyelvet, s alkalmi irodalmi nevelés óráimon a többi osztályban is meghirdettem a mozgalmat. A gyerekek nagyon szerették a könyvvásárlást. Ellátogatva a könyvesboltba, mindenki zsebében ott lapult a tízes, húszas vagy az ötvenes, s válogattunk a könyvekből. Voltak gyerekek, akik százhúszért is vásároltak, négy-öt könyvet, mert akkor még olcsóbb volt. Ünnep előtt a szülőknek szánt könyvajándékot is megvásároltuk. Ha valaki elfelejtett pénzt hozni, nemegyszer az utolsó százasaimat vettem magamhoz, hogy helyettük fizessek. Mindig pontosan behozták a pénzt. Arra is megtanítottam ezáltal a gyerekeket, hogy a gyűrött, piszkos pénzt boltban adják ki. De ha van tisztább, simább, akkor barátnak, tanítónak tiszta pénzt adjunk. Soha nem szabtam meg, mit vegyenek, esetleg csak ajánlottam. Könyvkiállítást is rendeztünk két év megvásárolt könyvanyagából. Akkor műsort is készítettünk, amire minden osztályt tanárostul meghívtunk. A kiállított hatszáz-hétszáz könyvet harminc tanuló két év alatt vásárolta meg. Volt tanuló, aki nemcsak könyveket, hanem glóbuszt, térképeket is vásárolt. Pedig nem tehetős családból járt hozzánk, mert másfél nadrágban járta ki a felső tagozatot. Könyve ennek ellenére volt, s ennek külön örültem, példaként emlegettem a szülőértekezleteken is. Ezek voltak a formai dolgok, de Koncsol Katalin a gyerekek lelkét gazdagító értékekkel is megismertette tanítványait. Nemcsak olvasni, az irodalmi műveket megérteni tanítja óket, hanem a képzelő- és alkotóerő gyarapításához más művészeti ágak értékeire szintén felhívja a figyelmüket. - Szép irodalmi műsort is készítettünk. Komenský-irodalmat tanultunk be. A felhangzó muzsika, majd egy-egy okos könyvbeszámoló ott helyben kedvet adott a további könyvgyűjtéshez, olvasáshoz. A már említett könyvkiállítás alkalmával gyerekeim szájába Komenský-gondolatokat adtam. Közismert, hogy e nagy humanista tudós a könyvekről, mint a műveltség megszerzésének eszközeiről, hat nyelven írt. Emlékszem, milyen boldogan mondták, hogy a tanulónak a könyveket az aranynál, a gyöngynél többre kell becsülnie. Éjjel-nappal kell forgatnia, s belőlük a nemes tudomány virágporát kell gyűjtögetnie, a maga műveltségének kaptárába kell behordania. E bölcsességek mindenünnen összegyűjtött kincseinek leghelyesebb felhasználását fel kell ismernie. Ezek Komenský gondolatai. Jóval több ez, mint amit a napi tanítói, tanári munka kötelezően előír Koncsol Katalinnak. Lelket gazdagító igyekezetét, bizony sokszor értetlenül nézik kollégái. - Voltak olyanok, akik lekicsinylően mosolyogtak igyekezetem láttán. Lélekben talán szamárfület is mutogattak a felnőttek, gyerekek, szülök. Mégis vittem a gyerekeket, nem törődve semmivel. Rájöttem ugyanis, hogy nemcsak a magyar óráim voltak színesebbek. Cigány családok gyermekei is jártak az osztályokba, ők is elkezdtek olvasni. Láttam a meghirdetett mozgalom hasznát, hiszen én dolgoztam az eleven kis lelkekkel. Nem szólva arról, hogy idővel hanglemezek is gyarapították a gyűjteményeket. Volt olyan gyerek, aki szótárakat gyűjtött. Volt év, amikor hetedikes tanulóim egyhetes olvasótáborban voltak Magyarországon. Ott azóta is tartós barátságokat kötöttek, s ma már húszonfölüliek, akik számára - remélem - mind a mai napig fontos a könyv. El kell mondanom, hogy ezek az én osztályom tanulói voltak, de tudom, hogyha mások is ápolnák ezt a mozgalmat, ma sokkal előbbre tartanánk. Jártunk diákkoncertekre. Minden hónapban más-más csoporttal. Neves művészeket, muzsikusokat, karmestereket, zenekarokat hallottunk élőben játszani. Nemcsak az élmény, hanem az ünnepi alkalom, az ünneplő ruha is nemesítette a lelküket. Kiállítások sokaságát láttuk együtt, kiállítások megnyitóin szerepeltünk. Bacskai-tárlaton énekeitünk Bachot, Mozartot, s ez mind nagy élmény volt. Csupán érdekességként említem meg, hogy 1982-ben a végzős nyolcadikos osztályom a négy év alatt több mint tizenegyezer koronáért vásárolt könyvet. Pontos kimutatást vezettem, s ez csak az én osztályom, amely töredéke alapiskolánk felső tagozatának, író-olvasó találkozóink is voltak. Ezeken alig akadt gyerek, aki ne vette volna meg az írók, költök könyveit. így jelenik meg az olvasás intim közegében az egyre táguló és gazdagodó világkép, a kapcsolatteremtés más művészetekkel és az embertársakkal. Koncsol Katalin egyike azon keveseknek, akik immár több mint egy évtizeden át aktív olvasókat nevelnek. - Műveltséget, tiszteletet tanítottam. Beszéltem arról, hogyan kell fogadni az embert, aki szellemi értékeket hoz létre. Nagy József grafikusművész, látva néhány köszöntő műsorunkat, rengeteg grafikát is ajándékozott a Duna utcai alapiskolásoknak. Nagy János szoborkiállítását, Németh Ilona kiállítását már az idén láttuk. A teljes képhez tartozik, hogy könyvtárba járunk, s az elolvasott könyvről tartott élménybeszámolóikat egyesekkel jutalmazom. Meggyőződésem, hogy egyegy értékes könyv befogadása, megértése ugyanolyan szellemi teljesítmény, mint a kötelező tananyag megtanulása. Bizony, elszántság is kell hozzá, mert ez nagyon sok közösen eltöltött órát igényel. Az alkalmi órák adottak, minden tanárnak van évente öt-hat. Ezeken kellene megszerettetni az olvasókat, de ez kevés az eredményességhez. Sokat, nagyon sokat kel! áldozni a gyerekekre. Fontos ugyanakkor a családi háttér, ahol láthatják a példát, hogy anya is, apa is olvas. Ezt kell a pedagógusnak a saját könyvszeretetéröl alkotott véleményével ötvözni. A kettő így egészítheti ki egymást. A most átalakulóban lévő magyar kisebbségi iskolák tanítóinak, tanárainak felelősségérzetén sok minden múlik. Az Egy hónap - egy könyv mozgalom gyakorlatilag most lehetne tíz esztendős. Lehetne, ha nem csupán egy-két könyvtáros és pedagógus tekintené szívügyének az értő olvasók nevelését. A Csehszlovákiai Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Társasága minden érdeklődőnek szívesen nyújt segítséget. A kezdet és a majdani eredmény is a könyvtárosokon, a pedagógusokon, a szülőkön múlik. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 4 1990. XI. 13.