Új Szó, 1990. november (43. évfolyam, 257-281. szám)

1990-11-29 / 280. szám, csütörtök

Amikor a humánum működteti a lelket Márai Sándor Kaland című színműve Komáromban Az író hazatér. Még nem lehet múlt időben beszélni róla, hiszen a nagy magányos, a nagy emigráns, a legnagyobb magyar polgári író szelleme műveiben is csak mostanában kezd hazaköltözni. Hamvainak hazatérésére még várnunk kell. Ez a költözködés minden pillanatában olyan, mintha lelkünk egy hiányzó darabja térne vissza. Felemás önmagunk kötelessége befogadni a huszadik századi Európa megcáfolhatatlanul legnemesebb értékét: a polgári humánumot. Valójában ennek a lelki és tudati konglomerátumnak meghatározhatatlanok az ismérvei. Egyszerre konzervatív és progresszív szétválaszthatatlan Joggal merül fel a kérdés: menynyire korszerű Márai drámája és mennyire szolgálja azt Szegvári rendezése? A kérdés első felére könynyebb a választ megtalálni. Márai Sándor valójában az egyes hősök lelkének állapotait ütközteti drámai erővel. A cselekmény minimális, s a dráma belső ideje is igen rövid. Bár úgy tűnik, hogy Kádár Péter főorvos határozott jellem, a színmű egészéből kiderül, hogy az érzelmi motiváltság nem függvénye jellemszilárdságának. Érzelmeinek vad áradását is mederben tudja tartani humánumával. Vagyis: nem az a kérdés, hogy Márai modern, vagy nem hanem azt kell megválaszolBoráros Imre és Kovács Ildikó az előadás egyik jelenetében benne az egyéni adottság és a társadalmi származás adta meghatározottság. A szépirodalomban így kezdhetnénk legnagyobbjainak felsorolását: Thomas Mann, Franz Kafka, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Karel Čapek, Robert Musil... és ott lenne az elsők között Márai Sándor is. Az a Márai, akit szepességi és kassai polgárcsaládból való származása miatt négy évtizedre kiseprűztek a csehszlovákiai magyar irodalom hagyománytudatából. Oly sokszor tesszük fel a kérdést: miért nem hajt ki erőteljesebben kisebbségi magyar irodalmunk drámai műnemének ága? Ennek elsősorban a hagyománytalanság, illetve a meglévő hagyományok tiltása volt az oka. Pedig Márai Sándor életműve nemcsak a prózában, a lírában része annak a szellemi alapnak, amely nélkül aligha áll két lábra kisebbségi irodalmunk. Annak ellenére, hogy életművének zöme nem tájainkon született, szellemiségükben és lelkületükben maradéktalanul vállalta szülőföldjét: a Szepességet és Kassát. Márai 1989-ben vetett véget életének. Halálában is a bölcs öntudat növekedett jelképerejűvé. A Komáromi Jókai Színház nem időzíthette volna pontosabban Márai Kaland című színművének bemutatóját. Alig három héttel előzte meg az író kassai emléktáblájának leleplezését. De nem ez a véletlenszerűség az elsődleges ismérve ennek a bemutatónak. Szegvári Menyhért m. v. rendezése a magyar színházés drámakultúrának ahhoz az irányzatához kötődik, amelynek írói között Márai neve is megtalálható. A pontos lélektani elemzések tartóvázára felépített hús-vér figurák, a cselekmény feszültsége, a hősök lelki állapotának meghatározottsága és a dialógusok mélytudati áramlatokat is tükröző nyelvisége a jellemzői ennek a polgári színháznak, amely hiányzott a komáromi társulat műhelyéből. A most formálódó repertoárban ez az előadás az érzelmek drámaiságának plasztikusságával, a szerelem, a munkatársi és tanítványi kapcsolat, valamint a polgári humánum erkölcsi értékeinek határozott ábrázolásával fontos helyet kaphat. Szegvári a színpadon egyértelműen és világosan fogalmaz. Márai opuszával szemben nem önkényeskedik, nem alkalmaz a színmű világával, tartalmi és formai szerkezetével ellentétes eszközöket. Ennek ellenére mégis elementáris erővel, az érzelmek meglepetéseket is tartogató színészi áramoltatásával ragadja magával a nézőt. nunk: elfogadjuk-e, vagy nem ezt a világlátást? Márpedig az író egész életműve az ebben a színművében is megformált magatartásmodellre épül. Elhagyhat bennünket a haza, elhagyhatjuk a hazát, elveszíthetjük a szerelmet és elveszíthet bennünket a szerelem, akkor sincs jogunk feladni az erkölcs és a tudás ötvözetéből formált humánumot. Szegvári ennek a gondolatiságnak hangsúlyozásához válogatta rendezői eszközeit. A színészek játéka az érzelmi realizmusra épül, ami ebben a színműben nélkülözhetetlen módszer. A rendező ügyelt arra, hogy a visszafogottság ne fakuljon színtelenséggé, és a felfokozott érzelmek ne billenjenek át naturalizmusba. Mivel mindkettőnek fennált a veszélye, meg kell említeni a Szegvári Menyhért teremtette stílusegységet. Boráros Imre (Kádár Péter) játékában egyszerre volt jelen orvosi racionalitás és a férfiúi sértettség. Miközben érzelmi oknyomozást folytató, s felesége egészségi állapotát is pontosan felismerő orvost formál, érzékelteti a külsődleges nyugalom alatt háborgó indulatait is. Játékának különös értékét ez a többszólamúság képezi. A Márai teremtette többi figura megszemélyesítői közül Skronka Tibornak (Dr. Zoltán) adatott hasonló feladat. A fiatal színész Borárossal ellentétben elsősorban gesztusaival játszott, s ezek árnyalatlansága többször elsekélyesítette a máskülönben pontosan felépített játékot. Skronkának új szerű feladatot kínált ez a Márai-hős, akinek inkább önhittségét és emberi gyávaságát sikerült érzékeltetnie. Viszont adós maradt a szerelmes férfi megjelenítésével. A két férfi főszerep mellett a színészi feladat felől közelítve egy-egy főszerepnek tekinthető a két nőalak is. Kovács Ildikó (Anna) játékában elsősorban a Boráros Imrével (Kádár Péter) játszott jelenetekben volt jól látható az érzelmi árnyaltság. Bizonyára a két fiatal művész rutintalanságának tudható be, hogy Dr. Zoltán és Anna szerelmi kapcsolata sokkal kevésbé volt plasztikusan ábrázolva, mint a férj és a felesége összetettebb vonzása, illetve taszítása. Tóth Erzsébet (Dr. Pálos Eszter, orvosnő) elsősorban a kötelességtudása mögé rejtőző, érzelmeiben gazdag, áldozatkész asszonyt formálta meg. Éppen ezért, játéka nyomán inkább egy nőtípus, mintsem egy női jellem jelent meg előttünk. Petrécs Anna (Asszisztensnő) alakítása az előadás értékei között tartandó számon. A ház lakói könyörületességének tudatában lévő nő hálának mondja ugyan ragaszkodását, hűségét, de Petrécs játékában mindvégig meg-megvillan a Tanár úr iránti rajongása. Az epizódszerepek közül a Dráfi Mátyás megformálta (Dr. Szekeres) orvoskolléga mindenekelőtt a főhős múltbeli választását erkölcsileg megkérdőjelező jellemével emelkedik ki. Dráfi képes volt ennek a figurának távlatot és mélységet kölcsönözni. Pőthe István (Újságíró) és Bugár Gáspár (Inas) illúziót keltően játszottak, ami ebben a pontosan megszerkesztett játékban ugyanúgy nélkülözhetetlen, mint a Csík György m. v. tervezte díszletek és jelmezek. A Komáromi Jókai Színház első találkozása Márai Sándorral és Szegvári Menyhérttel, a bemutató nagy sikere után, bizonyára a szélesebb közönség tetszését is elnyeri. Ebben azért reménykedem, mert olyan érzelmi és erkölcsi értékekre döbbenhet rá a dél-szlovákiai néző, amelytől durva, diktatórikus kézzel tartották mindeddig távol. DUSZA ISTVÁN Kukucs. Méry Gábor felvétele Elbírjuk a terhet? Töprengés a várható lakbéremelésről Több irányból jelentkezik a lakbéremelés kényszere. Költségvetési szempontból lényeges kiadáscsökkentésre lenne szükség, a lakásgazdálkodási vállalatok viszont gazdasági eredményükön próbálnak javítani. Kevesebbszer kerül szóba az építőipar szerepe. Építőipari szervezeteink nyereségorientáltak, mivel azonban konkurencia nélkül uralják a hazai piacot, nem nehezedik elegendő nyomás az építkezési költségek visszaszorítására. A nyereség alapján kifejezett munkatermelékenység évek óta értelmetlen módon jó fénybe állítja az építőipart, amely bekebelezi teljesítményébe az anyag-, energia- és más (szállítási) költségeket. Magyarországon már néhány esztendeje sikerült felaprózni a mamutnagyságú építőszervezeteket, több tucatnyi kisebbre. (Nálunk jelenleg zajlik ilyen folyamat). Magánokra, helyiekre, szövetkezetiekre és kommunálisokra, amelyek kulcsrakész épületeket adnak át. És a befejezés után nemcsak hogy rendet csinálnak korábbi munkahelyükön, hanem magukkal viszik a fennmaradt fél- és egész téglákat, a kátránypápírt, a szigetelő- és egyéb építőanyagot, hogy máshol felhasználják. Nincs más lehetőségük, mint mindenáron beleférni az építkezés költségkeretébe. Hasonló módon kell eljárniuk, ha előre megszabott Szerződés szerint folyik a munka, és a béreket nem központilag kitalált tempóban emelik, hanem egyszerűen a kész épületért, a minőségi elvárások és a költségkeret megtartása szerint határozzák meg a bértömeget. Kedvezőtlenül befolyásolta az építkezési költségek emelkedését a tökéletlen ármechanizmus és £

'gykedvűen kanalazta magába a napi 20,10... értékű fejadag egyharmadát kitevő, zsírtól ragacsos tányéron-tálcán felszolgált valamit (akármit). Tekintete - mint minden étkezéskor - fásultan söpört végig a körülötte ülők arcán. Micsoda bárgyú pofák, gondolta, bár: lehet, hogy rájuk nézve magamat látom? A reggeli kötelező borotválkozásoktól eltekintve, kerülte a tükröt. Bárcsak álom lenne az egész, fohászkodott magában naponta többször is, vagyis... Novemberi álom Iszonyú álma volt a minap, eszébe jutván most is megborzongott: akárha öklömnyi jégdarab szánkázott volna végig a hátán, csigolyát csigolya után érintve, ráérően gonoszul. Álmában (is) katona volt: rangtalan, színtelen, kedvtelen, mégis fegyverforgatóknak nyilvánított). A helyőrségi város levegője, éppúgy, mint az ország nagy részéé, békés tüntetésektől volt hangos, visszafojtott indulatokból vészterhes már napok óta. Taknyosok és szarosok forradalma - kényszerítette véleményét az alakulat katonáira a soron kívül összetrombitált sorakozón S. alezredes. Kimenő, eltávozás betiltva, a látogatók fokozottan ellenőrizve. Ennyi. Van valakinek kérdése? Volt, de kimondani senki sem merte: miért nevezi taknyosoknak a tisztességes munkában megkérgesült kezű, szikár munkásokat, a mögöttük álló, beteljesülten-mindent tudón mosolygó hóhajú tanárembereket, az újat és jobbat akaró diákságot, apáinkat, anyáinkat, testvéreinket? Mi jogosítja fel rá: a mundérja? A csillagjai? Az emelvény, amelyen áll? A párt, melynek tagja? Ha nem ezek, hát micsoda? Önnön korlátoltsága, szemellenzői? Hát hol élt ez az ember az elmúlt évtizedekben? És miért mosolyog olyan gúnyosan, miért biztos benne, hogy sem rangtalan, sem a nála kisebb, illetve azonos rangú alárendeltjei sem kérdeznek semmit? Miért? Miért félünk megszólalni egy demokratikusnak nevezett társadalom, egy ugyanolyannak titulált néphadsereg tagjaiként? Miért jut eszébe rögtön az alig másfél hónapja felesküdött újoncnak is: a feljebbvaló (legyen bár nyilvánvalóan ostoba, tehetségtelen alak) szava szabályzatokkal gondosan körüldúcolt „törvény", melynek ellentmondani, melyet kiigazítani annak nyilvánvaló sületlensége ellenére sem szabad (ajánlatos)? Fennhangon a kérdések egyike sem'hangzott el, a párszáz katona - vezényszóra - fegyelmezetten indult a körletébe, hogy meghallgassa közvetlen felettesei véleményét, „hírmagyarázatát". Ha netán az utcára vezényelnek, fegyvert nem használunk, a tömegbe nem lövünk, hiszen..., hangzott el a bizalmasabb légkörűnek tűnő beszélgetések folyamán néhány katona szájából. A többiek egyetértően bólogattak. Ha parancsot kaptok rá, akkor is lőni fogtok, ha egy óvodányi gyerek áll előttetek, villant egyet hidegen D. őrnagy „elvtárs" tekintete. A véleményt fennhangon nyilvánítókba belefagyott a szó. A többiekbe is. Aztán sor került a legrosszabbra: feltűzött szuronyokkal álltak a tüntetőkkel szemben. Ó -a sors (az álom) szinte törvényszerű „iróniája" folytán - pont az egykori osztálytársaival volt kénytelen farkasszemet nézni. S a „Szuronyt szegezz!"-t csakhamar követte a kegyetlenebb vezényszó... /

tt, szerencsére, véget ért az álom, gondolta, kanalát a hideg csapvíz alá tartva, legalábbis az első alkalommal véget. Mióta ugyanis a hírközlő eszközökben megszaporodtak a hadsereg esetleges puccskísérleteit jövendölő-félő hírek, álma visszatérő álommá vált. KLUKA JÓZSEF a konkurenciahiány. Viszont teljesen értelmetlen volt a múltban a lakbér építkezési költségekhez történő igazítása, ugyanakkor csendesen (személyi, politikai és családi szövődések révén) megtűrték a beruházási kiadások emelkedését, a befejezési határidő tologatását. Példák bizonyítják, évek során hogyan alakult a befizetett lakossági lakbér és a lakás valós ára közti különbség. Ám nincs érdekszervezet, amely határozottan fellépett volna e leegyszerűsített és teljesen egyoldalú okfeltárás ellen. Mert való igaz: teljesen csődöt mondott a tervirányításos építőipar, akárcsak a lakásárak központi meghatározása. És amikor már nincs más kiút, s nem lehet tovább halogatni a lakbéremelést, anélkül próbálják megvalósítani, hogy valós okokból indulnának ki. Az pedig nem más, mint a szocialista építőipar diktátuma, ami főként abban nyilvánul meg, hogy az építőipari szervezetek erejükön felül halmoztak fel megrendeléseket, előre tartalékolva a munkát. A piacgazdaságra való áttérés építőiparunkban sem kerülheti el az óriási vállalatok felaprózódását, a gépi berendezések eladását, a veszteséges szervezetek felszámolását. Az alkalmazottak kisebb, akár magáncégekbe mennek át, amelyek a majdani tulajdonos vagy bérlő elvárásainak megfelelően építenének. Mindez feszültséggel és a nagy építőiparból kikerülők bizonyos hányadának munkanélküliségével jár együtt. Ha ezt valaki politikailag elviselhetetlen megoldásnak tartja, akkor mennyivel elviselhetetlenebb lehet a tervezett lakbéremelés [a legfrissebb ismereteink szerint az állami lakásoknál 400 százalékos(!) is lehet - a szerkesztő megjegyzése], amely 1 millió lakásbérlőt érint? Abban is a politikai felelősségnek kellene megnyilvánulnia, hogy a készülő változások nem kerülik el a lakásgazdálkodási vállalatok elburjánzott apparátusát. Mert a lakásgazdálkodás valóban megérett a gyökeres változásra. A lakbéremelés önmagában felelőtlenség lenne, amennyiben nem válik nyitottá a lakásgazdálkodás, hogy szabadon áramolhasson bele s onnan kifelé a pénz, ahogy az a piaci feltételek között szükséges. Felerősödik a bérlők mozgása, mind többen kényszerülnek a nemzeti bizottságok költségvetéséből származó szociális támogatásra, s az is nyilvánvaló: nem mindegyik nyugdíjas lesz képes megfizetni mostani lakásának lakbérét. Az ilyen hatásokat a társadalom többcsatornás szociális támogatással ellensúlyozhatja, ami azt jelenti, hogy a lakásdíjaknak szociálisan semlegesnek kell lennie. Többet kellene foglalkozni ezzel a kérdéssel, mégpedig a nyilvánosság előtt, hogy az emberek megismerjék a kiváltó okokat, a készülő lépésvariácíókat. Társadalmilag igazságos döntés csak akkor születhet, ha a probléma megoldását a lakásépítés és -karbantartás bevonásával együtt keresik. A korábbi vezetés alkalmatlanságáért, az építőipari vállalatok hatástalan és helytelen érdekeltségi mechanizmusáért most miért csak a lakásbérlőknek kell(ene) „bűnhődniük"? KŐVÁRY IVÁN ÚJ SZÚ 4 1990. XI. 29.