Új Szó, 1990. november (43. évfolyam, 257-281. szám)

1990-11-05 / 259. szám, hétfő

A diagnózisa jóindulathiány Óvodaügy — már Párkányban is Fülek és Pozsony után immár Párkánynak is van óvodaügye: míg a füleki és - részben legalábbis - a pozsonyi is jól végződött, addig a párkányi vasúti üzemi óvoda ügyében az illetékesek nemrégiben véglegesnek tűnő döntést hoztak, melynek alapján a 19, majd 21 szülő kérvényezte magyar óvodai osztály megnyitására az idén nem kerül sor. De kezdjük a legelején. A Párkányi Városi Nemzeti Bizottság oktatási osztálya az év elején kétnyelvű falragaszokkal hívta föl az óvodáskorú gyermekek szüleinek figyelmét, hogy módjuk van gyermekeik óvodai nevelési nyelvének megválasztására. Az e célra kiosztott újrajelentkezési lapokon tüntessék fel, melyik óvodába, milyen nevelési nyelvű osztályba szeretnék járatni gyermeküket, és a városi nemzeti bizottság majd az igények alapján nyitja meg az osztályokat az új tanévben. Az újrabejelentési lapok kiértékelése után, február végén dőlt el: a 11 párkányi óvodában az idén 15 magyar és 13 szlovák nevelési nyelvű osztály nyílik, tegyük hozzá, a szülők nagy részének megelégedésére. Tizenkilenc gyermek szüleit azonban nem elégítette ki a döntés. Elégedetlenségük okairól Vízi Katalinnal, a vasúti üzemi óvoda óvónőjével és Gubina Valériával, az érintett szülők egyikével beszélgettem. - Én hívtam fel a szülők figyelmét a lehetőségre - kezdte Vízi Katalin. - Néhányuk már régóta magyar nevelési nyelvű osztályba szerette volna járatni gyermekeit, de ilyen csak a városban volt, és nekik több okból is - vagy azért, mert itt laknak az állomás melletti lakótelepen, vagy pedig a vasút alkalmazottai, s így munkába jövet rögtön be is adhatják gyermeküket az óvodába - ez az óvoda felelt meg leginkább, melynek két osztályában eddig csak szlovák nyelvű nevelés folyt. A kiosztott jelentkezési lapokra mind a 19 szülő eredetileg azt írta, hogy gyermekei számára magyar nyelvű nevelést szeretne, néhányan azonban később átírták szlovákra, így csak 13 gyermek maradt, ennyinek pedig nem nyitható külön osztály. - Nézze, mi csak azt szeretnénk, hogy a gyermekeink magyar osztályba járhassanak, magyarul beszélhessenek - tette hozzá Gubina Valéria. - A városban ugyan vannak magyar osztályok, de a közlekedés a város és a tőle három-négy kilométerre fekvő állomás között nagyon rossz, így az állomás mellett lakó szülőknek nagy gondokat okozna a városba hordani gyermekeiket. Én ugyan a városban lakom, de jóval korábban kellene kelnem, hogy a gyereket bevihessem a városi óvodába és aztán időben beérjek a munkahelyemre is, mely az állomáson van. A vasút alkalmazottja vagyok, jogom van hozzá, hogy a gyerekem a vasúti óvodába járjon! Mária Vavreckát, az óvoda igazgatónőjét egyik beosztottjával (magyarul) folytatott beszélgetésében zavartam meg. Bár a bemutatkozáskor közöltem vele, hogy melyik lap munkatársa vagyok, ékes szlováksággal, megsemmisítő fölénnyel adta tudtomra: nem hajlandó velem tárgyalni, munkaidő alatt ő nem szokott újságírókkal fecsegni, ellentétben egyes óvónők tűrhetetlen szokásaival... Csak miután ily módon kiadta utamat, délután tudtam meg: a magát feddhetetlen munkaerkölcsünek beállítani igyekvő hölgy a Matica slovenská érsekújvári képviselőjének, aki valamivel utánam, a járási lap két munkatársának kíséretében érkezett, és ugyanerről a témáról kívánt vele beszélni, boldogan állt rendelkezésére - bokros teendői ellenére... Valéria Hároníková, a városi nemzeti bizottság oktatási osztályának vezetője készséggel informált a város óvodáinak helyzetéről. Párkány 11 óvodája közül 3 üzemi óvoda, ezek dolgaiba neki nincs beleszólása. A papírgyár két üzemi óvodájában ugyan vannak magyar osztályok, ott azonban ezt a körülmények lehetővé teszik. Az üzemi óvodák fenntartói és az oktatási osztály között megegyezés van érvényben, mely szerint kölcsönösen egymás rendelkezésére bocsátják óvodáik esetleges szabad kapacitását, azaz az üzemi óvodákba szükség esetén járhatnak nem üzemi alkalmazottak gyermekei is és fordítva. Ö e megegyezés alapján szívesen tett eleget Tibor Horváth állomásfőnök kérésének, aki a vasúti üzemi óvodában magyar osztályt nyittatni szándékozó szülők gyermekeinek kért a városi magyar osztályokban helyet. A szülők azonban nem éltek a felkínált lehetőséggel. Ök a vasúti óvodába akarják járatni gyermekeiket. - Óvodaügy nincs - jelentette ki kategorikusan Tibor Hon/áth állomásfőnök. - Az egész „ügy" Vízi Katalin műve. A 19 kérvényező közül csak 7 a vasút alkalmazottja, öten közülük a városban laknak, ha tehát magyar osztályba akarják járatni gyermekeiket, járassák a városban levő magyar osztályokba, melyekben még mindig vannak szabad helyek. A mi óvodánk két osztály számára épült, az osztályokban korcsoportok szerint vannak elosztva a gyerekek, egy újabb osztály nyitása hely hiányában lehetetlen. A kérvényezők között vannak ugyan olyanok is, akik nem vasúti alkalmazottak, mégis hozzánk jár a gyerekük, ők azonban alkalmazkodjanak azokhoz a feltételekhez, amelyeket mi szabunk! Óvodai osztályainkban eddig is beszéltek magyarul, ezután is fognak, senki nem tiltja meg sem a gyerekeknek, sem az óvónőknek! Vízi Katalin szerint azonban az igazgatónő már nemegyszer rádörrent, ne beszéljen magyarul a gyerekekkel, holott azok nagyobb része magyar ajkú, nem ért meg minden szlovák kifejezést... A magyar osztály megnyitását ellenzők - szerintem - legsúlyosabb érve az, hogy egy magyar osztály nyitása lehetetlenné tenné a gyerekek korcsoportok szerinti elosztását, és ez csökkentené az óvonók munkájának hatásfokát. Erre vonatkozólag kikértem néhány, az ügyben közvetlenül nem érdekelt pedagógus véleményét, válaszuk alapján egy alaposan felkészült óvónő ebből a látszólagos hátrányból könnyen előnyt tud kovácsolni. A kérvényezők száma időközben 21-re szaporodott, nehézségeikről már az elnöki hivatalnak is írtak. - Nálam azonban még nem jártak - állítja Tibor Horváth. Minden szempontból jobb lett volna pedig, ha a párkányi óvadaügy sem lépi túl a saját kereteit, s az érintettek higgadtan, mindkét felet kielégítő megoldást keresve próbálták volna elintézni ezt a lassan, de fokozatosan mindkét részről presztízskérdéssé fajuló ügyet. A döntést meghozták, a magyar óvodai osztály nem nyílik meg. A 21 gyermek szülei aligha elégedettek, kétlem azonban azt is, hogy a döntéshozók örömmámorban úsznak. Meggyőződésem, hogy valamivel több jóindulattal, megértéssel, segítő szándékkal különb döntés is születhetett volna. KLUKA JÓZSEF Leszavazott privilégiumok Kinek kedvez a kisprívatizáciős törvény? ÚJ SZÚ 1990 XI. 5. Október huszonötödikén nagy tehertől szabadult meg a szövetségi parlament: végre elfogadta a kisprivatizációs törvényt. Bálványként görgette maga előtt jó két héten át, a parlamenti bizottságok módosító javaslatai alapján alaposan átdolgozta, s amelyik paragrafusában nem tudott egyféle álláspontot terjeszteni a plénum elé, alternatív javaslatokat kínált fel. Végül is kompromisszumok árán született meg a törvény, melynek pillanatnyilag tán az a legnagyobb előnye, hogy létezik. Adva van az a jogszabállyal körülhatárolt keret, amely megszabM íxíjpi riu(f4.Uurü (Ul^JlUt, IV^LIlV a folyamat lebenyolításának menetrendjét, tisztázza a tulajdonjogi összefüggéseket. És jelenleg éppen erre van szükség az országban, hogy megkezdődhessen az oly türelmetlenül várt privatizáció. Annak is csak a kisebbik része, mert a nagyvállalatok majd ezután következnek. Most az állami tulajdonban levő kisüzemeket, kereskedelmi és szolgáltató üzemegységeket próbálja megszerezni az érdeklődő magánvállalkozók tábora. A törvény nem köti meg a kezüket. A parlament egyetlen vállalkozásellenes privilégiumot sem hagyott a jogszabályban. Nem részesíti előnyben a kereskedelmi dolgozókat, de az árverésre bocsátott üzemegységben alkalmazottakat sem. Amiért hetekkel ezelőtt országos sztrájkkal fenyegetőzött a kereskedelem, annak parlamenti leszavazását most méla csendben veszi tudomásul. Nem tiltakozik, nem fenyeget sztrájkkal. Legalábbis egyelőre nem. Kiskapu csapódott be ezzel az üzemegységek alkalmazottjai előtt, ugyanakkor a megszületett kompromisszumok mögött újabbak rejtőzködhetnek. Előre láthatóak és láthatatlanok. Mindvégig hallatták hangjukat a parlamentben azok a képviselők, akik az elfogadott törvény javaslatát is elfogadhatatlannak vélték. További csiszolgatására, pontosítására szólították fel képviselőtársaikat. Ám kisebbségben maradtak. Győzött az idő sürgetéséből fakadó társadalmi óhaj, amely helyenként már a honatyák lassú játszadozásépártérdekekbe ütköző folyamatát. A többség hallgatott választóira, a vállalkozókra s a többi privatizációt váró érdeklődőre. Ök pedig törvényt akartak, s mihamarabb. December elsejétől hatályba lép az új jogszabály. Nem tartozom azok közé - s azt se hiszem, hogy mi vagyunk kevesebben -, akik nagy izgalommal várják ezt a napot, illetve azt, hogy mennyiért sikerül megvennie valakinek a környező üzleteket, szolgáltató létesítményeket. Egész biztosan nem leszek köztük, s maga az árverés is csak pusztán újságírói kíváncsiságból érdekel. Én mást várok a kisprivatizációtól. Mindenekelőtt azt, hogy olyan tulajdonosok kezébe kerüljenek az általam látogatott boltok, akik alkalmazottaikon keresztül észrevetetik velem, értem s vásárlótársaimért vannak, és nem fordítva, akik árukínálatukkal a választás lehetőségét tárják elénk, akik végre valahára leszoktatnak bennünket a hiánycikk-keresésről. Meglehet: e kisprivatizációs kívánságom árverési esélyeimmel azonos. De kimondom, hogy legyen mivel ellensúlyoznom a valóságból táplálkozó kételyeimet. Mert azok is vannak, s mindinkább azt sugallják: iménti elvárásaim teljesülése nem is annyira a tulajdonosváltásra váró kereskedelem kezében van, hanem másokéban. Először is az iparéban, s annak az esélyegyenlőségnek a megadásában, amelyre az árubeszerzéshez minden kereskedőnek szüksége van. . AroípÄ*.n»iT>.\iáltn7ik -artdip lakótelepünk maszek élelmiszerboltja marad a mintapélda. Mióta magánkézbe került az üzlet, semmivel sem jobb az élelmiszerkínálata, sőt tálán még romlott is. Ami többlet számunkra, az a nyugati kozmetika és rágógumi s a vasárnap délelőtti nyitvatartás. De mi lesz, ha letelik a törvényben rögzített egyéves élelmiszerárusítási kötelezettség? Arra már nem is merek gondolni, hogy hogyan alakul az üzlet sorsa, ha a tulajdonos - kihasználva a kínálkozó kiskaput - még ennél korábban kérvényezi e közellátási teher alóli felmentését, s az illetékesek rábólintanak. Mi meg majd csóválhatjuk a fejünket, ha egy szép napon nem azt találjuk a polcokon, amit megszoktunk. Ilyen is lehet a kisprivatizáció következménye. Szeretném elhinni, hogy mégsem ez lesz. J. MÉSZÁROS KÁROLY Románia: Fontos tanúvallomás a marosvásárhelyi eseményekről Bár a márciusi marosvásárhelyi magyarellenes pogrom óta immár több mint fél év is eltelt, úgy látszik, a román államhatalmat ez sem zavarja, továbbra is húzza-halasztja az események kivizsgálását, s hivatalos jelentés végleges szövegének a közzétételét Nem kétséges, hogy az ügy bonyolult és nem könnyű mindent dokumentálni, bebizonyítani. Mégis, egyre több jel arra utal, hogy az elhúzódás igazi oka nem ez. Gyűlnek ugyanis a bizonyítékok arra vonatkozóan, ha egy valóban korrekt és a tényeket figyelembe vevő, nem félremagyarázó helyzetjelentés készülne és nyilvánosságra is kerülne, az akarva-akaratlan kellemetlen színben tüntetné fel az államhatalmat és több vezető román politikust is. Erre vall egyebek közt az a beszélgetés is, melyet a független bukaresti Expres című hetilap készített Ion Manzatu professzorral, aki annak idején mint az ideiglenes nemzeti egységtanács alelnöke és a vizsgálóbizottság elnöke több hetet töltött az üggyel kapcsolatban Marosvásárhelyen. Manzatu úr elmondta: „A Marosvásárhelyen eltöltött napokban rájöttem, hogy »

val aki« manipulálja az eseményeket. Ez a »valaki« pedig nemcsak a szélsőséges román, illetve a magyar elemeket jelenti, hanem az akkori ideiglenes központi államhatalmat is. A kormány álláspontja ingadozó volt, az elnök pedig semmibe se akart beavatkozni. Azt is el kell most mondani, hogy a nemzeti védelmi minisztérium korábban naponta kérte a kormányt és az elnököt, hogy beavatkozhasson és megakadályozhassa az esetleges konfliktust. Mint köztudott, a helyi szervek, az RMDSZ is, figyelmeztettek, hogy levegőben lóg a provokáció veszélye, és időben kérték a segítséget. De a hatóságok süketek maradtak, nem tettek semmit." Manzatu szerint ezért Ion Iliescu elnöknek és Petre Roman kormányfőnek felelnie kellene a parlament és az egész nép előtt. A professzor arról is szólt, hogy miután Gelu Voican-Voicalescutól átvette a vizsgálóbizottság irányítását, az üléseken többé már nem jelent meg Nicolae S. Dumitru, aki akkoriban (Silviu Brucan távozása után) a Nemzeti Megmentési Front főideológusának számított. Manzatu szerint a Nemzeti Megmentési Front vezetőségének érdeke, hogy feledésbe merüljenek a dolgok. Érdekük, hogy gyengeségeik, hibáik ne kerüljenek nyilvánosságra. A Nemzeti Megmentési Frontnak akkoriban döntő szava volt mindenben, s ebből már arra lehet következtetni, hogy a legkülönbözőbb forgatókönyvekben egy etnikai konfliktus szükségességével is számoltak. „Képtelenségnek tűnik ugyan, de a tények ide vezetnek" - hangsúlyozta Manzatu, s hozzátette: „minden jel arra utal, hogy a Nemzeti Megmentési Front bizonyos felelős posztjain levő egyéneknek az a konfliktusos helyzet megfelelt. Ezt nem úgy kell érteni, hogy konkrétan ők provokálták volna ki az eseményeket, de úgy, hogy tudatosan engedték odáig fajulni a dolgokat. Több intézkedésük másra sem volt jó, mint hogy támogassa a konfliktus kibontakozását." A ,,miért"-re Ion Manzatu így felelt: ambíciók, személyes ambíciók miatt, amelyekért feláldozták az elveket is. KOKES JÁNOS, Bukarest Dienstbier ázsiai körútja után A nyitás Szinte már közhelyszerű arról beszélni, hogy a csehszlovák külpolitika a novemberi fordulat után korábban sohasem tapasztalt mértékben aktivizálódott. Ha a nem egészen egy esztendő mérlegét meg akarnánk vonni, bizonyos egyoldalúságra is rá lehetne mutatni: egyértelműen Európa, a fejlett Nyugat felé orientálódott diplomáciai tevékenységünk. Ez érthető is, hiszen elsősorban közelebbi szomszédainkkal kellett rendezni dolgainkat - ugyanezt tette a többi kelet-európai állam is-, az európai integrációs folyamatokba kívánunk a lehető legteljesebb mértékben bekapcsolódni. Érthető azért is, mert súlyos gazdasági helyzetünkben, amit egyre elviselhetetlenebbé tesz az öböl-válság,.a fejlett országok anyagi és műszaki segítségére van szükségünk - ne szégyelljük ezt bevallani. Úgyhogy a világ egyéb régióival inkább csak elméleti síkon foglalkoztunk, csak deklaráltuk, hogy jó és új típusú kapcsolatokra törekszünk Ázsia, Afrika és Latin-Amerika országaival is. Ennek elveit Dienstbier külügyminiszter a szeptember huszonhatodika ENSZ-beszédében ekképp fogalmazta meg: ,,A fejlődőknek nyújtott segítség korábban az ideológiai versengés eszköze is volt, s emögött a kelet-nyugati konfliktus húzódott meg. Napjainkban nem tör.tAoh/itnf*. msszahfr jínlnp jwnáj, fiP a világ a hidegháborús megosztottságát egy új, az észak-déli megosztottság váltaná fel." Nos, a csehszlovák külpolitika fő irányvonalainak kirajzolódásával párhuzamosan mind több lehetőség nyílik arra is, hogy fokozottan odafigyeljünk az Európán kívüli dolgokra. Ennek jegyében került sor Jirí Dienstbier hosszúra nyúlt ázsiai körútjára, amelynek során négy országot keresett fel: Japánt, Dél-Koreát, Thaiföldet és Indiát. Nincs mód arra, hogy külön-külön taglaljuk nem is mindig legfelhőtlenebb kétoldalú kapcsolataink történetét. Inkább arról beszéljünk, ami közös volt: mindenütt a kapcsolatok új fejezetéről szóltak, hiszen a volt kommunista rendszer például Dél-Koreával még diplomáciai kapcsolatodat sem tartott fenn, csak az idén normalizáltuk a viszonyt. Thaiföldtől az választott el, hogy egyoldalúan Vietnamot támogattuk (és pénzeltük) a kambodzsai konfliktusban, Japántól nemcsak ideológiai fal tartott távol, hanem az is, hogy Moszkva és Tokió között nagyon hűvös volt a viszony, s az akkori prágai külügyi vezetés szófogadóan teljesítette a Kreml utasításait. A legjobb viszonyunk Indiával volt - megint csak a jó szovjet -indiai kapcsolatok hátterében. De most talán Delhiben méltatták a leglelkesebben a csehszlovákiai változásokat és látogatásra invitálták Havel elnököt is. Ezt a körutat én csak a kezdetnek tartom, új „harmadik világ "-politikánkban. Azért, amiért az idézőjelet is használni kellett, hiszen ez a négy ország a gazdaságilag legerősebbek közé tartozik. Japán és DélKorea esetében ez nem szorul különösebb magyarázatra, de rendkívül dinamikusan fejlődő modern ágazatok vannak Thaiföldön (tiszteletet parancsoló a gazdasági növekedés üteme is) és Indiában úgyszintén. Ezen kívül közös vonás volt az is, hogy Dienstbier mindenütt szorgalmazta a vegyesvállalatok létesítését, viszont mindenütt politikai és jogi garanciákat kértek a vállalkozók, megállapodásokat a beruházások védelmére és ösztönzésére. Vagyis a csehszlovák törvényalkotás iránt tanúsítottak nagy érdeklődést, arra voltak kíváncsiak, lesznek-e megkötöttségek a külföldi beruhá. rjvfii^iúip Mindez jelzi, mit kell itthon tenni, hogy valóban megnyíljunk a külföldi tőke számára. Japánban technológiai-műszaki segítségről, a szakemberképzéshez nyújtott tokiói támogatásról volt szó. Nagyon fontos számunkra az egészségesen erőszakos dél-koreai iparral az együttműködés, az ő színvonalukat jellemzi, hogy kölcsönös kereskedelmünkben ők könyvelhetnek el többszörös aktívumot. Jók a kilátások Thaifölddel, Bangkok szívesen vásárolna tőlünk akár ötezer tehergépkocsit is, ha iparunk rugalmasan és nagyon gyorsan alkalmazkodni tudna az ö igényeikhez, és átállna a jobboldali kormányművek gyártására. Indiával a jövő év elején új kereskedelmi megállapodást fogunk aláírni. összegzésül: Dienstbier körútját új nyitásként is lehet értelmezni a gyorsan fejlődő ázsiai országok felé. (-nák)