Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-15 / 242. szám, hétfő

A

hatvankét esztendős cseh történész, Karel Kaplan, akit 1970-ben hazája elhagyására kényszerítettek, minden bizonynyal az utolsó fél évszázad cseh és szlovák politikai históriájának egyik legfelkészültebb kutatója. Igaz, életének sorsfordulói ugyancsak kezére játszottak, hiszen hatvánnyolcban mint tudományos munkatárs, annak az ún. Pillerbizottságnak is titkára volt, amely a koncepciós perek felülvizsgálatával foglalkozott. így módja nyílt a kommunista párt szigorúan bizalmas levéltárának anyagai között vizsgálódni; azok másolatait magával vitte az emigrációba is. Egyik korábbi könyvét, amelyben az elmúlt négy évtized vezető cseh és szlovák politikusainak, Beneštôl Husákig, a portréját rajzolja meg', már volt alkalmam ezeken a. hasábokon ismertetni. Az igazság Csehszlovákiáról 1945-1948 (Pravda o Československu 1945-1948) című, alaposan dokumentált 245 oldalas tanulmánya 1985-ben látott napvilágot Münchenben, most a prágai Panorama kiadó bocsátotta közre az első hazai kiadást. Kaplan Csehszlovákia 1945-1948 közötti nemzetközi helyzetét vizsgálja, illetve azt a hatást, melyet a csehszlovák külpolitika gyakorolt a belpolitikai mozgások irányára. A köztársaság elnöke, dr. Beneš által személyesen irányított külpolitika célja a második világháború kezdetétől nem is lehetett más, mint a müncheni szerződés által megcsonkított és szétvert köztársaság területi egységének helyreállítása. Dr. Beneš ezt úgy egészítette ki, hogy a háború utáni Csehszlovákiának egyszersmind a csehek és szlovákok nemzeti államának kell lennie, ami természetesen magával vonta az első köztársaság nemzetiségeivel, mindenekelőtt a németekkel és a magyarokkal való leszámolást. Ezt a kettős igényt, a háborúba lépése után, a nagyhatalmak közül először a Szovjetunió ismerte el, utolsóként pedig 1942-ben Nagy-Britannia, viszont a nyugatiak sem a kollektív bűnösség elvét, sem a nemzeti kisebbségek kitelepítésére vonatkozó terveket, sokáig makacsul nem óhajtották tudomásul venni. UKRÁNOK, LENGYELEK, SZERBEK Kaplan szerint a londoni emigráns kormány előtt a nemzeti állam megteremtésére vonatkozó terveinek megoldásához hat probléma megoldása állt. Mi legyen az ukránokkal, a lengyelekkel, a németekkel, illetve a szlovákokkal? Mi legyen Kárpátaljával? Kárpátalja státusza már az első világháborút követő békeszerződésekben sem lett világosan körülhatárolva, s még inkább bizonytalanná vált, amint a Vörös Hadsereg átlépte a régi csehszlovák határt. Beneš elnök maga is érezte, hogy az ukrán lakosság, amely egyébként egyaránt elégedetlen volt mind az első köztársasággal, mind az 1939 utáni Horthy-uralommal, valamilyen formában törekedni fog arra, hogy Ukrajnával egyesüljön. Ezért Sztálinnál őmaga ajánlotta fel a területet a Szovjetuniónak. Sztálint azonban zavarta - a szövetségesek miatt -, hogy elismerte Csehszlovákia háború előtti határainak sérthetetlenségét. Ezért kellett aztán - illegális eszközökkel - az önkéntes együttélés komédiáját végigját szani. Fogasabb kérdésnek bizonyult Tešín problematikája. Tešínt a lengyelek München után, Hitlerrel egyetértésben csatolták el a haldokló Csehszlovákiától, viszont a háború után, mint a győztes országok egyike (tehát voltaképpen Csehszlovákiával ugyanazon táborban lévén) vonakodtak a többségében lengyelek által lakott területek visszaszolgáltatására. Sztálin pedig csupán abban az esetben volt hajlandó a jogos csehszlovák követelések kielégítésére, ha ennek fejében a londoni emigráns csehszlovák kormány nem a londoni emigráns lengyel kormányt ismeri el, hanem a Szovjetunió által szervezett, lényegében elleri-kormánykent szereplő, a Kommunisták által irányított lublini lengyel bizottságot. Mikor ez megtörtént - Tešín kérdése megoldódott. Ugyanakkor a csehszlovák kormány úgy érezte, lehetősége nyílik az ország területének növelésére is. A Németországban élő szláv kisebbség, a szorbok szomorú sorsa szolgáltatta az ürügyet, s Lengyelország határainak Németország kárára történő kiigazítása adta az ötletet. Hitlerék valóban a szorbok teljes kiirtására törekedtek és a szorbok körében - a háború befejezése után - valóban szerveződött egy olyan mozgalom, prágai székhellyel -, amely a nemzeti lét biztosíeszköze, ez a nacionalizmus még erősödött is". Először, a nyilvánosság előtt, dr. Beneš 1943. decemberében, moszkvai tárgyalásai során említette a magyarok kitelepítésének tervét. Az elnök elgondolásai meglepték a moszkvai kommunista emigrációt: Klement Gottwaldnak a háború utáni csehszlovák belpolitikai életre vonatkozó elképzelései között a nemzetiségek sorsa egyáltalán nem említődött. A Szlovák Nemzeti Tanács 1945. február 4-én kiadott manifesztuma differenciált álláspontot tartalmazott a magyar nemzetiségre vonatkozóan: azoknak a magyaroknak, akik 1938 után, a budapesti.kormány megbízásából érkeztek Szlovákiába - távozniuk kell. A magyar lakosság többségének helyzetét azonban' az új Csehszlovákiához való viszonyuk alapján kell meghatározni, de már ekkor felmerülnek a reszlovakizálás elemei, SZTÁLIN NEM SZERETTE wfa I Mull I1EIYI wftiEIIE I IE A NCM7CTIGCrClrCT A NEMZcTIoEGcKcT Karel Kaplan: Az igazság Csehszlovákiáról 1945-1948 tását a Csehszlovákiához történő csatlakozásban látta. Végül az óhajt az döntötte el, hogy a szovjet kormány tudomására hozta Prágának: a szorbok által lakott terület amúgyis a szovjet megszállási övezethez tartozik, tehát ők maguk gondoskodnak majd a szorbok életlehetőségeiről. A LEGSÚLYOSABB AKADÁLY: A MAGYAROK B

eneš álmának, a nemzeti államnak a valóra váltásában a legsúlyosabb akadályt a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség kitelepítésének terve jelentette. A csehszlovákiai németség kollektív bűnösségének kimondásában - kisebb-nagyobb viták után - a szövetséges hatalmak lényegében egyetértettek. Különösebb ellenállást a Protektorátus szenvedései által meggyötört cseh lakosság körében sém váltott ki az elgondolás, sőt egyes városokban, például Brünnben szélsőséges kegyetlenkedésekre is sor került. Noha tragikus volt azoknak a német antifasisztáknak, s kivált a kommunistáknak a sorsa, akik a háború idején együtt küzdöttek a cseh és a szlovák antifasisztákkal, odahaza is, az emigrációban nem különben, s a háború befejezése után a legtöbbjükre ugyanaz a sors várt, mint a fasisztákra és a kollaboránsokra. Másként alakultak azonban a körülmények a magyar nemzetiség tekintetében. Karel Kaplan könyve különösen részletesen. elemzi ezt a problémát, s voltaképpen cseh történész tollából ez az első komoly kutatás a kérdés tényleges megvilágítására indul. A magyar olvasó számára pedig fontos kiegészítés Janics Kálmán A hontalanság évei című könyvének tényeihez. Kezdetben a londoni és a moszkvai emigráns központoknak nem volt egységes elképzelésük a magyar kérdést illetően. A szlovák hazai ellenállásban pedig fel sem vetődött a kitelepítés gondolata. ,, Végül a nacionalizmus mindannyiukat egyesítette - állapítja meg Kaplan .-, és attól a pillanattól kezdve, amikor a magyar kérdés rendezése úgy vonult be a belpolitikai életbe, mint a politikai pártok hatalmi pozíciókért folytatott harcának dmiKor is kimondották, hogy az elmagyarosodott szlovákok számára lehetőséget kell nyújtani a szlovák nemzeti életbe való visszatérésre". A szlovák vezetés ekkor még kifejezetten számolt azzal, hogy a magyar nemzetiség demokratikus rétegeivel együttműködik. 1945-ben a kommunista pártnak - Kaplan adatai szerint - 2155 magyar tagja volt, s 1945 március 7-én az iskolaügyi megbízott hivatal pedig még a magyar iskolák megnyitását is előkészítette, világosan leszögezve: ,, minden a demokratikus elvek szerint történjék - a szlovák gyerekek szlovák iskolákba, a magyar gyerekek magyar iskolákba járjanak". A döntő fordulat azután következett be, hogy a hatalomért folyó versenyfutásban Gottwald elfogadta Benešnek a magyar kitelepítésre vonatkozó terveit, s ezt közölte a Moszkvába érkező Gustáv Husákkal is, aki számára különösen azért hatott meglepetésként ez a döntés - amelyet majd fegyelmezetten végrehajt -, mivel korábban ő maga lépett fel a nyilvánosság előtt a szlovák sovinizmus megnyilvánulásai ellen. A magyar nemzetiség elleni lépések gyakorlati kivitelezésében Viliam Široký és Ludvík Svoboda tábornok különösen kitüntették magukat. Svoboda egy 1946-os kormányülésen igen éles szavakat használt, mert a szlovák politikai vezetők 1945 áprilisában nem járultak hozzá ahhoz, hogy a hadsereg intézze el ezt a problémát. Ha ez megtörténhetett volna - akkor „most százezer magyarral kevesebb lenne Szlovákiában". K

aplan részletesen ismerteti a magyar nemzetiség elleni lépéseket. Leírja, hogy milyen belső és nemzetközi tárgyalások folytak ebben az ügyben. Az világos volt 1945. január 15-e óta, amikor Zdenék Fierlingert, az akkori moszkvai követet meghívták a Kremlbe a magyar fegyverszüneti tárgyalások feltételeiről szóló tárgyalásokra - ahol Beneš megbízásából újra előadta a magyarokra vonatkozó terveket -, hogy mind az Egyesült Államok nagykövete, Harriman mind a brit nagykövet, Balfour nem adják áldásukat a kitelepítés semmilyen formájára sem. Egyedül Molotov külügyminiszter támogatta a csehszlovák elképzeléseket. A dolog egészen odáig fajult, hogy Gottwald az új kormányprogram tárgyalásakor, miután konstatálta az Egyesült Államok és Anglia ellenállását, kijelentette: ,,A Vörös Hadsereg sokat segít majd nekünk". A csehszlovák kormány erőfeszítéseket tett azért is, hogy mind Románia, mind Jugoszlávia támogassák a magyar nemzetiségre vonatkozó terveit, s esetleg hasonló megoldást keressenek maguk is. Az érintett kormányok azonban igen kelletlenül válaszoltak, sőt Jugoszlávia határozottan ellenezte, hogy a kitelepítés ellen tiltakozó Magyarországot valamiféle nemzetközi blokád alá helyezzék, és ezt a magatartást Tito marsall budapesti látogatása megerősítette. SZTÁLIN DÖNTŐ SZAVA A végső szót, természetesen, ebben a kérdésben is maga Sztálin mondotta ki. Egy fennmaradt titkos irat szerint, Sztálin 1946. márciusában fogadta Hubert Ripka minisztert, aki - egyebek között - a Szovjetunió támogatását kérte a magyarellenes akcióhoz. „Sztálin azt válaszolta neki - idézi a dokumentumot Kaplan -, hogy a kisebbségeket Közép-Európában likvidálni kell, mert az örökös nyugtalanság eszközei, s ők az ötödik hadoszlop. A generalisszimusz tudni kívánta, hogy mennyi magyar áldozatra kell számítani, a miniszter becslése alapján. Amikor a miniszter kijelentette, hogy meggyőződése szerint, ezek az intézkedések politikai pártállásra való tekintet nélkül minden magyarra kell, hogy vonatkozzanak, Sztálin egyetértett vele..." Ezen a ponton ki kell egészítenem Kaplan könyvét, mielőtt még újra terjednének Sztálin magyarellenességére vonatkozó legendák. Sztálin fentebb idézett megjegyzése nem eredendően magyarellenes volt, hanem természetesen következett a nemzetiségi kérdésekben követett gyakorlatából. Hiszen a csehszlovák fél nem tudta, nem is tudhatta (pedig milyen remek érv lett volna számukra!), hogy Sztálin a kitelepítést - a nemzetiségi kérdés végleges megoldásának tekintette. Ebben a szellemben járt el, amikor a háború alatt elrendelte és végrehajtatta a krími tatárok, a kalmükök, a volgai németek, a csecsencek kitelepítését. A Szovjetunió élet-halál harcot vívott, s közben a Belügyi Népbizottság különleges egységek (hadosztályok!) milliókat telepítettek ki a lehető legdurvább eszközökkel - eredeti lakhelyükről. Az indoklás a volgai németek esetében az volt, hogy a német hadsereg előretörésével - esetleg ez a népcsoport árulóvá lehet, ők lennének az úgy nevezett „ötödik hadoszlop", a krími tatárok és a kalmükök esetében pedig az szolgált ürügyként, hogy a németek a hadifogságba esett nemzetiségekből külön, a szovjetek ellen harcoló egységeket szerveztek. De hiszen Sztálin egykori kedvenc tábornoka, Vlaszov éppen az oroszokból szervezett egész hadsereget Hitler támogatására! Persze, az orosz népet mégsem lehetett kitelepíteni. x T

árgyalja Kaplan 1945 és 1948 között a cseh és a szlovák kapcsolatok alakulását is. A nemzeti kérdés - pártpolitikai küzdelmek és nem történelmi igazságok, gazdasági törvényszerűségek szerint alakult. Az embereket és a kialakult történelmi közösségeket vették a legkevésbé figyelembe. Karel Kaplan könyve valóban az igazságot mondja el Csehszlovákia 1945 utáni négy esztendejéről. Arról a négy esztendőről, amely különösen a nemzeti kérdésekben hozott hibás, sőt bűnös döntéseivel nagyon sokban befolyásolta az 1948 utáni fejlődést és a megoldatlan problémák sokaságát hagyományozta a mára is. ~ Ezt a cseh könyvet érdemes lenne magyarul is kiadni. E. FEHÉR PÁL Zenei ünnepségek - az első „felvonás" után ÚJ szú 1990. X. 15. Kezembe került a minap az Európai Zenefesztiválok Társaságának műsorfüzete, mely teljes áttekintést ad az ez évi zenei rendezvényekről. Mivel a Pozsonyi Zenei Ünnepségeket hosszú évek óta jegyzi ez az ugyancsak előkelő társaság - az 53 várost felsoroló fesztiválkalendáriumban Bayreuth, Salzburg, Prága és Bécs ugyanúgy szerepel, mint Isztambul, Várna vagy Ravenna -, a hazai esemény idei műsorajánlatát is olvashattam, s ebből állapítottam meg, hogy a tervek - még ha szépek is - nem mindenkor válnak valóra. A Pozsonyi Zenei Ünnepségek idei programkínálata ugyanis a tervezettnél lényegesen szerényebbre sikeredett. Előszavában egyébként azt is kifejti ez a mutatós műsorfüzet, hogy a Társaság legfontosabb céljának a minőséget, a zenei alkotások magas művészi színvonalon való tolmácsolását tekinti. Ennek tükrében bizony újra meg kell állapítanom, hogy a nyitókoncert idén sem hozta meg az igazi, régen várt színvonalat. Pedig a papírforma szerint adva volt a lehetőség. Először is Hja Zeljenka ősbemutatóként elhangzó müve és Nicole Paganini h-moll hegedűversenye, melynek záró része ihlette Liszt Ferenc La campanella című népszerű darabját, valamint Stravinsky operaoratóriuma, az Oedipus rex - csupa ritkán megszólaló ünnepi csemege. És persze az előadók: a Szlovák Filharmónia és énekkara élén az angol Adrian Leaperrel, akinek az elmúlt évadban egy emlékezetes Sibelius-tolmácsolást köszönhettünk, Hja Kaler, a szovjet hegedűiskola igazi virtuóza és a Stravinsky-mű nemzetközi szólistái, Sánta Jolán és Laczó András, a lengyel Pietr Kusiewicz, az osztrák Robert Holzer és a pozsonyi Peter Mikuláš - mindannyian zálogai voltak egy igazi fesztiválélménynek. Hogy ez nem igazán sikerült, és ismét „csak" egy szép koncerttel startolt a kéthetes zenei maratón, annak okát a nem egészen érett tolmácsolásban éreztem. Első vendégzenekarunk, a Bergen Filharmoniske Orkester messzi északról, Norvégiából érkezett. A zenekart - akkor még „Harmonien" zenetársaság néven - 1765ben alapították, tehát abban az évben, melyben Haydn a kismartoni csieinázy család szolgálatában állt, s ugyancsak abban az évben, mikor a kilencéves Mozart visszatért első angliai útjáról. Hosszú múlt áll a zenekar mögött, útját pedig nem kisebb egyéniség, mint Edvard Hagerup Grieg egyengette. Számunkra pedig külön érdekesség, hogy Aldo Ceccato, a Szlovák Filharmónia újdonsült zeneigazgatója is évekig állt a zenekar élén. Hozzánk vendégkarmesterrel, a spanyol Rafael Frühbeck de Burgosszalé rkezett, éš szólistaként a húszéves Leif Ove Andsnes jött velük. Johan Severina Svendsen műve után Grieg örökzöld szerzeménye, az oly népszerű a-moll zongoraverseny következett, majd az est második felében Brahms Első szimfóniáját szólaltatták meg. Ifjú szólistájuk nem könnyű nevét azért érdemes megjegyezni, mert már most ragyogó pianista, annak ellenére is, hogy a művet saját egyéniségéhez „igazította". Bár a zenekar, mostani felállásában, még nem „hozza" az európai színvonalat, szereplése érdekes színfoltja marad a zenei ünnepségeknek. , Az Interpódium, a fiatal művészek versenyen kívüli bemutatkozása idén több meglepetést tartogatott Két napig volt vendége Pozsonynak az egyesült államokbeli Elisa Monte Dance Company - ók aratták talán a legnagyobb sikert a Zenei Ünnepségeken. számukra. Az egykoron csak a szocialista tábor művészpalántáit bemgtató rendezvényen az idén már Kanada is képviseltette magát, a karmesterek jóvoltából pedig Kína, Izrael és Nagy-Britannia. Ifjú vendégeink több olyan művet megszólaltattak, melyek nem tartoznak a gyakran hallottak közé. így külön köszönet a magyar Király Csabának, hogy Beethoven öt zongoraversenye közül éppen a legmostohább sorsú op. 19-es B-dúr művet szólaltatta meg, a prágai Daniel Wiesnernek - sajnos kínosan gyér érdeklődés mellett - Schumann alig-alig hallható, op. 22-es g-moll szonátájáért, Eugen Prohácnak az éppen százéves Bohusíav Martinű Első csellóversenyéért és a kubai Victor Rodrigueznak, hogy megismertette velünk földije, Ernesto Lacuona pergő ritmusú műveit. A három jól felkészült karmester közül - Avikan Bar-David, Christopher Zimmermann és En Shao számomra az élményt az utóbbinak, a Magyar Televízió nemzetközi karmesterversenye tavalyi első helyezettjének a művészete jelentette. Amit ez az ifjú kínai produkált, az az eddigi zenekari estek élményteli csúcsteljesítménye volt. VARGA JÓZSEF