Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-03 / 232. szám, szerda

YEHUDIMENUHIN müncheni „fia" Egy arc a koncertpódiumról: Boris Kuchársky Ha egy tizenkilenc éves hegedűművészről azt mondom: fenomenális tehetség, akkor azt nemcsak szavakkal - tényekkel is bizonyítani kell. Ime Boris Kucharský „zenei életrajza": Hároméves korában kottát olvas és fuvolázik. Négyévesen - operaénekes édesapja ölében - Jágo dalait énekli Verdi Othellójából. A hegedűt hétévesen veszi a kezébe, de három évvel később már müncheni zenetanárok csodálják tudását. ig84 őszén Yehudi Menuhin, korunk legnagyobb hegedűművésze fogadja tanítványául, s 1989-ig tartja maga mellett legendás hírű londoni iskolájában, öt év három kiemelkedő sikerrel. 1986-ban 6 nyeri el Az év legtehetségesebb fiatal muzsikusa címet a BBC nemzetközi zenei versenyén. 1987-ben Brahms G-d ú r vonósszextettjével Menuhin oldalán remekel egy európai hangversenykörúton. 1988-ban a londoni Royal College zeneművészei előtt arat páratlan sikert: a tehetségvizsgán, amelyen a száz pont is ritkaságszámba megy, Boris Kucharský száznegyvenöt pontot kapott. A dortmundi születésű német hegedűművész ma a kölni Zeneakadémia növendéke, noha a Menuhintól kapott „bizonyítvánnyal" ugyanezen az akadémián ő maga is taníthatna. Virtuozitásával, érzékenységével, érett előadói stílusával most a Pozsonyi Zenei Ünnepségek közönségét lepte meg. Mozart D-dúr és Beethoven G-dúr szonátáját, majd Eugen Suchoň Szonatináját és Hegedűfantáziáját hallgatva úgy tűnt: Boris Kucharský kezében „beszél" a vonó és „érez" a hegedű. - Háromévesen, amikor kottát olvasott, a betűket is ismerte már? - Nem, nem voltam én csodagyerek... az én kottámban a cé, helyén papagáj, a dé helyén galamb, az e helyén veréb állt és így tovább, s a fuvola lyukacskái mellett ugyanezeket a madarakat láttam, így tanultam meg hangszeren játszani. - A hegedűt ki adta a kezébe? Az édesapja? -Érdekes... mindenki ezt gondolja - szól közbe kérdésemet hallva Andrej Kucharský. - Közben én voltam az, aki kivette a kezéből a hegedűt. Egyszerűen féltettem a hangszert... tönkretennéd, hiszen nem ismered... majd később, ha nagyobb leszel, mondtam Borisnak. Inkább fuvolázz, biztattam őt, az már egészen jól megy. Igen ám, csakhogy Larának, a lányomnak, aki egy évvel idősebb Borisnál, sokkal jobban szólt a hangszer és ez rettenetesen zavarta a fiút. Félig német, félig angol feleségem balett-táncosnő volt egykor, aztán operarendező, az ő hegedűje porosodott a szekrény tetején, azt fedezte fel Boris hétéves korában és a feleségem ugye, boldogan adta a kezébe. De hogy szent legyen a béke, Boris megvárta, míg hosszabb időre elutazom otthonról, és csak akkor vette elő újra a hangszert. Hat hétig énekeltem Othellót Teheránban, s amikor hazajöttem, már nem játszott hamisan. - Az első leckéket anyám adta - folytatja Boris aztán tanárt fogadott gyorsan, de akkor én már egyfolytában azt hajtogattam, hogy hegedülni akarok, hegedülni akarok. - Yehudi Menuhin nemzetközi hírű iskolájába csak a kivételes tehetségek kerülnek be. Milyen válogatás előzi meg az első londoni meghalgatást? - Minden pályázónak kazettát kell küldenie a játékával, a kazetta aztán kap egy számot és a felvételiztető bizottság csak akkor tudja meg, hogy kiket hívott meg Londonba, amikor már eldöntötte, hogy a jelölt tudása megfelel az általuk támasztott igényeknek. A felvételi második fordulója tehát már élőben zajlik, ezzel aztán minden turpisságot kizárnak ... annak nincs értelme, hogy a pályázó helyett más valaki játszszon a kazettán, mert Londonban úgyis kiderül az igazság. (Méry Gábor felvétele) Andrej Kucharský egyetlen mondattal toldja meg fia szavait. - Borisnak abszolút hallása van, ezt rögtön az elején megállapították, később aztán azt is megtudtam: muzikalitását tekintve sokkal érettebb, mint valójában. - Milyen Jégkör, milyen hangulat fogadta a londoni iskolában? - kérdezem ismét a derűt, harmóniát, belső ragyogást sugárzó ifjú művészt. - Tizenhárom évesen, távol a szüleitől, nagyon magányosnak érezheti magát a gyerek egy számára merőben új környezetben. - Úgy éltünk mi ott, mint egy nagy családban, hiszen Menuhin minden növendékét a gyerekének tekinti. Még az oktatás pontos menete sem zavart bennünket. Oldott, felszabadult légkörben tanultunk, a stressz, a félelem arrafelé ismeretlen fogalom, s a jelmondat mindenki számára ugyanaz volt: magadat tanítod, ennélfogva önmagad diákja vagy. Tanára húsz-harminc is lehet egy diáknak, annyian foglalkoznak vele, amennyit ő választ magának. Tehát ha én három-négy pedagógushoz is ragaszkodtam, akkor ugyanazt a tantárgyat hárman-négyen is taníthatták nekem. És egyik tanár sem nézett ferde szemmel a másikra, sőt! Büszkék voltak egymásra. Angolul szinte hónapok alatt megtanultam, de az órarendben szerepelt egy idegen nyelv is, amelyet magunk választhattunk meg. Én az orosz mellett döntöttem, de ha mondjuk japánt választottam volna és egyedül csak engem érdekel ez a nyelv, akkor is kapok tanárt az iskolától, így viszonyultak hozzánk. A napjaink egyébként a következőképpen zajlottak: a hét órai ébresztő után hangszeres gyakorlás, majd reggeli, aztán háromszor negyvenöt perc a szaktantárgyakból, a szünet után földrajz, történelem, természetrajz, a szünetben ebéd, délután sport, aztán kamarazene és nyelvtanulás. Hetente kétszer zenekarban játszottunk, egyszer elsőhegedűs voltam, máskor másodhegedűs, de a karmester sosem vette le rólam a szemét. Jegyeket csak az év végén kaptunk a vizsgakoncert alapján, amelyen természetesen kotta nélkül kellett játszanunk. - Menuhin menynyire ismerte a növendékeket? Bejárt az órákra? - Ha nem koncertezett, akkor egy hónapban három szombatot töltött az iskolában és mindenkit meghallgatott. - Lübeckben, Hamburgban, Kielben vele együtt léphetett pódiumra. Ezek a koncertek bizonyára életre szóló élmények maradnak Boris Kucharský számára. - Főleg a lübecki hangverseny, amelyen Badók Divertimentóját játszottuk. Ma sem értem, hogy történt... egyszerűen nem érkeztek meg a kották... már ott ültünk a pódiumon, a kották meg sehol. Menuhin aznap dirigensként lépett közönség elé, a zenekar pedig elhatározta: nem árulja el neki, mi történt. Úgyhogy az egész Divertimentót kotta nélkül adtuk elő. - Tanulmányait a Menuhin-iskola befejezése után, gondolom, a tengeren tűlon is folytathatta volna. - Igen, Los Angelesbe, San Franciscóban és New Yorkba hívtak mesterkurzusra, én mégis a kölni Zeneakadémiát választottam, mert ott tanít a professzorom, aki Londonban is tanított. - Pozsonyból tehát utazik vissza Kölnbe? - Előbb hazaugrok pár napra Münchenbe, aztán egy újabb európai koncertsorozat vár rám, majd az első hanglemez, amelyet Luxemburgban készítenek velem. SZABÓ G. LÁSZLÓ ÚJ SZÚ, 5 1990. X. 4. E

lmúlt hatvan. De még dolgozik. Ugyanazon a munkahelyen, ahol sok éve. Pedig nem akármi van mögötte: az ,,elmúlt negyven év". Az a bizonyos, mostanában lépten-nyomom megmorgott, szidott, kigúnyolt, átkozott és elátkozott ,,elmúlt negyven év". Lesöpörve? Egytől egyig végigcsinálta mind, keményen. Szántott, vetett, aratott. Kezének barázdáiban villa, kasza, ekeszarv emléke. Volt kocsis, traktoros, kombájnos, teherautó-sofőr. Sokszor megsüllyedt. Még többször ázott és fázott. Például, őszi hajnalokon, a lovaskocsin vagy a nyitott traktoron. Hol volt a múlt időkben kabin, pláne fűtött kabin? Hallgatja, látja, olvassa a mát. És szomorú, nagyon. - Az nem lehet, hogy mi csak rosszat csináltunk. Jót semmit. Az nem lehet, hogy nekünk semmi érdemünk. Hogy most csak úgy lesöpörjenek mindent, ami volt. Senkik voltunk, persze. De hogy senkiként is haljunk meg?! Van fogalmatok, milyen érzés ez? Amióta az eszem tudom, dolgoztam, mint az állat, látástól vakulásig. Megtörtént, hogy fizetést se kaptunk, mert nem volt pénze a szövetkezetnek. A végén ez a jutalom. Tehetünk mi arról, hogy ide jutottunk? Mi tehetünk róla? Mindegy, hagyjuk. Csak tudjátok, azzal a tudattal meghalni, hogy hiába gürcöltük végig az életünket. .. I Jq könnybe lábad a szem, sosem szé»»W gyellem leírni, nevezzenek bár érzelgősnek, akárminek. Sírás környékezi az idős embert. Hogy ne lássam könnyeit, ellép mellőlem, elindul az őszi kert felé, ahol legalább láthatja munkájának gyümölcsét. Ha már az ország kértjében... Láthatatlan? (bodnár) Tragikus humanizmus Jegyzetek Nagy János művészetéről A nyár végén váratlan ajándékként ért, hogy Nagy János pozsonyi kiállításán megnézhettem a szobrászművész eddigi munkásságának summáját. Az elmúlt három évtized során valamilyen módon mindig jelen volt tudatomban, de most döbbentem rá, hogy inkább csak sorsával és életével - a róla hallottakkal -, mint a műveivel. Munkásságából nagyobbrészt köztéri szobraival találkoztam. Annál inkább jóleső érzés volt pozsonyi bemutatkozásán megismerkedni kemény egyéniségével és nemes művészetével. Akár jelképes is lehetne, ahogy azonnal megfogott és lenyűgözött Három nemzedék című szoborcsoportja. A három női alak többértelműen jellemzi alkotóját, annak életfilozófiáját és létszemléletét. Ahogy a fiatal lányalak karcsún és diadalmas szépséggel a magasba nyúlik, majd az érett asszony termőn megtelve és elnehezülve, hogy végül öregségére szétomolva és megcsúnyulva a föld vonzásának engedelmeskedjen. Az idöhelyzeteket kifejező, tökéletes vonalak és hiteles formák mély együttérzésről, odaadó bámulatáról s az azt kísérő, nemes pátoszról tanúskodnak. Érzésem szerint, nem véletlen, hogy fába faragta ezt a szoborcsoportot! A fa jobban érzékelteti a biológiai természetet, mint a kő, melegebben őrzi a formát és érzékelhetőbben sugallja az életet, mint a hideg érc vagy rideg szikla. A fa jobban elviseli és meggyőzőbben tartalmazza a lágyságot és gömbölyűséget, amely a női melegség forrása, kifejezőbben sugallja a szerelem örök funkcióját, melynek szimbóluma az anyaság. A fa természetes anyagként ós kozmikus elemként is az élet szimbóluma lehet! Márpedig Nagy János művészetének - alkotói lelkületének - egyik összetevője erősen a természetből szívja tápláló nedveit. Nem tartom véletlennek életmódját, a településektől távol eső - Helembapuszta, öreg malom a báti hegyekben - otthonait és munkahelyeit. Szellemi kultúrájának számos vonása erös természetközpontúságra, pantheisztikus létszemléletre enged következtetni. Anyagai is erre utalnak: a bronz, az ólom, az agyag, a gipsz, a rézlemez az ember által legyőzött és szolgálatába állított anyagot jelentik. (Nem mint a kö, a szikla, melyből a művész verítékkel csikarja ki a tökéletes, ám gyakran hideg formát, miközben maga az anyag önmaga marad.) Nagy János küzdelme a természettel látványos és eredményes, bár eleve magányra ítélt. A természettel szembesülő művész legtöbbször magányos, mert ez a finom benső érzéki viszony nemcsak a csordaszellemet nem bírja, hanem a túlságos nyilvánosságot is elveti. Ahogy Nagy János otthont és munkahelyet épített - épít - magának természetben, a mód is művészetének kifejeződése és alkotóerői élettere. Ebből az adottságából következik magánya is! Teremtő magány, nem félre vonulás, s ha igen, a mű érdekében és a munka tisztaságát segítendő. Mégis inkább talán a világgal való szembesülés aktusa önmaga benső törvényei révén. (Nem tudom, mennyire példája Fábry Zoltán vagy Szabó Gyula, hasonlóságuk szembeötlő!) Ilyen lelki alkat óhatatlanul az egyetemes emberi kultúrára támaszkodva találja meg további összetevőjét. Úgy érzem, Nagy János pantheisztikus magányában az emberiség kultúrája és őstörténete állandó erőforrás és ihlető, gazdag tartomány lehet. Nemcsak témái - eszmék, mítoszok, művészalakok - tükrözik ezt a feltételezést, hanem a művészetfilozófiai magatartása is, melyet tragikus humanizmusnak nevezhetnénk. Ennek a fogalomnak a kifejtéséhez azonban be kell vonnom a lélektani és valóságtényezők körébe nemzeti kisebbségi helyzetünket. Ez a léthelyzet - sorsunk, történelmünk - egészében rávetül Nagy János művészi látomásaira, formakultúrájára és szépségeszményére. Eszméinek az anyagba való megjelenítése és átköltése során az emberiség mítoszainak sok (ós)magyar jelképe is megjelenik. A mítoszokban a népek időtlenné vált tapasztalatait és lelkületét sejtjük. Látnivaló Nagy János vonzódása a tragikus sorsú mítoszalakok és drámai életérzésű alkotók iránt. Másrészt viszont, művészete sok konkrét szállal kapaszkodik kisebbségi életünkbe. Magánya is sorsunk jellemzője, irodalmunk által is jól ismert kényszer és adottság. Olyan alkotói magány, melyet a korlátozott lehetőségek tudata elmélyít és amely így önmagára hagyatottság és világnyitottság ellentmondásának - gyakran nyomasztó - érzetét keltheti. Sajátos magány ez, melynek állandó jelenlévője - vendége? - a környező - szlovák, cseh - kultúrák kisugárzása, ezeknek a kultúráknak éltető társadalmi, nyelvi és népi közege, alkalmas értékei. E téren Nagy János érzékenysége nyitott és előítélet-mentes, az életközpontú realizmushoz viszonyul, mint minden komoly művész. Másrészt kisebbségi és egyetemes nemzeti témái-példái (éremművészetében) - Fábry Zoltán, Bartók, Kodály, Csontváry Kosztka, Csokonai, Vörösmarty, Ady, Illyés, Pleidell művészeti utalásai - Vox humana, Cantata profana, Európa elrablása - és történelmi alakjai - A szkíták, Attila, Álmos, Kötöny - határozott magyar lelkületet képviselnek. Számára a történelem - az élet - dráma, mindenképpen emberi dráma vagy az emberség drámája, melyből számára tragikus vonalak és formák következnek. A formák kiegyensúlyozottságát és nemes harmóniáját egyetemes humánum-eszmények és időtlen - örökérvényű -, ám időszerűen érvényes erkölcsi szimbólumok biztosítják. Törekvéseinek értelme, hogy magyarítsa az egyetemest, és egyetemes szintre emelje a magyar vonásokat. Ezek szintézisét minősíteném tragikus humanizmusnak! A fogalom mélységét és sajátosságát nemes anyagokba öntött formákkal fejezi ki, nagy örömöt szerezve - s a remény melegségét is sugározva - értő híveinek. DUBA GYULA A kirakodó (Méry Gábor felvétele)