Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-27 / 253. szám, szombat

A nemzeteszme hézagai Ľudovít Štúr életműve és utóélete P olitikai feszültség erőterébe került a szlovákság nemzetté válásának és a szlovák irodalmi nyelv életre hívásának meghatározó alakja. Félő, hogy az évfordulós megemlékezések alaphangját is ez a helyzet, nem pedig történelmi sze­repének a korábbi ideológiai korlá­toktól megszabaduló méltatása szabja meg. Nyugtalanító és nyo­masztó állapot, amikor a hagyomány­őrzés hirtelen nemzeti kizáróla­gosságot sugalló indulatkeltés esz­közévé válik. Főleg azután, hogy a ligetfalusi Petőfi-szobor idei már­cius 15-i megkoszorúzása a felsza­badultság és a nemzeti különbsége­ken felülemelkedő közös tisztelgés jegyében zajlott le. Igaz, már akkor is mutatkozni kezdtek bizonyos átmenetinek hitt kedvezőtlen jelek. Mégis úgy tűnt, hogy a nemzeti ügy és a haladás 1848-49-ben bekövetkezett tragi­kus kettéválásának tudatosulása szlovák-magyar viszonylatban mi­nőségileg új szakaszba lép. Úgy tünt, hogy a társadalmi-pszicholó­giai légkör életet lehel a történeti munkákban, publicisztikai írásokban és szépirodalmi művekben testet öltő közös tanulságokba. Hisz az 1848-49-es magyarországi forrada­lommal és szabadságharccal együttjáró nacionalizmus, a kor el­lentmondásossága mélyreásó elem­zések tárgya lett. A Habsburg-ura­lom elleni közös fellépés meghiúsu­lásának okait keresve, elkerülhetet­lenné vált az önvizsgálat. Magyaror­szágon Cseres Tibor az ,,Én, Kos­suth Lajos című, a nyolcvanas évek elején megjelent regényében sajá­tos oknyomozásba kezdett. A múltat faggatva, megpróbálta magát bele­élni a hős gondolkodásmódjába és lelkivilágába. A kort belülről átélve és láttatva járta végig a kényszerpá­lyákat. Mindazonáltal egyre inkább bebi­zonyosodik, hogy az árnyalt, problé­maérzékeny értékelés nehezen lépi túl a szlovák és a magyar történé­szek párbeszédének kereteit. Egy­mással vitázva, természetesen nem maradt nyomtalanul az ellentmon­dások tisztázására irányuló igyeke­zet. Egyértelmű megállapítást nyert a magyar nemzettéválásnak - az egyéni jogok megadására korlátozó­dó - szűkkeblűsége a nem magyar népek önrendelkezési törekvésével szemben. Ugyanakkor a kölcsönös önkorlátozás hiányára is fény vetült,' innen eredeztetve, hogy a nem ma­gyar népek végül is a cári-Habsburg reakció oldalára sodródtak Itt már persze továbbra is eltérnek a köl­csönös hangsúlyok. Mindenesetre görcsoldó előrelépésnek tekinthető, hogy a magyar értékelés a szlovák és magyar nemzeti mozgalom szembekerülésének okait nem ve­zetői magatartásokban keresi, kár­hoztatva azokat. A vezetői megítélé­sekben a társadalmi és politikai el­lentmondásosság tükröződését lát­ja, a nemzeti függetlenség korabeli kivívásának kompromisszumokat elutasító természetét tartja megha­tározónak. S ezzel elhárult a 175 évvel ezelőtt született Ľudovít Štúr személyének kölcsönös megbecsü­lését nehezítő, érzékenységeket sértő egyik legnagyobb akadály. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ötvenes évek történetszem­léletének torzulásai nem egyformán érintették a két nemzet történetének e kiemelkedő fejezetét. A dogmati­kus gondolkodás úgy ítélkezett Štúr felett, hogy ez valójában a szlovák nemzeti mozgalomra is árnyékot ve­tett. S igy nehezen oldódó traumát okozott. N em véletlen, hogy Štúrról ma­gáról mindmáig nem készült átfogó monografikus feldolgozás. Amikor 1968-ban kísérlet történt életének, illetve élete egy szakaszá­nak filmre vitelére, a Film a divadlo szakirója azt volt kénytelen megálla­pítani, hogy tankönyvszöveg puszta illusztrációjaként hat. Ľudovít Štúr alakja a szlovák közvélemény szá­mára valahogy megmaradt - né­hány kísérlettől eltekintve - a maga zártságában és mozdulatlanságá­ban. De ennek okai már kifejezetten az elmúlt két évtized hazai tudo­mánypolitikájában és hagyomány­ápolásában gyökereznek. Dokumentumértékű érzékletes­séggel vall erről az a vita, amely 1989 márciusától egy éven át zajlott a Slovenské pohľady című történel­mi patinájú, de modern irodalmi fo­lyóirat hasábjain. Paradox helyzet állt elő. A rendszerváltás sodrása alighanem elvonta a figyelmet e vé­leménycseréről, mely hadüzenet volt a szellemi élet beszűkülésének egy, már szinte leplezhetetlen sza­kaszán. S bizonyos értelemben a mai (de már távlatnak számító) szemszögből a változások szellemi előfutárának is tekinthető Ladislav Kováénak, a későbbi (és nemrég távozott) oktatási miniszternek a cik­ke indította el a vitát. A jeles mikro­biológus a szlovák tudományosság szemléleti elmaradottságát vette célba, összefüggésbe hozva azt a szlovák nemzetfelfogás kialakulá­sával és eszmetörténetével. A mo­dern európai nemzetértelmezésből kiindulva, a fejlődéstörténeti okokat a nemzetté válás minőségében és a Štúr-nemzedék színrelépésében vélte felfedezni. így Štúrékat kora­beli eszmei megrekedésben marasz­talta el, s a provinciális kötöttségek­nek máig ható érvényt tulajdonított. Bombarobbanásként hatott az írás, s nem kis zavart okozott a változást óhajtó szlovák szellemi életben. Ro­konszenvet váltott ki a tudós szóki­mondó közéleti bátorsága. Mert nemcsak a szellemi állóvizet zavarta fel vele, hanem az akkori politikában és magában a rendszerben rejlő kiküszöbölhetetlen fékeket is bemu­tatta. Ugyanakkor tiltakozásra kész­tetett Štúrék szerepének negatív be­állításával. A történészek Štúrék szellemi horizontját illetően cáfolták Kováč állításait, balfogásait, törté­nelmi ismeretének hézagait. Problémák szövevényévé kuszá­lódtak a hozzászólások. Egy mozza­nat viszont közvetlen adalékul szol­gálhat a Štúr egyéniségét zászlajára tűző nemzeti hangulatkeltéshez. Némi magyarázatot nyújthat a törté­nelmi tudat racionalizmusát elhomá­lyosító ösztönös hagyományok ér­zelmi hatóerejéhez. Arra figyelmez­tet, hogy a Štúr-nemzedék történel­mi szerepe, mint eszmei forrás, nem tudott lépést tartani a szlovák nem­zettudat és létforma kiteljesedését gátló politikai akadályok felszámolá­sával. A rendszerváltás szinte gát­szakadást eredményezett. Hiányzik a Štúr nemzedék politikai szerepvál­lalásának tudományos eszmetörté­neti megalapozottsága. Az említett hozzászólásokban Kováčcsal szem­ben joggal vetették fel, hogy a nem­zetté válás eszmei összetartó ereje többszörös történelmi áttételen ke­resztül, a fejlődési folyamatok mély­rétegeiben húzódva érvényesül. De mint eszmei képződménynek, szün­telen kölcsönhatásban kellene len­nie az újabb és újabb nemzeti és társadalmi kihívásokkal. S éppen ezt az alkotó párbeszédet nélkülözi a mára örökölt történetszemlélet, melyet a politika alárendelt a min­denkori pillanatnyi érdekeknek. E lhomályosodik Štúr nemzet­felfogásának demokratikus tartalma, mely korának filozófiai és tudományos eredményeiből táplál­kozott. Törekvései a kor szellemi korlátai között mozogtak. Štúr vall­va, hogy a ,,nyelv a nemzet szíve", társadalomformáló erőt látott benne. Fichte, Herbert, és Hegel eszmei ösztönzéséből fakadt, hogy a nem­zetet a mozgás, az előrehaladás forrását magába rejtő képződmény­ként fogta fel. S e mozgás minél több népre kiterjedő elevenségében látta a szabadság és a humanizmus térnyerését. A szlovák romantizmus sajátja volt viszont a „szellem" és az „anyagiasulás" meglehetős ket­téválása. Štúr a két pólus között eléggé szabadon, ha nem gátlásta­lanul közlekedett. Innen vezethető le, hogy Štúr élete végén a nemzeti fennmaradást megpróbálta összee­gyeztetni az orosz cári vezetésű szláv egységgel. A mesianizmus volt számára a meghatározó „szel­lem", el tudott állni a biztosítékot jelentő társadalmi szubjektum bírá­latától. Nos, ezek a kérdések a történe­lemtudományi munkákban ma is csak halványan körvonalazódnak. A szellemi élet újabb csatornáin ke­resztül pedig csak igen lassan csa­pódnak le. így a közgondolkodásban Štúrék örökségét könnyen átveheti a puszta érzelmi indíttatás, a de­mokratikus üzenetet elhalványíthat­ja a politika szolgálatába állított kép­lékenység. M indez alighanem újabb elvá­rásokat támaszt a csehszlo­vákiai magyar kisebbség Štúr-képé­vel szemben is. A nemzetek közötti tolerancia egyik előfeltétele a saját nemzeten kívüliek szempontjainak átélése. S ez a kisebbség számára kiváltképp fontos. A hatvanas évek­ben, amikor Mináč Parázsfúvása vi­hart váltott ki, az Irodalmi Szemle hasábjain'szlovákiai magyar vitaira­tok is megfogalmazódtak. S ennek nyomán Mináč írása a katartikus erőt remélő megfontolásokból ma­gyar fordításban is megjelent (ami Tőzsér Árpádnak a kötet szerkesz­tőjének a részéről 1980-ban kiállást is jelentett.) Az elmúlt húsz év során a reagálásokra nemigen adódott ér­demleges lehetőség. Tartani lehet attól, hogy újabb politikai veszélyek jelentkezése visszavetheti az ilyen irányú késztetéseket. KISS JÓZSEF Mit írjunk a gyerekek füzetébe? F urcsa, surrogó zajt hallok há­tulról. Megfordulok: egy ke­rékpáros egyensúlyozgat mögöttem, tanácstalanul, már a felbíllenés hatá­rán. Jobbján a házfal, bal oldalán pázsit és bokrok, járdaszegéllyel övezve. Az útjában vagyok, villan belém, s akaratlanul is félreállok, még mielőtt kénytelen lenne lecsap­ni a lábát, s megállni. Szabaddá te­szem a keskeny utat. Emberem bele­tapos a pedálba, s egyensúlyát visz­szanyerve, elhúz mellettem, mialatt gyors köszönömmel nyugtázza a gesztusomat. így van ez rendjén, gondolom, nem szabad feltartanunk egymást. Aki haladni akar, haladjon. Eszembe jut egy beszélgetés apámmal, aki egy régi, letűnt világ erkölcsi kódexére emlékezve mond­ta, hogy ők kisiskolás korukban egy külön füzetecskét vezettek, abba ír­ták a jótetteiket. Nyilván nem nagy dolgokat: segítettem édesanyámnak, nerp árulkodtam a pajtásomra, pedig okom lett volna rá, meggyógyítot­tam egy sebesült állatot, vagy e félé­ket. A tisztelendő úr hetente értékel­te a füzetbe írtakat, s a bejegyzések gyakorisága, illetve hiánya szerint értékelte a nebulók lelki gazdagodá­sát, s aszerint adagolta a pallérozás cseppjeit. Természetesen szinte azonnal az jutott eszembe, ami talán neked is, olvasóm, hogy elég fara­muci dolog az ilyen füzetecske, hisz bármelyik vásott kölyök született angyalt varázsolhatott magából, ha jutott neki elég fantázia, s ha elég nagy gazember volt ahhoz, hogy megkísértse az istent és gyóntatóját. Aztán az jutott eszembe, hogy a tisz­telendő bizonyára elég jó emberis­merő lehetett, hogy ne üljön fel az út­széli hazugságoknak. Ha meg üresek maradtak a lapok, kezdett gyanússá válni a dolog, s a sorozatos rosszasá­gok árnya lebbent el az illető fölött, hazudni viszont, sorozatosan, sokáig nem lehet. Biztosan akadtak aztán olyan stréberek is, akik minden pisz­licsáré dolgot bejegyeztek, sőt, tuda­tosan elébementek a jótetteknek, hogy a minősítésük a legkiválóbb legyen. Sokféle deformációra, lelki zsebcselre, sunyiságra adott lehető­séget bizonnyal az az egykori be­jegyző, ám sejthető, hogy nem is ez volt a dolog lényege. Az a notesz csak eszköz volt a gyermeki lélek formálásában f s a tisztelendő, akié minden elismerésem így utólag is, jó pszichológus lehetett. A füzetre a gyerekeknek volt szükségük, mert valahányszor elővették, önvizsgála­tot végeztek akaratlanul is, s talán egy idő után hasznukra vált. Mindez egy pillanat alatt suhant át a tudatomon, miközben nézem az elhúzó kerékpárost, s képzeletben teszek egy bejegyzést a nem létező füzetbe. De mivel mi nem egy letűnt világ gyermekei vagyunk, szinte azonnal megkísért a kétely: helyesen tettem-e, hogy magam elé enged­tem? Hisz a kormányon himbálózó táskából nyilvánvaló, ő is a boltba megy, akárcsak én. Ha úgy tetszik, megelőzött. Lehet, az utolsó kiló cukrot, félgrízes lisztet, liter olajat viszi el az orrom elől. Az utolsó zacskó tojást. Tényleg keresztény lennék, vagy csak egy balga lélek, akit bárki palira vesz, leköröz, félre­tol? De hát mit tehettem volna? Álltam volna elé? Löktem volna fel, nyomtam volna a falhoz, pusztán az erősebb pozíciójából (elég nyiszlett emberke volt), csak azért, mert hely­zetemből adódóan lassúbb voltam? Futottam volna versenyt vele? S megtörtént, aminek meg kellett történnie: emberem az utolsó zacs­kót halássza el az orrom elől, sajnál­kozva, nyilván neki is gyerekei van­nak odahaza, vagy házsártos felesé­ge, aki nem ismer lehetetlent, aki a parancsolásban sem ismer kíméle­tet. Cukor nyista. Sebaj, van még valamicske otthon. Ami elégtétellel tölt el: lekörözöm sajnálkozása, ami, láthatóan, őszinte. Tudja ő is, én is, nem mi tehetünk a dologról, itt ha­ragnak nincs helye. Talán nem is a vezetőink tehetnek róla, kenjük az elmúlt negyven évre a dolgot, az a legkézenfekvőbb. Mondom az emberemnek: - Se­baj, uram, majd lesz nyelvtörvény, majd azt tesszük a teába, kalácsba. Ha sótlan marad a leves, pótolja a nemzeti büszkeség. Azért egy rohadt manipuláló va­gyok jómagam is. Hogy jövök én ahhoz, hogy politikával traktálok egy idegen embert, mégha jóindulat­ból, a hetek, hónapok óta magamban hordott aggályaim okán is? A tole­rancia, megértés csak akkor ér vala­mit, ha belülről fakad, ha az emberi lélek igénye diktálja, ha nem kívül­ről próbálják beléverni az emberbe. Már ütnék a számra, de késő. A boltból kifelé araszolva vi­/I szont arra gondolok: mégis­csak kisebb az én bűnöm, mint azo­ké, akik középiskolás gyerekeket csődítettek ki a térre, gyermeki fogé­konyságukat, naivitásukat, gyarlósá­gukat használva fel politikai céljaik­ra. Ezek, ha kell, még a kisiskoláso­kat is kivezényelnék, s maholnap az óvodásokat. Ezeknek a gyerekeknek füzet helyett demagógiát adnak, negyven év demagógiája után egy újabbat, egy más színűt, egy talán sokkal veszélyesebbet. A letargia után a gyűlöletet, az intoleranciát. Pedig ezek a gyerekek már szaba­dabbak lehetnének, mint megnyo­morított szüleik. KÖVESDI KÁROLY Kis nyelvőr Interpellál és artikulál Minden szakmának megvan a sajátos szó- és kifejezéskészlete, s ezalól a politika sem kivétel. Az egyszerű emberek például beszélgetnek és vitatkoznak, a politikusok megbeszéléseket foly­tatnak és megtárgyalják a vitás kérdéseket. Ha valamire kíván­csiak vagyunk, akkor kérdezünk; ha azonban a képviselő valamilyen fontos problémával kapcsolatban kérdéssel fordul a kormányhoz, akkor interpellál (szóban) vagy interpellációt nyújt be (írásban). Az interpelláció tehát egyfajta kérdés. Ezért volt számomra érthetetlen egyik politikai mozgalmunk vezetőjének következő mondata: ,,Ha a helyzet úgy kívánja, álláspontunkat képviselőink által a kor­mánnyal szemben is interpellálni fogjuk." A fent elmondottak értelmében ebben a mondatban kétszeresen is helytelen az interpel­lál szó használata: egyrészt az interpellál tárgyatlan ige; másrészt saját álláspontot nem lehet „kérdezni", csak előterjeszteni, kinyil­vánítani, kifejezni, megvédeni, megokolni, alátámasztani stb. Az idézett mondatból sajnos nem derül ki, hogy a képviselők a mozgalom álláspontját egyszerűen csak közlik-e a kormánnyal, esetleg szembe kívánnak helyezkedni annak véleményével, vagy talán álláspontjuk megvédésére törekednek. Egy másik közéleti személyiség nyilatkozatában olvashattuk nem­rég, hogy egy benyújtott törvénytervezet „súlyosan diszkriminálná a nemzeti kisebbségeket. Tehát nemcsak a magyarokat, hanem a szlovákiai ukránokat, ruténeket, lengyeleket és a mind jobban artikuláló itteni németeket is." Az artikulál ige több jelentésben is él a magyarban, a Magyar értelmező kéziszótár a következőket sorolja fel: 1. A beszélőszervek működtetésével beszédhangot képez; 2. A szavakat tagolva ejti; 3. Hangokat összeköt, ill. tagolva szólaltat meg. A politikában azonban kialakult egy további jelentése is: kifejez, kifejezésre juttat (mivel új jelentésről van szó, még nincs szótárazva). Megjegyzendő azonban, hogy megfigyeléseim szerint aránylag kevés szóval kapcsolódik ebben az értelemben, így olvashatunk pl. néze­tek, vélemények, érdekek stb artikulálásáról. Ebben a jelentésében azonban az ige tárgyas, tehát mindig fel kell tüntetni, minek a>kifeje­zéséről, artikulálásáról van éppen szó. Az idézett mondatból arra következtethetünk, hogy megfogalmazója talán azt kívánta közölni az olvasóval, hogy már a német kisebbség is szerveződik, egyre inkább kifejezésre juttatja nézeteit, igényeit. SZABÓMIHÁLY GIZELLA ÚJ SZÓ 2014 1990. X. 24.

Next

/
Thumbnails
Contents