Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-27 / 253. szám, szombat

Mégsincs rá szükség? Sajnos, ilyen „óvodaügy" is van A Szlovák Televízió Hírmagazin'című műsorának 1990. október 16-ai adásában a rgűsorvezetö egy felhívást olvasott föl, amelyből megtudhattuk, hogy az egy hónappal korábban Ligetfaluban megnyílt magyar tanítási nyelvű óvodai osztályt a megszűnés veszélye fenyegeti - ha további gyerekekkel nem sikerül bővíteni a létszámot. Emlékszem, nem is olyan régen még milyen problémát okozott a pozsonyi szülőknek, ha gyermeküket magyar óvodába kívánták járatni. Nemigen volt választási lehetőségük, hiszen az Augusztus 29. utcán működő két osztályon kívül csak a pozsonypüspöki óvoda jöhetett számításba. Az első mindig zsúfolt volt, a másik túl messze esett a várostól. Ez év elején úgy tűnt, hogy a probléma végre megoldódik. A sok utánajárás eredményeképpen a szülők ígéretet kaptak, hogy Ligetfaluban és Pozsonyhidegkúton - ismertebb nevén Dúbravkán - is nyitnak egy-egy magyar óvodai osztályt, ha lesz elég jelentkező. Szeptemberben végül is csak a Synekován nyitották azt meg - húsz magyar gyerek részére. Nem egész két hónap elteltével pedig ott tartunk, hogy talán ez is megszűnik! Az okokat keresve indultam el a ligetfalusi óvodába, ahol az igazgatónő távollétében a helyettese: Dana Lieková adott felvilágosítást: - Óvodánkban, a három szlovák osztály mellett, szeptembertől egy magyar tanítási nyelvű osztály is működik, két magyar nemzetiségű óvónővel A szlovák osztályokban egy óvónőre 30-31 gyerek jut, míg ebben az osztályban 10—11 az átlag. Nézze, én ezt nem tartom helyesnek a gyerekeket össze kellett zsúfolni, és így az óvónőknek is sokkal nehezebb a munkájuk. Ennek az állapotnak mind a gyerekek, mind a nevelői munka csak a kárát látja. - Eszerint meg fogják szüntetni a magyar osztályt? - Annak megszüntetése a nemzeti bizottság hatáskörébe tartozik. Amennyiben a létszám továbbra is ennyire alacsony marad, mi a helyzet újragondolását fogjuk javasolni. Miért ez az érdektelenség? - kérdeztem a magyar osztályból kisiető Bartal Angelika óvónőtől, aki elmondta, hogy a szeptemberben bejelentett húsz gyerekből csak 14 jár oda több-kevesebb rendszerességgel. Az okokat keresve arra hivatkozott, hogy sok szülő nem is tudott erről a lehetőségről; míg mások a városi óvodát részesítették előnyben. Persze, sokan voltak, akik ennek ellenére mégis a szlovák nyelvű óvoda mellett döntöttek - gondolván, hogy az inkább megfelel a gyermekük érdekeinek. Ližica Mária két kislányát a napokban íratta be a magyar osztályba. Hogy miért csak most? - Sokáig mérlegeltem a dolgot. Kezdetben én is a szlovák óvoda felé hajlottam, mert ott a gyerekek talán jobban megtanulhatnának szlovákul. És közelebb is van, mint a Syneková utcai. De rájöttem: egy jó képességű gyereknek - ha rendesen foglalkoztak vele az óvodában, az iskolában és otthon is - nem lesz problémája az érvényesüléssel. Szlovákul a magyar óvodában, a magyar iskolában is megtanul. Persze, nem mindenki gondolkodik így. Jómagam is ismerek olyan magyar szülőket, akik szlovák óvodába járatják gyermekeiket... E válasz hallatán eltűnődtem: lehetséges-e, hogy a pozsonyi magyar óvodák érdekében tavasszal kifejtett propaganda ennyire eredménytelen lett volna? Vagy a felhívások sorra elkerülték a szülők figyelmét? Vagy talán nem is olyan közérdekű probléma ez, ha a kiharcolt eredmény ilyen közömbös fogadtatásra talált? Tény: ha a helyzet október 31-éig nem változik, akkor - Bartal Angelika óvónő szerint - a nemzeti bizottság ez ügyben kimondja a végszót. Felkerestem még a területileg illetékes nemzeti bizottság iskolaügyi és kulturális szakosztályának felelős dolgozóját, hogy az ő álláspontjukat is megtudjam Dr. Božena Hladíková, a ligetfalusi óvodák tanfelügyelője kezdetben vonakodott e problémáról beszélni, de végül ismertette a nemzeti bizottság álláspontját. Szavaiból kiderült, hogy amennyiben a helyzet nem változik, ök a 118/1980-as minisztériumi rendelet értelmében fognak eljárni. Tehát: ha egy osztályban a létszám 15 fő alá csökken, abban az esetben azt meg lehet szüntetni! - Semmi sem indokolja, hogy ezt az osztályt mesterségesen fönntartsuk. Csekély iránta az érdeklődés, az eredetileg húsz jelentkezőből csak 14 jár oda. A további hat gyermek szüleit az óvoda igazgatónője levélben felkereste, s ennek eredményeképpen ketten visszavonták a jelentkezést, négyen pedig egyáltalán nem is válaszoltak. Az ügy kapcsán egyre több szlovák szülő is hangot adott elégedetlenségének. - önök milyen megoldást javasolnak? - Két megoldás jöhet számításba: vagy szétosztják ezeket a gyerekeket a másik három osztály között, vagy pedig ebbe az osztályba jönnének át néhányan a többi osztályból. Természetesen, az oktatás ezek után szlovák nyelven folyna, de az óvónők a szabad foglalkozások, a séták ideje alatt individuálisan foglalkozhatnának a magyar gyerekekkel. Hogy végül is melyik megoldást választjuk, az október 31-én dől majd el. Nehéz szívvel távoztam a nemzeti bizottság épületéből. Nemcsak a várható megoldásokat tartottam nyugtalanítónak, hanem ezeket a gyerekeket is sajnáltam, akik néhány szülő érdektelensége miatt elvesztettek egy ritkán adódó lehetőséget. Igaz, egyelőre nem kellene múlt időt használnom, hiszen a kérdés egyelőre nyitott. De találunk-e október végéig 5-6 olyan pozsonyi szülőt, akinek nem közömbös, hogy a gyermekével magyarul vagy szlovákul foglalkoznak-e az óvodában; aki tudatában van ennek előnyeinek, amannak hátrányainak. Nem is tudom, milyen új érveket kellene használnom, hiszen előttem már annyiszor és annyian elmondták: az anyanyelvű oktatás - az eredményességet tekintve - nem helyettesíthető mással. Idézhetném akár Comeniust is, aki azt mondta: mindazok a szülők, akik nem törődnek azzal, hogy gyermeküket mindjárt a kezdetektől fogva hasznos dolgokra neveljék, tudják meg, hogy elmulasztják az alkalmat, amelyik soha többé nem tér vissza. És ha netalán azzal vigasztalnák magukat, hogy a jót bármikor megtanulhatják, azt felelem: sohasem olyan eredményesen - ha az első lehetőségeket elmulasztották." Ez is egy lehetőség lehetett volna. Avagy mégsem késő még? S. FORGON SZILVIA ÚJ SZÚ 1990. X. 24. I

gaz. könyörtelen törvények közepette. igaz. kemény munkával. Amerika már a húszas évek elejére felmagasodott. egészen a felhőkig. A korlátlan lehetőségek hazájáról, a szabadság országáról, az ígéret földjéről szóló mese, mely Spanyolországtól Kínáig milliókat vonzott az Államokba, úgy látszott, valóra vált. Érezte a névtelen ügynök is, elérhető közelségbe került a Paradicsom. Lehetett tervezni, lehetett álmodni. Ó, boldog, mámoros idők. Az „amerikai álom" évei. Az álom azonban nem tartott sokáig, ama híres gazdasági földrengés nyomán összeomlott. Persze. Amerika Amerika. A felhőkarcolók talpon maradtak, az esti nagyvárosok fényei gyarapodtak, mint több, mind szebb, mind nagyobb autók kiglancolt tetején szikráztak fel, suhantak át hosszú nyalábokban, ilyenképpen ha mítosz formájában is, de élt tovább az „amerikai álom"; megjelent különböző szimbólumokban, melyeket egyik napról a másikra világhíressé emelt ipari, művészeti termékek, műszaki vívmányok jelentettek, leginkább azonban sztárok, például a profi box, a rockzene, Hollywood világából. Ennek az „álomnak" - mindannak, ami mögötte, a fények, a csillogás mögött történt közben, amit gyakran öngyilkosságba torkolló belső, lelki válságként éltek meg az átlag amerikaiak százezrei - Theodor Dreiser, Upton Sinclair. Tennessee Williams, Eugen O'Neill, F Scott Fitzgerald, Edward Albee és mások társaságában ugyancsak kiemelkedő feltárója, ábrázolója, kritikusa a drámaíró Arthur Miller. aki a minap ünnepelte hetvenötödik születésnapját. Maradva még a metaforáknál, jelképértékű paradoxonként is felfoghatjuk, hogy éppen neki volt a felesége 1956-1960 között Marilyn Monroe, a cukorbaba arcú. érzéki, mosolyú szőke filmcsillag, Amerika talán leghíresebb szimbóluma, mely szimbólum sorsának a vége nem kevésbé sokatmondó. Mint tudjuk, Monroe, női és férfi vágyak főszereplője [„én is szeretnék olyan lenni, mint ö", illetve „de jó lenne vele"] öngyilkos lett, egy, végeredményben boldogtalan, csak kifelé csillogó életet zárva így le. A szüntelen szorongást, hogy megszűnik mások álma lenni Hogy belül mit érzett, mit gondolt az istenített filmsztár, nem tudta Amerika, nem is volt rá kíváncsi, hiszen egy álom foszlott volna szerte, inkább az érdekelte, mégha pletyka is, vagyis nem a valóság, ami az álmot élteti, hanem, először, képmutatáshoz, majd nemzedéki konfliktusokhoz, végül a család széthullásához vezetnek; ára van a féke vesztett szenvedélynek, a halál; de ugyanez az ára az erkölcsi helytállásnak, boszorkányüldözések idején, vadak között. És az egész emberiség nagy árat fizetett azért, hogy nem tudott gátat vetni a fasizmusnak (A bűnbeesés után, Közjáték Vichyben - 1964). Ez utóbbi téma Hazugság az álmok mögött Arthur Miller hetvenöt évére sőt duzzasztja. Persze, egyszer minden kiderül, de akkor már késő. Kérdezhetné most olvasóm, miért emelek ennyire előtérbe egy életrajzi, ha úgy tetszik magánéleti mozzanatot. Mint már jeleztem volt: metaforikus párhuzamot érzek közte és Arthur Miller munkásságának fő személeti és gondolati vonulata mögött, mely, félreértéseket elkerülendő, már a Monroe-val kötött házasság megkötése előtt markánsan kirajzolódott az Édes fiaim (1947), Az ügynök halála (1949), A salemi boszorkányok (1953), a Két hétfő emléke (1955), a Pillantás a hídról (1955) című drámáiban. Lényege: ára van a gazdagságnak; de annak is, ha valaki álmokat kerget, különösen ha olyasvalaki, akiben már-már önpusztító erővel munkál az anyagi felemelkedés vágya, csak éppen erkölcse visszatartja, tehetségp, lehetőségei korlátozottak; ára van olyan „szent" erkölcsi, valamint a victoriánus családeszményhez igazodó normák megtartásának és erőszakos átörökítésének (apák és fiúk), melyek a teljesen más normák szerint alakuló valóság. külső körülmények közepette nemcsak hogy anakronizmusnak tetszenek, sem hagyta nyugodni Arthur Millert, aki az egyén és társadalom felelősségének a vizsgálatától - melyik mennyire hibás az egyéni-családi tragédiák bekövetkezésében - természetszerűleg jut el a legnagyobb közösség felelősségének a vizsgálatáig. M

indezért jó lenne, írjam le végezetül, ha a némely politikai kijelentései miatt két évtizeden át nálunk is a tiltott szerzők listáján szereplő Arthur Miller darabjai visszatérnének színpadjainkra. Üzenetük talán soha nem volt anynyira időszerű tájainkon, amennyire manapság lehet. Álmok, tervek, remények, különböző gyökerű fájdalmak idején. Mert, hogy csak egy példát idézzek, Az ügynök halálából, nem mindenki Ben, aki tizenhét éves korában bement a „dzsungelbe" és huszonegy évesen gazdagon jött ki. A kis ügynöknek, Willy Loman-nek ugyanez nem sikerült, noha a végtelenségig hitt a meggazdagodásban, olyannyira, hogy olykor rá-rámordult a feleségére, nem akarom látni, hogy zoknit stoppolsz ebben a házban. Álmokban járt, és amikor rádöbbent, hogy, az álmok félrevezették, már késő volt BODNÁR GYULA Elveszett alkotmány? Interjú dr. Szabó Rezső parlamenti képviselővel - Doktor úr, ön csütörtökön a szlovák parlament épületének falain bévül élte meg mindazt, amit a riporter az utcákon tapasztalt, vagy a tévét figyelve észlelt. Őszintén szólva, mindezek láttán nekem - találó hasonlatképpen - Arany János pályadíjas művének címe: az Elveszett alkotmány jutott az eszembe... Hadd kérdezzem hát meg, hogy az 1990. október 25-én este született nyelvtörvény mennyiben igazolja a csehszlovákiai magyarság, illetve a Szlovákiában élő többi nemzeti kisebbség alkotmányos jogait? - E nyelvtörvény, szerintem, kényszerpályán született. Szlovákia népének zömét több hónapos és tudatos félrevezetés után, olyan lelki állapotba hozták, hogy nyelvtörvényt akart. Ugyanis nem hiszek abban, hogy egy nemzet megnyilvánulási formája csakis egy nyelvtörvény elfogadása lehet. Mondhatnám úgy is, hogy a hatályos alkotmányban biztosított jogainak további törvénybe iktatása tényleg létkérdés lenne számára. Hazánkban az alkotmány jogilag már amúgy is biztosítja, hogy a cseh és a szlovák nyelv az állam hivatalos nyelve. Ebből a szemszögből vizsgálódva ez a most született további törvény felesleges volt. Nagyon jól tudom viszont azt is, hogy az 1968-ban született alkotmány 3. cikkelyének ,,C" pontja kimondja: a nemzeti kisebbségeknek az általuk lakott területen joguk van az anyanyelvük használatára. A nyelvtörvény témája akkor vált aktuálissá, amikor a szlovák kormány kihelyezett, márciusban Komáromban tartott ülésén az akkori kormányfő szájából elhangzott a szlovák nyelv törvényesítésének szándéka. A gyakorlatban azután ez az igény úgy jelentkezett, hogy a szlovák nyelvet kizárólagossá kell tenni. Ekkor merültek fel az első nézeteltérések, mert kiderült, hogy több mint húsz év alatt nem jöttek létre azok a végrehajtási törvények, amelyeket a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatára vonatkozóan az 1968-ban született alkotmánytörvény lehetővé tesz. Hogy világos legyen a lényeg: ha a szlovák nép úgy látja, hogy az alkotmányosan eleve biztosított jogait egy újabb törvénnyel is meg kell erősítenie, abba nekünk nincs és nem is lehet beleszólásunk. Abba viszont már igen, amikor ez az újabb törvény nem magával a nyelvvel s annak tisztaságával foglalkozik, hanem a másikat diszkriminálva kizárólagossá kívánja tenni magát. - Végül is ez az új nyelvtörvény diszkriminál-e bennünket, avagy valamiféle kompromisszum a diszkrimináció és a tolerancia között? - Ha a megszületése előtti helyzetet nem tartom diszkriminációsnak, akkor gyakorlatilag csak az eddigi helyzetet erősíti meg annak zavarosságaival és rendezetlenségeivel. - Eszerint tehát mégsem az „elveszett alkotmány" jele? Mégis rokonítható azzal a szellemmel s azzal a valósággal, amelyet az itt élő nemzeti kisebbségek részére a hatályos konstitúció 1968/144es alkotmánytörvénye lehetőségekként és garanciákként, megteremtett? - Az ott megfogalmazottakhoz nem tesz hozzá, de el sem vesz belőlük. Inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy ma már merőben más a társadalmi légkör, mint 1968-ban volt; és az sem mellőzendő tény, hogy időközben több mint húsz év telt eí. 1989 novemberéig az akkor alkotmányosan is rögzített jogokat nem akarta megadni az államhatalom; ám azok megadását a csehszlovákiai magyarság vezetése sem követelte különösebben. De lényegében nem is tehette, mert mindazokat, akik a szóban forgó alkotmánytörvényt előkészítették és csiszolták, 1968 után kizárták a közéletből, a Csemadokból, mindenünnen .. A tavalyi novemberi fordulat viszont meghozta a demokrácia ígéretét, ami alapvetően új helyzetet teremtett. Más kérdés, hogy a hazai társadalom valamennyi közege eljutott-e már annak tudatosításához, hogy a demokrácia egyik sarkköve éppen a nemzeti kisebbségekhez kialakított viszony. Nekünk, kisebbségben élőknek ez az új társadalmi helyzet arra mindenképpen megadta - és továbbra is megadja - a lehetőséget, hogy hivatkozhassunk mindarra, ami több mint két évtizede az akkor született alkotmánytörvényben megfogalmazódott. - Azt az alkotmánytörvényt manapság sokan támadják, mert (reform)kommunista szájíz szerint íródott... - Akkor más progresszív lehetőség nem volt. A nemzeti kisebbségek heiyzetét feltáró, 1968 márciusában közzétett állásfoglalásunkat szintén csak ugyanerre a címre továbbíthattuk, elvégre a Vatikán vagy a washingtoni Fehér Ház aligha foglalkozhatott volna vele érdemben! Ez a vád egyébként az emberi jogokról szóló alkotmánylevél előkészítése során is föl-fölmerül mostanában. Ilyenkor az illetékes bizottságok ülésein azzal szoktam érvelni, hogy ha az akkori alkotmány eleve elvetendő, akkor a föderációt vagy a szlovák kormányt is semmisnek kellene tekinteni, hiszen a most huszonkét éve született és a szövetségi államformát rögzítő 143-as alkotmánytörvény preambulája szintén internacionalizmusról és szocializmusról beszél. Ez a stílus egyszerűen az akkori idők liturgikus jele volt. - Milyen visszhangja volt annak idején a Csemadok imént említett állásfoglalásának? - Ez a dokumentum néhány pontban tudta megfogalmazni a kisebbségi kérdés megoldásának európai modelljét. A szövetségi államformát előkészítő tárgyalások során lényegében a legkiválóbb szakemberek sem tudták kikezdeni, Tény viszont, hogy akkor a föderáció létrejötte volt a fő kérdés, a nemzeti kisebbségek dolgát csupán ennek szélárnyékában kezelték. Ma tehát azt kell mondanom: 1968-ban a történelem adta pillanatot sikerült kihasználnunk. - Sok szó esik napjainkban arról is, hogy most is új alkotmányok előkészítése folyik. Azokban milyen súlya lesz a csütörtökön elfogadott nyelvtörvénynek? - A kiindulási alapot a két köztársaság saját alkotmánya jelenti majd, erre fog épülni a szövetségi konstitúció. Mindezt azonban jóval megelőzi majd az alapvető emberi jogokról szóló alkotmánylevél, amelyet december elején fog elfogadni Prágában a Szövetségi Gyűlés. Belpolitikailag ez a lépés stabilizálni lesz hivatott a helyzetet, külpolitikailag viszont csak ezzel az emberi szabadságjogokat elismerő okmánnyal jelentkezhetünk az Európa Tanácsba és más európai szervekbe. Ebben az alkotmánylevélben az országnak nemcsak azt kell bebizonyítania, hogy hazánkban visszafordíthatatlan a demokratizálás folyamata, hanem azt is, hogy az emberi és ezek keretében a kisebbségi jogokat is maximálisan biztosítja. Ezért hát optimista vagyok. Remélem, hogy a természetes prioritást élvező társadalmi és gazdasági törvények megszületése után, a nemzeti kisebbségek jogainak bővítését is újra napirendjére tűzi a honi törvényalkotás. - Doktor úr, az ön véleménye szerint például a szóban forgó alkotmánylevéllel, a szűkre szabott, ám mégis nyelvhasználati jogokat biztosító nyelvtörvénnyel szabályozható lesz az utca hangulata? - Meggyőződésem, hogy igen. Feltéve, ha a készülő alkotmánylevél szelleme és tartalma kellőképpen bekerül a jogtudatba, illetve a társadalmi köztudatba. - Az utóbbi napok eseményei nem ezt mutatják?!... - Mert ami nincs, arra jogerősen hivatkozni sem lehet. - Eszerint jelenleg még tudatosítandó és elviselendő az utcákon visszhangzó nacionalista hullám? - Ez a dolog nem Dél-Szlovákiában keletkezett, hanem odaeröszakolták. Persze, nekünk is tudatosítanunk kell, hogy például a sokat emlegetett koppenhágai egyezmény idevágó része kötelességeket is ró a nemzeti kisebbségekre. No, nem mintha eleddig nem teljesítette volna azokat a csehszlovákiai magyarság! Tényleg a szülőföldjének érzi ezt a földet, minden gyökerével ebbe a földbe kapaszkodik; így hát egyetlen alternatívának is az együtt élést tartja. A Csehszlovákiában élő magyarok zömében nincsenek agresszív szándékok és indulatok, viszont az önmegtartás olyan erővel él benne, amelyet senki semmilyen ármánnyal vagy fifikával sem megsemmisíteni, sem csökkenteni nem képes. MIKLÓSI PÉTER