Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-24 / 250. szám, szerda

K

ettős kötésük volt az idei Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napoknak. Ez annyit jelentett, hogy a Csemadok Országos Választmánya, a Csehszlovákiai Magyar írók Társasága és a többi társrendező kultúránkat, illetve irodalmunkat nem az eddigi évfolyamok során hirdetett egységben, hanem a szerves kapcsolódások figyelembevételével, valójában öntörvényűén fejlődő társadalmi jelenségekként vetette vizsgálat alá. Az elsó napon az irodalom jelenségének elsősorban mint az irodalmi intézményrendszernek és irodalmi alkotásnak a közegéből vizsgált tárgynak jutott szerep. Pomogáts Béla többé-kevésbé a Regio kisebbségtudományi szemle idei áprilisi számában közreadott Irodalmunk egysége című tanulmányának téziseiből kiindulva szólt a magyar irodalom egységéről. Az általa felvetett ,,egységszempontok" (az egyetemes magyar irodalomhoz és hagyományokhoz, a nyelvhez és etnikumhoz való kötődés) mellett említette a különbözőségeket (az állampolgári és társadalmi kötődést, amely országonként változó) és egy harmadik közösségi kötődést, a nemzeti kisebbség iránti elkötelezettséget. Ezekre a megállapításokra rímelt Duba Gyula irodalomtörténeti vázlata, amelyben az utóbbi két évtized csehszlovákiai magyar prózáját vette számba. Ez az összefoglaló meg sem kísérelte annak az értékszemléletnek az átértékelését, amely az elsősorban irodalmunk torzult intézményességének következtében kialakult hamis értékrendet létrehozta. Tele volt ez a referátum elhallgatásokkal, nagyvonalú csúsztatásokkal és az irodalom egészséges önszemléletétől idegen ködösítő véleményekkei. Meglepő volt, mivel prózairodalmunk kiválósága folyóiratszerkesztóként és kiadói főszerkesztőként is évekig felcsereskedett irodalmunk betegágya mellett. így aztán az író indíttatásával és műveinek irodalmi minőségével is sajátos utat járó Grendel Lajos hosszan beszélhetett azokról a gondokról, amelyek irodalmunkat nyomasztják. Mindenekelőtt az érvényesített és a néhányak által kiszolgált kommunista irodalompolitika következményeként meg nem írt művekről gondolkodott, majd a pályájukat félbehagyó írókról beszélt. Közvetve szembefordult mind a Pomogáts Béla, mind a Duba Gyula által oly előszeretettel hangoztatott etnikai-közösségi kötődésekkel. Nem tagadta ugyan létezésüket, de amolyan vidéki elszigeteltséghez, erkölcsi alapokon álló irodalmárkodáshoz, a gondolkodás provincializmusához vezető útnak tekinti ezeket. Hiányolta, hogy a hagyományainkban nincs helye a világirodalmi hagyományoknak, az irodalom műveléséhez szükséges szakmai tudásnak. Ezért sem tekinthető az egyetemes magyar és világirodalom integráns részének a csehszlovákiai magyar irodalom. Magam teszem hozzá, Grendel gondola lait felidézve, hogy ezek miatt sincs egészséges értékítélete és értékrendje irodalmunknak. A Magyarországról felénk érkező jelzések három csoportba sorolhatók. Legelőször és legrégebben a visszajelzést tiszteletreméltó erkölcsi indíttatásból végző irodalomtörténészek (Czine Mihály, Pomogáts Béla) sokszor vállveregetős és kritikusi eszményeik alapján kizárólagos ítéletei jelentek meg az irodalmi tudatban. Sokkal koncepciózuannyian egyazon irodalom jelenségeiről beszéltek, igencsak különböző irodalmi értékrendek és eszmények rajzolódtak ki a jelenlévők tudatában. Hamarosan végérvényesen eldől, hogy az irodalomtörténeti értelemben fontos szerepet betöltő, az irodalmárok világképét, erkölcsét sokszor az irodalmi műalkotás világképével, erkölcsi rendszerével és esztétikai értékeivel összemosó irodalomtörténet és irodalomkritika helyett, milyen mértékben nyer teret a világirodalmi hagyományokat vállaló, a művekben megformált költői viláqképet elemző, az esztétikai értékeket kereső és igazi értékrendet felállító irodalomkritika. Ennek az immár végérvényesen irodalomtörténeti tényként rögzíthető szembekerülésnek akár a folytaKultúránk és irodalmunk hiányzó értékrendjei Fábry Napok -1990 sabb és mindenre kiterjedő figyelmet tapasztalhatunk azoknál (Görömbei András, Szakolczay Lajos), akik nem csak a magyar irodalom népi-nemzeti vonulatához, hanem mindenekelőtt az egyetemességhez mérik a megjelenő műveket. A harmadik vonulat az időszakos figyelem és az ebből eredő inkompetencia jegyében „burjánzik" a magyarországi folyóiratokban és sajtóban. Balla Kálmán költészetünk utóbbi húsz évéről beszélve, mindenekelőtt a nyomasztó társadalmi közeg hatásairól, az annak következtében kialakult költészeten belüli rejtett politikai ellenállásról és a különböző költői magatartásformákról szólt. Erre a gondolatsorra kapcsolódott Zalabai Zsigmond is, aki kritikaírásunk kritikáját végezte el. Munkájának meghatározó szempontja az „irodalom valósága" (Tőzsér Árpád) és a ,, valóság irodalma" (

Duba Gyula) egymással homlokegyenest ellenkező eredményekre jutó kritikai szempontjainak összevetése volt. Zalabai előadásának egésze a Pomogáts Béla és Czine Mihály képviselte „bátyám-uramos" kritikai ítéletek merev irodalmi valóságértelmezése ellen szólt. Miközben mindegyre ennek az iskolának .a képviselői akarnak kritikát írni, elvétve jelentkezik olyan kritikus, aki a „valóságlátás, valóságérzékelés" fogalmakkal való operálás helyett a „költőileg megformált világképet" keresné az irodalmi alkotásokban. Ennek a napnak konklúzióját felkínáló történése volt, hogy az előadók és a vitában felszólalók két táborra szakadtak. Miközben mindtása is lehetett vol na a csehszlovákiai magyarok és az európai magyarság kultúrájának szembesítése. Miközben sokan mindegyre azt hangoztatják, hogy nemzeti kisebbségi kultúránk irodalomcentrikus, napjainkban (de már jóval előbb is) láthatóvá vált, hogy ez mennyire nincs így. A kultúra fölött megszűnt állami és politikai gyámkodással egyidöben az anyagi támogatás is elapadt. Mindezek mellett nem alakultak még ki a nemzeti kisebbség kulturális életének működését biztosító szerveződések, társaságok, klubok, körök, egyletek. Bár megszűnőben az állami támogatás, a kultúra iránt elkötelezett magánemberek még nincsenek olyan anyagi lehetőségek birtokában, amelyek lehetővé tennék számukra a szabad adakozást, támogatást alapítványtevést. Bár Romániában és Kárpátalján sokkal összetettebb helyzetben él a magyarság, mint minálunk, a meghívott vendégek beszámolói szerint ott mintha nagyobb lenne az összetartás, az áldozatvállalás. A Fábry Napok kettős kötésének e második eleme az elsőhöz hasonlóan veszélyeket jelez, hacsak nem lépünk túl a Csemadok atyáskodására számító kultúránk tétlen várakozásán. Úgy tetszik, hogy a politikai kényszerektől megszabadult Csemadok meghirdetett politikamentes kultúreszménye mindeddig nem találta meg saját gyakorlati formáit. Az idei Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napok után a résztvevők a külföldi magyarok életével szembesülve, talán ennek az útját-módját is megtalálják. , DUSZA ISTVÁN MIÉRT ÉPPEN MÁRAIT? KOMÁROMBAN KÉSZÜLNEK A MÁSODIK BEMUTATÓRA A Háy-darab premierjét követően két vendégrendező próbál párhuzamosan a Komáromi Jókai Színházba n. Máraí Sándor Kaland című színművét a Pécsi Nemzeti Színház tagja, Szegvári Menyhért rendezi; Weöres Sándor kalandos játékát, a Holdbeli csónakosl pedig Vándorfi László, a zalaegerszegi Hevesi Sándor színház rendezője. A Kaland első olvasópróbája után beszélgettünk a rendezővel. Először azt kérdeztem, mién érdemes elővenni éppen ezt a Márai-darabot? - A Kaland nagyon szép, de rendkívül igényes darab. Azért érdemes megrendezni, mert olyan dimenziókkal foglalkozik, amelyeket mindannyian megélünk és átélünk. A Kalandban sem látszólag, sem a valóságban nincs szó semmiféle társadalmi, illetve politikai kérdésről. A magánszférának és a hivatástudatnak a drámája. Ez a két legfontosabb vonulat benne, és a kettőt nem lehet egymásnak alá vagy fölé rendelni. Márai azzal foglalkozik, hogyan szól bele az ember életébe a hivatása, jól dönt-e akkor, ha a hivatást a privát élet fölé rendeli, miféle döntések működnek és azok hova vezethetnek. Az öregedésről is szól benne, ami már csak azért is érdekes, mert negyvenévesen, javakorabeli férfiként írta. A Kaland főszereplője egy házaspár, akik nagy tiszteletben élnek egymás mellett, de nem figyelnek egymásra, a kapcsolatuk elhidegül, amiből nyilvánvalóan adódik a következő - helyes vagy helytelen - lépés. Márai ezt nem címszavakban közli, hanem rendkívül emberien, sorstragédia-szerűen. - Rendezett már hasonló hangulatú vagy témájú darabot? - Igen, Joyce Számkivetetteknél. Levegőjével hasonlít a Kalandhoz. Mindkettő szokatlan, lírai, költői hangon szól, amelyet nem szoktunk meg mostanában, s amelyet csak egy bizonyos közönségréteg szeret. A női lélekkel foglalkozik a Föloldozás című tévéjátékom is, amely Ördögh Szilveszter novellájából készült. Két évvel ezelőtt még egy ördögh-darabot rendeztem, a Gyorsított eljárást, amelyben Horváth Sándornak nagy sikere volt a prágai fesztiválon. -Milyen munkák várják még az idei évadban? - A Pécsi Nemzeti Színházban rendezem T. Williams Tetovált rózsáit, majd az Egri Gárdonyi Géza Színházban egy darabot. Egy, Magyarországon nem nagyon játszott angol szerző, Joe Orton darabjaival szeretnék még foglalkozni. Komáromban ez az első rendezésem. Aprólékos, nehéz munka vár ránk a következő hat hétben. Ebben elsősorban a szereplők lesznek partnereim: Boráros Imre, Kovács Ildikó, Cs. Tóth Erzsébet, Skronka Tibor, Dráfi Mátyás, Pőthe István, Petrécs Anna és Tóth László. -SzeSzegvári Menyhért (jobbról) az olvasópróbán. Mellette Skronka Tibor és Petrécs Anna. . (Varga Róbert felvétele) A (világ)szervezet védje az embert Negyvenöt évvel ezelőtt lépett hatályba az ENSZ Alapokmánya W

emrég még elképzelhetetlen volt, hogy a napilapokban (de akár a szakfolyóiratokban is) ENSZ-évforduló összekapcsolódjék a kisebbségi jogvédelem nemzetközi feltételeinek alakulását érintő fejtegetésekkel. A hatalmi érdekeket és a tömbpolitika szembenállását szolgáló ideológia volt a meghatározó szempont. Az ENSZ tevékenységének szinte egészére vonatkozóan írta ezt a közelmúltban a szovjet Pravda, a New York Timesre hivatkozó nyomatékkal. A San Franciscó-i alapokmányban nem fordul elő a kisebbség szó. Az első cikkely az emberi jogokat biztosítja mindenkinek, „fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül". A történelmi magyarázat nemritkán arra a sommás megállapításra szorítkozik, hogy - a korabeli meggyőződés szerint - a hátrányos megkülönböztetés tilalma megoldást nyújt a nemzetiségi és a kisebbségi problémákra is. Csakhogy már emögött is hatalmi megfontolások játszottak szerepet. A Szovjetunió az önrendelkezési és a kollektív jogok követelésével (ami ugyan kapaszkodót jelenthetett volna a kisebbségek számára) a gyarmati uralom felszámolásában és a szociális feszültségekben rejlő lehetőségeket tartotta szem előtt. A nyugati hatalmak viszont az emberjogi vonatkozások hangsúlyozásával a parlamenti demokrácia vonzerejéhez kapcsolták törekvéseiket. Ebben a helyzetben kezdeményezte 1945 augusztusában a vesztes országokhoz tartozó Magyarország az ENSZ Alapokmányát elemezve, nemzetiségpolitikai értekezlet öszszehívását. Javaslatot terjesztett elő a háború utáni kisebbségvédelem kidolgozására. A dokumentum az idén került elő, a budapesti Új Magyar Központi Levéltárból s közzétette a Magyar Napló idei április 19-i száma. A javaslat annak idején visszhangtalan maradt, de a magyar kormány nem mondott le a kisebbségi jogvédelem szorgalmazásáról. A békeelőkészítés során a győztes hatalmak párizsi értekezlete elé kisebbségvédelmi tervezetet terjesztett be, mely az ENSZ Biztonsági Tanácsának szolgált volna megfelelő szerződés megkötéséhez irányadóként. Az effajta rendezést a győztes hatalmak azonban nem igényelték. A 68 cikkelyből álló dokumentumot közzétette Fülöp Mihály, diplomáciatörténet-kutató, tanulmánnyal egybekötve a Külpolitika című szakfolyóirat 1989. 2. számában. Az ún. kisebbségi kódexre tett magyar javaslatot úgy értékelte, „hogy azóta sem történt ennél átfogóbb kísérlet a kisebbségi jogok kodifíkációjára az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmányával összhangban álló regionális nemzetiségi konfliktusok megoldására". Az indítvány egyébként magában foglalta a kisebbségi közületeknek közvetlen, az ENSZ Biztonsági Tanácsához fűződő panaszjogát is. Nem tudtak egymást erősítő tényezővé válni az ENSZ égisze alatt az elmúlt négy és fél évtized során a kisebbségvédelem univerzális és szűkebb körű regionális vonatkozásai. önkéntelenül is felvetődik a kérdés: van-e valami mába nyúló hatásuk az említett korabeli javaslatoknak. A tanulságok és felismerések szintjén minden bizonnyal. Az akkori magyar javaslatok közvetlen indítéka az volt, hogy a kormány „törődjék a magyarság nemzetközileg cselekvésképtelen részével", ahogy azt egy külügyminisztériumi tisztviselő megállapította. A kisebbségi közösségek ügye ma viszont önazonosságuk és állami kötődésük demonstrálásával nyerhet nemzetközi támogatást. A kelet-európai rendszerváltás teremtette meg ennek előfeltételeit, mely szorosan összefonódik Európa megosztottságának felszámolásával, az összeurópai integráció kibontakozásával és elmélyülésével. r U

gy tűnik, a kisebbségvédelem regionális megoldására irányuló kísérletek Kelet-Európában ma inkább kölcsönös bizalmatlanságot keltenek, mintsem a közeledést mozdítanák elő. Inkább tágabb európai betagozódás ügye találja magát szemben olyan feltételrendszerrel, amely a kelet-európai országokban közvetlenül kihat a nemzetiségi problémák kezelésére. Kisebbségvédelem és összeurópai együttműködés találkozása és kölcsönhatása - folyamat. S ez nem akadálytalanul halad előre. Sokan . korszakhatárként értékelik az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet ez év májusában lezajlott 2. emberjogi tanácskozásának koppenhágai záróokmányát. Vita tárgyát képezi - ami inkább nyelvi átültetés kérdése -, hogy miként kell értelmezni az emberi és a kisebbségi jogok összefüggéseit. Fontos kitétele a dokumentumnak viszont, hogy „a részt vevő államok szorosan együtt fognak működni az illetékes nemzetközi szervezetekkel, amelyekhez tartoznak, közöttük az Egyesült Nemzetek Szervezetével és szükség szerint az Európai Tanáccsal, szem előtt tartva a nemzeti kisebbségeket érintő tevékenységet". A kontinens eddig 23 országának parlamenti demokráciáját tömörítő Európa Tanáccsal kapcsolatban a „szükség szerint" kitétel feltehetően nem korlátozó jellegű. Nyilván arra utal, tagja-e az illető ország e szervezetnek. Épp a napokban értesülhettünk arról, hogy nálunk járt az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének a tanácson kívüli országokkal foglalkozó bizottsága. A Csehszlovákia felvételével összefüggő megfigyeléseik kiterjedtek a nemzetiségi kapcsolatok területére és a kisebbségek helyzetére is. A szóban forgó szervezet minden valószínűség szerint, a legtovább jutott a nemzetközi kisebbségvédelem jogi biztosítékainak megteremtésében: Kovács Péter szögezi ezt le a Világosság című társadalomtudományi folyóirat idei, szokásos, augusztusi-szeptemberi kettős számában, mely ezúttal tematikus összeállítást nyújt az emberi jogok kérdésköréről. Részletesen elemzi azt a dokumentumot, mely Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartája elnevezéssel - megítélése szerint - központi szerepet játszik majd az Európa Tanács kisebbségvédelmi politikájában. Többek között azért is, mert a nyelvhasználatra korlátpzódik ugyan, de része további egyezmények egész hálózatának. Egyébként a kötelezettségvállalás mértéke magától a csatlakozó államtól függ. De az illető államnak a Charta 64 pontjából legalább 35-öt meg kell jelölnie, azok érvényesítésére kötelezve magát. így a megállapodás fokmérője annak, hogy mennyire képes az illető állam saját lehetőségeinek felmérésére, mennyire gondolja őszintén a csatlakozást, s egyáltalán: mennyire veszi komolyan önmagát. S ez együtt jár érvényes ellenőrző mechanizmus kiépítésével. Az egyes államoknak kétévenként kell beszámolniuk arról, hogy miként szereztek érvényt az általuk vállalt kötelmeknek. S ezt független szakértői bizottság vizsgálja felül, igénybe véve a nyelvi kisebbségek szervezeteitől, önkormányzataitól érkező jelzéseket is. M

intha a folyamat valahol viszszakanyarodna magának az ENSZ-nek a kezdeteihez. A világszervezet az emberi jogokat állította középpontba olyan körülmények között, amikor meghatározóak a hatalmi érdekek voltak, gyakran megfosztva az egyes embert attól a lehetőségtől, hogy a politikai fejlemények alakulására a legcsekélyebb befolyást is gyakorolhassa. A változás egyet jelent az ember helyzetének módosulásával is. A nemzetközi kisebbségi jogvédelem mä ugyanis nemcsak biztosíték, hanem az életképesség próbatétele is. Nemcsak politikai eszköztárral, hanem az egész kisebbségi közgondolkodással szemben is támaszt kívánalmakat. A befeléfordulás helyett nyitottságra, a többséggel való minél közvetlenebb és szélesebb körű kapcsolatépítésre szólít. S ez sok tekintetben magán az emberi magatartáson, az egyes emberen múlik, aki egyszerre szűkebb és tágabb közösségek cselekvő alanya. KeletEurópában kiváltképp, ahol túlontúl is kísért a nemzeti kizárólagosságok veszélye. KISS JÓZSEF ÚJ SZÚ 7 1990. X. 26.