Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-22 / 248. szám, hétfő

„Nem vagyok emigráns költő" Pozsonyi beszélgetés Konrád Sutarski Magyarországon élő lengyel költővel • Hogyan lesz valakiből Magyarországon élő lengyel költő? -Ahhoz feleség kell, s hogy a feleség magyar legyen. Sokat jártam turistaként Magyarországra, ott ismerkedtem meg Gyöngyivel, egészen véletlenül - de szerencsésen. Az esküvő után három évig Lengyelországban éltünk, Poznanban, majd Varsóban. Hatvanötben költöztünk Budapestre. A fiunk már ott született. Lengyel állampolgár, a vezetékneve lengyel, a keresztneve Szabolcs. Most huszonhárom éves. • ön agrármérnök. Hogyan lesz egy agrármérnökből, akinek a szakosítása mezőgépész, költő? - Még egyetemista koromban kezdtem írni, huszonkét éves koromban. A poznani műegyetemre jártam, s volt egy különleges csoportunk. Az egyik társam dzsesszzenész volt, a lengyel dzsessz legjobb ütőhangszerese, egy másik nagyszerű atléta, országos bajnok, én pedig költő lettem - amellett, hogy az egyetem elvégzése után a pályámon maradtam. A Wierzbak csoportba tartozom - ez poznani irodalmi csoportosulás volt. Varsóban volt a másik, a Vspólczešnošó, Krakkóban pedig a Muzsina. Szépen indult a költői pályám, 1956-ban, de évekre abbahagytam az írást, a mérnöki munkám miatt. Ifjú költőként csak egy kötetnyi verset írtam, ilyen szempontból a hivatásom befolyásolta a termékenységemet. Csak Magyarországra költözésem után tértem vissza az íráshoz, mégpedig eleinte műfordításokkal. Az első költő, akit lengyelre fordítottam, Radnóti volt. • Melyik verse? - Egynéhány Ecloga, az Erőltetett menet, a Razglednicák... Ezek olyan szép, különleges és megrázó versek, hogy a világban nincs párjuk. Vannak költők, akik ugyancsak szép verseket írnak, de más verseket. Radnóti költészete egyedülálló a világlírában. Mint ahogy Weöres Sándornak is nehéz párját találni. Nagy Lászlónak lehet - Lengyelországban ott van Tadeusz Nowak. Hasonló az életútjuk, hasonló a gondolkodásmódjuk, a világlátásuk. Fordították is egymást. Nowaknak megjelent Nagy László kötete, Nagy László is készült erre, de korai halála miatt félbeszakadt, mások fejezték be. • ön nemcsak magyarországi költőket fordított... - A magyarországi magyar költők antológiája öt évvel ezelőtt jelent meg a válogatásomban a krakkói Szépirodalmi Könyvkiadónál. Csoóri egyik verse lett a kötet címadója (Przepowiednie czasu twojego). Pilinszkyvel kezdődik és Bari Károllyal végződik. Szerettem volna, ha utószóként az antológiában szerepel egy megemlékezés azokról a költőkről, akik Magyarországon kívül élnek, akik a kötetben ugyan nincsenek jelen, de léteznek, mivel létezik egy érdekes magyar költészet - a határon túli. Ezt, sajnos, az akkori viszonyok miatt keresztülhúzták. De ez buzdított arra, hogy külön antológiát állítsak össze a határon túli magyar költészétböl, kiegészítve azt az emigrációs lírával. A kötet címe: Mily közel, mily távol (Jak daleko, jak blizko). Helyet kapott benne az erdélyi, a felvidéki magyar költészet, a. kárpátaljai, a jugoszláviai, azonkívül a nyugati országokban - Európában és a tengerentúl - élő költők. Tőzsér Árpád (személyesen nem ismerem, de néhány évvel ezelőtt a Fészekklubban láttam, felfigyeltem a verseire), Zs. Nagy Lajos és Gál Sándor. Szerettem volna Cselényi Lászlótól is besorolni néhányat, de a terjedelem miatt nem lehetett. Ez az első ilyen jellegű antológia, amely Lengyelországban megjelenik, a krakkói Lengyel-Magyar Baráti Társaság kiadásában. A kiadvány kétnyelvű lesz, s a fordítást ketten végeztük Bohdan Zadurával, aki kiváló lengyel költő, sokat fordított magyarból. Az előszót én írtam, összefoglalva benne mindazt, amit a határon túli magyar költészet lélektanáról érzek. Statisztikai adatokat is tartalmaz, hogy hány magyar él külföldön, milyen óriási ez a kisebbség, amely Európában a legnagyobb. De számomra a lélektan volt a legfontosabb, hogy miben különbözik a kisebbség költészete az anyaországjtól, az ottani kultúráról fontos: az anyanyelv féltése, hogy elveszhet, hol erőszakkal, vagy aszszimiláció révén, tehát valamilyen kvázi-természetes úton, amely mégsem természetes. Tehát ennek a nyelvnek az őrzése, a megőrzése is sokkal fontosabb feladat az ő számukra, mint annak a költőnek, aki Magyarországon él. Ez az egyik. A másik jellegzetessége talán az, hogy ez a költészet nagyon tragikus. Hol itt, hol ott felbukkan az a szorííorú sors, amelynek ezek a költők részesei. De van még egy harmadik jellegzetesség is. Ezek a versek két kultúra találkozásán élnek. Az egyik az anyaországhoz tartozó hagyomány, a történelem, a másik az új ország kultúrája. Itt viszont különbséget látok a kisebbségi költők és az emigráns költők között, olyan értelemben, hogy a kisebbségi sorsban élő költők sorsa objektív valami. Azáltal adott, hogy megszülettek, azon a földön, ahol mindig magyarok éltek, viszont azok, akik emigráltak, maguk választották a sorsukat, attól függetlenül, hogy ez a választás kényszerválasztás is lehetett, mert egyiket-másikat bebörtönözték, talán halálra is ítélték volna. Mégis ők döntöttek úgy, hogy elmennek. Ezért a kötődés másfajta, és a befogadó ország kultúrája is egészen másképp jelenik meg. Mert az a költő, aki Magyarországról Angliába megy, elmehet Olaszországba vagy Amerikába is, nem kell, hogy Angliában maradjon - ez az ő egyéni döntése. Viszont aki Szlovákiában vagy Romániában él - ez az ő sorsa. Akik emigrációban élnek, könnyebben befogadnak valamit a másik kultúrából, könnyebben szakadnak el az anyaországhoz fűződő szálak. Könnyebben kapcsolódnak ahhoz a költészethez, amely az avantgárd hagyományából táplálkozik, mint azok, akik az anyaországhoz közel élnek. • Emigráns költőnek tartja magéit? - Én lengyelországi lengyel költőnek tartom maga. Elvileg kivándorolt vagyok, tehát emigráns. Ez saját döntésem volt. De a kapcsolatom megmaradt az anyaországgal, s mivel ez a kapcsolat állandó és a könyveim is ott jelentek meg, lengyelül, nem érzem magam emigráns költőnek. • ön Magyarországon is mindvégig mérnökként dolgozott, de most megváltozott az élete, október elsejétől a budapesti Lengyel Kulturális Központ igazgatója. Hogyan esett a választás éppen önre? - Mindig azt írtam, amit igaznak tartottam. Gondjaim is voltak emiatt, több versem nem jelenhetett meg, sem Magyarországon, sem Lengyelországban. Mindvégig tartottam a kapcsolatot lengyel barátaimmal. Ez az egyik, a másik, hogy Magyarországon tőlem telhetően mindig igyekeztem helyet biztosítani a lengyel kultúrának. Volt, aki a lengyel kultúra nagykövetének nevezett. • A kulturális központ elsőrendű feladata a lengyel kultúra népszerűsítése Magyarországon. Mégis, mit tehet ön személyesen az egyetemes magyar kultúra népszerűsítéséért? - Innen még ma (a beszélgetés szeptember 11 -én zajlott le - a szerk. megj.) Varsóba utazom. Még ezen a héten lesz Poznanban egy szerzői estem, egy másik Varsóbán, a jövő héten, a magyar kulturális intézet megbízásából. Ennek a két találkozónak a témája a határokon túli magyar költészet. Éppen ezekről a kérdésekről fogok beszélni. De visszatérve a kérdésére, hogy igazgatóként tudok-e valamit tenni? Azon leszek, hogy a határokon túli kultúra ne legyen kirekesztve - hiszen ez ugyanúgy létezik, mint a határon belüli. Szeretném, ha ez ugyanúgy látható lenne, mint bármelyik más kultúra - amely jelentős. Ha egy költő, vagy festőművész gyenge - teljesen mindegy, hogy Budapesten gyenge-e, Pozsonyban vagy Varsóban. Ám a kiváló művészetnek nincsnek határai... KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA Magyartalanítás Kárpátalján Kárpátalján jelenleg ötvenhárom iskolában az idegen nyelveket kivéve minden tantárgyat magyar nyelven tanítanak, harmincegy iskolában pedig magyar tannyelvű osztályok működnek, így a tanköteles korú magyar gyerekek hetvenhét százaléka részesül anyanyelvi képzésben. Nem elégedett ezzel az aránynyal Szabó Árpád, az ungvári Zalka Máté Középiskola fizikatanára. - Huszonöt évvel ezelőtt ezerötszáz magyar gyerek tanult a Zalkában - mondja - tavaly pedig már csak hatszáz. -Miért csökkent az érdeklődés a magyar iskolák iránt? - Azért, mert az oroszok és az ukránok a magyar tannyelvű iskolák megnyitásával egyidejűleg megindították a magyar nyelv fakultatív tanítását iskoláikban, s ezzel visszatartják magyar tanítványaikat. Az is sokat árt, hogy a pedagógusok egyikemásika a hivatalos állami nyelv, az orosz gyenge isrheretével magyarázza a szülőknek tanítványai sikertelen továbbtanulási kísérleteit. - Ahol oroszul kell felvételizni, ott valóban hátrányban lehet a magyar tannyelvű iskolában végzett diák. - Csak az ungvári egyetem magyar-filológia szakán folyik magyarul a felvételi, itt is csupán 1963 óta. Egyébként erre a szakra évente tíz nappali és ugyanennyi levelező tagozatos hallgatót vesznek fel. - A magyar tannyelvű iskolákba készülő fizika, kémia, történelem és egyéb szakosok nem is tanulnak magyarul az egyetemi évek alatt? - Nem, és ez nekünk nagy fájdalmunk, mert milyen sors vár arra a kisebbségre, amelynek fogy az értelmisége? Megoldást az jelentene, ha a nem magyar szakon tanulók is tanulhatnák anyanyelvüket az egyetemen. Úgy, ahogyan Újvidéken. (Köznevelés) N. G. Hogy ne csak rekvizitum©! tárháza legyen Tervek és elképzelések a Gömör Múzeumban B. Kovács Istvánnal tavaly szeptemberben találkoztam utoljára, még a csendes forradalom őszi szelei előtt. Akkor éppen, otthagyva a rimaszombati Gömöri MúzeumoX, ahol áldatlan állapotok uralkodtak, Rimaszécse

n készült kis csapatával kisebb csodára; múzeumot készültek alapítani az egykori Coburg-uradalom magtárában, egy hatalmas, romos épületben. A terv lenyűgöző volt - néprajzi kiállítást, állandó képtárat, időszaki kiállításokat, fotó- és hangarchívumot, kézirattárat és videotékát, minden, Gömörrel kapcsolatos irodalomnak a könyvtárát készültek megvalósítani. Mindezt egy faluban. A nagy tervet a helyi földműves-szövetkezet elnöke támogatta, akit azóta leváltott a tagság. A szép álom megmaradt álomnak. Sokáig kerülgettem a kérdést, nem sajnálja-e B. Kovács István a rimaszécsi terveket, de egy gyengéd „oldalcsel" után ő maga hozakodott elő a válasszal: - Szép volt, s meg is valósult volna, ám amit ott kezdtek, azt csak a régi rendszer struktúrájában lehetett volna megvalósítani. Túlságosan egy embertől függött az egész. B. Kovács Istvánt most ismét a Gömöri Múzeumban találjuk, ahol ez év májusától ő az igazgató. És ismét mindent „felforgat" maga körül. Nem emlékszem, hogy a múzeum főbejáratát az utóbbi tíz-húsz évben egyszer is nyitva láttam volna. Mindig hátulról, az udvar felöl kellett megközelíteni, mintha a téren álló szovjet katonák emlékműve elállta volna az ember útját. Most sarkig tárva a kapu, mintha az új szelet akarnák a Tompa Mihály tér felől beengedni, amelynek korábbi nevére nem is emlékszem. Nyilván valamilyen hadsereg, vagy hősök nevét viselte. A múzeum három földszinti termének egyikében Farkas Veronika művészettörténész dolgozik: köröskörül Dúdpr István képei, rajzai, akvarelljei, olajképei. Készül az állandó kiállítás, amelyet a tragikusan elhunyt festő novemberi születésnapjára szeretnének megnyitni. A másik két teremben még ott állnak a falak mentén az otromba panelek, amelyek tejgyári, nehézgépipari és egyéb „muzeális" értékeket kínáltak a közelmúltig a szemlélőnek, már ha akadt nézelődő, aki kíváncsi lett volna a történelemmel, művészettel, folklórral vajmi kevés rokonságot viselő relikviák iránt. Az ötvenes-hatvanas évekből származó fényképek, amelyeken orosz lánctalpas traktorok döncölik a kollektív földet, az alapítólevelek kópiái, a szocialista ember kényszeredett mosolyát ragyogtató sivár rekvizitumok lebontásra várnak. Gottwald elvtárs mindenesetre már a folyosón harapdálja néptribüni pipáját a moszkvai emigránsok társaságában. Az új igazgató nem szívesen nyilatkozik, mert, mint mondja, nem túl rózsás a helyzet, különösen azok a munkatársak nem szívlelik, akik az elmúlt években csak munkahelynek tekintették a múzeumot, ahol le kell tölteni a munkaidőt. > - Sajnos, sokan nem tudják levetkőzni a status quo szemléletét, pedig éppen ez az, amit el kell felejtenünk, s kell úgy dolgoznunk, hogy érezzük, ez a múzeum a miénk, ez a múzeum Gömöré. Ki kell alakítanunk„a regionális érzést, hisz ennek a „kis hazának" a szülötte volt Ferenczy István éppúgy, mint mondjuk Daxner vagy Jozef Skultéty. El kell fogadni végre a másság tudatát, s hogy magyarok, szlovákok múltja közös. Tisztában vagyok vele, hogy munkatársaim zömében kevés a gömör-tudat, s nem is kívánhatom tőlük, hogy egyik napról a másikra átérezzék ennek a fontosságát. Nem azért vagyok igazgató, hogy rokonszenves legyek, vagy közkedvelt, hanem azért, hogy menjen a munka, s a méter egyformán mérjen mindenkit. Szeretném elérni, hogy szívesen vagy másként, de mindenki végezze a munkáját, s akkor talán vissza tudjuk szerezni a múzeum rangját, tekintélyét. Mindez, persze, sok időt és türelmet igényel, és mindehhez egyetlen lehetőséget látok: kevesebb dolgozóval, jobb bérekkel végezni jó munkát. Természetesen, munkatársaimtól elvárom az elkötelezettséget, az érzelmi kötődést is, mert egyelőre úgy jellemezhetném a múzeumot, mint egy szekeret. Vannak, akik húzzák, vannak, akik ülnek rajta, egyesek pedig visszafelé húzzák. Nem rózsás tehát a helyzet. A Gömöri Múzeum a hetvenes években volt „feljövőben", akkor, pontosabban a hetvenes évek közepén, jó szakembergárda dolgozott itt. Volt művészettörténészük, néprajzosuk, régészük, természettudományos dolgozójuk, csak éppen a feltételek hiányoztak a munkához. Mire kialakultak volna a jobb feltételek, a munkatársak szétszéledtek. Most az anyagiak miatt is érezhető bizonytalanság, nem tudni, marad-e a költségvetés, ki fogja vagy fogja-e valaki egyáltalán támogatni a múzeumokat. Minden esetre az év végéig szeretnék bevezetni a gázfűtést, kiépíteni a biztonsági berendezést, tehát bebiztosítani legalább a legfontosabbakat. Nemrég a múzeum viszszakapta a volt líceum épületét, egy kétemeletes házat, amelyben a gömöri festők állandó tárlata lesz, emellett időszaki kiállításokat rendeznek, a padlástérben műteremlakások készülnek, s szeretnének egy lakást művészettörténésznek is biztosítani. Újabb „álmok" vannak születőben. Ottjártamkor már javában dolgoztak az épületen, s azóta lezajlott az a kaució is, amelyen bérbe adták a földszinti helyiségeket, üzleteknek. A bérleti díjból szeretnék jövő novemberre helyreállítani az egész épületet, s később üzemeltetni. Az új tervekhez, a szemléletváltáshoz talán új név is kellene. Nem gondoltak-e névváltoztatásra, kérdem B. Kovács Istvánt. - Természetesen gondoltunk, bár e tekintetben is van bennünk némi bizonytalanság, hisz nem tudni, milyen járások, közigazgatási területek alakulnak a jövőben. Személy szerint a Rozsnyóval kötött „házasságot" tekinteném legszerencsésebbnek, ha már a kisjárásokat nem áilítják vissza. Mindenesetre újból megalakították a Gömör-Kishonti Múzeumi Egyesületet, amely 1882től 1951-ig működött és igazgatta a múzeumot, amelyet szintén Gömör-Kishonti Múzeumnak neveztek. Persze, még nem tudhatjuk, kihez fogunk tartozni. A két lehetőség közül, miszerint a minisztérium venne át minket két évre, vagy pedig a városi önkormányzat hatáskörébe tartoznánk, sokan elvetik ez utóbbit, mondván, hogy az önkormányzatnak nem lesz pénze. Szerintem nem szabad idegenkedni az önkormányzattól, hisz végső soron ez fog dönteni helyi kérdésekben. Elképzelhetőnek tartanék egy olyan megoldást is, hogy a hiányzó anyagi különbözetet fizetné a minisztérium. Persze, kis időbe beletelik még, hogy a Gömöri Múzeumból ismét Gömör-Kishonti Múzeum legyen, s a jogfolytonosságnak megfelelően visszakapják a múzeumi egyesület tulajdonát képező épületeket, hogy kiköltözzön a könyvtár az épületből, hogy rendezzék a takarékpénztárral is a helyzetet, annak az épülete szintén a múzeumi egyesületé volt egykor. A jelek mindenesetre biztatóak: a helyhatósági választások előtt a rimaszombati pártoknak és politikai mozgalmaknak sikerült olyan egészséges konszenzust kialakítaniuk, amely a kölcsönös megértésen alapul, figyelembe veszi a nemzetiségi összetételt. A mozgalmak koalíciójából kizárták az SZNP és a kommunisták képviselőit. Egy józan, egészséges szellemű önkormányzat megalakulása talán begyógyítja a fájó sebeket, s a Gömöri Múzeum is szabadon felmutathatja a régió és a város történelmi értékeit, amelyek negyven évig raktáron porosodtak KÖVESDI KÁROLY ÚJ SZÚ 15 1990. X. 1974.