Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-18 / 245. szám, csütörtök

Európa vagy a balkanizálódás felé? És a felelősség--.? Bármelyik törvényjavaslatot fogadja is el a Szlovák Nemzeti Tanács, a következményei beláthatatlanok lesznek. Félelem fog el, amikor arra gondolok, vajon a szlovákiai magyarság el bírja-e viselni az 1945-1948 közti időszakban történtek után egy ilyen törvényjavaslat elfogadásának következményeit? Tovább lehet-e terhelni velük a magyar és a szlovák nép közti viszonyt? Bármi is következzék be, nem szabad elfelejteni, hogy az itteni magyarság, míg ki nem húzták alóla a talajt, addig nemcsak lakója, hanem többségében telekkönyvi tulajdonosa is volt annak a földnek, amelyen él. Ezért érthetetlen, vajon a szlovák nemzet képviselői miért vindikáljanak nemzetük számára egy párját ritkító privilégiumot, s miért akarják törvénnyel diszkriminálni más, velük .együtt élő népek nyelvét? Nem vitás, hogy a törvény megszavazása próbaköve lesz annak, hogy a kormány továbbra is ura marad-e a helyzetnek. Mert nem kell ahhoz nagy fantázia, hogy valaki a jövőbe lásson, és megjósolja, hogy a zsarolásnak egyhamar nem szakad vége. Az újságokat olvasva úgy tűnik, mintha mindez csak a szlovákiai szervek dolga lenne. Prága hallgat, s időnként a kezét mossa. Nem gondolja, hogy a történtekért neki is vállalnia kell a felelősséget? A politikai és az etnikai felelősséget. Nem gondolnak sem Prágában, sem Pozsonyban arra, hogy a törvény elfogadásával mindenképpen destabilizálódik a helyzet? Azok a levelek, beadványok, aláírások, cikkek, beszélgetések, nyilatkozatok, amelyek az elmúlt hetek, hónapok folyamán jelentek meg a szlovák nyelvű sajtó hasábjain, azok a jelszavak, feliratok, fenyegetések, amelyek a falakon, a kerítéseken, az emlékműveken, a megállók oldalain olvashatók, azok az összejövetelek és népgyűlések, amelyeket a közelmúltban szerveztek a szlovák nyelv érdekében, és amelyek javarészt magyargyűlölet szításává fajultak, arra engednek következtetni, hogy a szlovák nyelv államnyelvvé deklarálása csak kezdetét jelenti egy magyarellenes folyamatnak. De mire ez a sietség? Hisz a szlovákok lakta területeken gyakorlatilag nincs szükség nyelvhasználati törvényre. Ahol pedig magyarok élnek nagyobb számban, ezt a kérdést higgadtabban lehetne megoldani. Úgy látszik, hogy a magyarellenes erők most burkoltabban hirdették meg a célt, mint négy évtizeddel ezelőtt, az azonban ma sem más, mint a magyarság erőszakos asszimilációja. S hogy a magyarok a védekezésben eddig nagyon higgadtan .viselkedtek, egyesületeik és pártjaik nem szerveztek nagyszabású, országos méretű tömeggyűléseket, tüntetéseket, aláírási akciókat, tévedés ne essék, ez nem a félelem jele. Képzeljük csak el, mi minden történt volna itt, ha a szlovákiai magyarok elvesztették volna józanságukat és eszüket, és mindent viszonoztak volna. Nemtetszésüket azonban európai módon igyekeztek kinyilvánítani. Hangsúlyozom, ezt nem szabad félreérteni. Azt szeretném, ha egyik törvényjavaslat sem emelkednék törvényerőre, és végrehajtásával majd nem idegenítenék el az itteni magyarságot. Minden óhajom az, hogy a magyar nemzet itt élő részének ne csak a szülőföldje legyen az a táj, ahol él, hanem végre a hazája is, igazi hazája. De vajon lehet-e az a haza igazi, amely korlátozza polgárai jelentős részének a legtermészetesebb jogát, nyelvének szabad használatát? Gondolom, nem állok egyedül azzal a véleménnyel, hogy az ún. nyelvhasználati törvény mindkét javaslata és a Matica slovenská törvénytervezete a cinizmus netovábbja. Ugyanis éppenúgy cinikus, mint az 1945. október 1-jei 88. számú köztársasági elnöki dekrétum volt. Az a munkaerő toborzását helyezte kilátásba, és a magyarok deportálására szolgált, ezek a közvetítő nyelv funkcióját ígérik a Szlovák Köztársaság területén, és minden jel szerint majd az erőszakos asszimiláció eszközévé válnak. Ez idő szerint még nem lehet megjósolni, mi vár a magyarokra, ha közjogi értelemben nem használhatják majd a nyelvüket. Attól tartok azonban, hogy az Alkotmány 20. cikkelye az egyenlő esélyekről és az egyenlő lehetőségekről sohasem fog valóra válni. Bármilyen nehéz és fájdalmas, emlékezzünk csak vissza azokra az eseményekre, amelyek négy évtizede történtek a szlovákiai magyarsággal, hogy útban Európába még hozzájuk hasonló sem fordulhasson elő. Az emberiség ellen elkövetett cselekmények így követték egymást: bezártak minden magyar tanítási nyelvű iskolát, megfosztottak minden magyart csehszlovák állampolgárságától, s ezzel törvényen kívül helyezték a csehszlovákiai magyarság minden tagját, legtöbbjüket kidobták állásukból, megvonták tőlük a nyugdíjat, nem adtak nekik kártérítést az elszenvedett háborús károkért, többségüknek elvették a családi házát, konfiskálták földjeiket, a reszlovakizációs akcióban megtagadtatták velük nemzetiségüket és anyanyelvüket, a katonaság bedobásával elhurcolták őket a cseh tartományokba, s úgy bántak velük, mint valamikor a törökök a rabszolgáikkal tették, sőt tömegével telepítették ki őket az országból. Ezek tények. Ezeken nem lehet változtatni, ezeket nem lehet meg nem történtekké tenni. De okulni lehet belőlük. Ezek ismeretében senki se csodálkozzék, ha a magyarok nem ujjonganak nyelvük használatának korlátozásáért. A fentiek ismeretében nyugodtan kijelenthetem, hogy ilyen nyelvi törvény még nem született Európában. Kár hivatkozni más államok nyelvhasználatára. Ami itt készül, az egyikre sem hasonlít. Olyannak ígérkezik, mint egy abszolutisztikus jogrend „gyöngyszeme". Pedig nem ártott volna jobban körülnézni akár Svédországban és Finnországban, akár Belgiumban és Dél-Tirolban. Jobban és behatóbban kellett volna szemügyre venni magát a cseh-szlovák nemzetiségi alkotmánytörvényt, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, továbbá a helsinki Záróokmányt, nem beszélve a Koppenhágai Egyezmény 34. pontjáról. S természetesen meg lehetne várni a készülő európai nemzetiségi charta elfogadását is. Az eddig tapasztalt sietség nem sok jóra vezethet, főképp akkor nem, amikor ezt még fenyegetésekkel és határidők kiszabásával is gyorsítják. Ha pedig ez így folytatódik a törvényalkotás terén, akkor nem egy jogállam megteremtését segítjük elő, nem az alkotmányosságot szilárdítjuk meg, hanem az egyáltalán nemkívánatos balkanizálódást támogatjuk. Ennek térhódítása viszont beláthatatlan következményekkel járhat az egész szövetségi állam fejlődése, európaivá válása szempontjából. Remélem, ebben a kritikus időben a Szlovák Nemzeti Tanács képviselői tudatában lesznek felelősségüknek és európai elkötelezettségüknek, s nem fogadják el a javasolt törvényt GYÖNYÖR JÓZSEF - Emlékszik Iksz Ipszilonra? - kérdezte tőlem nem is oly régen egy idős tanítónő. - Emlékeznie kell rá, hiszen az ön falujából származik... Olyan diák legfeljebb húsz esztendőnként akad a magamfajta pedagógus életében... Gyors számítást végeztem. Két évtized alatt annak az iskolának legalább két és fél ezer tanulója volt. S ha elfogadjuk az állítást, hogy az emberiség 5-6 százaléka ritka tehetségű ember, tehát igazi egyéniség, akkor az n.-i alapiskolából legalább huszonöt válogatott képességű tanuló került ki. Viszont, ha sorra veszem az iskola hajdani kiválóságait: közülük is legfeljebb egytizedük tudott a felszínen maradni. A százhuszonöt-száznegyven tanuló közül legfeljebb tíz-tizenkettő. A többiek (?), megsokallva a hajszát, a buktatókat, beálltak az átlagosok sorába. Csoportvezetők, mesterek, középvagy főiskolát végzett névtelenekké váltak. Iksz Ipszilont - persz$ - jól ismerem. Némi iróniával azt is mondhatnám, hogy rokoni szálak fűznek hozzá. ,,Az iskola zsenije volt..." - ilyesmit mondott róla az a tanítónő. Úgy végezte el az alapiskolát, hogy jelesnél rosszabb jegyet sohasem kapott. „Zseni! Az iskola zsenije!" - mítoszteremtő nép vagyunk. Nem tehetünk róla. A vérünkben van. Jól tudom, hogy a tanító néni olyan egyéniségre gondol, akit ha éji álmából felverünk, kapásból megmondja, hogy Sri Lankának hány lakosa van, hány kilométerre van Földünktől a Saturnus, melyik déligyümölcs milyen vitaminokat tartalmaz. Megértem a tanító nénit, aki éppúgy, mint a legtöbb hozzá hasonló, szívesebben foglalkozik olyan tanulókkal, akiknek úgy „vág" az esze, mint a ,,borotva"! Akik mindig jól megfelelnek. Akik mindig mindent tudnak. De iskoláinkban ma még nem beszélhetünk a kreatív tanulásról: egy jó emlékezőképességgel megáldott tanuló mindig minden percben megcsillogtatja a „tudását", amely általában nem több, mint a tananyag visszatükröztetése! Iksz Ipszilonnak jó emlékezőtehetséget adott a természet. Csupán ez a csoda nyitja. S hogy megkönnyítette tanítóinak a munkáját, azzal, hogy mindig az elvárásnak megfelelően felelt és viselkedett, az nem • vitás... Csakhogy... Kevesen tudhatták, hogy Iksz Ipszilon azért tanult jól, mert iszonyatosan félt a legkisebb bukástól-megszégyen üléstől is. Attól félt, hogy megneheztelnek majd rá. Tehát minden órára egyformán felkészült. Gyakran talán fásult közönnyel. Nem ritkán talán fáradtan. Ők, Iksz Ipszilon! Ó vállalta mindazt, amivel a pedagógusok megbízták. Nyelvtani, természetrajzi, kémiai és fizikai körökre-versenyekre járt. És ki tudja, hogy mi mindenre mutatott hajlandóságot, csakhogy békén hagyják! Az iskola csupán stilizált küzdőtér. A külvilágban viszont azok érhetnek el csúcseredményeket, akik levetik gátlásaikat, s akik tisztában vannak azzal, hogy téveszmék nélkül, baklövések nélkül nem képzelhető el emberi épülés. Mert az emberi élet szerves tartozéka az ideiglenes beszennyezódés, a kiábrándulás, a vereség, akárcsak a megújulás. Iksz Ipszilon erről hallani sem akart. És később már nagyon-nagyon fáradtan végezte el a főiskolai tanulmányait, majd fellélegzett, amikor beállhatott a középszerűek népes mezőnyébe. VAJKAI MIKLÓS Munkavállalói részvényvásárlási programok A TULAJDONOSOK JOBBAN IGYEKEZNEK A főcímben olvasható jelmondatot az Avis, a második legnagyobb amerikai autókölcsönző vállalat alkalmazottai viselik kitűzőiken. Az állítás megfelel a valóságnak, hiszen 1987. szeptembere óta az Avis szolgáltatásaival kapcsolatos panaszok majd 40 százalékkal csökkentek, számottevően emelkedett a nyereségük, s részvényeik árfolyama két év alatt megháromszorozódott. De mi is történt 1987 szeptemberében? Az, hogy a vállalat 11 ezer dolgozója bankkölcsönből megvásárolta cégük valamennyi részvényét, így most saját maguk tulajdonosai lettek. Az ötlet az Avis előző főnökétől származik, aki felvetette, próbálkozzanak meg az USA-ban egyre népszerűbb munkavállalói részvényvásárlási programmal, (angol rövidítése ESOP), melynek lényege: ha a dolgozók ragaszkodnak munkahelyükhöz, a vállalat részvényeinek felvásárlásával mentsék meg a céget és egyben saját állásukat. alakul, amely nevükben kölcsönt vesz fel a banktól a részvények megvásárlására. A vállalat a részvények után kapott osztalékból fizeti a bankkölcsönt. A munkavállalók a törlesztés ütemében válnak ténylegesen a részvények tulajdonosaivá, szavazati joguk azonban már a vásárlás időpontjától érvényes. Ha az alkalmazott távozik a vállalattól, akkor a vagyonkezelő csoport viszszavásárolja részvényeit, hogy ne kerüljön külső kezekbe. Megállapodás kérdése, hogy a dolgozók között milyen arányban osztják el a részvényeket: van olyan vállalat, ahol a cégnél eltöltött idő, a fizetés nagysága szerint részesedhetnek a vállalati vagyonból, máshol az alkalmazottak beosztásuktól függetlenül egyforma mennyiségű részvényt kapnak. Nincsenek szabályok a vállalatirányítás mikéntjében sem: az említett Avisnál „egy dolgozó - egy szavazat" elve érvényesül, tehát a dolgozók választják meg a cég vezetőségét, határozzák meg üzletpolitikájukat, a Weirton acélipari vállalatnál pedig menedzserek tartják kezükben a hatalmat. A Business Week gazdasági lap következtetése: a jogok megszerzése mindig az alkalmazottakon múlik. Természetesen a vállalkozás e formájánál sem nélkülözhető az állam ösztönző szerepe. Az USA-ban például az ESOP-ot támogató egyik törvény lehetővé teszi, hogy az e programot pénzügyileg segítő bankok ne csak a kölcsön kamatát, hanem teljes összegét levonhassák az adóalapból. Ez módot ad alacsonyabb kamatláb nyújtására a munkavállalói részvényvásárlási programokra kölcsönt igénylőknek. MUNKÁSOKBÓL TŐKÉSEK Felmerül a kérdés: mennyire sikeresek ezek a vállalkozások, s mi az eredményesség magyarázata? Ez a vállalkozási forma nem tekint vissza régi időkre: 1957-ben állt vele elő Louis O. Kelso amerikai jogászközgazdász, aki szerint „a kapitalizmusnak csak akkor van jövője, ha a munkásokat tőkésekké változtatják, mégpedig olyan módon, hogy lehetővé tesszük számukra saját vállalataik megvásárlását". Ez a tőkés tulajdonviszonyokat alapjaiban megbolygató ötlet valóságos forradalmat okozott az amerikai gazdasági életben. Nagy ütemben bővül azoknak a vállalatoknak a száma, amelyek a dolgozói részvényrendszer bevezetése mellett döntöttek. Az Egyesült Államokban tavaly mintegy 10 ezer cég összesen 11 millió dolgozóval alkalmazta e módszert, köztük olyan világszerte ismert vállalatok, mint a Lockheed repülőgépgyár, a Polaroid vagy a Texaco kőolajipari konszern. Azért élnek az ESOP-rendszerrel, mert kiderült, a munkásoknak adott közvetlen tulajdonosi érdekeltség élénkítőleg hat a hatékonyságra, és a vállalatvezetés színvonalát is javítja. Azoknál a cégeknél, amelyeknél a dolgozók egyben részvénytulajdonosok is, a termelékenység mintegy 50 százalékkal növekszik gyorsabban, mint átalakulásuk előtt. Bár eddig e módszert alkalmazó vállalatok többségénél a részvények csupán 30-50 százaléka van a dolgozók kezében, szakértők véleménye szerint a jövő a százszázalékos dolgozói tulajdonú vállalatoké. A tapasztalat szerint ugyanis a munkaerkölcs és felelősségérzet azoknál a cégeknél a legmagasabb, amelyeket teljes egészében saját dolgozóik birtokolnak. ÚJ SZÚ 15 1990. X. 4. A középszerűség diadala Számos országban szerzett tapasztalatok bizonyították az ESOPszisztéma alkalmazhatóságát különböző társadalmi-gazdasági rendszerekben. A fentiekben ecsetelt vállalkozási modellnek az adna lendületet nálunk is, ha a gazdasági és politikai élet támogatása mellett a munkavállalók is elfogadnák filozófiáját, s valóban érozhetnék, hogy maguknak és magukért dolgoznak. SIDÓ H. ZOLTÁN EGY VÁLLALAT METAMORFÓZISA Egy másik esettel érdemes kissé részletesebben megismerkedni, mivel egy veszteséges acélipari vállalat - itthon is ismerős fogalom - talpraállítását mutatja be az imént felvázolt módszerrel. A történet a nyolcvanas évek elején, az acélipari válság mélypontján kezdődött, amikor is a National Steel anyavállalat meg akart szabadulni elhanyagolt gyáregységétől, a Weirtontól. Vevő nem akadt rá, így végső megoldásként azzal a mentőötlettel álltak elő, hogy az ESOP keretében a céget saját alkalmazottaik vásárolják meg. Mivel a másik lehetőség a teljes elbocsátás lett volna. Az alkalmazottak hajlottak is erre, s egy tanácsadó céget megbíztak a tulajdonba vétel re vonatkozó részletes terv elkészítésével. Eszerint a vállalat csak akkor válhat nyereségessé, ha a béreket 20 százalékkal lefaragják, kétezer 1őt el kell bocsátani, modernizációs programot hajtanak végre, emellett még vállalják, hogy öt évre előre lemondanak a sztrájkról és a béremelésről. A feltételek elfogadása után az anyavállalattól megvásárolták a gyárukat; az összeg felét „zsebből", a másik felét bankkölcsönből állták s a visszafizetés ütemében kerültek végérvényesen a részvények az alkalmazottak tulajdonába. A birtokba vett részvények számától függetlenül az alkalmazott-részvényesek személyenként csak egy szavazattal rendelkeznek minden sorsdöntő kérdés megvitatásakor. Aki bármilyen oknál fogva megválik a cégtől, készpénzben megkapja részvénye őt megillető ellenértékét. Az új igazgatótanácsot a szakszervezet, a régi vezetőség és a független szakértők együttesen hozták létre. Az új elnök-vezérigazgató számára nyilvánvaló volt, hogy az önálló vállalatként való újrakezdés óriási kockázatát úgy lehet csökkenteni, ha megszüntetik a vezetés és a dolgozók közötti hagyományos gyanakvást. „Nem elég az alkalmazottat részvényessé és így a vállalat profitjában érdekeltté tenni, de lehetőséget is kell adni neki, hogy a saját munkaterületén tudjon hozzájárulni a költségek csökkentéséhez, a veszteségforrások megszüntetéséhez, a minőség javításához" - mondotta. E nézetet a gyakorlatba is átültették: háromnapos tanfolyamokat szerveznek dolgozóiknak, ahol takarékos és hatékonyságnövelő módszereket tanulnak, amit közvetlenül felhasználhatnak munkájukban. A cégnél műhelyszintű csoportok tevékenykednek, s ezek többszáz költségcsökkentő és minőségjavító javaslatot dolgoztak ki, amelyek több százezres nagyságrendben növelték a nyereséget.. A Weirton Művek nyolc év kemény munka és bérstopp után lábraállt, hiteltartozásait törlesztette, így most már a munkabér mellett az alkalmazottak részvényei után járó osztalékot is kifizeti. Ml A TITKA? A példából kitűnik, nem volt könynyű és rövid folyamat a talpraállás, de ennél is fontosabb az a tanulság, hogy még ilyen látszólag reménytelen helyzetből is létezik kiút, ha van kitartás és szakértelem. Ezek után nézzük meg, mi is az ESOP módszer lényege! Általában a volt tulajdonos közreműködésével döntés születik arról, hogy az alkalmazottak átveszik a cég részvényeinek egy részét vagy egészét. Egy megbízott vagyonkezelői csoport