Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-02 / 231. szám, kedd

Willi II Will! IIIIIFI 111 III 'lllll 11(1 lllll 111 llllllll "W F'1

1 ||| L je A ' j i i |j

m ||l | „j liiiill liiiiiil nil il Ili in iiliiiiin i n in iiiiiui in Li Imii llllllll I Imii línii m In L n ni Ú J szú 1990. 2. A

gimnáziumi irodalomoktatás lehetőségei - a csekély óraszám miatt - meglehetősen korlátozottak. Az elmúlt évtizedekben ezt még inkább kihangsúlyozták azok a torzulások, melyek a hibás elképzelések és a hozzá nem értés alapján keletkeztek, s megkeserítették a magyar nyelv és irodalom tanárainak életét. Ilyen torzulásként említem meg az irodalmi nevelés nevű „öszvértantárgyat", amely ugyan az alapiskolák tantervében szerepelt, ám „sikeresen", vette el az irodalom tanulásától mindazon tanulók kedvét, akik gimnáziumba vagy más középiskolába készültek. Az irodalmi nevelés elnevezésű tantárgy tulajdonképpen a magyar és a szlovák irodalom egyidejű oktatása volt oly módon, hogy mindkét irodalom egy-egy pozitív hősével foglalkozott, például Arany János Toldijával és Ján Botto Smrť Jánošíkova című művének hősével, Jánošíkkal kellett a diákoknak megismerkedniük, kihangsúlyozva mindkét irodalmi hős pozitív jellemvonásait. Kétségtelen, hogy az efféle „irodalomoktatás" iskolapéldája volt az irodalom teljes vulgarizálásának. Abszurd elképzelés volt az irodalomoktatást a pártideológia kiszolgálójává tenni, s közben fittyet hányni mindenre, ami tulajdonképpen értelmet ad az irodalomoktatásnak. Ahhoz sem fér kétség, hogy ennek a „tantárgynak" a bevezetése egyike volt a múlt rendszer iskolapolitikája elhamarkodott intézkedéseinek, „baklövéseinek". Mivel ez a tantárgy a kötelező tantárgyak sorában szerepelt, minden alapiskolában kellett tanítani, ám nem minden iskolában volt magyar-szlovák szakos pedagógus, aki mindkét irodalom oktatásához rendelkezett képesítéssel. Az iskolákból nagyon sok visszajelzés érkezett az illetékesekhez, melyek a tantárgy abszurd voltára figyelmeztettek, s ezért megszüntetését követelték. A követelések teljesen indokoltak voltak, hiszen az „irodalmi nevelés" lehetetlenné tette az elmélyült, igazi irodalomoktatást, mellőzte az irodalom esztétikai funkcióját, s az irodalmi szövegeket a politikai propaganda eszközeinek szintjére süllyesztette. Q_ámos iskolában - az elmúlt O^. évtizedekben - az irodalomoktatás komoly hiányossága volt az a tény, hogy a müközpontú irodalomoktatás helyett kialakult valamiféle „szemelvényközpontúság". Ez a nem kívánatos jelenség összefüggött a szakszerűtlenül összeállított irodalmi olvasókönyvekkel. Ezek a tankönyvek többnyire helytelenül kiválasztott szemelvényeket tartalmaztak, melyekből még csak következtetni sem lehetett a jtiű egészének mondanivalójára, nyelvezetének, stílusának szépségeire, esztétikai és etikai értékeire. Gyakran jelentéktelen epizódok" szerepeltek e tankönyvekben szemelvényként, s a diákok a könyvben nem kaptak még csak rövid tájékoztatást sem a szemelvényben leírottak előtti és utáni cselekményről. így a szerzők nem hangsúlyozták ki, hogy a szemelvény csupán egy aránytalanul kis része az esetleg bonyolult szerkezetű, terjedelmes irodalmi műnek. A költeményeket is meglehetősen rapszodikusan válogatták, ezért aztán elég gyakran kulcsfontosságú művek kimaradtak, melyeknek ismerete megkönnyítette volna a diákok számára az adott költő gondolatvilágának, esetleg egész életművének alapos megismerését. Ez a csupán szemelvényekre szorítkozó irodalomoktatás nem egy esetben azt eredményezte, hogy egyes diákok még az érettségi vizsgán is nem az adott író vagy költő életművének legfontosabb alkotásait, hanem csupán az elolvasott szemelvényeket elemezték. Az irodalomtörténet tankönyveinek súlyos hibája volt, hogy csak nagy általánosságban, igen gyakran a történelmi igazságtól eltérő, tehát az elmúlt négy évtized követelményeinek megfelelően manipulált módon szóltak a korról, melyben az egyes irodalmi művek keletkeztek, s a történelmi témájú epikai művek, a történelmi regények esetében rendkívül hiányzott a történelemmel GONDOLATOK A MAGYAR IRODALOM OKTATÁSÁRÓL való tantárgyközi kapcsolatok kialakítása, tekintettel arra, hogy a magyar nemzetiségű diákok a magyar nemzet történelmét nem tanulták. Ilyen esetekben csakis a tanár leleményessége, alapos történelmi ismeretei tették lehetővé a mű jobb megértését azáltal, hogy legalább ő ismertette a történelmi kort, melyben az adott irodalmi mű cselekménye lejátszódott. K

omoly hiányossága volt az elmúlt évtizedek magyar irodalomoktatásának a nemzeti kisebbségek irodalmának mellőzése. A csehszlovákiai magyar irodalom fejlődésének csupán harmadik korszakáról, a második világháború utáni, Fábry Zoltán által „harmadvirágzásnak" nevezett korszakról szereztek a diákok szinte a semmivel egyenlő, foghíjas ismereteket, pedig Fábry Zoltán találó elnevezése arra utal, hogy már az első Csehszlovák Köztársaság idején (1918-1938) és Tiso fasiszta szlovák államának idején (1939-1945) is voltak számottevő nemzeti kisebbségi íróink. Ám kisebbségi magyar irodalom létezett és létezik Romániában és Jugoszláviában, a Szovjetunióban is. Az igen jelentős alkotásokkal büszkélkedő erdélyi magyar irodalomról, a vajdasági és a kárpátaljai magyar irodalomról még csak nem is hallottak magyar tanítási nyelvű iskoláink diákjai. Az utóbbi években olyan, eleve elvetélt törekvésnek lehettünk tanúi, amely a fentebb ismertetett hiányosságokon túlmenően nehezítette és keserítette a magyar nyelv és irodalom szakos tanárok életét. Az oktatásügyi szervek - véleményem és 'sok más magyar pedagógus véleménye szerint is - azzal a téves javaslattal, jobban mondva igénnyel álltak elő, hogy a magyar irodalom óráin a tanárok ne csupán az adott irodalmi művet ismertessék, hanem a témához kapcsolódó zeneművet és képzőművészeti alkotást is. Maga az elgondolás nem is volt rossz. Érződött belőle, hogy az oktatásügyi szervek - eső után köpönyeg - rádöbbentek, hogy a gimnáziumok abszolvenseinek esztétikai, zenei és képzőművészeti képzettsége szinte a nullával egyenlő, s ezt a kétségtelenül nagy hiányosságot az irodalomoktatás rovására igyekeztek - kényszermegoldásként - úgyahogy megszüntetni. Az irodalomoktatás eme módja napjainkban aktualitását veszítette, hiszen a gimnáziumok új tantervében már szerepel az esztétikai nevelés és a művészettörténet is. A tankönyvekre visszatérve: a jó felkészültségű tanárok persze érezték, hogy a „szemelvényesdi" dacára az irodalomoktatást műközpontúvá kell tenni, tehát a diákoknak nem csupán az irodalmi művek egy-egy kiragadott részével, hanem az egész művel meg kell ismerkedniük. A szükséges irodalmi művek azonban az iskolai könyvtárakban vagy egyáltalán nem voltak meg, vagy pedig csak néhány példány volt belőlük. Minden diák tehát nem olvashatta el az adott műveket. így született meg a kényszermegoldás: az a 2-3 diák, akik az egész művet elolvasták, írásbeli beszámolót készítettek, s azt az egész osztálynak felolvasták. A szándék feltétlenül jó volt: mentsük a menthetőt. Ennek a módszernek azonban egy óriási hibája volt: az irodalmi műről nem ismertetést kell meghallgatni, hanem el kell olvasni magát a művet! Az efféle beszámolók - amennyiben igényesen voltak elkészítve - felkeltették ugyan az irodalmi mű iránti érdeklődést, az olvasás „gyönyörét" azonban semmiképpen nem .pótolták. Sok gondot okoztak az elmúlt évtizedekben az úgynevezett kötelező olvasmányok is. A kötelező elolvasásra kijelölt könyvek jegyzékét minden egyes évfolyam számára a tanterv írta elő. Ezek általában az adott évfolyamban tanított írók alapvető művei voltak. Köztudott, hogy az ember azt csinálja a legkevésbé szívesen, ami kötelező. Pedagógusok és pszichológusok tucatjai nyilatkoztak tehát a legkülönfélébb fórumokon a kötelező olvasmányok ellen. Volt itt még egy bökkenő. Számos pedagógus úgy ellenőrizte a kötelező olvasmányok elolvasását, hogy az elolvasott könyvek tartalmát a diákoknak az „olvasónaplóba" kellett leírni. Időről időre aztán beszedték és aláírták ezeket az „olvasónaplókat". Néha esetleg 1-2 diák fel is olvasta, mit is írt. Felületes volt ez az ellenőrzés? Igen. A tanárnak viszont több ideje, sok más elfoglaltsága mellett, nem volt az ellenőrzésre. Az „olvasónapló" tehát haszontalan munkát jelentett diáknak, tanárnak egyaránt! Minden diák persze el sem olvasta a könyvet, igen gyakran egymástól másolták le a soha el nem olvasott könyvek felületesen rögzített, tartalmát. A kötelező olvasmányok tehát inkább elvették, mint meghozták a diákok olvasási kedvét. T

ekintettel arra, hogy a nemzeti kultúránkról szerzett ismeretek nem lehetnek teljesek a magyar irodalom legkimagaslóbb műveinek ismerete nélkül, a jövőben meg kell reformálnunk a magyar irodalom oktatását is. Olyan tantervre és tankönyvekre lesz szükség, melyek mindennemű ideológiai korlátozások nélkül a magyar irodalom fejlődését a maga teljes kontinuitásában fogják bemutatni a kiemelkedő irodalmi művek sokoldalú elemzésének és a műközpontúság módszerének segítségével, hogy az irodalom mint az egyetemes magyar kultúra elválaszthatatlan része rögződjék a diákok tudatában. Magától értetődő, hogy a tankönyvek (költemények vagy rövidebb elbeszélések kivételével) teljes irodalmi műveket nem tartalmazhatnak, a kiválasztott szemelvénynek azonban olyan jellegűeknek kell lenniük, melyek összefüggnek a cselekmény vezérfonalával, s képesek felkelteni a diákok érdeklődését az egész mű iránt. A müközpontú irodalomoktatás nem tartja kívánatosnak az írásbeli beszámolókat az egyes irodalmi művekről. A mű esztétikai, etikai értékeit, nyelvezetét, tartalmának főbb mozzanatait, s a legérdekesebb epizódokat szóbeli és kollektív elemzés formájában kell megtárgyalni a tanítási óra keretében, az összes diák bevonásával hogy a tanár meggyőződhessék arról, a művet minden egyes diák elolvasta, s képes a művet, annak főhőseit a magyar, esetleg a világirodalom hasonló műveivel, főhőseivel összehasonlítani. Az összes kínálkozó lehetőség realizálása természetesen a tananyag terjedelme és a tanítási óra időbeni megkötöttsége miatt nem lehetséges. Az irodalom iránt érdeklődést tanúsító diákok számára kívánatos lenne tehát irodalmi és olvasóköröket létesíteni. Ilyenek régebben is sikeresen működtek számos középiskolában. Ezek' a körök akkor végezhetnek sikeres munkát, ha a kör működési tervének kidolgozásakor a tanár összhangba hozza az irodalmi órák tananyagát a kör foglalkozásaival. lefejezésül szeretnék figyelmeztetni egy el nem hanyagolható tényre. A magyar irodalom oktatása részét képezi a magyar nyelv és irodalom elnevezésű tantárgynak. A magyar irodalom óráit, az irodalmi művekről folytatott kollektív beszélgetéseket a helyes és szép magyar beszéd megtanításának hatékony eszközeivé kell tenni! A magyar irodalom óráin is érezniük kell diákjainknak, hogy anyanyelvük a legnagyobb kincsük, melyet őrizniük és ápolniuk kell. SÁGI TÓTH TIBOR B' Holnap - kérdőjelekkel Talpon maradnak-e a vidéki üzemek? Bizonytalanság. Legrövidebben talán így jellemezhető a gazdasági szférában eluralkodó hangulat. Ki az életszínvonalért aggódik, ki a jövőt félti, de a legtöbben csupán a munkájukat szeretnék megtartani. S hogy aggódnak, nem csodálható, hiszen a munkanélküliség várható szintjét jósolgatva senki sem marad meg tippjével az alacsony számoknál. A munkanélküliség, ami eddig csak máshol fordulhatott elő, mert eddig nálunk sikerült - költségeket nem kímélve - a gyárkapu mögött tartani, most kiözönlik az utcára. A nagyobb városok, ipari központok lakói talán kevésbé aggódnak, hiszen ahol sok az üzem, sok a lakos, biztosan akad majd valami munka a felfuttatandó szolgáltatásokban. Sok helyen azonban egy-egy nagy gyár fióküzeme adja az egyetlen munkaalkalmat, a lakosság, főleg a nők számára. Ezekben az üzemecskékben bizonytalanabb a jövő, mert alakításába eddig sem nagyon volt, és lehet, hogy a valóságban még ezután sem lesz beleszólásuk. A Dunaszerdahelyi járásban hajszálpontosan ugyanazt a választ kaptam az első kérdésemre két igazgatótól. A várkonyi Elektrosvitben és a nagymegyeri Teslában is azzal fogadtak, hogy jobb lett volna hogyha csak egy hónap múlva jövök, mert akkor - talán - már többet mondhatnának mint most. - Október elsejétől állami részvénytársasággá alakul át a vállalatunk és nekünk is önálló egységként kell működnünk - kezdi Jozef Ráchela a várkonyi Elektrosvit igazgatója a legnagyobb újdonsággal - de hogy hogyan és miként fog ez működni arról nem sokat tudok még mondani, mert ilyen tapasztalataink még egyáltalán nincsenek. Aztán elmondja még hogy eddig, nem volt módjuk sokat tenni az a üzem jövőjének alakításában, mivel nem voltak partnerek semmiféle tárgyaláson. Ehhez a jogi feltételek (meg a saját bankszámla) csak az önállósodás után teremtödnek meg. Eddig mindig az,és úgy történt ahogyan a vállalatvezetöseg döntött, noha az igazgató is elismeri, hogy általában kikérték és meghallgatták az ő véleményüket is. Hogy várhatók-e az új feltételek között elbocsájtások? Inkább még 10-15 munkásra szükségük is lenne, mert nagyon feszített a tervük, s ha keresni akarnak akkor teljesíteni kell. Sajnos akik jönnek legtöbbször hamar tovább is mennek -szólt közbe Csikász László a termelési részleg vezetője - mert itt a szalag mellett bizony iparkodni kell, ha valaki keresni akar. Kell egy kis idő amíg a kezdő olyan ügyes lesz, hogy tisztességes normát tud teljesíteni. Meg aztán szabad szombat sincs minden héten, mert az év eleji lemaradást csak úgy lehet behozni, ha szombaton is bejövünk. Bent járva a szalagnál és a gépeknél magam sem tapasztaltam ŕ „a szalag mellett bizony iparkodni kell" (Méry Gábor felvételei) pánikhangulatot, bizonytalanságot. A lámpák amiket gyártanak eladhatók s még raktárba sem nagyon kerül be a késztermék, már viszi is a megrendelő. Persze azért itt sincs virággal felszórva a jövőbe vezető út, figyelmeztet az igazgató és az egyetlen dolog amire biztosan számíthatnak ezután is, az az emberek doigossága. Ha ez nem lesz akkor semmilyen gazdasági bűvészkedés, üzleti fogás nem segíthet rajtuk. Tetszik nekem ez a vezetési filozófia. Teljesen más helyzetet teremt a vállalati szintű bizonytalanság a nagymegyeri Teslában. Itt is várható a privatizálás csak éppen nem tudni mikor, hogyan ós kit érint majd. A pozsonyi vállalatvezetés már kidolgozott ugyan erre egy stratégiát, Kálmán István: „... munkát kell adni az embereknek..." csak éppen a szakszervezet azt leszavazta. Nem csoda hiszen ez a privatizálási terv tömeges elbocsátásokkal kezdődött volna, s ebbe egy magára valamit is adó szakszervezet nem megy bele. A vállalat vezetőségének tehát most olyan gondjai vannak, hogy nemcsak a megyeri üzemről de még az egész szórakoztató elektronikai vállalatóriásról sem tud jövőbe mutatót mondani. - Egyelőre gyártjuk a rádióinkat és a szerződések alapján úgy néz ki, hogy a jövő évben is elviszik majd tőlünk. De hát ki tud ma biztosat mondani? - sóhajt fel Kálmán István igazgató. - A legrosszabb hogy önálló lépéseket sem nagyon tehetünk hiszen amíg a privatizálási hullám végig nem vonul a gazdaságon senki sem igér semmit. Érdeklődünk de minden potenciális partnerünknél hasonló a helyzet. Még külföldről is akad jelentkező aki együttműködne velünk, de végeredményben, ha komoly is lenne a szándéka, csak olyannal ül le tárgyalni akinek jogköre is van a szerződés betartásához. S máris ott vagyunk ahonnan elindultunk a privatizálásnál. Az emberek véleménye különböző és ezt nyíltan ki is mondják. Sokan nem is értenek egyet az igazgató optimizmusával (vagy inkább csak bizakodásával). Türelmetlenek és azonnali lépéseket sürgetnének. De merre, ha ma még nem biztos, hogy milyen lesz a szabály holnap. A tét nem kicsi: 450 ember munkája, szociális biztonsága. Az igazgató ezt tartja az elsőrendű szempontnak. Az embereknek ezután is munkát kell adni majd. Még nem biztos hogy kinek fognak gyártani, s az sem hogy mit, de munkának lennie kell. Őszintén szólva nem irigylem a helyzetét. Egy csődtömeggel küszködő nagyvállalat kisüzemének vezetőjeként gyözögetni az embereket arról, hogy ezután is szükség lesz a munkájukra. Eljövet nézem a műszak után elárvult szerelőszalagot, amelyet talán ezerszer is megátkoztak már a mellette dolgozó lányok és asszonyok, s amelytől most esetleg mégis úgy mennek el minden nap, hogy remélik reggel újra itt lehetnek. SZÉNÁSI GYÖRGY