Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-02 / 231. szám, kedd

Nem könnyű misszió Beszélgetés BOROS JENŐVEL, a Magyar Köztársaság új pozsonyi fökonzulával Néhány napja foglalta el állomáshelyét Boros Jenő, a Magyar Köztársaság új pozsonyi fökonzulja. Neve nem ismeretlen {lazánkban, hiszen barátai, személyes ismerősei élnek Pozsonyban, Prágában és más városainkban, mégis fontosnak tartjuk, hogy olvasóink is megismerkedjenek a magyar diplomatával. A beszélgetést a Národná obrodával együtt közöljük. • Főkonzul úr, először arra kérem, röviden idézze föl eddigi életpályáját. - Másfél évtizeddel ezelőtt végeztem a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán, jeles diplomával. A Külügyminisztérium csehMéry Gábor felvétele szlovák referantúrájára kerültem, majd 1976-ban helyeztek ki külügyi szolgálatba prágai nagykövetségünkre, ahol különböző beosztások után sajtóattasé lettem. A Prágában eltöltött évek kiváló gyakorlati, szakmai iskolát jelentettek számomra. Az angol, a német és az orosz nyelv mellé megtanultam csehül, majd 1984-től miután Pozsonyban konzuli feladatkörrel bíztak meg, szlovákul is. Szlovákia fővárosában a főkonzul helyetteseként lényegében együttműködésünk minden területével foglalkoztam. Nem volt könnyű szolgálat, hiszen Magyarországon már beindult egyfajta liberalizálódási folyamat, amelyre az itteni, már letűnt politikai rezsim képviselői aggodalommal, gyanakvással, egyesek kimondott ellenszenvvel néztek. Mégis, fóleg az európai értékrendben gondolkodó értelmiségiek, de más tisztességes állampolgárok révén egyre közelebb került hozzá Csehszlovákia, és családomhoz is, hiszen két gyermekünk Prágában, egy pedig Pozsonyban született. Pozsonyból két éve kerültem vissza a Külügyminisztériumba, néhány hete még úgy volt, hogy a Stuttgartban megnyíló Magyar Intézet igazgató-helyettese leszek, ám aztán - nem titkolom, jómagam és családom nagy örömére - pozsonyi főkonzulnak neveztek ki. A döntésben szakmai kritériumok és eddigi gyakorlati ismereteim voltak a meghatározók, ahogy közölték vélem. • Diplomataként milyen tulajdonságokat és értékrendet tart meghatározónak ebben a hivatásban? - A széles körű nyilvánosság gyakran csak a külső csillogást, a különböző fogadásokat tartja számon, holott a diplomáciai szolgálat nehéz szakma, ahol önfeláldozás és hivatásszeretet nélkül aligha boldogulhat bárki. Én úgy tartom, a munkaidő kihelyezéstől a visszahívásig tart, gyakran nincsenek hétvégek és ünnepnapok sem, • Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy történelmi időkben nevezték ki pozsonyi fókonzulnak. Milyen célokkal érkezett Szlovákia fővárosába? - Olyan időszakban kezdek munkálkodni, amikor mindkét országban döntő lépéseket tettek a pártállam struktúráinak, maradványainak lebontásában, a gyökeres rendszerváltás érdekében. Az én célom a magam szerény eszközeivel hozzájárulni a két ország, elsősorban Szlovákia és Magyarország közötti történelmi és emocionális görcsök, nézeteltérések feloldásához az őszinte párbeszéd, a kölcsönös kompromisszum és bizalom szellemében. Az elmúlt negyven év e téren is súlyos károkat okozott, hangzatosan uc/yan internacionalizmust hirdetett, ám csaknem minden problémát a szőnyeg alá söpört. Hadd említsek meg csupán egyetlen elszomorító példát a sok közül. Barátságról papoltunk, ugyanakkor negyven év alatt egyetlen rangos szlovák-magyar nagyszótár sem jelent meg. Máig a legteljesebb a Hvozdík-féle nagyszótár, amely hatvan évvel ezelőtt látott napvilágot. Ma nem csupán az új helyzetből adódó gondok, hanem a régen lappangó feszültségek, nézeteltérések is felszínre kerülnek. Mégsem vagyok borúlátó. Több mint ezer.éve élünk sorsközösségben. A jó szomszédság, az együttműködés a szlovák és a magyar nép alapvető érdeke. Magyarország, ahogy azt Antall József miniszterelnök úr is többször hangsúlyozta, elismeri a párizsi békeszerződés érvényességét, a mai határokat történelmi tényként kezeli és elfogadja a helsinki Záróokmányba foglaltakat. Külpolitikájában meghatározó szerepe van a szomszédos országokkal való barátságnak és együttműködésnek. Úgy vélem, hogy türelmes, aprómunkával, a gazdasági együttműködés bővítésével is előbbre juthatunk. Példaként a német-francia megbékélést említhetem, örömmel állapítottam meg, hogy a szlovák politikai élet vezető képviselői is készek a párbeszédre, kapcsolataink fokozatos bővítésére, bár ehhez még ugyan sok kérdést kell tisztáznunk, amihez Mikloško és Mečiar úr hamarosan sorra kerülő magyarországi látogatása is hozzá fog járulni. • A két ország kapcsolatában neuralgikus pontnak számít a nemzeti kisebbségek, elsősorban a magyarországi szlovákok helyzete. Mi erről a véleménye? - Úgy vélem, minden kérdésről őszintén kell beszélni. A már említett, ebben a kérdésben is ránk kényszerített „internacionalista politika" egyszerűen nem vett tudomást a külföldön élő nemzetiségekről. A mai magyar kormány e téren is nehéz örökséget vett át. A két országban élő nemzetiségiek történelmi kialakulása nem azonos, sok az egyéb lényeges különbség is. Ez a tény azonban nem csorbíthatja a nemzeti kisebbségek jogait. A mai magyar kormány őszintén törekszik a magyarországi szlovákok hathatósabb támogatására. Politikánk lényege az, hogy a két országban élő nemzetiségek legyenek hazájuk hű, tevékeny és egyenjogú polgárai, az állam teremtsen számukra minél kedvezőbb feltételeket anyanyelvi művelődésükhöz, identitástudatuk, nemzeti kultúrájuk és az anyanemzettel való kapcsolatok ápolásához. Kormányunk jelentős mértékben bővíteni kívánja a magyarországi szlovák nemzetiségi oktatási hálózatot, szeretnénk, ha Békéscsabán vagy máshol mielőbb szlovák kulturális központ létesülne, ha a szlovákok lakta területen erősítőállomások révén mindenhol fogható lenne a pozsonyi tévé adása. E céljaink eléréséhez várjuk a szlovák állami szervek és az értelmiségiek segítségét. Magyar részről kezdeményeztük egy Kassán működő konzuli hivatal felállítását is. Remélem, hogy az évek óta húzódó pozsonyi Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központ építése is még az idén megkezdődhet. Véleményem szerint a kölcsönös bizalomra épülő nemzetiségi politika erősítheti a két ország kapcsolatát, s a határok Közép-Európában is minden ember, minden humánus eszme számára fokozatosan átjárhatóvá válnak. Meggyőződésem, hogy a két szomszédos ország csakis ilyen tisztességes, a pozitív diszkrimináció elveire épülő nemzetiségi politikával foglalhatja el ismét az őket megillető helyet az európai népek, országok közösségében. • Főkonzul úr, köszönöm a beszélgetést. SZILVÁSSY JÓZSEF Klubból kamara FORMÁLÓDIK A MEZŐGAZDASÁGI ÉS ÉLELMISZER-IPARI EGYSÉG Változnak az idők, változnak a gondok. A pártállam direktív tervutasításos irányítási rendszerében a mezőgazdasági üzemek elnökeinek, igazgatóinak legnagyobb gondja az volt, hogy megtartsák a fentről jövő utasításokat. Olyan növényféléket és akkora területen vessenek, ahogy előírták, és az istállókban ne legyen se több se kevesebb állat a „nagykönyvben" lefektetett adatoknál. Ma mindez „belügy". Az üzem maga választja meg, mit és mekkora területen termel, és az állatállományt is a saját feltételeihez méretezi. Ha akarja (és tudja), termékeit közvetlenül értékesítheti, és - amint arra a marhahús már példa - a feldolgozó vagy kereskedelmi szervezetekkel a kereslet-kínálat szerint ármódosításokra is adott a lehetőség. - Mindez teljesen új „életformát" követel - mondta Jozef Balogh mérnök, a Komjaticei Efsz elnöke. - Ha korábban problémám volt, bementem a járási pártbizottságra, ahol megmondták, mit kell vagy lehet tenni, esetleg a feldolgozó vagy felvásárló üzemmel is tárgyaltak helyettünk. Most ilyesmi nincs, a problémáinkat magunknak kell megoldanunk, -mégpedig lehetőleg rugalmasan. E felismerés eredményeként alakult meg a járásban még augusztus elején a, földműves-szövetkezetek elnökeit és az állami gazdaságok igazgatóit tömörítő érdekvédelmi klub. Egységes eljárási módot dolgoztak ki a földigénylők ügyeinek intézésére, összefogtak a zöldség értékesítésében, és a tagoknak nyújtott szolgáltatásokat is közösen fejlesztik. A tagok részére saját vágásból tőkehúst árusítanak, e hetekben pedig a burgonya szállításában működnek együtt, hogy üzemeik dolgozói a téli időszakra megfelelő mennyiségű burgonyát tárolhassanak. A klub eddigi legrugalmasabb tette a marhahús árának átmeneti leszállítása volt. Közös asztalhoz ültette a termelőket, feldolgozókat és értékesítőket, s a tanácskozás eredményeként Szlovákiában ebben a járásban kezdték elsőként olcsóbban árusítani a marhahúst. - E példa egyben azt is bizonyítja, hogy esetenként a termelők összefogása kevés lehet, a felmerülő problémák megoldásához szélesebb körű megegyezésre van szükség. Ezért is határoztuk el még augusztus végén, hogy a járásban megalakítjuk a járási mezőgazdasági kamarát. Szeretnénk elérni, hogy ennek minden olyan üzem, vállalat, kereskedelmi és érdekvédelmi szervezet, szövetség és társulás, egyéni vállalkozó és magángazda a tagja legyen, amelynek s akinek a mezőgazdasághoz vagy az élelmiszeriparhoz valami köze van - hangsúlyozta Jozef Balogh mérnök. A járási mezőgazdasági kamara október végén alakul meg. Addig kidolgozzák az alapszabályzatot és a szervezeti rendszert, majd ezt kiegészítik a szlovákiai, illetve az országos mezőgazdasági kamara ha

ľ sonló dokumentumainak vonatkozó alapelveivel. A szervezési feladatokat a Földműves-szövetkezeti Szövetség járási bizottsága vállalta, de ez - amint azt Jozef Ozorák mérnök, a bizottság titkára is hangsúlyozta - nem jelent semmiféle prioritást. -A kamara keretében tömörülő vállalatok, üzemek, szervezetek, szövetségek és társulások - beleértve természetesen a magángazdákat és az egyéni vállalkozókat képviselő szervezeteket is - egyenjogúak lesznek. A belépésre mindenkit felkérünk, de a társulás senki számára nem kötelező. A kamara, tagjainak érdekeivel összhangban, megoldásokat keres majd a járásban felmerülő mezőgazdasági és élelmiszer-ipari jellegű problémákra, állást foglal a központi rendeletekkel kapcsolatosan, és széles körű gazdasági, kereskedelmi, jogi, műszaki és fejlesztési, valamint prognosztikai jellegű tanácsadói szolgáltatásokat fog nyújtani. Ismerve a termelők, felvásárlók, feldolgozók és értékesítők között felfelbukkanó ellentéteket, érdekelt, vajon elképzelhető-e, hogy a jövőben mindezek a vállalatok és szervezetek szorosan együttműködjenek? Beszélgetőtársaim szerint igen. A termelők, felvásárlók, feldolgozók és kereskedők egymásra vannak utalva. Egyik a másik nélkül aligha tud létezni. A direktív tervutasításos irányítás végleg a múlté, együttműködésüket önmaguknak kell megalapozniuk, mégpedig érdekeik kölcsönös tiszteletben tartásával. A járási mezőgazdasági kamara ezt az összhangot lesz elhivatott megteremteni. Megalakulásával egy erős, az állami szervekkel eredményesen opponáló egység jön létre. EGRI FERENC H

allgatni pedig arany, sőt, felettébb bölcs előrelátásról tanúskodó magatartás. Mívelik is sokan, nyilván olyan meggondolásból, hogy nem kívánnak leereszkedni a napi politika békaszintjére. Lelkük rajta. Megértem én az elefántcsonttoronyban gunnyasztókat is, s nem vetek a szemükre gőgöt, kivagyiságot, netán gyávaságot, hisz sejthető, nem erről van szó. A szó erejével, a művészi tisztánlátás nyűgével és egy rendszer bélyegeivel-billogaival szorultak oda, ahol most hallgatnak, hümmögnek, és csodálkoznak a magamfajtán, aki beállt „szecskát vágni", a politika aranyborjának jászlába, amely bizony válogatatlanul nyel mindent. Aki ezt műveli, tudja, nem nagy dicsőség megmorogni a populista hőzöngök naprakész köpködéseit, meggondolatlan vagdalózásait, sőt, elég fárasztó dolog. Résen kell lenni, nehogy rásüssék az emberre (mint ahogyan az már megtörtént), hogy „átment nemzetibe", vagy (szintén előfordult), hogy „elárulta a fajtáját", hogy a többi szélsőséget ne is említsem. Vágom a fát hűvös halomba - mondogatom reggelente, a pokolba kívánva az egészet, mert favágás ez a javából; mennyivel egyszerűbb és kényelmesebb lenne felülni a kehes pegazus hátára, s az idő áradó, nagy folyamában gázolni, hagyni a tökmagjankókat és erősjánosokat, hadd tekergessék egymás nyakát egymás örömére, hisz az idő úgysem nekik dolgozik. Csakhát - s ez az első számú mentségem, amit a bölcsen hallgatók előtt felhozhatok -, mindig is úgy tűnt, hogy az idő a felkent eszméknek, a humanistáknak, s nem a felheccelt, félrevezetett tömegnek dolgozik. A történelem kis és nagy holocaustjai igazolták, hogy az ügyesen és nagy rafinériával rázott füstölők és tömjénfelhők által elbódított agyú tömeg mindig akkor ébredt fel, amikor késő volt. Amikor már javában állt a bál, s zuhogtak az ütések válogatatlanul. S ami a legszomorúbb: a legtisztább gondolatoktól tündöklő fők is bevagoníroztattak, lenyakaztattak, vagy egyszerűen ki lettek parancsolva cipőikből a jeges Duna-parton. Ha van olyan fogalom, hogy „történelemérzékenység", akkor mi, elmondhatjuk magunkról, hogy ez a képtelenség a génjeinkbe ivódott, hogy már zigóta vagy morula állapotunkban is készülődik bennünk az a megmorognivaló politikai szenzibilitás, ami oly érthetetlen mások számára. Nekik nyilván más a történelmi tapasztalatuk, más és más üzenetet kaptak elődeiktől, generációkon keresztül. A nagy népi közösségről, a nemzetek baráti kézfogásáról szőtt álmok, mifelénk egyelőre, úgy tűnnek, fantomok. Ugyancsak a történelem igazolta, hogy a szomszéd népek sokkal inkább ellenlábasai voltak egymásnak, _ mint jószomszédai. De lássunk csodát: a franciák és a németek csak hátrébb húzták az agarakat, s lehet ugyan, hogy a The Guardian lefitymáló hangnemben írt épp a minap a Pentagonálé olasz érdekeltségéről, azért nem digózza le őket, s nem hiszem, hogy Londonban rászólnának egy olaszra, beszéljen angolul. Talán sarkítottam, hisz az azúri égbolt kissé távolabb esik a ködös Albiontól, mint teszem azt Kassa Miskolctól, ám a történelmi analógiákban és földrajzi kitekintésekben éppen a pozitív példa lehet a vonzó számunkra is. Nekünk, akik itt a Kárpátmedencében az apró lépések csámpás bakancspolitikájával próbálunk egymás mellett (és olykor egymás ellenére) jussolni a másikéból, igenis, meg kell morognunk minden ajtócsikordulást, amelyről sejtjük, hogy a benyomakodó, szőnyeget összerondító bakancs ajtórésbe dugása kívánja követni. Vagy lojálisnak tűnő papucs. Mert, kérdem én, hogyan tapsoljak leglojálisabb szlovák pártunk nyelvtörvényben tett engedékenységének, ha apró lépésekkel hátrálva enged a zavarosban halószó politikai erők által felhergelt tömeg nyomásának? Ha az egyedül helyes, elvi politika szemmel láthatóan elvékonyodik a voksok kedvéért? Vagy engedtessék megkérdőjeleznem az olyan lojalitás hitelét, amelyet „majdnem egyetemi városunk" magyar tollforgatója demonstrált a közelmúltban, aki felháborodott szlovák polgártársa mellé odaült együttéhségsztrájkolni - himnusz ügyben. Hadd ne fejtsem ki, ki lehetett volna az ügyben valóban lojális, s miért szomorú számomra az eset. Vagy nem megdohognivaló-e a kormány napilapjának egyik pártunk vezetőjével készített interjúja, amely ugyan tisztességes szándékkal készült, ám a beszélgetés elején odakent mondat: Várjuk az olvasók reagálásait - valami másról is árulkodik? Ezen a ponton, üljünk bár elefántcsonttoronyban, vagy a torony tövében, az árokparton, valóban elgondolkoztató, van-e helye a dohogásnak, vagy hagyjuk az egészet a fenébe? A jelekből jelenségek lesznek, a szándékból akarat, s többek közt ezért elkerülhetetlen az odafigyelés. Mert míg képviselőinktől elsősorban azt várja el az ember, hogy ne egyedi esetek kapcsán interpelláljanak, ne kirívó igazságtalanságok egymás fejére olvasásával törődjenek, hanem az azokat a jövőben kizáró és hatástalanító törvények kimunkálását szorgalmazzák, addig a sajtónak igenis feladata a Nyugtalanító jelenségekkel foglalkozni. Miroslav Kusý professzornak sem esett le a korona a fejéről, amiért a közelmúltban elejtett egy-két gondolatot a nacionalista hőzöngök címére. V Közszolgálat? Apró pénzre váltott tehetség? Nevezzük, aminek akarjuk. Ám felettébb érthetetlen számomra, amikor egyik jeles költőnk a fordulat kellős közepén, a nyomorúságos viszonyainkat végre megváltoztató gyengéd forradalom jégzajlásában is azzal volt elfoglalva, hogy nem védtük meg az őt ért támadásoktól, hogy nem foglalkozunk veretes költészetével, amelyen csorba esett egy-két kritikus hang által. Most mással vagyunk elfoglalva, jeleztük, s művészi szava hitelével talán ő is letehetné a garast a köz érdekében. J

ómagam, valószínűleg, nem tudnék megülni egy toronyban, mint ahogyan elképzelhető, hogy politikai érzékem is egy csecsemőével azonos. Nem erősségem a sakkozás: számomra a paraszt van olyan fontos, mint egy királynő. Ám az ilyen sakkpartik szomorú tanulsága és előrevetülő árnyéka mondatja velem: nem szeretném, ha egyszer kiparancsolnának a cipőmből, anyanyelvemből, s azt sem veszem jónéven, ha arra kényszerítenek, legyek lojális. Én magamtól akarok az lenni. De amíg akadályoznak benne, kénytelen vagyok dohogni. ÚJ SZÚ 4 KÖVESDI KAROLY 1990. X. 2. Dohogni ezüst