Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-16 / 243. szám, kedd

Ilyen lenne a korszerű érettségi? Érdeklődéssel olvastam Tankó. László Már most az érettségire... című, az Új Szó szeptember 21 -i számában közölt cikkét. írásának témája - sajnos - hosszú évek óta időszerű. Az érettségi vizsgák az elmúlt évtizedekben igen kedvezőtlen irányba tértek el mindattól, ami a korszerű érettségi vizsga fogalmával azonos. Magyar nyelvből és irodalomból például az utóbbi években az írásbeli érettségi vizsgák címei öt-hat gépelt soros idézetek voltak egy-egy vezető politikus beszédéből. Az idézetben foglalt „mély értelmű gondolatokat" kellett az érettségiző diákoknak kifejteniük, kommentálniuk. „Betanullak" 2-3 újságcikket (például a békeharcról, a pályaválasztásról és a KGST-ről), s bármi volt is a politikai téma címe, az idézet mondanivalója (pl. az ifjúság szerepe a szocializmus építésében és a SZISZ-munkában), ők a bemagolt újságcikkeket „idomították" a kapott témához, tehát a békeharcról, a pályaválasztásról és a KGSTről írtak. Mi mást tehettek szegény érettségizők? Persze, az igazság kedvéért meg kell mondanunk, hogy irodalmi témákat is választhattak a diákok. Ezek megfogalmazása azonban eleve lehetetlenné tette, hogy írásbeli dolgozatában a diák önmagát adja. Az elmondottak alapján - gondolom - nyilvánvaló, hogy az írásbeli érettségi vizsgán a diák nem bizonyíthatta be, milyen fokon képes értelmes gondolatait, tárgyi tudását anyanyelvén választékosan előadni. Amikor aztán végre az iskolák tantárgybizottságai határozhatták meg az írásbeli érettségi vizsgák témáit, c tanárok és a diákok egyaránt fellélegeztek. Véleményem szerint ezen az úton kell "tovább haladni. Mit szeretne viszont a cikk írójg? „Egyetemesdire" akarja játszatni a középiskolásokat, azáltal, hogy már elnevezésében is egy újabb zagyvaságot javasol: az „érettségi évfolyammunkát". Véleménye szerint a téma lehet bármely tantárgyból (!), terjedelme pedig legyen 8-10 oldal (!) Sírjatok szegény érettségiző diákok! Sírjatok magyar szakos tanárok! A cikk szerzője, ha csak rajta múlik majd, megduplázza számotokra azt a munkát, melyet - a tanárok esetében - eddig is szabadidőtök rovására és mindennemű külön díjazás nélkül csináltatok, hiszen még a 3-4 oldalas írásbeli érettségi dolgozatok javítását is fizetetlen túlórákban (gyakran a késő éjszakai órákban) végeztétek. Ám legjobban a magyar nyelv és irodalom elnevezésű tantárgy sírhat, mert a cikkíró ekkora erőszakot akar tenni rajta. Ez a nagyon is meggondolatlan „érettségi évfolyammunka" rendkívül abszurd javaslat, s azt bizonyítja, hogy a javasló nincs tisztában a magyar nyelvből és irodalomból készülő írásbeli érettségi dolgozatok lényegével, azok céljával és funkciójával. Egyszerűen elképzelni sem tudom ennek a szerencsétlen javaslatnak a realizálását. Magyar nyelvből és irodalomból az írásbeli érettségi vizsgák témáit netán a természettudományi tantárgyakat tanító pedagógusok javasolnák? Ha meg így lenne, miért neveznék ezt írásbeli érettségi vizsgának magyar nyelvből és irodalomból? Vagy arra nincs szükség? Netán annyira konzervatív vagyok, hogy nem értem: ilyen a korszerű érettségi! És a szóbeli érettségi vizsga magyar nyelvből és irodalomból milyen is lenne „Tankó-módra"? Két részből állna: az „évfolyammunka" megvédéséből és egy korszak történelmének, irodalmának és művészetének komplex értékeléséből olyan terjedelemben, hogy az értékelés felölelje mindazt, amit „a fejlődés adott szakaszában magyar, illetve világviszonylatban (!) tudni és ismerni illik" (sic!). Ám mivel „három a magyar igazság", a cikkíró gondol egyet és még egy résszel megtoldja a szóbeli érettségit: kommunikáljon a vizsgázó valamely témáról. Az angolok bölcs mondását, mely szerint „Time is money" (Az idő pénz) általában a szóbeli érettségi vizsgákon is figyelembe veszik, ezért egyegy diák minden tantárgyból összesen 15 percig (!) felel. Nos, ha egy diák képes lesz 15 perc alatt megvédeni mondjuk az atomreaktorok működési elvéről írt magyar (?) írásbeli érettségi dolgozatát, komplex módon értékelni és jellemezni egy adott kor történelmét, irodalmát és művészetét magyar, illetve... - lásd fentebb -, s ezek után még elcseveg (kommunikál) valamilyen hasznos témáról, miközben megcsillogtatja pallérozott anyanyelvi tudását, terjedelmes szókincsét, választékos és szabatos kifejezésmódját, szóval ha minderre képes lesz az érettségiző diák, akkor én leszek az első, aki dísztáviratban fog gratulálni Tankó úrnak. Most már csupán az nem világos a számomra, hogy a szóbeli érettségi vizsgán magyar nyelvből és irodalomból azt kell-e a tanárnak bebizonyítania, hogy a diák a műközpontú irodalomoktatás során jól elsajátította-e az előírt tananyagot és képes-e azt érzelmi és logikai töltésű egyéni meglátásainak hozzáadásával tolmácsolni, vagy pedig a diákot, mint „élő lexikont" bemutatnia? Úgy gondolom hogy a korszerű érettségi vizsgán az előbbi lehetőséget kell előnyben részesíteni. Ez lenne tehát a szóbeli vizsga első része magyar irodalomból. A második rész pedig, amint azt jó három évtizednyi késéssel a cikkíró is érzi, bizony-bizony valamiféle nyelvi szintézis (mondjuk úgy, hogy kommunikálás) lehetne, az eddigi - teljesen értelmetlen - analízisek helyett, mégpedig improvizáció formájában. A vizsgázók tehát előre nem ismernék a „kommunikálás" tárgyát, mert abból - múltbeli tapasztalataim alapján állítom - ismét csak lapos, bemagolt szövegek lennének. Mivel az írásbeli érettségi vizsga helyett valamiféle (könyvekből kimásolt szakdolgozatok írását teljes mértékben képtelenségnek tartom, ebből következik, hogy elfogadhatatlan ennek a szakdolgozatnak szlovák nyelvre lefordított változata is, mint írásbeli érettségi vizsga szlovák nyelvből. Miből gondolja bárki, hogy ez „üdvözítő" dolog lenne? A diákoknak a középiskolákban a szlovák irodalmi nyelvet kell elsajátítaniuk, s ha abból kellő általános nyelvtudást szereznek, magától értetődő, hogy a felsőfokú oktatási intézményekben a szlovák szakterminológia elsajátítása sem fog számukra különösebb nehézséget okozni. Évfolyam-, illetve diplomamunkák készítése az egyetemi és főiskolai hallgatók dolga, e munkák megvédésével együtt. Tény, hogy a gimnáziumok és a szakközépiskolák az egyetemi és főiskolai tanulmányokra készítik fel diákjaikat, ehhez azonban az egyetemi tanulmányi módszereket nem kell átvenniük. Feladatuk az alapos és színvonalas felkészítés a felsőfokú oktatási intézményekben való továbbtanulásra, úgy, hogy az érettségiző diákok ismeretei ne csupán - amint azt a cikkíró írja - 70-80 százalékban feleljenek meg a felvételi vizsgák követelményeinek, hanem 100 százalékban. Ha ez ígyesz - s nagyon kívánatos lenne, rogy így legyen - akkor a felvételi vizsgákat a felsőfokú oktatási intézményekben meg lehet majd szüntetni, ami temérdek pénz, idő és munka megtakarítását jelenthetné. Ebben az esetben a felvételi vizsgákat a szelektálódás, a lemorzsolódás fogja helyettesíteni. Ami az érettségi vizsgák időpontját illeti: Tankó László javaslata ezzel kapcsolatban csábítónak és kedvezőnek látszik. - Megfontolandó azonban, hogy a rendszerváltás óta bevezetett rövid szünidők (félévi, húsvéti stb.) - melyeket egyébként szükségesnek tartok, jól ismerve az iskolai munka, a tanítás és a tanulás testet-lelket kifárasztó jellegét - nemigen tennék lehetővé (már csupán a tananyag terjedelmét tekintve sem) a tanév lörövidítését az alacsonyabb osztályok diákjai számára. Amíg pedig lesznek felvételi vizsgák a felsőfokú oktatási intézményekbe addig az érettségi vizsgákat az eddigi gyakorlat szerint május végén, június elején kell lebonyolítani, hiszen egyes főiskolákon és egyetemeken már június második felében vannak a felvételi vizsgák. SÁGI TÓTH TIBOR Jól megy az üzlet. (Gazdag József felvétele) Aki nem pihent babérjain Minden ízíben kereskedő, mégsem venne boltot Első látásra semmi különös. A vágsellyei Nešpor utcai Jednota élelmiszerbolt épp olyan, mint a többi. A megszokott árukínálattal (és napjaink hiánycikkeivel), a pénztárgépekkel és a bevásárlókocsikkal. Percekre van szükség, hogy észrevegye az ember, a pénztár felé tartók kocsijában olyasmi is van, ami élelmiszerboltjainkban szokatlan. És nemcsak október derekán, hanem a zöldségérlelő nyárban is az. A kocsik többségében a liszt, cukor, tej, vaj, péksütemény mellett üde, friss retek, saláta, paprika, paradicsom is látható, amit az erre kijelölt helyen csomagoltan kínálnak a vevőknek. - Ez nálunk természetes és nem a piacgazdaság „találmánya" - mondja Hajdú Mária, a bolt vezetője, s csodálkozik, hogy én ezt meglepőnek találom. - Zöldséget a kertészkedőktől már tavaly, tavalyelőtt, meg azelőtt is vásároltunk. Rendelésünk szerint általában reggel hozzák • az árut, de ha nagyobb a kereslet, akkor délben, esetleg délután is üzenünk, hogy még szükségünk van erre vagy arra. így vevőinknek mindig friss zöldséget kínálunk. - És hogyan fizetnek? - Készpénzzel. Közvetlenül az áru átvétele után. A jélenlegi kiskereskedelmi árnál tizenkét százalékkal kevesebbet. Ez a termelőknek és nekünk is elfogadható arány. - Maguk ezt a tervutasításos rendszerben is így csinálták? - Pontosan. Hiszen senki sem tiltotta meg. Akiben volt üzleti szellem, annak a múltban sem kellett törvényszerűen a babérjain pihennie. Akiben pedig nincs, az most is ölbe ÚJ szú 1990, X. 16. A

molyan szikrázó hangulatú politikai vitába keveredtem a minap. Arról ment a diskurzus, hogy hazánkban ki csinálta a békés, ha úgy tetszik: bársonyos rendszerváltást? Barátaim egy csoportja azt állította, hogy ők, csakiš ők; és hogy esetleg másnak szintén része van a novemberi eseményeket követő fordulatban, arról szó sem lehet... Nos, kis híján negyvenöt éves fejjel most újra azt tapasztalom hát, hogy mennyire furcsa szerzet a hatalom. Hogy még a legőszintébb szándékú reformereket is feledékennyé, könnyen igazságtalanná teszi. Olyaténképpen, mintha csupán a tiszták diktatúrája lenne maga a demokrácia. De kérdem én: egyáltalában ki számít tisztának hazánkban 1990 őszén? Ha csak azok, akik tavaly ilyenkor még csupán maroknyi csoportokat alkotva szervezkedtek s üldözött szamizdat kiadványaikkal ingerelték a régi hatalmat, akkor nagyon kevesen. Ha azok, akiket - akárcsak jómagamat - 1968 után kipenderítettek a pártból, mert Alexander Dubček törekvéseihez igazították saját szándékaikat, akkor sem elegendően. Pláne, ha még közülük is ki kell közösíteni némelyeket, mert egykor jól jött a rájuk való hivatkozás, de ma már nem sikk közösséget vállalni velük. így hát kiket lehet a tiszták közé sorolni? Leszámítva a fentebb említetteket, és persze az óvodásokat. Már ugyanis az elemista, megítélése sem mondható igazán egyértelműnek, hiszen a többségük piros nyakkendősen fújta a betanított szöveget. Vagy melyik tavaly júniusban érettségiző merte megengedni magának, hogy 1968 augusztusáról ne azt fújja, amit belésulykoltak. Okkal és joggal kérdem hát: hol ér véget az ártatlanság kora? Persze, nem voltak könynyű helyzetben a szülők sem, akik ha ki is okosították csemetéiket a sűrűn hallott szemenszedett hazugságokról, egyben zuxq

I is felvilágosították őket, hogy az igazságból Én? Te? Ő? bajuk lehet, arról az otthon négy falán kívül hallgatni kell. Ily módon két nemzedék nőtt fel kettős lélekben és képmutatásban. Joggal tűnődöm hát azon, vajon valamennyien tisztátlanok-e, akiket az önvédelem, a létfenntartás parancsa alakoskodásra kényszerített. őszintén szólva, hazánkban 1968 lelkesedésének elhamvadtával nagyon sokan megkötötték a maguk kis komprimisszumait. Hogy terveztek és építettek, mondjuk, robbantás helyett; hogy tanítottak és tanultak; hogy itthon maradtak és nem szöktek nyugatra. Végül is hol kezdődik hát a tiszta múlt? Szerintem ugyanis - például - a kommunista párt dirigálta szakszervezetnek azért tagja volt szinte mindenki, és ha jutott, elfogadta a beutalót, a béremelést, az elismerést. A szülők, gyermekeik továbbtanulása érdekében, beolvadtak a szocialista brigádokba és a rendkívüli műászakokból meg az ilyen-olyan kötelezettségvállalásokból sem hiányoztak. S vajon beszennyezte-e magát, aki közhivatalt vállalt, ráadásul azt tisztességgel látta el, mert úgy vélte, mégis azzal használ a köznek?... Mindent egybevetve tehát azt hiszem: nem itt kell keresni a tisztaság ismérveit Szerintem sokkal inkább ott, hogy az ember tisztességes maradt-e, megőrizte-e a becsületét abban a világban, amely elsősorban a szemesnek, de méginkább a becstelennek állt. Hqgy a köznapi kompromisszumai belül maradtak-e azon a határon, ahol még a maga tisztességes munkájából élt; vagy éppen a korábbi rendszer cinikus haszonélvezője lett - magától értetődő természetességgel elfogadva a megszerezhető, elsősorban a komcsiknak szánt privilégiumokat. Sietek leszögezni: akik ez utóbbiakat tették, azok védelmében nincs egyetlen szavam! Méltatlan viszont a nálunk most alakulgató demokráciához, hogy azokat is szidjuk, akik maguk kezdeményeztek kisebb-nagyobb lépéseket a jogállamiság és a rendszerváltás felé. A demokráciához ugyanis a történelmi igazságosság a méltó. És az a tolerancia, amely szerint sem a tisztaság, sem a rendszerváltás érdeme nem kisajátítható. A még oly tiszták számára sem. MIKLÓSI PÉTER tett kézzel ül. Nem kell sokat keresgélnie, hogy találjon a kertészkedőket mellőző élelmiszerboltot. - Sőt! Éppen fordítva. De mondja, honnan ez az üzleti szellem? - Belém nevelték. A szakmában eltöltött huszonhárom évből majdnem egy teljes évtizeden át, ahogy mondani szokás, ízig-vérig kereskedő volt a főnököm. Amit a szakma megkövetel, azt ő mind magas fokon tudta. -Ha megszüntetnék a zöldség felvásárlását, megéreznék a fizetésükön? - Nehéz a kérdés. Havi két és félmillió koronás forgalmunkból a kistermelőktől felvásárolt zöldség megközelítően harmincezer koronát •tesz ki. Ilyen tétel a fizetésünkben alig jelent valamit. De ha azt veszem, hogy a friss zöldség ide vonzza a vásárlót, aki mást is vesz, mert a kedvében járunk, mert elégedett, akkor a zöldség része a forgalomban félrevezető összehasonlítási arány. Felajánlja, nézzünk körül a boltban. Házát, lakását sem tudná valaki nagyobb szeretettel bemutatni, mint ő a munkahelyét. így, bár tudom, hogy elméleti a kérdés, azért felteszem. -Ha valaki megvenné a boltot, sajnálná? - Igen, nagyon. Közel másfél évtizede dolgozom itt. - Tehát, ha sor kerülne rá, inkább megvenné? - Nem. Nincs rá pénzem. - Ha ha lenne? - Akkor sem. Illetve pillanatnyilag semmiképp - változtat álláspontján, és magyarázatot is fűz hozzá. - A munka vonz, de ugyanakkor tudom, mit jelent, ha bővíteni akarom a választékot. Előbb végigtelefonálom Szlovákia és a cseh országrészek számos nagy raktárát. Ha valahol nagy nehezen felkínálnak árut, akkor folytatom a könyörgést a termelőknél, hogy adjanak olyan terméket, amiért az illetékes nagyraktárban szóba állnak velem. Ha mindezt végigcsináltam és meghoztuk az árut, már „csak" két gondom van. Az egyik, hogy hova tegyük, mert olyan kicsi a raktárunk. A másik pedig, hogy a polcokra kirakottból az egyre intenzívebben dolgozó szarkák csak annyit lopjanak el, amennyi még belefér a veszteségbe. A privatizáció önmagában ezeket a problémákat nem oldja meg. Mielőtt elköszönnénk egymástól, még megmutatja a paprikát, amit percekkel ezelőtt vettek át az egyik kistermelőtől. A friss zöldség szinte mosolyog a vásárlóra, így a kocsik többségébe az egyéb ám mellé egyegy paprikával megrakott zacskó ís kerül. -Látja, ilyenkor örül az ember. Ha olyan árut kínál, amivel a vásárló elégedett. „Olaj, gyufa nincs?! - jut el a fülünkig egy méltatlankodó hang. A bolt vezetője láthatóan elkomorodik, s úgy érzem, mintha halk viszontlátásában napjaink gondjai és bizonytalanságai is benne lennének. EGRI FERENC