Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-16 / 243. szám, kedd

Európa vagy a balkanizálódás felé? GONDOLATOK A NYELVTÖRVÉNYTERVEZETRÖL A csehszlovákiai magyarságot érdeklik, inkább aggasztják a nyelvtörvénytervezettel kapcsolatos fejlemények, amelyeket nem ritkán szélsőséges indulatok és különböző politikai manipulációk árnyékolnak be. Mélyen átérezzük, hogy ezekben a hetekben nemcsak anyanyelvünkről, hanem további sorsunkról is döntenek. A mi alapvető erkölcsi feladatunk ezúttal is az európai értékrenden alapuló és a csehszlovákiai magyarság emberi és kollektív jogait szem előtt tartó állásfoglalás és a hiteles tájékoztatás. Ezeknek az elvárásoknak eleget téve közöljük három folytatásban az egyik kiváló magyar szakember tanulmányát. Átélve az elmúlt hetek eseményeit arra az elhatározásra jutottam, hogy ismét tollat fogok, mint azt 1968-ban tettem. Meg kell szólalnom népem érdekében. A szlovákiai magyarság szénája megint rosszul áll, korlátozni akarják nyelvének használatát. A veszély már egészen közel jár, hisz a szlovákiai parlamentben arra készülnek, hogy rövidesen törvényt fogadnak el a szlovák nyelvnek államnyelvvé, illetve hivatalos nyelvvé nyilvánításáról. Ezért rövid áttekintést szeretnék adni magukról a törvényjavaslatokról, és felhívni a figyelmet a bennük rejlő veszélyekre. Áttanulmányozásuk után olyan vélemény alakult ki bennem, hogy ha ebben a formában bármelyiket is fogadná el a Szlovák Nemzeti Tanács, á szlovákiai magyarság ismét kiszorul a közéletből, s a magyar nyelv ismét a lakásokba szorul vissza. Ez év augusztusában két törvényjavaslatot nyújtottak be szokatlan módon a Szlovák Nemzeti Tanács képviselői. Tehát nem a kormány, amint az szakszerű előkészítés után általában történni szokott. Egy öttagú és egy héttagú csoport. Az egyik képviselői csoport azt szeretné elérni, hogy a törvényhozó testület államnyelvvé nyilvánítsa a szlovák nyelvet, a másik pedig hivatalos nyelv bevezetésére tett javaslatot. AZ „ÖTÖK" TÖRVÉNYJAVASLATA Nemzetiségi szempontból az előbbi radikálisabb és veszélyesebb. Lényegében a Matica slovenská ez év júniusában közzétett törvénytervezete. A képviselők alkotmánytörvény javaslataként terjesztették elő, és a szlovák nyelvnek mint államnyelvnek a jogállásáról szól. Előbb tekintsük át ezt az „ötök" javaslatát: összesen hét szakaszból áll. Vegyük sorra azokat, amelyek közvetlen összefüggésben állnak a nyelvhasználattal. Az 1. paragrafusa így hangzik: „A szlovák nyelv az egyedüli államnyelv, amely a Szlovák Köztársaság egész területén használatos hivatalos és nyilvános érintkezésben." Mit jelent alapjában véve ez a mondat? Erre a kérdésre a választ a 2. paragrafus összesen négy, rövidebbhosszabb bekezdésbe foglalt rendelkezései adják meg. Ezek hevenyészett fordításban így hangzanak: - „(1) Minden állami és önkormányzati szerv, társadalmi, politikai és gazdasági szerv és szervezet, intézmény, testület és ezek tagszervezete (a továbbiakban csak „szervek és szervezetek") a tárgyalásokat és egész ügyvitelüket államnyelven vezetik. Az államnyelvet használják egymásközti és a polgárokkal való kapcsolatukban is. (2) A szervek és a szervezetek jogszabályait, határozatait és más okiratait államnyelven teszik közzé. (3) Az államnyelv ismerete szóban és írásban előfeltétele tisztségek betöltésének minden szervben és szervezetben. (4) A nemzetiségi kulturális és társadalmi társulások és egyesületek államnyelven vezetik ügyvitelüket a szervek és a szervezetek s a polgárok viszonylatában. Nincs kizárva a belső ügyvitel más nyelven való párhuzamos vezetése." Álljunk meg néhány szóra ennél a szakasznál. Ha valaki figyelmesen tekintette át mind a négy bekezdés rendelkezéseit, akkor feltétlenül látnia kell, hogy miről van szó, mit akar elérni az öt képviselő? Nem kétséges, hogy olyan állam megteremtését, amelyben a szlovák nyelv minden téren egyeduralkodó lenne, egy olyan alkotmánytörvény elfogadtatását, amely lehetetlenné tenné, hogy bármely állampolgár beleszólhasson az állami szervek, a helyhatósági szervek, a politikai, a társadalmi és a gazdasági szervezetek, intézmények és testületek munkájába, ügyeinek intézésébe, ha szóban és írásban nem ismeri megfelelő szinten a szlovák nyelvet. Tehát azt is lehetetlenné tenné, hogy közülük bárki is anyanyelvén fordulhasson a saját nemzetisége által lakott terület önkormányzati szerveihez, így a mi esetünkben azzal a magyarral, aki nem tud szlovákul, vagy nem tudja magát szabatosan kifejezni szlovák nyelven, nem csak a hivatalos szervek, hanem a gazdasági és a kulturális szervezetek, testületek és egyesületek sem fognak szóba állni. Továbbá, aki nem tud szlovákul, az a saját nemzetiségi területén sem tölthet be semmiféle tisztséget. A szlovák nyelv használata tehát kötelező lenne minden állami és közintézmény számára. S amint a törvényjavaslat indokolásából megtudhatjuk, az 1. bekezdésből az következik, hogy csak azoknak a dokumentumoknak lesz jogi hatályuk, amelyeket szlovák nyelven adnak ki. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azonban a 2. bekezdéshez fűzött magyarázatot sem, amely szerint az állami és közintézményeknek csakis azok a hirdetmények lesznek kötelező hatályúak az állampolgárok számára, amelyeket szlovák nyelven adnak ki. De menjünk tovább. Nézzük meg a 3. paragrafus rendelkezéseit is. Ezek még tovább sújtják a nemzetiségeket. A két bekezdés így hangzik: „(1)A községek és azok részeinek a nevét, az utcák és a terek elnevezését, a földrajzi neveket, valamint a középületek megjelölését s a szervek és a szervezetek elnevezését is kizárólag államnyelven kell feltüntetni. (2) Nemzetiségi kulturális és társadalmi társulások és egyesületek az anyanyelven való megjelölés mellett feltüntethetik elnevezésüket a nemzetiség nyelvén is." Egyebek közt ez vár minden Szlovákiában élő nemzeti kisebbségre, de különösen fájdalmasan érinti a magyarságot. Ez kitűnik az utóbbi hetek sajtókampányából, meg a szlovák politikusok nyilatkozataiból is. Egy olyan nemzetiségi politika körvonalai bontakoznak ki ebből a törvényjavaslatból, amelynek valóra váltása azt sem tenné lehetővé, hogy a magyarok a földrajzi nevek magyar megfelelőjét használhassák, továbbá azokban a városokban és községekben, ahol többségben vagy jelentós hányadban élnek magyar nemzetiségű polgárok, az alkotmánytörvény elfogadása után még azt sem érhetnék el, hogy községük nevét magyarul tüntessék fel a helységnévtáblán, majd pedig, hogy az utcákat, a tereket és egyéb közterületeket magyar nyelven is kiírhassák. Vita tárgyát sem képezheti, hogy ezeknek a végrehajtása a leggyorsabb és a legkönyörtelenebb erőszakos asszimilációhoz vezetne. Az pedig igazán gyenge vigasz, hogy a nemzetiségi egyesületek két nyelven is feltüntethetik majd a nevüket. Még valamit. Az ehhez a szakaszhoz fűzött figyelmeztetést feltétlenül meg kell szívlelni. Ugyanis - az indoklás szerint - az államnyelv használata e téren az államalkotó nemzet szuverenitásának a kifejezése. Ebben az esetben úgy tűnik, hogy korlátlan terjedelemben. S hogy az eddig ismertetett törvényi rendelkezéseket meg lehessen valósítani, ahhoz segítséget ad a 4. paragrafus, amely a következőket mondja ki: „A Szlovák Köztársaság biztosítja valamennyi polgára számára az államnyelv tökéletes elsajátításának sokoldalú feltételeit, gondoskodik annak tudományos kutatásáról, tanításáról és kultúrájáról." Ha pedig ezek után rosszindulatú volnék, feltétlenül hiányolnék még egy szakaszt, éspedig olyat, amely a nyelvvizsgáról rendelkezik. Már úgy gondolom, ha az alkotmánytörvény a szlovák nyelv ismeretének feltételéhez köti valamely funkció betöltését minden munkahelyen, és megköveteli annak tökéletes elsajátítását, akkor már csak egy nyelvvizsga hiányzik, hogy a tökéletesség szintjén meg lehessen állapítani. De talán ezt majd megoldja a végrehajtási jogszabály, amely ebben az esetben - minthogy alkotmánytörvényről van szó - akár törvény is lehet. A törvényjavaslat hét szakasza közül még az 5. paragrafus érinti a nemzeti kisebbségek tagjait, anyanyelvük „szabad használatát". E szakasz szövege: „Ez az alkotmánytörvény nem érinti a nemzetiségi kisebbségek tagjainak jogát az anyanyelv szabad használatára a kultúra, a tájékoztatás, a művészet, a vallási szertartások terén, valamint az annak ápolására és művelésére való jogot." Ehhez a szakaszhoz tulajdonképpen nincs indoklás. Csak magyarázat, amely azt tagadja, amire egyébként mindenki gondolhat, tudniillik, hogy az alkotmánytörvénynek „nemzetiségi kisebbségek asszimilációja" lenne a célja. Ide kívánkozik egy rövid megjegyzés. Ismeretes, hogy Szlovákiának ez ideig nincs külön alkotmánya, csak Cseh-Szlovákiának van. Ezért furcsa dolog, hogy a képviselők egy csoportja alkotmánytörvényt akar elfogadtatni Szlovákia törvényhozó testületével. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a nemzetiségek jogállásáról szóló 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény még mindig hatályban van, mégpedig a szövetségi köztársaság egész területén. Mielőtt hozzáfogtam volna e törvényjavaslat ismertetéséhez, még arra gondoltam, hogy elemezni fogom valamennyi szakaszát. Amint azonban elolvastam a törvény indokolását, erről a szándékomról le kellett tennem, éspedig azért, mert annak legelső mondatában azt a megállapítást olvastam, hogy a nyelvi törvény a fejlett jogrendszerek természetes része, továbbá hogy „A szlovák nyelv a szlovákoknak mint a Szlovák Köztársaság egyedüli államalkotó szubjektumának a nemzeti nyelve". Az államalkotó szubjektum jogállásából pedig - olvastam tovább - a szlovák nyelvre az a feladat hárul, hogy betöltse a Szlovák Köztársaság polgárai között az egységes közvetítő nyelv szerepét. Ha pedig bármilyen kételyeim maradtak volna az 1. paragrafus céljáról, azt eloszlatta az indoklás. Ebből ugyanis tudomásul kellett vennem, hogy a Szlovák Köztársaságban egyedül a szlovák nemzet államalkotó, s ezért tartja természetesnek, hogy a szlovákok nemzeti nyelvét ebben a köztársaságban államnyelvvé kell tenni, s csak azt szabad használni hivatalos és nyilvános érintkezésben. De valóban itt csak a szlovák nemzet államalkotó? Most nem szeretnék részletes alkotmányjogi fejtegetésbe bonyolódni, de nem is kell, hisz elég elolvasni az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény 1. cikkelyét. Ebből világossá válik mindenki számára, hogy Cseh-Szlovákia nemcsak a csehek és a szlovákok, hanem az állam területén élő nemzetiségek közös állama is. A nemzetiségek is államalkotók e szerint az alkotmánytörvény szerint, köztük a cseh-szlovákiai magyarság is. Egyébként a magyar nemzetnek itt élő része nem költözött ide, nem bevándorló, hanem őslakos. Ezt az államot már annak létrejötte óta alkotja, függetlenül attól, hogy államszervező volt-e. Említettem, hogy a törvényjavaslat nem más, mint a Matica slovenská ez év júniusában közzétett törvénytervezete. Bár ennek a rendelkezései részben eltérnek a törvényjavaslatáétól, lényegében azonban azonosak. Úgy is mondhatnám, kisebb méretű korszerűsítésen esett át. Némelyek közülük külön említést érdemelnek. Mindenekelőtt a 4. paragrafus, amely a cseh nyelv használatát Szlovákiában „a teljes egyenjogúság és reciprocitás" alapján képzeli el. Nem kevésbé fontos rendelkezést tartalmaz az 5. paragrafus 2. és 4. bekezdése. Az előbbi szerint a helyi szervek hirdetményeit és rendeleteit ugyan szlovák nyelven kell kihirdetni, de lehetővé teszi, hogy azokat a nemzetiségek nyelvén fordításban közzétegyék, természetesen csak akkor, ha az feltétlenül szükséges. A 4. bekezdés még tovább növeli a szlovák nyelv kizárólagosságát annak elrendelésével, hogy a polgárok csakis szlovák nyelvű beadványokkal fordulhatnak az állami szervekhez. Viszont nagylelkűen megengedi, hogy más nyelven elkészített beadványokról fordítás készüljön, de annak a költségét a polgároknak maguknak kell megtéríteniük. Ugyancsak nekik kell megfizetniük az esetleges tolmácsolással járó költségeket is. Még fájdalmasabb érzést vált ki s. 6. paragrafus rendelkezéseinek elolvasása. E szerint a Szlovák Köztársaság valamennyi iskolájában szlovák nyelven kell tanítani. Ehhez még hozzáfűzi, hogy a „nemzetiségek alapiskoláiban" kormányrendelettel kell szabályozni a szlovák nyelv használatát. A 7. paragrafus 2. bekezdése nem feledkezik meg a községi krónikák vezetéséről sem. Rendelkezéséből kitűnik, hogy ezeket csak szlovák nyelven szabad vezetni Szlovákiában. Még valamire szeretnék rámutatni. A Matica slovenská törvénytervezetével csaknem egyidőben hangzott el az akkori oktatási miniszter nyilatkozata, amely szerint belátható időn belül angol lesz a szlovák egyetemek tanítási nyelve. Ennek ismeretében akaratlanul is felvetődik a kérdés, hogy ha ez valóban igaz lesz, és Szlovákiában ennyire előtérbe helyezik majd az angol nyelvet, akkor a jövőben miért kell minden magyarnak szlovákul megtanulnia? GYÖNYÖR JÓZSEF (Folytatás a holnapi számunkban) VALLALKOZOI ESÉLYEGYENLŐSÉG Liska-módszer a vagyonátmentés megakadályozására Csehszlovákia 1990-ben a tőkés átalakulás útját járja. A kormányzó pártok és az ellenzék egyaránt abban reménykedik, aránylag rövid idő alatt sikerül államszocializmusból fejlett tőkés piacgazdasággá válnunk, az Európai Gazdasági Közösség egyenjogú tagjaként. Ennek egyik alapfeltétele: tulajdonreformra, privatizációra, vállalati átalakulásokra van szükség egy hatékonyabb, kevesebb pazarlással működő gazdaság létrejöttéhez hazánkban. A feladat azonban óriási, mivel a szocializmusból a kapitalizmusba vezető út ismeretlen. Ilyen típusú modellváltással első alkalommal kísérletezünk a világtörténelemben. Egyszerűen fogalmazva, a kormányzat több tíz és százmilliárd korona értékű állami vagyont kíván magánkézbe adni néhány év alatt. Ezt a példa nélkül álló feladatot nehezíti, hogy ma a csehszlovák állampolgárok megtakarított pénze a szükséges tőkének csak töredékét, kevesebb mint tíz százalékát képezi; így felmerül a kérdés: kik legyenek az új tulajdonosok? Maradt tehát elsősorban a külföldi tőke, amely újabb problémát vet fel: nem árusítju)<-e ki az eddig létrehozott nemzeti vagyonunkat? A történelmi tapasztalatok azt látszanak bizonyítani, nemzeti tulajdonos polgárság nélkül fejlett tőkés ország nemigen képzelhető el, ezért szükséges a hazai tőkefelhalmozás folyamatát felgyorsítani. Vajon kiknek sikerült és hogyan jöttek létre az eddig felhalmozott hazai magánvagyonok, amelyek számba jöhetnek a leendő privatizációs folyamatban? Születőben az új elit? Az elmúlt évtizedek politikája hosszú ideig a tulajdonszerzésre, vagyongyűjtésre való törekvéseket ideológiailag - ebből következően nemegyszer jogilag is - bűnösnek nyilvánította, emiatt nem alakulhatott ki az a vállalkozó szellemű, vagyonos középosztály, amelyik a privatizáció aktív résztvevőjeként a gazdaság motorjává válhatna. Nálunk a kisvállalkozások elismerése és megengedése jóval később történt, mint Lengyelországban vagy Magyarországon, így a mégis létrejött vagyonok döntő többsége nem a vállalkozói képességek eredményeként született, hanem a korábbi pártállami kapcsolatokat, a hiánygazdaságot, törvények hiányát vagy a meglévők megkerülését kihasználva, sokszor korrupt és törvénytelen úton. Nem lebecsülendő összegekről van szó, ha tudatosítjuk, hogy a takarékkönyveken lévő összes megtakarítás háromnegyed része a társadalom öt százalékának (!) a tulajdonában van - mintegy 470 milliárd korona lakossági megtakarítás fekszik a könyveken. E zavaros, antidemokratikus viszonyokat kihasználó réteg tehát az egyik, amelyik a privatizációból hasznot húzhat. Ha a vállalkozóvá válás esélyegyenlősége és a vállalkozói képességek felől nézzük e rétegek messzemenően jó esélyeit a privatizációban való részvételre, akkor semmi okunk sincs az örömre. Választások ide vagy oda, az új élit kezdi kiépíteni hadállásait a hatalomban. „Továbbra is megvannak és működnek az előző rendszer hatalmi struktúrái" - mondta Václav Havel augusztus 21 -i beszédében. Ezek jó esélyeket adnak az állami tulajdonhoz való, immár legális hozzájutáshoz, a privatizálás, az átalakulás során. Van-e hát olyan modell, amelyik mindig a legalkalmasabb személyek kezébe teszi a tőkével, vállalatokkal való gazdálkodást? Amely megakadályozná az új arisztokrata családok létrejöttét, a különböző vagyonátmentési kísérleteket, kétes forrású pénzösszegek „tisztára mosását"? Állandó szorításban Létezik egy ilyen modell; az Egyesült Államokból hírek érkeztek egy új üzlettípus gyors térhódításáról. Egy olyan tranzakciósorozatról, amely ma izgalomban tartja az amerikai üzleti világot, és kísértetiesen emlékeztet Liska Tibor, magyar közgazdász elképzeléseire, melyek a tulajdonlás monopóliumának megtörésével foglalkoznak. A most következő részletek olykor nehezen követhetőek. De lassan meg kell barátkoznunk a piacgazdaság ezer és ezer arcával, intézményeivel/azok műveleteivel. Lássuk hát, hogyan is működik ez a vállalkozástípus! Az új üzlet motorja a vállalkozó. Ez többnyire nem fizikai személy, hanem vállalatirányításra szakosodott cég. A vállalkozó figyelemmel kíséri a gazdaság ismert vállalatainak működését, elemzi hatékonyságuk ki nem használt tartalékait. Amennyiben az utóbbiakat számottevőeknek ítéli, és mozgósításukra programot tud adni, egy bankhoz vagy befektetési társasághoz fordul a kiszemelt vállalat vezetői posztjainak megszerzése érdekében. Ha a bank fantáziát lát a dologban, kezdetét veszi a „hatalomátvételt" szolgáló akció. A bank megállapodik a részvénytulajdonosokkal, és felvásárolja az adott vállalat részvényeit, majd megteszi elnök-vezérigazgatónak a vállalkozó képviselőjét. Egyúttal szerződésben rögzíti, hogy a vállalkozó a többleteredményből hogyan, milyen mértékben részesedik. A bank a részvények kisebb részét a vállalkozónak, nagyobb részét magának az átalakítandó cégnek mint jogi személynek adja át. Hogy a cégnek legyen ehhez elég pénze, a pénzintézet igen magas kamat ellenében hitelt nyújt részére. Ebben a pillanatban tehát a kiválasztott vállalat lényegében saját tulajdonába kerül. Közben azonban súlyos adósságterhek sújtják, és kötelezettségeinek csak akkor tud eleget tenqi, ha hatékonyságát erőteljesen növeli. Amikor ez bekövetkezik, részvényeinek árfolyama megemelkedik, s így részvényeit eladva a cég tartozásait visszafizetheti. Ezzel a kör bezárul és a ciklus kezdődhet elölről. Fékből hajtóerő? A rendszer hatása elképesztő. Gondoljuk meg: egyetlen részvénytársaság vezetője sem érezheti pozícióját biztonságban; elvileg bármikor jelentkezhet a bankoknál egy külső vállalkozó, aki magasabb profitot ígérve megkaparintja állását. Nem tehet egyebet, minthogy feladja az elégséges haszon stratégiáját, egyszerűen nem hagyhat tartalékot vállalatában, nem hagyhat részt a „külsők" számára, s igyekszik a lehetséges maximális jövedelmezőséget elérni. Hogy mitől válik hajtóerővé Amerikában az az adósság, ami nálunk fékként működik? A szakemberek a magyarázatot az igazi menedzserek hiányával vagy meglétével magyarázzák. Amerikában ugyanis rámenős, hatalmas szakértelemmel rendelkező szervezők alapítják, s alakítják át a cégeket. Ez nálunk újabb megoldásra váró feladatot vet fel, mégpedig a menedzserképzést, amelynek csak az első lépésein vagyunk túl. A fenntiekben ismertetett Liska-modell csak az egyik útja gazdaságunk megcsontosodott, régen elavult szerkezetének gyökeres átalakítására; minden bizonnyal a részvénytársaság-alapítás fog dominálni Csehszlovákiában, de legalább egy kis teret hagyhatnánk az újfajta vállalatoknak. Gyáraink jelentős részének egyébként sem ártana egyegy amerikai módra végrehajtott gazdasági puccs, amely során végre a rátermett menedzserek vennék át a gazdasági hatalmat. SIDÓ H. ZOLTÁN ÚJ SZÚ 15 1990. X. 4.