Új Szó, 1990. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-08 / 211. szám, szombat

Bűnbeesés után Beszélgetés dr. ZDENÉK KALIBÁN törvényszéki orvosszakértővel - Először talán néhány alapvető fogalmat kellene tisztáznunk! Például azt, hogy mi a kriminálpszichológia; különbözik-e a csaló, a rabló vagy akár az eröszaktevö lélektana; a lélektan szemszögéből lehet-e közös lapon említeni egy zseniális szélhámost és egy gyönge értelmű alkalmi tolvajt! - Szerintem a törvényszegők lélektanában igen sok közös jellemző található, és hogy ez milyen formában nyilvánul meg, azt jobbára másodlagos tényezők döntik el. A kriminálpszichológiának nagyjából három fó szakága van. A kriminológiai pszichológia, amely a bűnözés egyedi és társlélektani okait keresi; a kriminalisztikai pszichológia, amely a sértettek, a tanúk és a bűnüldözök lélektanával foglalkozik; valamint a társadalmi beilleszkedés pszichológiája, amely a visszatartás és az átnevelés lélektani módszereire kíváncsi. - Nagy Etikájában Arisztotelész „szerencsétlenség"-nek nevezi és nem tartja bűnnek a tudatlanságban elkövetett jogellenes cselekedeteket. Spinoza szerint a bún nem más, mint engedetlenség az állam törvényeivel szemben. Mit tart bűnnek a pszichológus? - Tulajdonképpen semmit sem nevez bűnnek, mert nem dolgozik értékítéletekkel. Egy pofon vagy egy simogatás a lélektan számára egyaránt cselekvés, amelynek a pszichés mechanizmusát esetleg le tudja írni, de azt a jog, az etika és más társadalomtudományok tudják eldönteni, hogy e cselekvés jó-e vagy rossz. -Mégis: azt a minősítést, hogy társadalomellenes, nemcsak a jog, hanem a lélektan is használja. - Csakhogy sok olyan társadalomellenes cselekedet van, amit a jog nem minősít annak és nem büntet. Valaki agyongyötörheti a családját, a munkatársait, de amíg nem sért paragrafust, nem válik „bűnössé". A lélektan ezért az antiszociálitás tágabb értelmű fogalmával dolgozik; azt kutatja, miből fakad az egyén alkalmazkodási képtelensége egy közösséghez. Ebből egy-két fura probléma is adódik. A pszichológus tudja, hogy rengeteg antiszociális személy él börtönön kívül, viszont a börtönökben is szép számmal találhatók nem antiszociális személyiségek. Ha valaki például pillanatnyi figyelemkihagyás következtében gázolt, még nem vált antiszociális személlyé. És van, akinek a bűncselekménye csak egyszeri pszichés megbillenés következménye. Ők a krízisbűnözök. A kriminálpszichológia viszont inkább a krónikus bűnözőkkel foglalkozik, akiknek az egész életvezetése antiszociális. * - Ösi kérdés: hogyan válik valaki krónikus bűnözővé? Azzá lesz, vagy annak születik? A sejtjeiben hozza-e az örökletes bűnt, vagy a társadalom formálja-e őt elhajlóvá? - A genetikus vagy, az alkati tényezők csak potencialitások, amelyeket a környezet előhívhat vagy visszaszoríthat. Az elhajló személyiségfejlődés általános okait nagyjából már ismerjük, de a konkrét veszélyeztetettség sajátos és konkrét okait ritkábban. Ahhoz, hogy valaki lélektani szempontból bűnözővé váljék, nézetem szerint három összetevő szükséges. A legfontosabb az úgynevezett fixáció. Az, hogy az egyén elakadt valahol a szocializációs folyamat során a személyiségfejlődésben. Ennek sok jele van: az illető rosszul tűri a családi-társadalmi beilleszkedés feszültségeit, ezért az aktuálcsábítások alapján dönt. Ha ehhez moráldefektus, illetve az átlagosnál nagyobb agresszív telítettség társul, akkor már kézzelfogható a bűnözés veszélye. - Vajon mi az oka e három tényező egyidejű létrejöttének? Mert alighanem ez az alapkérdés ... - Erre a különféle pszichológiai iskolák különböző válaszokat keresnek. A mélylélektan például azt mondja, hogy ösztöneinket kiélhetjük direkt módon, az ösztöntörekvés eredeti irányát megtartva. Más helyzetekben fékentarthatjuk vagy pedig elfojthatjuk ösztöneinket, de kiélhetjük az ösztönfeszültséget azt hasznos tevékenységben is feloldva. A szociálisan jól beilleszkedő embernél a féken tartott megoldások dominálnak; az elfojtások a neurózis irányába viszik az egyént; a direkt ösztönkiélések pedig a pszichózis vagy a kriminalitás felé taszítják. - A titok tehát mégiscsak valahol a fejlődésben rejtőzik. Mit mondhát a fejlődéslélektani iskola? - E témakör egyik legavatottabb kutatója: Piaget is abból a freudi elvből indul ki, hogy az erkölcsi normák beépülése elsősorban a szülővel, felnőttel, nevelővel való érzelmi azonosulás útján történik. Hogy az egyén a normákat átvegye, ahhoz kell valaki, akihez a félelem és a szeretet kettős kötöttsége kapcsolja a fejlődő személyiséget. Mindenkiben benne él e kapcsolat igénye, illetve e kapcsolat elvesztésétől való félelem. A kapcsolat azért veszíthető el, mert feltételekhez kötött és nem parttalan szeretetre épül. Az erkölcsi normák beépülése csak akkor lehet zavartalan, ha ez a kettősen motivált kapcsolat fennáll. A túlszeretet, a majomszeretet tehát éppen úgy veszélyeztető lehet erkölcsileg, mint a brutális, rideg nevelés. De veszélyeztetett lehet az is, akinek megvan ugyan a közvetlen kapcsolata valakihez, ám az antiszociális tartalmú. Például ha az apa vagy az anya bűnöző. A bűnöző személyiség létrejötte mögött tehát szinte mindig kapcsolatzavarok állnak. - Némelyek szerint a modern társadalmak annyiféle ártalommal sújtják az egyént, hogy az növeli a bűnözővé válás esélyeit... -Ez vég nélküli téma! Amit én ebből figyelemre érdemesnek tartok, az az, hogy a mai társadalom igen sok érzelmi akadályt hordoz. A modern életforma érzelmileg kevesebbet nyújt a gyermeknek, mint amennyire már a kezdetektől fogva szüksége volna. így az említett kettős kötöttség nehezen alakulhat ki, és' az érzelmileg szegényesebb, sivárabb ember könnyebben csúszik a társadalmi lejtő irányába. De van itt valami más is, amire érdemes odafigyelni! Nevezetesen az, hogy erősen növekvőben van a különbség az emberek anyagi és érzelmi igényszintje, illetve a reális életszintje között. Paradoxon, hogy minél magasabb az életszínvonal, annál jobban növekszik az igényszint; s ha a különbség már túl nagy, akkor ez eleinte rossz közérzetet, majd bűnözést is szülhet. - A bűnözés jelenlegi növekedésének is ez lenne a magyarázata? - Börtönvizsgálataimban azt észleltem, hogy egyre alacsonyabb intelligenciaszintű emberek kerülnek be. Ez arra a veszélyre figyelmeztet, hogy rohamosan növekszik a társadalmi adaptációs terhelés, hiszen ma már igen sok szakmához is érettségi kell. Ezzel szemben a nyolcvan intelligenciapont körüli eredményt elért embereknek egyre nehezebb beilleszkedniük. Márpedig az igényeik nekik is nagyok, ám gyöngébb képességeik miatt egy szűkösebben élő rétegbe szorulnak, a kriminalitás szempontjából pedig veszélyeztetetté válnak. - Vannak, akik azt állítják, hogy a törvények humanizálódása serkentően, bátorítóan hat a bűnözésre. Valóban így lenne? - Tagadom! A középkorban a tömeg előtt törték kerékbe a zsebtolvajt, miközben a másik zsebtolvaj lázasan dolgozott a bámészkodó tömegben. Az viszont határozottan nehezíti a beilleszkedési folyamatot, ha a társadalomban többirányú elbizonytalanodás tapasztalható, ha nincsenek egyértelmű erkölcsi elvek, ha a generációs tartópillérek megrendülnek. A modern társadalmakban nagyon eltérő normákkal élnek egymás mellett nemzedékek; a család és az iskola beilleszkedést segítő funkciói szintén kevésbé kézzelfoghatóak, mint régebben. Mindez negatív hatású is lehet. Nem véletlen, hogy a városokban kiterjedtebb a bűnözés, mint falun, ahol sokkal erősebb a hagyományos normák szuggesztív ereje. - Hogy lehet az, hogy a börtön nem tartja vissza a bűnözőt az újabb bűn elkövetésétől? - Mert a büntetési rendszer az első bűntényesekre épül. Ha történetesen bekerülök a börtönbe, akkor összeomlok anyagilag, egzisztenciálisan, szexuálisan, családilag, lelkileg. A krónikus bűnöző azonban nem omlik össze, mert nincs egzisztenciája, a bűnözés az igazi életformája, a többség ráadásul odabent átvált homoszexualitásra. Az ilyen ember a szabadságvesztés rossz voltából csak igen keveset érez. A börtön csak az első vagy egyszeri búntényesre visszatartó erő: rá van méretezve. És nem titok az sem, hogy képtelenség egységes és hatásos átnevelési programot kidolgozni annyiféle ember számára. Pszichológiai osztályozásra volna szükség a börtönökben, hasonló karakterű és értelmi szintű emberek csoportjainak a létrehozására. És több nevelőtisztre, mert csak kiscsoportban lehet eredményt elérni. És gondoljuk csak el: hát nem képtelenség, hogy aki odakint nem tudta elrendezni az életét, utána pedig évekig csak utasítgatások szerint cselekszik, annak azután azt mondják: menj a társadalomba, élj önállóan, demokratikusan?! Szükség volna egy kísérleti bűntetésvégrehajtó intézetre, ahol ki lehetne próbálni a legkorszerűbb pszichológiai és pedagógiai módszereket^ Az alapvető feladat azonban a megelőzés volna, vagyis az antiszocialitás kezdeti időszakában történő beavatkozás. - Kudarcok, nehézségek, akadályok... Mi ad mégis erőt a kriminálpszichológusnak, hogy tovább végezze munkáját? - Az erő abból a reményből fakad, hogy talán eljön az idő, amikor a ma még csak kutató és vizsgálódó kriminálpszichológia egyenrangú lesz a klinikus, tehát a gyógyító lélekbúvárkodással. Én is, kollégáim többsége is egyelőre azonban még csak ott tart, hogy keressük a tudásanyagot a torzult személyiségek megváltoztatásához. Egyelőre, sajnos, az ősidők óta ismert alapigazság mérvadó: bűnbeesni könynyű, vezekelni és gyógyulni annál nehezebb! MIKLÓSI PÉTER Michael Jackson, a szupersztár, 130 fiút hívott meg kaliforniai farmjára egy piknikre. Játszottak, filmet néztek, énekeltek, és természetesen ott voltak a fotósok is, hogy mindezt lefényképezzék. Hogy jó reklámfogás? Kétségtelen, de a meghívott rajongók öröme igazi. (Foto - AP) Széna vagy szalma? NÉMETH ILONA POZSONYI KIÁLLÍTÁSA Előrebocsátom, egyetlen szót sem írok arról, amit Németh Ilona pozsonyi kiállításán láttam. Legalábbis - bár nem lesz könnyű - megpróbálok egyetlen szót sem írni. No nem azért, mert olyan csapnivaló a látvány, hogy nem érdemli meg a méltatást, hiszen ha rossz lenne, legfeljebb elmarasztalnám. Csakhogy a látvány frenetikus erejű, s én szívem szerint szuperlatívuszokban írnék róla. De nem tehetem, s aki megnézi a kiállítást, s remélem sokan megteszik, megérti, hogy miért nem fedtem fel, miért nem lőttem le a kiállítás lényegét, „poénját" azzal, hogy bármit is elárulok a tartalomról. Noha tudom, biztosan lesznek, akik a túlságosan pozitív méltatás, kiemelés miatt a legszívesebben megköveznének. Ugyanis, aki ezen a pozsonyi kiállításon találkozik először Németh Ilona művészi hitvallásával, szándékával, törekvéseivel, kivételes intuitív erejével, leleményes kreativitásával, az vagy egy az egyben elutasítva, tücsköt-bogarat kiált rá, s egész életére leírja művészetét (meggyőződésem, hogy ók vannak kevesebben), vagy pedig halálosan megszereti. Nem kéne bevallanom, mégis megteszem, hiszen jegyzetemből úgyis kiderül, én az utóbbiak közé tartozom. Nem azért, mert ennek a kiállításnak az anyagából tévedhetetlenül megtudtam, milyen nívójú e fiatal művész mesterségbeli tudása, hanem mert valamelyest sejtem, milyen művész, s milyen formátumú művésszé nőhet. Nem szeretek jóslatokba bocsátkozni, mégis megpróbálok a jövőbe nézni, s kijelentem, hogy Németh Ilona, ha ma még nem is, bár ki tudja, de ha ezen a mezsgyén lépked tovább, nem kétséges, a maga műfajában besorolhat az európai élvonalba. Szenzáció ez a kiállítás. Szenzáció, amilyet eddig Pozsonyban, s talán nem tévedek, ha azt mondom, Csehszlovákiában még nem láttunk, láthattunk. S azt sem merem bizton állítani, hogy csak azért nem, mert a pártállam ideológiája az ilyen puritán művészi megnyilvánulást kíméletlenül elvetette (volna), lesöpörte (volna) a képzőművészet palettájáról. Szenzáció ez a kiállítás azért is, mert Németh Ilona eredetiségével, exhibicionizmusával, invencióA képek nem egy földrengés helyén készültek, hanem a Most melletti Chánov roma lakótelepén. A látvány önmagáért beszél, csak anynyit lehet hozzátenni, hogy a lakások jelentős része már lakatlan, mert a berendezést tönkretették és néhány lakás kiégett. A lakók nem hajlandók sem a lakbért, sem a javítást fizetni, s ami a legszomorúbb, a lakótelep jövőjével egyelőre senki sem akar foglalkozni. (Libor Zavoral felvételei - ČTK) zus teremtőkészségével, nem túlzok, brillírozik. Tisztelem ezt a pályája kezdetén lévő fiatal művészt. Tisztelem a kiállásáért, mert vállalni mert egy olyan bemutatkozást a fővárosban, amelylyel - tudatosítania kellett ós biztosan tudatosította is - vagy megbukik, vagy olyan sikere lesz, hogy egyszerre robban be az élvonalba. Szerencsére ez utóbbi látszik valószínűbbnek. Tisztelem, amiért elképzelését véghezvitte, kiharcolta - könnyű volL vagy nem, nem tudhatom -, hogy ez a meghökkentő és megdöbbentő újszerű anyag átmeneti otthont kapjon, kaphasson Pozsony egyik kiállítótermében. Tisztelem, amiért csehszlovákiai magyar művészként elszánta magát arra, hogy á szlovák közönség számára talán túlságosan is bizarrnak tetsző kifejezéssel, újszerű minőséget és friss nézőpontot teremtő formanyelvvel mutatkozzék be, vállalva, hogy esetleg elutasítják. (A vendégkönyvben csupán egyetlen bejegyzés javallja Németh Ilonának, hogy menjen vissza Ázsiába. Talán csak annyit üzennék ennek a nézőnek, hogy Németh Ilona büszkén mehet el Ázsiába, de művészetével, bármennyire is bosszantja önt, biztos otthont talál Európában is.) Nem utolsósorban tisztelem azért, hogy e mai, gazdaságilag labilis időszakban a képzőművészet olyan ágát - az installációs művészetet (is) - műveli, amellyel - amiként e mostani kiállításának egyetlen darabjával sem - nem tud jelen lenni az értékesíthető, „pénzzé tehető" műalkotások sorában. S hogy, feltételezem, műtárgyként e bemutató egyetlen „szalmaszála" sem marad meg az utókorra. Merem remélni, hogy ez a fajta - az ember szinte minden érzékére egyszerre ható - művészet meghonosodik hazai képzőművészetünkben. Németh Ilona, nem kis bátorsággal, megtette a magáét. S nem kis eredménnyel: a vendégkönyvben ugyanis többen jelzik, hogy a legszívesebben lefeküdnének a műalkotás kellős közepén. Ők, akiknek sikerült ledobniuk magukról a mindennapok merevségét, elfogadták ezt a szokatlan objektumot, Németh Ilona művésztetét. Ahogy ígértem, nem árulom el, mindenki maga döntse el a helyszínen, a pozsonyi Cyprián Majerník teremben, hogy széna-e vagy szalma. Szeptember 19-ig még lehet találgatni. Sőt azután is, mert az élmény maradandó, felejthetetlen. Ha az olvasó úgy érzi, érvek nélkül értékeltem, könyvelje el, hogy igaza van. Ugyanis bárminemű művészi értékre utaló megjegyzés a legdurvább támadás lenne Németh Ilona eme kiállítása ellen. A bővebb értékelés, ismertetés ugyanolyan rossz húzás lenne részemről, mintha egy krimit ismertetve, előre felfedném, ki a gyilkos. S ha ezek után mégis úgy érzi az olvasó, hogy meg kellett volna tennem, vagy meg kellene tennem, ígérem, olvasói jelzésre megteszem. De csak akkor, ha már véget ért a kiállítás. Addig talán fogadja el, hogy eme jegyzet ugyanolyan rendhagyó ismertetés, amilyen rendhagyó maga a kiállítás. S amennyiben mostanra sikerült eléggé felboszszantanom az olvasót, s úgy dönt, csak azért is elmegy, s rányitja az ajtót a kiállításra, mert ezek után maga akar értékelni, elértem a célom. TALLÓSI BÉLA ÚJ SZÚ 4 1990. IX. 8.