Új Szó, 1990. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-07 / 210. szám, péntek

Egyházi iskola Prágában 1990. szeptember 2., vasárnap. Tanévnyitó valahol Prága L kerületében, egy római katolikus egyházi iskolában. Az arcokon mosoly ül, püspökén, apácáén, kisdiákén egyaránt. A világon a legszebb érzés, a szeretet lengi körül a 405 fiúval és lánnyal benépesült iskolaudvart. Bizonyára másnap, hétfőn a többi neveidében sem volt ez másképp. Ez az iskola is csak olyan, mint azok. A püspök szavai szerint a tanítványok bizton számíthatnak az oktatók, a kedvesnővérek szeretetére, figyelmességére, s tőlük is csupán ugyanazt várják. Bár mind a 13 tanteremben ott függ a kereszt, mégsem kötelező tantárgy a vallásoktatás, s reggeli misék, ájtatosságok sem lesznek.Ám az a cél, hogy a hit áthassa az iskola életét és a tanulók személyiségének formálását. Az igazgató mindössze 36 éves, a nyári szünet előtt még a főváros X. kerületében, egy szakmunkásképzőben tanított. Tizenöt segítőtársa közül csupán kettő tagja szerzetesrendnek, s ugyancsak két apácát vár a napközibe. Reménykedik, hogy már jövőre itt, gimnáziumban folytatják tanulmányaikat a most utolsó éves lányok. (Pavel Kohl felvétele - ČTK) 'íPlKIflM ÍL1W1L Kevés olyan gyereket hord hátán a föld, aki repes a boldogságtól szeptember elején. Bármily veretes beszédeket intéztek is hozzájuk az igazgatók a tanévnyitón, fegfeljebb a régi társak viszontlátásának öröme nyújthat némi vigaszt, ha már oda a nyár... Mondhatni: ez a világ rendje. De az idén, ahogy annyi más, ez a rend sem olyan, mint egykor. Más, mert forr az iskola és körülötte a társadalom. Más, mert forr a társadalom, s benne az iskola. Az egyik helyen erősebben, a másik helyen éppen hogy; ám országos viszonylatban mindenképpen a forrpont körüli hőmérséklet határozza meg a közoktatás légkörét. A kérdések sokasága vetődik fel: lesz-e gyökeres változás az oktatás-nevelés körülményeiben; javulnak-e a pedagógusi munka feltételei; közelebb kerül-e az iskola a mindennapokhoz; használható útmutatást ad-e már végre valaki az orosz nyelv oktatását illetően; a mindennapi megélhetésért folytatott harc nem vonja-e túlságosan el a tanítóságot a gyermekneveléstől; megkapja-e az öt illető rangot s tekintélyt, a természetes igényként felmerülő autonómiáját is a nemzetiségi oktatásügy; a társadalmi szemléletváltozással helyére kerülhet-e az iskola, a tudás, a pedagógusok tekintélye?! Régi • szlogen, hogy egy ország iskolarendszerének állapota olyan, mint magáé az országé. És mivel a levél személyes hangú műfaj, hadd fűzzem hozzá ehhez a személyes hasonlatomat is: a hazai oktatásügy a múló esztendők folyamán az állatorvosi lóhoz vált hasonlatossá, magán viselve a kor összes ellentmondását, feszültségét és rendezetlenségét. Csak halmozódtak a kisebb-nagyobb gondok, mígnem a novemberi fordulat után áradattá nőtt a háborgásokat kifejező cikkek tömege, a helyzet megváltoztatását sürgető fórumok és viták sokasága, amelyeken mindenki vérmérséklete szerint mondta (és mondja mindmáig) a magáét. S miközben rengeteg szó esik az iskolaügyről, annak berkeiben csak tovább növekszik a bizonytalanság. Soványka vigasz, hogy valami hasonló jelenséget lehet megfigyelni a társadalom más ügyeinél is. A lelket nyomorító pártállam megszűntével egy régi kérdés került újfent terítékre: kié az iskola? Mostanában - ésszerú érveléssel körítve - egyre gyakrabban hallani azt a választ, hogy az iskola legyen a szellemiségében nyitott társadalomé. Ez roppant szimpatikus elv. Az szintén egyre mindennapibbá váló kijelentés, hogy alapíthasson bárki iskolát, aki akar és tud. Tehát legyenek ismét magániskolák, és legyenek egyházi iskolák is nagyobb számmal. Miért is ne? De ezek mellé a kijelentések mellé is kérdések kívánkoznak. Egyebek között például az: ki tudja majd megfizetni a magániskolákat? Ezek hogyan illeszkednek majd be a más fórumokon sűrűn hangoztatott esélyegyenlőség elvébe? Vélhető ugyanis, hogy ezek az iskolák - jobb anyagi körülményeik között - jobban meg tudják fizetni a jó tanárokat, akik a jobb gyerekekkel jobb eredményekre is nak - pusztán arra jók, hogy ezzel is több legyen a hangulatkeltésre, az indulatoskodásra alkalmat adó vitaalap. Ennek kapcsán jut eszembe eltűnődni egy következő dolgon. Azon, hogy amikor a napi politikai események olykor már-már szétfeszítik a társadalom kereteit, mit engedjen be ebből az iskola? Hogyan reagáljon a változásokra, küzdőtér legyen-e, vagy „csak" az a hely, ahová tanulni járnak a diákok? Persze, ezzel máris a saját csapdámba estem, hiszen ha „csupán" tanulnak, akkor mit tanuljanak? Az áldott matematikával, fizikával meg a többi természettudományi tantárggyal ISKOLAKEDVETLENÍTÉS? tudnak majd jutni. Ez viszont azt (is) jelentené, hogy az a jobb gyerek, aki jobbmódú? A tehetséges, de szegényebb gyerekek pedig a rosszabb nívójú állami iskolákban küszködhetnek? Az idő sürget, az iskolának újabb és újabb kihívásokkal kell szembenéznie. Ezért duplán nyugtalanít az a kurta nyilatkozat, amelyet lapunk szerdai számának a szlovákiai oktatásügyi minisztérium tanácsosa adott. Nyugtalanít, mert semmiképpen sem szeretem a ködösítő válaszokat. Ellenkezőleg: a pontos kérdésre bizonyos posztokon szókimondó, esetenként még a kérdésben foglaltakon is túlmutató feleleteket kedvelem. Olyasmit, ami afelmerült igényeket tiszteletben tartva viszi előre az ügyeket. Olyasmit, ami támpontot ad például a közös igazgatású iskolák szétválasztásának továbbra is direktíven irányított kérdésében; ami útbaigazít a nemzetiségi iskolák történelemhamisító és gerincferdítő tankönyvei mielőbbi kiselejtezésének ügyében; ami világosan kimondja, a humán irányzatokban lesz-e magyar nyelven felső szintű oktatás. A leginkább beavatott minisztériumi szakértők egyike ehelyett - pár nappal az idei tanévnyitók után! - még csak azt nyilatkozza: a nemzetiségi oktatásügy helyzetét részletező tervezetet, precízebben annak újragondolt változatát ebben a hónapban szeretnék majd előterjeszteni! Eszerint tehát: provizóriumra épülő provizórium. Nagyszerű! Aligha akad annál jobb megoldás, mint az, ha a tanév megkezdése után vitatják meg azt, hogy miképpen kellett volna megkezdeni az új iskolaévet... Nem tartom magam heveskedőnek vagy elfogultnak, most mégis úgy érzem: a nemzeti kisebbségek oktatásügyi gondjai - sokakmég csak-csak elboldogulnak, legfeljebb az a kérdés: mekkora és milyen nyelven elsajátítható ez a tananyag. De a társadalomtudományok? Ki biztos ott ma bármiben? Még a minisztériumi főhivatalnok sem, nemhogy az egyszerű halandó... És mi van, ha ismét különbség támad a szülők és a tanárok véleménye között. Tudom: nem baj, megesik ez egy pluralista államban. Feltéve, ha már elég régen pluralista és az állampolgárai elég türelmesek. Félő azonban, hogy nálunk ez még egy kicsit odébb, netán annál is arrább van. Csak az a kár, hogy mindezen csatározások és bizonytalanságok szenvedő alanya végül is a gyerek, az ártatlan diák. Kedden reggel egy tizenhatéves suhanc azt mondta nekem: most iskolakedvetlen ítés folyik; és nemcsal<azért, mert vége a nyárnak. Mai levelemet a lehető legszélesebb körű nyilvánosságnak szántam, utalva arra, hogy a bársonyos revolúció könnyen rosszkedvű forradalommá lényegülhet át. Magyarán: könnyű átesni ama állatorvosi ló másik oldalára. Ezért mihamarabb érdemes lenne Platón szavait megszívlelni: „...ha az ifjak gondozása és nevelése a helyes úton halad, akkor az állam hajója biztosan halad előre; ha ellenben baj van a nevelés körül - arról jobb nem is beszélni..." Egy tanács, amelyet kétezer-ötszáz év óta senki és semmi sem tudott megcáfolni, ezért nyílt levél formájában is népszerűsítendő. ÚJ SZÚ 1990. IX. 7. M

onstrum. Szarkofág. Sírkamra. Fáraók vágyait meghazudtoló, Nagy Sándor-i terveket túlszárnyaló gigantománia emlékműve. A jóízlés csődje, építészeti rinocérosz. Filozófiai, emberi csőd. A lélek sivataga. S hadd tegyem hozzá, csak úgy pianóban, suttogva az öncenzor keselyű-szárnysuhogására fülelve a tudat alagsorából: Trianon emlékműve, egy plusz-csomócska a közép-európai politikai, emberi traumák gordiuszi csomóján. Ha úgy tetszik: matrózhurok. Cseles bogocska, mert forradalom ide, rendszerváltás oda, demokrácia és európaiság amoda, csak a vak nem látja: a gazdaság molochnyi pofájába tologatott, gigawattokra kent és felelőtlenül elherdált milliárdok utáni siratóénekekbe ültetett MŰ léte; politikai ügy. Szomszédriogató, csakazértismegmutatjuk-féle asztalverés. Zsebcsel. Amolyan alattomos szög, amelyet a minap Marian Andel képviselő úr a Szlovák Nemzeti Párt képviseletében kibújtatott a zsákból a parlament legutóbbi ülésén: Magyarország azért ellenzi az erőművet, mert az új Duna-meder kapcsán elkéne ismernie a párizsi békeszerződés által megvont határokat. Ha nem egy készülő szomorú és baljóslatú ökológiai katasztrófáról lenne szó, s ha a kormány nem adná szentenciáját az építés befejezésére, akár el is humorizálhatnánk Andel úr vehemenciáján. Az embernek óhatatlanul Csuli jut eszébe Móricz Zsigmond Úri muri-jából, amikor jelentik: megdöglött a nagy kan. A szimbólum. Csuli felordít a fájdalomtól, s csóva repül a háztetőre. Ám égjen a ház, legyen a poré minden, de a nagy kan... Mit nekünk katasztrófa, ivóvízkészlet, ártéri erdők, világtól elvágott falvak, a legjobb termőföld elherdált hektárjai! Mit nekünk földrengés, hisz száz éve nem volt, s ha mégis lesz, hát, istenem, pechünk volt, minden nem sikerülhet elsőre. S hogy esetleg Győr elázik, hogy a nyitrai polgárok pár napig dunavízben tapicskolnak? Éljen a nagy kan! S még tovább humorizálhatnánk, ha kormányunk elnöke nem támadta volna meg a vízművet vizsgáló szakértői bizottságot, vagy ha legalább egy-két alapos tanulmányt olvashatnánk a készülő szörnyetegről a szlovák sajtóban. Mert sajtónk szabad, cenzúrátlan, ám Bőstől kiütéses. Bős-stop, Bős-trauma - s mindez a demokrácia játékszabályai szerint. Csak éppen cinkelt kártyákkal, a zsurnálsaitó szintjén, emocionális alapon. Amúgy Csuli módra. T

artottam tőle, s félelmem beigazolódott: első látásra tetszik a bősi erőmű, legalábbis a gát maga. A zsilipkamra méretei. A szédületes mélységben készülő boszorkánykonyha, amelynek nagy bendőjében a turbinák lesznek, az óriás, szabályos betonlábak, amelyek között, mint valami ősállat torkán, rettentő mennyiségű víz fog lezúdulni a turbinákra. Röhögve járjuk a roppant teknőt: micsoda május elsejei felvonulásokat lehetne itt rendezni! Amott, a betonfal tetején, amely a zsilipkamrákba tereli majd a vizet, lehetne a dísztriS enkiföldj e bün. Lent a tömeg. Aztán rájuk engedni a Dunát. Feketehumor a javából. Vihogva tologatjuk a rozzant Daciát, amely beássa magát a homokba. Micsoda autóversenyeket lehetne itt csinálni! Teszem azt, roncsautókkal. Autóbusz-versenyeket. Elefántügetőt. Rinocéroszok csarnokát. Dinoszaurusz-panoptikumot. Mennyi Lenin-szobor férne itt el! Többezer villatelek. Ide kellene hozni a piramisokat és azokat a nagy, szomorú melákokat a Húsvét-szigetekről, hogy legyen méltó a környe-, zet. Víz alatti függőkerteket; belépés csak nehézbúvároknak és a szovjetektől vásárolt kétéltűeknek. Ám csak egy árva teherautó robog el mellettünk, talán azért, hogy legyen mihez viszonyítani a méreteket. Akár egy felfuvalkodott hangya rohanna végig egy tornatermen. S az egész láthatáron, a nagy kék ég legalján egy árva templomtorony hegye. Vajon hány embert mentene meg az az egy szál torony? Ha azt mondom: Bős, óhatatlanul politikai analógiák jutnak eszembe. Egy rendszer, amely a csőcselék manipulálhatóságára épített alapokat, amely egyetemes értékeket mosott el és értékek hierarchiáját seprűzte ki, hogy a legvadabb (és legolcsóbb) betonkorszakot zúdítsa ránk, a szürke beton uralmát, a hályogot. Egy rendszer, amely nélkülözte a filozófiát, nem ismerte Jungot és Bettelheimet, amely külpolitikai „vonalassága" valahol most kapja vissza a pofonokat az agyontámogatott Iraktól. Ha azt mondom: Bős, az ember semmibe vétele, a természet megtaposása, a földhözragadt gondolkodás, a közvélemény akaratát semmibe vevő politikai „kiskapuzás" jut eszembe. Az a fajta politika, amely néhány képviselő, kormánytag, pártfunkciós kizárólagos jogának tekinti a döntés jogát, amely átveszi a régi sablonokat, a könnyebb megoldást választja. Ha azt mondom: Bős, józan, dolgos, igyekvő mesteremberek jutnak eszembe, akik talán fel sem fogják munkájuk értelmét, vagy azt, mibe rángatták bele őket. Csak a végeredményt látják: a sívó betont, a vasat, az olajozott turbinát, a gátnak nevezett töltést. A Falat, a Kerítést, a köbmétert, a tonnát. De hogy hová épül az a fal, s a kerítés mit határol körül? Magántulajdont, rejtegetnivalót, fortéimét, avagy valami szépet? Nem rájuk tartozik. A látás joga azok kezében van, akik mindezt összefüggéseikben kellene, hogy mérlegeljék, akiknek nem dörgedelmekkel kellene közelíteniük a szakemberekhez, hanem kíváncsisággal, megértéssel, a tudás iránti tisztelettel. A fejlett gondolkodás nyitottságával. Nem sumákolva, fölényesen, a mindenkori hatalom letéteményeseiként. A félretájékoztatott, manipulált tömeggel a hátuk megett. Andel úr szavai egy század eleji politikai gondolkodást sugallnak, amely mögött ott csordogál a hajózható Ipoly - lúdnasszádjaival és kacsauszályaival. És ott sétálgat a parton Csuli feltámadt nagy disznaja, amelyeta zsinóros mentés, vagy annak képzelt magyar kormány sétáltat a parton, hogy egyes képviselő uraink folyamatos tetemrehívást kreálhassanak, holott a túloldali szomszéd rég lemondott a tetemről. Még csak exhumálni sem kíván. Van neki elég baja otthon is. "Egyvalami azért megnyugtató az andelurak érvelésében: H a Bős alatti csatornában már békés hattyúpár úszkál, ami a szocialista realista giccs halhatatlanságában nyugtatja meg a háborgó lelkeket, másrészt, az erőmű elkészülte után talán a kínai nagy fal hazai mása következhet, hogy szuverének és európaiak legyünk. Fallal a fejnek, mondhatnók. Gondoljuk el: egy ekkora építkezés lekötné d munkanélkülieket, s elmarad a népharag. S ez azt jelentené, hogy nekünk lenne a legtartósabb kormányunk a világon. KÖVESDI KÁROLY