Új Szó, 1990. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-07 / 210. szám, péntek

Vállalati egészségvédelem az USA-ban II. „Lefizetett" dohányzók, üzemi kórházak Az írás első részében arról olvashattak, mi indokolta az USA-ban a vállalati egészségvédelem széles körű elterjedését. Emellett számos, itthoni gyakorlatunktól homlokegyenest eltérő példát is felsorolt a szerző. Ma folytatja ezek ismertetését. Külön fejezetet érdemel a dohányzás elleni harc a munkahelyeken. Rohamosan növekszik azon vállalatoknak a száma, amelyek korlátozzák, vagy tiltják a dohányzást; a Business Week amerikai gazdasági lap szerint 1986-ban a cégek 30 százalékánál, jelenleg majd 80 százalékánál van korlátozás. ,,A munkahelyi egészség legnagyobb ellenségének a dohányzást tartjuk" - nyilatkozta dr. L. Wood, a New York Telephone társaság egyik vezetője. Az évek óta tartó egészséges életmódért folytatott küzdelem eredményeként a dohányzók immár kisebbségben vannak, három felnőtt amerikai közül kettő nem dohányzik. „Minden vállalat vezetősége felel azért, hogy alkalmazottainak a lehető legtisztább, legbiztonságosabb, legegészségesebb környezetet biztosítson" - mondja a Boeing óriáscég elnöke, ahol is fokozatosan füstmentessé alakítják át a munkahelyeket. A gazdasági megfontolások is a cigarettázok ellen szólnak, mivel a hosszú évek tapasztalata azt mutatta, hogy többe kerül a munkaadónak egy dohányos alkalmazása, mint aki nem füstöl. S ez nem kis összeg, hiszen az Egyesült Államokban a nyolcvanas években évente annyi ember halt meg a dohányzás által kiváltott betegségekben (mintegy 330 ezer), mint ahányan az ország második világháborús veszteségeinek listáján szerepelnek. Továbbá a dohányosok gyakrabban hiányoznak, kétszer több munkabalesetet szenvednek, tűzeseteket okoznak, s ami a legfontosabb, abból az okból kifolyólag, hogy dohányoznak, kevésbé produktívak: 92 nem dohányzó 100, e káros szenvedélynek hódolót pótol. A vállalatok külön dohányzó helyiségeket jelöltek ki, a munkahelyeket felosztották füstmentes és dohányzó szektorokra (már ahol lehetett), vagy pedig egyszerűen az egész területen betiltották e rossz szokást. Nem kell mindig drasztikus eszközökhöz folyamodni, ezt bizonyítja a Saiina Journal (Kansas állam) újság szerkesztőségének esete. A tulajdonos úgy szüntette meg a füstölést az összes irodában, hogy 500 dollár prémiumot ajánlott fel azoknak, akik felhagynak a cigarettázással, aki pedig nem volt hajlandó erre, három hónap után új munkahelyet kereshetett. És az eredmény? „A tilalom kihirdetése után rövid időn belül füstmentes munkahellyé váltunk" - nyilatkozta a tulajdonos. A dohányzók inkább az 500 dollárt választották, egyikük sem ment el, csupán a nem dohányzók nehezteltek az őket nem érintő prémium miatt, de az ő jutalmuk az egészséges, tiszta környezet lett. Nemegyszer az ilyen motiváció adja a végső lökést e szenvedély rabjainak, hogy végleg lemondjanak róla. A Gallup-intézet felmérései szerint a dohányosok 55 százaléka és a nem dohányzók 82 százaléka támogatja a füstmentes munkahelyek bevezetését, A kórházi kiadások összegét is igyekeznek visszaszorítani. Nem is olyan régen a munkaadók nem szenteltek különösebb figyelmet a kórházakból beérkező számláknak, ellenőrzés nélkül állták a költségeket a biztosítókkal együtt. Az anyagi érdekeltség és az ellenőrzés hiánya okozta, hogy az egészség karbantartása lett a gazdaság leginflatórikusabb tényezője. A vállalatok e téren is fokozatosan ellenlépéseket tesznek. A cégek többsége szakértőket bérel, akik ellenőrzik a kórházakból érkező, betegápolásért fizetendő csekkeket. A látszólag kevéssé hatékony módszer mégis az A. S. Hansen chicagói konzultációs cég szerint minden dollár csekkek ellenőrzésére fordított pénzzel majdnem három dollárt tudnak megtakarítani. Vannak, akik tovább lépnek, és saját üzemi kórházat építenek, miként a Goodyear cég is. Túl drága? A nagyvállalat szerint így fele annyiba kerül betegeinek gyógyítása, mint a közkórházakban. Ennél is egyszerűbb, s ugyanúgy jó eredményeket ad, ha a betegeket az önálló elsősegélyhelyekre küldik, amelyek hatékonyabbak, gyorsabbak, mint a nagykórházak, s egyben jól felszereltek, ráadásul számottevően olcsóbbak is. Ezek a központok gombamód szaporodnak az USA-ban, forgalmas kereszteződések, nagy áruházak közelében találhatók. Mindenfajta kisebb sebészeti beavatkozásra képesek, nincs várakozási idő, s a beteg otthon, szerettei körében gyógyul, ami felére csökkenti a kiadásokat. A biztosítók és a munkaadók támogatják dolgozóikat, hogy kisebb balesetnél e központokat részesítsék előnyben. Az Uniroyal társaság (Connecticut állam) 50 dolláros prémiumot ad minden alkalmazottjának, ha az elsősegély-központot keresi fel (feltéve, ha nem súlyos esetről van szó). Nem egy vállalat saját maga működtet ilyen központot jó eredménnyel. Az egészség állandó hangsúlyozásának, az egészséges életvitel egyre szélesebb körű elterjedésének már vannak kézzelfogható eredményei. Csak 1989-ben a cigarettafogyasztás az államokban 5 százalékkal csökkent, s 1963 óta mintegy 1500 szál cigarettával mérséklődött az egy főre jutó fogyasztás; 1980 óta 7 százalékkal kevesebb sört, 14 százalékkal kevesebb bort, sőt 23 százalékkal kevesebb töményitaft fogyasztanak. A különböző módszerek kiértékelése után az szűrhető le, hogy a legjobb eredményeket a komplex egészségvédelem hozza, több komponens alkalmazásával, kezdve a füstmentes munkahelyek létesítésével az egészséges ételek biztosításán át egészen a relaxációs technikák, a rendszeres mozgás elsajátításáig. A jó testi és szellemi közérzetprogramok végcélja az ember életstílusának megváltoztatása. A helytelen életvitel, egészségtelen szokásaink nagyban hozzájárulnak a betegségek jelentkezéséhez, amelyek gyógyítását a munkaadónak kell állnia. Amikor e programok leszoktatják az embereket a dohányzásról, a zsíros, nehéz ételekről, megtanítanak lazítani és rábírnak a rendszeres testmozgásra, kettős célt követnek: a haszon-haszon elvét, tehát mind a munkaadó, mind a munkavállaló csak nyer ezen - az egyik fél pénzt, a másik pedig egészségét szilárdítja meg. A dolgozókkal való törődés kedvező színben mutatja be a céget, nagyobb vonzerővel bír, s így könnyebb a képzett munkavállalókat magához csalogatni, ami nagyon fontos a vállalatok közt zajló rendkívül éles konkurenciaharcban. SIDÓ H. ZOLTÁN ORVOSI TANÁCSADÓ A reményteljes negyedik út? Az orvosi kongresszusokról érkező hírek és a statisztikai adatok nagyon biztatóak. Ezek szerint a rosszindulatú daganatoknak majdnem az ötven százalékát meg lehet gyógyítani a három klasszikus gyógymód - a sebészkés, a rákellenes gyógyszerek és a besugárzás segítségével. Ezek az adatok valósak, mégis van egy nagy hibájuk: az, hogy az eredményeket nem azoknak a betegeknek a szempontjából értékelik, akik belehalnak a betegségbe. A statisztika arról sem tájékoztat, hogy a későn felismert, vagy nehezen diagnosztizálható daganatok gyógyulási aránya ma is rossz. A beteg embert és hozzátartozóit a statisztika nem érdekli, a besugárzás és a gyógyszerek káros hatásaitól pedig mindenki joggal fél. Az orvostudományról alkotott rossz véleményhez hazánkban az általános egészségügyi ellátás hiányosságai is hozzájárulnak. Későn jöttünk rá, hogy a mi ingyenesnek nevezett orvosi ellátásunk a minőség olcsóságához vezetett. Hiába vannak kiváló orvosaink, orvoscsoportjaink és kutatóink, egy rendszer teljesítményét mindig a leggyengébb láncszemek határozzák meg. Ha mindezt összevetjük, nem lehet azon csodálkozni, hogy az emberek jobban hisznek a természetgyógyászoknak és csodadoktoroknak, mint a hivatásos szakembereknek. A két tábor között ádáz harc dúl, pedig nem igaz, hogy az egyik oldalon csak vaskalapos akadémikusok, a másikon pedig tisztességtelen sarlatánok vannak. (Persze, ilyen is akad bőven). Ma már az orvostudomány sem tagadja, hogy: 1. Az egészséges étrend véd a rosszindulatú daganatok keletkezésével szemben. 2. A lelki tényezők ugyanolyan fontosak a rák megelőzésében és gyógyításában, mint a legdrágább gyógyszerek. 3. A rák elleni legfőbb erőt a szervezet saját védekezése, az immunrendszer jelenti. Az első két ponttal kapcsolatban sokan a tudósok szemére vetik azt, hogy ezt az egyszerű emberek már rég tudták. Ez igaz, de itt nem igazi tudásról, hanem egy-két eset megfigyelése alapján történő megérzésről, hitről beszélhetünk csak. E kérdések megcáfolhatatlan tudományos bizonyítása nagyon nehéz feladat volt. Valószínűleg a harmadik pontban említett immunrendszer az összekötő híd a természetes és a tudományosan megalapozott gyógymód között. Ez a rendszer (a fehérvérsejtek és a falósejtek) őrködik szervezetünk szuverenitása felett. Felismer minden betolakodót, legyen az vírus, baktérium vagy testidegen fehérje és harcot indít ellenük. Ez a rendszer a rákos sejteket is idegennek tartja és megsemmisíti azokat. Erről a harcról semmilyen információ nem jut el a tudatunkba és baj csak akkor van, ha a rákos sejtek valamilyen okból elkerülik az immunrendszer figyelmét és szétterjednek szervezetünkben. Az immunrendszer természetes serkentése egészséges életmóddal, sporttal és a lelki egyensúlyra való törekvéssel valószínűleg a rák megelőzésének alapvető módszere. Ezen felül az orvosok már régóta próbálkoznak a védekező rendszer mesterséges serkentésével is, mint a rosszindulatú daganatok lehetséges gyógymódjával. Ide sorolható a Béres-cseppek alkalmazása is, amelynek bizonyítottan kedvező hatása van az immunrendszerre. Ezek a kísérletek azért nem jártak eddig teljes sikerrel, mert az immunrendszer bonyolult működéséről még mindig nagyon keveset tudunk. Éppen ez az a pont, ahol a természet megfigyelése és az elvont laboratóriumi kutatás találkozhat. Steven Rosenberg, az Egyesült Államok Országos Onkológiai Intézetének egyik főorvosa a Scientific American (magyar változata a Tudomány) júliusi számában számolt be ez irányú kutatásai eredményeiről. Módszerük lényege az, hogy a vérből, vagy pedig egyenesen a daganatból fehérvérsejteket különítenek el, majd laboratóriumi körülmények között tenyésztik azokat. Az elszaporodott sejteket az immunrendszer egyik helyi hormonjával, az intefleukin nevű anyaggal juttatják vissza a beteg szervezetbe. Sikeres állatkísérletek százai után engedélyt kaptak a kezelés kórházi kipróbálására is. 1984 és 1988 között 177 olyan beteget kezeltek így, akiknél már minden más kezelés reménytelen volt. Ezek közül 14 beteg teljesen meggyógyult, 30 esetben pedig legalább a felére csökkent a daganat mérete. Ez természetesen még nem teljes siker. Újabb kísérleteikben ezt az arányt már képesek voltak megkétszerezni és remélik, hogy a módszer néhány éven belül sikeres és általánosan használható lesz. Remélem igazuk van. Ha igen, akkor ez Rosenberg számára a Nobel díjat, a betegek milliói számára pedig a gyógyulást, az életet fogja jelenteni DR. RÁCZ OLIVÉR Kedves Dusza István! Megkésve bár, de mégis reagálni szeretnék a Megüzenték? címen augusztus 21-én megjelent glosszádra. Bár a nevem az írásban nem szerepelt, természetesen magamra ismertem: igen, én üzentem, hogy megbízható forrásból származó értesülésem szerint a Nyitrai Pedagógiai Kar Magyar Tagozata bővítésére kért pénzösszeg megadásának a kormány részéről semmi akadálya nincs. Ez a megbízható forrás Kováč miniszter úr volt, akitől egy magánbeszélgetés alkalmával kérdeztem meg, hogy körülbelül mikorra várható a kormány elnökségének az az ülése, melyen az iskolaügyi miniszter által beterjesztett költségvetési javaslatot jóváhagyja. Az üzenet „üzenete" azonban nem ez volt. Ám mielőtt folytatnám az írást, megvallom a félelmeimet. Az elmúlt hónapokban megtanultam, hogy a sajtó nagyhatalom, amelyet a közéleti pályára lépő embernek bírálnia nem ildomos; melynek szidalmait is jó szívvel kell fogadnia; igaztalannak érzett vádjait is lenyelnie; bírálatát megszívlelnie; melynek csak a téves információit, de nem a véleményét szabad helyreigazítania. Glosszád azonban elvi szinten is érintette a képviselők és a sajtó viszonyát. Ezért most minden bátorságomat összeszedve, elóször is leszögezem: a képviselő nem publicista, a publicisták feladatait nem vállalhatja magára. Ennek nem mond ellent, hogy én magam is gyakran írok a legkülönfélébb témákról, elsősorban a Nap számára, de ezt mindig magánemberként és nem képviselőként teszem. A képviselő helyzete ugyanis meglehetőserf furcsa és ellentmondásos. Nem létezik kódex, amely kényes helyzetekben eligazítaná, pusztán saját erkölcsi érzékére támaszkodhat. Ebben az erkölcsi érzékben bízva beszélgetnek a miniszterek a parlamenti folyosókon és más alkalmakkor is a képviselőkkel, kevésbé fontolgatva szavaik hírértékét, mérlegelve megfogalmazásaik pontosságát. Különösen így van ez, ha a miniszterek között a képviselőnek régi, kedves ismerősei, sőt barátai is akadnak. Talán helytelenül ítélem meg a helyzetet, de én az ilyen, informális úton szerzett ismerteket nem tartom helyesnek az újságokban kiteregetni. Ugyanakkor, nem szeretném a kulisszák mögötti politizálást, mindig megpróbálom valamilyen módon feloldani ezt, az általam belső konfliktusként megélt helyzetet. Ezt célozta ama bizonyos üzenet is. Én ugyanis úgy képzeltem, hogy az üzenet vétele után, ha már addig nem tette meg, az Új Szó valamelyik riportere egy magnóval a táskájában felkerekedik és interjút készít az iskolaügyi miniszterrel. Ha ez nem megy, jobb híján, felkeresi a képviselőt, aki üzent. Úgy hiszem ugyanis, hogy az újságírók elsőrendű feladata információkhoz jutni, s ezeket olvasóikkal közölni. Nem pedig olyan viták bonyolítására fecsérelni a drága papírt, melyek alapja egy, éppen az újságírók által könnyűszerrel kiigazítható elhallás vagy éppenséggel egy ugyancsak könnyen beszerezhető információ hiánya. Mivel soha nem dolgoztam újságnál, talán rosszul látom az újságírók szerepét és feladatait. Ez esetben igazíts helyre, hisz ebben a kérdésben Te vagy a szakember. Én egyelőre csak annyit ígérhetek, hogy interjúalanyként bármikor szívesen állok az Új Szó rendelkezésére. Akkor is, ha a levelem kapcsán megsemmisítő bírálatban lesz részem. Újra szeretném hangsúlyozni, hogy a sajtó tiszteletét megtanultam, s beláttam, hogy annak akkor is joga van véleményt nyilvánítani, ha az én megítélésem szerint ez a vélemény nem kellően megalapozott. Épp ezért ragadom most meg az alkalmat, és kérek bocsánatot az Új Szótól, amiért ez év tavaszán hirtelen haragomban megtagadtam egy nyilatkozatot. Ma már úgy gondolom, hogy Tóth Mihály kollégádnak igenis joga volt érdemtelennek és alkalmatlannak tartania többek között engem is a képviselői funkció betöltésére, s joga volt azt sejtetni, hogy kiválasztásomat családi kapcsolataim befolyásolták. Az elmúlt években ugyanis tevékenységemnek az a része, amely egy más mérce alapján politizálásnak minősíthető, egy olyan közegben folyt, amely bizonyos értelemben ,,elszakadt a társadalmi realitásoktól", más értékrendet vallott magáénak. (Hiszen célja is ez volt: autonóm, független társadalmat teremteni, amelyre nem vonatkoznak az uralkodó értékítéletek.) Ebben a közegben a legfőbb érték a szolidaritás volt, s mindenki aszerint ítéltetett meg, amit mondani és tenni mert és akart. November után naivan úgy képzeltük, hogy az egész társadalom olyan lett, amilyen ez a kis mikrotársadalom volt valaha. Hogy az egyes embert többé nem aszerint ítélik meg, kinek a felesége, s hol találhatók éppen a barátai. Rosszul ítéltük meg a helyzetünket, s ezért nem a sajtó, hanem kizárólag mi magunk vagyunk a felelősek. Sót, a sajtónak csak hálásak lehetünk, hogy erre rádöbbentett és bizonyításra sarkallt. Elnézést kérek a bőbeszédüségemért, s azért is, hogy eltértem a témától. Ez is csak azt bizonyítja, mennyire nem értek az újságíráshoz. Ezért kérlek, igazíts helyre, ha tévesen ítéltem meg a helyzetet, és tolmácsold bocsánatkérésemet az egész szerkesztőségnek ama bizonyos megtagadott nyilatkozat ügyében. Nagy tisztelettel, jó munkát kívánva Sándor Eleonóra, az FMK parlamenti képviselője 1990. szeptember 2., Vágsellye Kedves Sándor Eleonóra! Egyetértőleg veszem tudomásul mindazt, amit írsz! Üdvözlettel Dusza István Már csak emlék... ÚJ SZÚ 4 Méry Gábor felvétele 1990. IX. 7.