Új Szó, 1990. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-24 / 224. szám, hétfő

A munkanélküliség veszélye fokozódó létbizonytalanságot s;;ül MA TE, HOLNAP ÉN? M

indenki tudta, hogy sor kerül rá. A leépítésre, átcsoportosításra, racionalizálásra... és még sorolhatnám, hiszen igen sok neve van annak a folyamatnak, amelynek következtében ez idén még csak néhány ezer, jövőre több tízezer ember, a rákövetkező esztendőben pedig valószínűleg már százezrek lesznek kénytelenek elhagyni a munkahelyüket. Ám más tudni és más megélni. Bizonyára azért is, mert születtek legfelső szintű határozatok meg döntések az elmúlt években, évtizedekben szép számmal, és hányból nem lett semmi?! Ma már ki emlékszik rá, mikor fogalmazódott meg először hivatalosan, hogy a kiemelkedő teljesítményért kiemelt bért kell fizetni? Avagy annak az irányelvnek a megjelenésére, hogy a kiemelkedő vállalatokat kell ösztönözni, és nem a ráfizetéseseket támogatni. Joggal kérdem, és nyilván nemcsak én: mi lett ezekből az elvekből? Úgy tűnik: most viszont elérkezett a tettek, pontosabban a létszámcsökkentések ideje. Riadt arcokat épp úgy látni, mint egymást vizslató tekinteteket: te kerülsz sorra, vagy te, netán én?!... 1. MÁR LAPÁTON Az élet néha könyörtelen dolgokat produkál. Különösen azok esetében, akiket az eddigi munkaadójuk semmilyen körülmény között nem óhajt megtartani. Ilyen az az asszony, aki most - kényszerből - a Doprastav egyik telepének konyháján dolgozik, és aki fél év múlva menne nyugdíjba. A telepvezető most éppen házon kívül van. A helyettese figyelmeztet mielőtt belépnék a konyhába, hogy ,,az asszonnyal nagyon sok volt a probléma, nem illeszkedett be az itteni közösségbe". Amikor kettesben maradunk a korosodó hölggyel, nem akar beszélni. Nem, ő nem mondja el, miért akarják elküldeni; úgyis letagadnák. Faggatom. Névtelenséget ígérek. így sem beszél. írásomból ki is hagytam volna az egész történetet, ha kifelé menet a portán utol nem ér egy telefon és vissza nem hívnak az irodába. • Odabent a telepvezető helyettese és a mélyen hallgató hölgy korábbi főnöknője vár. Megkérdezik, miről beszélgettünk a konyhában. Találomra mondok valamit. A korábbi főnöknő kijelenti, hogy az aszszonnyal nagyon nehéz együttműködni. Azelőtt sem akart különösebben beilleszkedni a kollektívába, a novemberi fordulat után pedig ő igyekezett a hangadó lenni. Ennek ellenére szem előtt tartották, hogy rövidesen nyugdíjba megy. Az eredmény? Hidegen adja az ételt; a telefonközpontban - ha helyettesít - lehallgatja a beszélgetéseket. Sietve megérkezik a telepvezető. Leül az asztalához, rágyújt. Kiböki, hogy az az asszony kétségbevonta az ő (mármint a telepvezető) szakmai rátermettségét. Miután ezt emondta, elhallgat. Látszik, hogy tőlem akarna valamit hallani. Viszont én is akarnék még tőle hallani valamit. Igazi drámai csönd. Négyen ülünk a szobában, várjuk egymás szavát. Valószínű, mindenkinek „igaza van", mint Shakespeare-nél szokás. Elbúcsúzom, ebben a helyzetben a riporter nem tehet egyebet. Mint az a fentiekből kiderülhetett: egyrészt a vállalatok, másrészt a elbocsátandók között is jónéhányan szívesen megjátsszák a némát. Vagy azért, mert nem vállalják a nyilvánosság előtti összeütközést eddigi munkaadójukkal, avagy azért, mert aligha vonzó szerep a „lapáton" állni. Különösen, ha a létszámleépítés divatos érve személyes piszkálódást palástol. Példaként itt van Sz. J.-né esete, aki először be sem akart engedni a.lakásába. - Már nincs velük semmi dolgom. El akarom az egészet felejteni. Végül beljebb invitál. A fotelban, atlétatrikóban és félrebillent fejjel, a férje bóbiskol. A tévében a vesztésre álló Sparta vergődik a moszkvai Szpartakkal szemben. - Eszembe nem jutott volna, hogy a menesztendők listáján vagyok - mondja halkan az asszony. - Tizenöt év alatt egyetlen panasz sem volt rám. Amikor megkérdeztem a nagyfőnököt, mi az indok, azt mondta, hogy a közvetlen felettesem nincs megelégedve a munkámmal. Semmi több. Akkor már sejtettem, honnan fúj a szél: oda akar valakit hozni. Bár így lenne telitalálatom a sportkán! A kilépésem után két nappal már be volt töltve a helyem. Az a kis szőke ribanc már ott terpeszkedett az íróasztalomnál; a többieknek pedig azzal indokolták az egészet, hogy összevontak két munkakört. Hetek alatt kilókat fogytam. Igaz, felajánlottak egy raktárosi állást, de a tizenöt éves lányom azt mondta, hogy ő inkább mindenből kevesebbet kér, de ne maradjak ott. Eljöttem... Észreveszem, hogy a férj szeme nyitva van. Bemutatkozom. - írja bele, hogy a k... anyjukat! - mondja a férfi és a fotel mellől felemel egy sörösüveget. - Én beírom, de kinek címezi?. -Mindenkinek aki megérdemli. Ők tudni fogják. A szőkített hajú Viera Z.-vel Pozsonyban, a Fővárosi Nemzeti Bizottság munkaügyi osztályának folyosóján találkozom: - Rettenetesen váratlanul ért a dolog. Már a koromnál fogva is. ötvenévesen melyik vállalat fog fölvenni? Amikor behívtak az igazgatóhoz és közölték, hogy fel is út, le Is út, csupán annyit tudtam viszontkérdezni, hogy mivel érdemeltem ezt ki? Egyedül álló nő vagyok, harminc éve dolgozom, becsülettel fölneveltem a két gyermekem, most mégis elküldenek. Az igazgató azt felelte: elég baj, hogy az én korosztályommal csinálják ezt, hiszen egész életemet egy bénító időszakban éltem le; sajnos azonban, mint mondta, „országos viszonylatban" folyik a létszámcsökkentés. Megértem, válaszoltam én, de ott vannak a fiatalok, ők könnyebben el tudnak helyezkedni... Erre azt felelte, azért küldenek el, mert a szóban forgó részlegen én dolgozom a legkevesebb ideje, öt éve. Ez nem is igaz. Azóta folyton telefonálok, bújom a hirdetéseket, de ahol munkaerőfelvétel van, ott csapnivaló a fizetés. Én viszont családfenntartó vagyok, a kisebbik fiam még főiskolás, nem mehetek el bagóért dolgozni. Kínomban már arra is gondoltam, hogy vén fejjel átképeztetem magam ápolónővé, azokból most óriási a hiány... 2. DERÜLT ÉGBŐL? Ma egy éve még azt mondtam volna: egyre kedvetlenebb, nyugtalanabb az ország. Ma már inkább úgy fogalmazok, hogy bizonytalan. Bizonytalan, mert a készülő adórendelet, a nyugdíj rendezés bonyodalmai, a már most is fölfelé kúszó árak aligha intézhetők el egy derűs mosollyal. A korábbi esztendők során az évek óta nem teljesített tervek, az életszínvonal lassú, de állandó csökkenése, a derékba tört nekibuzdulások fertőzték a közhangulatot; ám most jelent meg először a létbizonytalanság réme is kézzelfogható valóságként. Tény: eleddig, az ún. szocialista vállalatok esetében, egyenest rendszerkáromlásnak tűnt a lapátra kerülés, a munkanélküliség emlegetése. Bizonyára többen forognak is a sírjukban vagy az ágyukban miatta. Ugyanakkor tény az is, hogy a mostani váratlan(?!) munkaerő-átcsoportosítás okozta rianás előjeleit - az alacsony hatékonyságú termelést, a viszszatartott teljesítményt, a kapun belüli munkanélküliséget, satöbbi - minimum húsz-huszonöt éve láthatta minden dolgozó ember, nem beszélve a vezetőkről, akik a legtöbb információval rendelkeztek, így hát azért kell most nagyot - és sokak számára fájdalmasat - lépni, mert a sok kicsi lépést az illetékesek nem tették meg időben. Nem hajtották végre a bérgazdálkodás reformját, hogy a vállalatok a jól dolgozókat megfizessék, a lustákat és hanyagokat viszont elküldhessék. Egyenlőségjel volt az ügyesek és az ügyeskedők között. Az ügyesek gyakran önkizsákmányolással, az ügyeskedők mellékés görbe utakon járva tartották fenn megszokott életszínvonalukat. A pártállamban a szabályozórendszerek folytonos módosításával, a sikeres cégektől való elvonással és a halódók támogatásával akadályozták az egészséges reform kibontakozását, a reális jövőtervezést. Az okok még hosszan sorolhatók, bár szerintem fölösleges e tények további ragozása. Sokkal fontosabbnak tűnő kérdés: vajon miért nem változtattak a helyzeten, akiknek módjuk lett volna erre? Nos, nem szükségeltetik hozzá túl élénk fantázia, hogy leszögezzem: mert felülkerekedtek, akik szerint az efféle változások miatt léket kaphatott volna a szocializmus hajója. Munkanélküliség, csőd, eszmei lazulás, kiugró jövedelmek - leselkedett a sok-sok mumüs. Más kérdés, hogy ezzel a struccpolitikával nemcsak léket kapott a dicső pártállam vezette szocializmus hajója, hanem szinte egyik napról a másikra elsüllyedt. Évtizedeken át alacsony életszínvonalon utaztatott átlagutasainak kellemetlen örökséget hagyva. 3. JÖVŐSOKK Létbizonytalanság és nadrágszíjpolitika! Tetszik, nem tetszik, e két fogalom nálunk is meghonosodóban van. Az álerkölcsök korszaka lejárt, a jóléti társadalmat építő munkaerkölcsöt viszont még nem szoktuk meg. Mentségünkre szolgáljon, hogy a rendszer rontott el bennünket és nem mi a rendszert; bár ez nem oszt és nem szoroz abban, hogy a rugalmatlanság, a kényelem mélyen belénk ivódott. A pártbizottságok felügyelte munkahelyeken olyan írott és íratlan szabályok érvényesültek, amelyek értelmében akkor sem lehetett felmondani a dolgozónak, ha nem volt rá szükség, vagy ha rosszul végezte a munkáját. Eközben hányszor dühöngtünk annak láttán, hogy jópár munkatársunknak a jelenléte is felesleges a munkahelyén. Már csak a vállunkat vonogattuk - vagy még azt sem -, amikor bérfejlesztéskor, prémiumosztáskor egyformán részesült a rátermett és az alkalmatlan, aki hajtott és aki lógott. Kénytelen-kelletlen elhittük, hogy a munkában is érvényesíteni kell a szociális szempontokat. Sok dologról volt szó, csupán egyetlen tényező nem számított igazán: a teljesítmény. Nálunk eleddig az a szokás járta, hogy egy ember munkáját ketten-hárman végezték... Csoda, ha most, a sok jövőt remélve nehezen tudunk megbarátkozni a jövősokk rémével: a létbizonytalansággal és a nadrágszíj kénytelen-kelletlen meghúzásának elvével?! Persze, eme ódzkodásnak egyéb összefüggései is vannak. Mert hogyantermeljen jól, akinek elavult a munkagépe? Aki nem kap anyagot? Hogyan mérhető objektíven a teljesítmény, ha szakszerűtlen a vezetés, ha a kereskedelem nem tudja eladni a megtermelt árut, ha a világpiaci keresket-kínálat egyre változik? Hogyan hasonlítható össze egy esztergályos egyéni teljesítménye, aki rossz masinával és dohos műhelyben, nemtörődöm vezetők keze alatt dolgozik azzal a társáéval, aki a nyugati országhatár túloldalán ugyanazt a munkát a legkorszerűbb gépen, folyamatos anyagellátással, rátermett főnökök segítségével végzi?... Szinte hallom egyesek ellenérvét: nyugaton sem minden arany ami fénylik, ott is vannak, akik rosszabbul keresnek, vagy lapátra kerülnek; ezért átképeztetik magukat új, kelendőbb munkára. Való igaz, hogy e rugalmasságnak megvan a gazdasági haszna. De kérdem én: ha a kassai vasmű kohásza elszánja magát, hogy áttelepül Lévára textilmunkásnak vagy a pozsonyi gyárak valamelyikébe, esetleg szülei hajdani földjén korszerű farmergazdaságot akar létesíteni - akkor megvan erre a lehetősége anélkül, hogy még a fiai is az ehhez szükséges hiteleket törlesztenék? ÚJ SZÚ 3 1990. IX. 18. N

em titok: az eljövendő néhány év alatt az emberek százezreit kell majd átirányítani más munkahelyre. Remélnünk kell, hogy e változások megmozgatják a gazdaságot és a közszellemet. Hogy az új struktúrákban új szemlélet is születik. Hogy a keserves létszámcsökkentésekben valóban a hasznosság elve érvényesül. Hogy az emberek megmérettethetnek, mert módot kapnak a cselekvésre; s ez a sok-sok apró operáció is hozzásegíti majd az ország gazdaságát a válságból való kilábaláshoz. De nem titok az sem, hogy a természetes létbizonytalanság vezette szikét nem árt kellő gondossággal és a lehető legtöbb helyi érzéstelenítéssel használni. MIKLÓSI PÉTER MB^BBSM a piacgazdaságról A rovatot vezeti: Kovács Edit Még egyszer a Magyar Értéktőzsdéről Előző cikkünkben a magyar értékpapírpiac elméleti-gyakorlati kérdéseivel foglalkoztunk, s részben bemutattuk a Magyar Értéktőzsdét. Ezúttal - folytatva a témát - a bankok tőzsdén való részvételéről, a megtakarítások befektetéséről és egyéb tőzsdei kérdésekről lesz szó. Beszélgetőpartnerünk ismét Lantos Csaba, a CA-BB Értékpapír Ügynökség osztályvezetője. • A legutóbb meglehetősen lényeges gondolattal zárta beszélgetésünket: ,,.... el kell érnünk, hogy érdem legyen az, ha valaki tisztességesen tud előbbre jutni, növekedni." Ehhez azonban pénzre, bankokra és tőzsdére is szükség van. - A társadalom egyik alapértéke az, hogy elismeri a teljesítményeket, s mérhetővé teszi ezeket. Egyelőre azonban nincs jobb mérce - bármennyire is tiltakozik lényünk ellene - mint a pénz. Nem találtak ki jobbat. Visszatérve a tőzsde szűkebb berkeibe, eleddig az előtőzsdén, amely már két-három éve működik, s amit csak plasztiktözsdének, játéktőzsdének neveztek az ide látogató külföldiek, részben olyan cégek működtek, amelyeket kifejezetten erre a célra hoztak létre. A másik csoportot pedig a kereskedelmi bankok alkották, amelyeknek eredendően más feladatuk van. Elsősorban betéteket gyűjtenek, hiteleket adnak ki, összegyűjtik a lakossági megtakarításokat stb. Azonban 1992 végére a kereskedelmi bankokat - éppen küldetésük mássága miatt - kizárjuk erről a piacról. Nem lehetnek tőzsdetagok többé, alapíthatnak tőzsdecéget, de ők maguk nem üzletelhetnek. Európában elsősorban német hatásra az egész pénzügyi intézményrendszer univerzális bankként fejlődik, ahol is a rövid távú kereskedelmi banki tevékenység összefonódott a hosszú távú tőkepiaci tevékenységgel, a beruházásokkal. Ha ezeket a kereskedelmi bankokat kizárjuk, ez komoly beavatkozás lesz, de az ilyen típusú intézkedésre véleményem szerint szükség van. Persze, meg kell szabni a határait. • A kereskedelmi bankok tehát belátható időn belül elhagyják a tőzsdét. Részvételüket azonban továbbra is biztosíthatják, csak nem közvetlenül. De vajon mit tehet a magánember, aki szintén kizárólag közvetett módon, megbízottja által jut be az értékpapírpiacra? S egyáltalán hogyan gondolkodik ma Magyarországon az, akinek van befektetni való pénze? - Csak egy egyszerű példát mondok. A megtakarítás egy részét abszolút likvid formában tartja, hogy bármikor azonnal használhassa. A másik részét szintén nem akarja elveszíteni, de pillanatnyilag, illetve hosszabb távon nincs rá szüksége, ezen részvényeket vesz. A harmadik részt valahol a kettő között helyezi el, tehát állam-, vagy bankkötvényt vesz. Magyarországon mára kialakult egy százezres réteg, amely már kezd így gondolkodni. Kialakult persze a spekulánsok rétege is. • ??? Azt hiszem a legtöbb esetben nem a legnagyobb szeretettel gondolunk rájuk. - Pedig a spekuláció nagyon jó dolog és hozzátartozik a tőzsdéhez. Ez jelenti tulajdonképpen a pótlólagos likviditást. Lehet, hogy első hallásra fenntartásokkal fogadjuk, de meg kell mondanom, nem negatív dologról van szó. A spekuláció önmagában nem veszélyes. Akkor válik azzá, ha olyan terepen zajlik, ahol nincsenek játékszabályok. Ahol az erősebb kutya győz. Például az utcán, vagy a Garai téren, a piacon... • ... vagy a pozsonyi Kijev Szálló környékén. - Igen, ott veszélyes dolog a spekuláció. Viszont ahol ellenőrzött játékszabályok szerint és mindenki egyenlő eséllyel vehet és adhat el - megbízva a tőzsdecéget - nem lehet átverni valakit. Nagy jelentősége van a spekulatív tőkének, hiszen ez a tőke egy valamit vállal, egy valamit kedvel - a kockázatot. Az átlagos befektető nem kedveli a kockázatot, míg a spekuláns igen. Nyilván abban a reményben, hogy majd sokat keres. Van hogy bejön ez a számítás, de az is előfordul, hogy nem. Hát ez a kockázat. Az előző példánál maradva a spekuláns a megtakarítását egész összegben ráteszi valamire. Vagy kockáztat mindent, vagy semmit. • Ezek szerint a tőzsde akár a látványos meggazdagodások vagy a tönkremenések színhelye is lehet. , - Hogyne, még ez az aránylag kicsi Magyar Értéktőzsde is. Például: az Ibusz 4900-on jött ki (az ezer forint névértékű részvények kikiáltási ára 4900 forint volt - a szerk.), három nap alatt felugrott 12 ezerre. Ha valakinek volt 50 ezer forint megtakarítása és vett például tíz darab részvényt, és mondjuk a duplájáért eladta, az összes költséggel együtt a két hét alatt pont a dupláját kereste meg. Tehát van 100 ezer forintja. Az igazi spekuláns ezt az összeget egyszerre fekteti,, az átlagos befektető viszont kiveszi az 50 ezer forintját. A meggazdagodás jelenlegi igazi korlátja nálunk azonban a tőzsde kapacitása. Itt naponta 20-25 millió forint cserél gazdát. Ha megjelenik valaki 10 millió forinttal, az óriási módon befolyásolja az árakat. • Mi történik itt a bécsi tőzsde árnyékában, hatására? - Ez a szomszédság egyrészt baj, másrészt nem. Baj azért, mert tényleg egy kicsit az árnyéka vagyunk, de ez végül is egészen természetes. Ugyanis attól, hogy létrehoztunk egy alapvető jogszabálykörnyezetet, még az infrastruktúrális bajainkon nem tudunk segíteni. Ilyen például a telefonok hiánya, a bankszolgáltatások hiánya, a kiképzetlen emberek sokasága. Komoly gondjaink vannak az értékpapírok raktározásával. Nem tudjuk őket hová tenni, így aztán mindenki viszi keresztül a városon a táskájában a részvényeket. És a lemaradásunk több évtizednyi, tehát nagyon gyorsan kell tanulnunk. JAPÁN TECHNIKA PRÁGÁBAN Mazda, Sanyo, Hitachi... Szombaton délelőtt Prágában a Kultúrpalota előtt kíváncsiskodók százai vártak arra, hogy a , Japán Prágában" elnevezésű rendezvénysorozat keretében megnyílt műszaki termékbemutatót megtekinthessék. Érthető volt a nagy érdeklődés, hiszen három nagy japán autógyár a Mazda, a Nissan és a Mitsubishi legújabb modelljeit is kiállítják, de rajtuk kívül szinte valamennyi japán világcég is bemutatja csúcsszínvonalat jelentő termékeit. Van itt Juki márkájú varrógép, Hitachi szerszámbemutató, láthatók a Ricohcég fénymásolói, s ez utóbbiak közül elsősorban a Canon különböző típusai. Rövidesen pedig talán annak is tanúi lehetünk, hogy az amerikai és a nyugat-európai farmeröltözékek sorába betör, - s egyeseket hátrább szorít a rangsorban - a Sakamoto farmer, amelynek bemutatója Fischer és Sanyo típusú hifi-berendezésekből sugárzott zene közben tekinthető meg. Eredetien mutatkozik be az Asahi tévétársaság, amely naponta másmás hírműsor-válogatást „sugároz". Az adás központi témája a kelet-európai változások. Nem hiába sorolják a japán nyelvet a legnehezebben elsajátíthatók közé, hiszen írásjelei az európai ember számára szinte egzotikusak. Azonban a Fujitsu-cég e ,,rébuszt" már tíz éve megoldotta, ugyanis kifejlesztette és itt is bemutatja azt az írógépét, amely ugyanolyan billentyűszám mellett, mint a klasszikus nyugati írógépek, egyaránt alkalmas a latin és a japán betűk írására. A kiállítás szeptember 27-ig tekinthető meg.