Új Szó, 1990. augusztus (43. évfolyam, 178-204. szám)

1990-08-06 / 182. szám, hétfő

Interjút adott ALEXANDER DUBČEK, a Szövetségi Gyűlés elnöke Én már csak ilyen maradok Milliók számára jelképpé vált Alexander Dubček személye. Neve eltéphetetlenül összekapcsolódott a Prágai Tavasz reformmozgalmával és a demokráciával. Több mint húsz év után újból visszatért a politikai életbe, és megválasztották a legfelsőbb törvényhozó testület élére. • ön gyakran hangsúlyozza, hogy nem szívesen tér vissza a múltba. De kérdés, hogy ez lehetséges-e. Magam se tudom megkerülni a múltat, amikor aziránt érdeklődöm. hogy is történt az 20 esztendeje. hiszen ön politikai pályafutását ugyanabban a tisztségben szakította meg. amelybe most visszatért. - Nem egészen úgy történt. Az akkori pályafutásomat törökországi nagykövetként fejeztem be. A Szövetségi Gyűlés éléről a CSKP KB Elnöksége váltott le Gustáv Husák vezetésével. Ugyanis nem voltam hajlandó egyetérteni azzal a javaslattal, amelynek értelmében hatályon kívül kellett volna helyezni az öt hadsereg katonai intervencióját elítélő döntést. Ugyanígy szembeszálltam azzal is, hogy nyilvánítsuk érvénytelennek a CSKP KB 1968. június 17-ei határozatát, amelyben visszautasítottuk az öt kommunista és munkáspárt távollétünkben megfogalmazott varsói levelét. Azt tették számomra lehetővé, hogy Törökországban vagy ,.észhez térjek", vagy emigráljak. Itthon fokozódott a propaganda, és munkába léptek a „tisztogató" bizottságok. Úgy döntöttem, hazatérek a büntetésemért. • A parlamenttel kapcsolatos egykori és jelenlegi elképzelései ugyanazok? -Az akkori, az 1968-as invázió előtti parlament a reformprogram teljesítésére, tehát a cenzúra felszámolására, a sajtószabadság meghonosítására, a gazdasági reformra, a vállalati törvényre, a föderációra, a demokratikus elemek érvényesítésére, a rehabilitációra és más demokratikus lépések megtételére összpontosított. Túlságosan rövid ideig tartott ez 1968-ban. Azonban mégis nagyon komoly kísérlet volt ez az újsztálinizmus áttörésére. A jelenlegi parlamentnek az elkövetkező két évben ki kell még érlelődnie, valóban profi színvonalúvá kell válnia. Mindazonáltal derűlátó vagyok a jövőjét illetően. • Tulajdonképpen milyen volt ön számára az elmúlt 20 év? - Erről már sokat írtak. A biztonsági szervek állandó és szigorú ellenőrzése alatt éltem. Elszigeteltek. Eleinte állandóan a kapunk előtt állt az adókészülékkel felszerelt rendőr. A feleségemet is, magamat is állandóan kísértek. Akkor is, ha feleségem tejet ment vásárolni. Engem is, munkába menet. Minden tömegszervezetből, még a szakszervezetből is kizártak. Mint a felkelés résztvevőjének nem engedték meg, hogy tagja legyek az Antifasiszta Harcosok Szövetségének. • Keményebb üldöztetéstől nem tartott? -Jakeš az egyik „magasztos" beszédében ezt mondta: Dubčeket nem csukhatjuk be, mert akkor Európában mindenféle emberek tiltakoznának, „és még az is, tudják az a Brandt is kiabálna, tudják, abból az internacionáléból". Mindezek ellenére igyekeztem kifejezésre juttatni elégedetlenségemet a konszolidációval. Tiltakozó leveleket, cikkeket juttattam el külföldre, próbáltam tartani a kapcsolatokat az 1968-1969-es munkatársaimmal. Az olasz kommunisták és az Olasz Szocialista Párt vezetői voltak a támaszaim. Az ellenem foganatosított intézkedéseket különösen megszigorították azután, hogy külföldön megjelent 1975-ben a Szövetségi Gyűléshez és a Szlovák Nemzeti Tanácshoz intézett levelem, amely nemcsak tiltakozás volt, hanem előrejelzés is az akkori politika eredményeit illetően. Nem tévedtem. • És milyen választ kapott? - Megátalkodott volt az állam- és pártvezetés. Az sem segített, hogy bírósági és ügyészségi szerveknél tiltakoztam. Pozsonyban azonban elszigetelésem ellenére is létezett a Megújhodás, amely a reform híveiből állt. Körülbelül 15 számot adtunk ki sokszorosított folyóiratunkból, és a prágaiakkal is tartottuk a kapcsolatot. A kihallgatásokon, ez természetes, taktikázni kellett. Úgy dolgoztunk és éltünk, ahogy lehetett. • A csehszlovákiai helyzet megváltozásáról más elképzelései voltak ahhoz viszonyítva, ami 1989. november 17-ike után bekövetkezett? - loen, mások. Főképp 1985 után, azt követően, hogy Mihail Gorbacsov a színre lépett. Azzal számoltam, hogy lesznek a CSKP-ben olyan egyének, csoportok, amelyek szembeszállnak az akkori vezetéssel, úgy ahogy magam is tettem 1967-ben. A CSKP azonban teljesen megcsontosodott, csúcsszerveitől egészen az alapláncszemekig, és semmiféle demokratikus megoldást nem tett lehetővé. Gorbacsov fellépése után is tovább „normalizáltak". Ekkor már csak a CSKP-n kívüli erőkre támaszkodhattunk. Ez a válasz arra a kérdésre is, miért szakítottam eszmeileg is, szervezetileg is a CSKP-vel. Hadd jegyezzem meg, hogy már 22 éve is kerestem a módját, miként lehetne közelíteni a korszerű nyugati szocialista pártokhoz. Ez az akkori Akcióprogramban is tükröződött. Számomra ezért természetes volt, hogy amikor a CSKP totalitárius hatalma ránehezedett a nemzet akaratára, én a nép oldalára álltam, és egyike voltam azoknak, akik hozzáláttak a demokratikusan szervezett társadalom kialakításához . A titkosrendőrség még azon az emlékezetes november 17-én is estig fogva tartott. • Egyszer ön azt mondta, hogy a politikus legyen a szellem Koiumbusa. Merre mutat Alexander Dubček iránytűje? - Beszélgetésünk kezdetétől ezt magyarázom, összefoglalva ezt így fejezném ki: mély emberi szabadság nélkül, a társadalom életének demokrácián alapuló megszervezése nélkül nem képzelhető el eredményesen működő társadalom, nem tehetők az emberek elégedetté. Az én iránytűm is ebbe az irányba mutat azóta, hogy N. Sz. Hruscsov leleplezte a sztálini diktatúra borzalmait és következményeit. Iránytűm ma azt sugallja, hogy a piaci mechanizmus sem csodaszer, amely mindent gyógyít. Különböző tulajdonformák jönnek létre (miközben néhol az állami tulajdon is megmarad), és a vállalkozás szükségessé teszi, hogy ellensúly is kialakuljon a szakszervezetek formájában és az olyan baloldali erők formájában, amilyenek például a Szocialista Internacionálé pártjai. A fejlődést így nem a tisztán piacgazdaság segítené elő, hanem a szociális piacgazdaság, amelynek feltételei között a szociális program szerves részévé válik az átalakításnak. • Egyesek kifogásolták, hogy ön nem volt elég kemény, hogy túlságosan az érzelmeire hagyatkozik, és hogy többször kompromisszumot kötött. Egyesek ezzel próbálják ön ellen hangolni a közvéleményt. - Én már csak ilyen maradok. Soha sem voltam erőszakos, keményfejű. Már bebizonyítottam, hogy tudok úgy dönteni, hogy a nép többsége oldalán álljak, a többség érdekeit képviseljem. 1968-ban inkább a büntetést fogadtam el, és nem váltam „normalizátorrá". Pedig milyen szívesen vették volna ezt a „szövetségesek". • Egyes olyan újságírók, akik ott voltak a Prágai Tavasz kibontakozásánál, olyan kérdéseket tettek fel, amelyekből érezhető volt, nehezményezik, hogy ön aláírta az ún. moszkvai jegyzőkönyvet, és egyesek már-már „árulást" emlegettek... - Hitszegően megszálltak bennünket, hogy leállítsák a megújhodási folyamatot. Minden elképzelést meghaladó tűzerővel rendelkeztek, amely fél Európára elegendő lett volna. A magyar hadsereg egész Dél-Szlovákiát megszállta, a lengyelek északkeleten voltak, a többi pedig... Ugyanakkor az amerikai hadsereg visszahúzódott a csehszlovák határtól. Bármit mondanak az utólagos stratégák, én azt állítom, a kompromisszumkeresés közben mindig a vérontás elkerülésére törekedtem. Azok a hadseregek arra kaptak parancsot, hogy megszálljanak bennünket, és hogy megváltoztassák itt a politikát. Egy ilyen hadsereg nem állhat meg félúton. Ellenállás nélkül is voltak nálunk halottak. Ezzel azt akarták bizonyítani, hogy a megszállást komolyan gondolják. A kilátástalan hősiességet, életek ezreinek hiábavaló feláldozását ma is elfogadhatatlannak tartom. De nemcsak én gondolkodtam így. Svoboda tábornok, az ország elnöke, a háborúviselt katona is azt mondta: el kell kerülni, hogy itt patakokban folyjon a vér. Az ember könnyen hoz döntést saját életéről, másokéról sokkal nehezebben. Az ellenállás tízezrek életébe került volna. Egyre inkább az a meggyőződésem,' hogy csak erkölcsileg győztünk volna. A katonai ellenállás hazárd lett volna és öngyilkosság. Abban a moszkvai jegyzőkönyvben az a legfontosabb, ami hiányzik belőle. Nem szerepel benne az, hogy indokolt volt az intervenció. Nem ismertük el a varsói „ötösfogat" nélkülünk hozott döntésének a helyességét, nem mondtunk le az Akcióprogramról. Erre csak 1969 után, a husáki „normalizálás" után került sor. • önnek az SZGY elnökévé való választásakor egyes képviselők a szemére vetették világnézeti orientációját. Mi maradt meg önben a múltból? Valami jót is adott az,, hogy egykor a kommunista párthoz tartozott? - Ennek a párttagságnak köszönhetem, hogy rájöttem: a régi úton nem haladhatunk tovább. A CSKP eszmeileg és szervezésileg zsákutcába került. Egykor azért léptem be a pártba, hogy hozzájáruljak a társadalmi igazságosság, az emberies(Archív felvétel) ség, a haladás istápolásához. Mint antifasiszta léptem be a pártba. 1968 táján ihletöen hatott rám a svéd szociáldemokrácia modellje, a szocialista és szociáldemokrata pártokkal való együttműködés gondolata. Husák vezetésével mindez semmivé vált. • Gondolt arra, hogy visszatér a CSKP-be? - Igen, gondoltam. Amikor még azt gondoltam, hogy lesz erő a pártban, amely képes lesz politikájának, ideológiájának megváltoztatására, hogy képes lesz szakítani a brezsnyevi újsztálinizmussal, a bolsevik irányzattal, a proletárdiktatúra gondolatával és mindazzal, ami miatt oly távol került az emberektől. Előrelátók voltak a neosztálinisták, a pártból eltávolították azt az 500 ezer embert, aki erre képes lett volna. A polgári mozgalmat választottam, ebben az összes demokratikus erő egyesülhet. • Köztudott, hogy ahol erős a jobboldal, ott erős baloldal alakul ki... - A többpártrendszerben a baloldalnak megvan a maga helye. Addig azonban nem tud a kommunista párt érvényesülni, amíg gyökeresen meg nem változott. Ha nem változik meg, szektává silányul. • Még hisz ön az emberarcú szocializmus gondolatában? - Az 1968-as megújhodási mozgalom mindennél jobban kifejezte a kor humanista, demokratikus és szociális törekvéseit. Szárnyalni kezdett e gondolat, és úgyszólván önálló életet kezdett élni. A humanizálás, az emberszabásúvá tétel gondolata ma is él, és új színvonalon, új feltételek között valósítjuk meg. (Rp) Csak együtt érhetünk el bármit is Válasz egy nyílt levélre Kedves Zoller Mihály Barátom! Némiképp megkésve válaszolok nyílt leveledre, tekintettel arra, hogy a közelmúltban én is külföldön tartózkodtam. Hozzád hasonlóan, magam is úgy gondolom, hogy leveledben számos olyan kérdés fogalmazódott meg, amely biztos, hogy napjainkban nem csak kettőnket foglalkoztat tájainkon. Ezért folyamodom én is a nyílt levél formájához, annak ellenére, hogy gondjainkat csakúgy, mint a múltban, természetesen továbbra is személyesen is megvitatjuk. Leveledből bizalom árad felém és újonnan megválasztott képviselőtársaim felé; mivel magam mindig is a korrekt ügykezelés híve voltam, ez az elsődleges ok, amely miatt néhány gondolatomat szeretném megfogalmazni. Először is hangsúlyozom, hogy társaimmal egyetemben engem a Csehszlovákiában élő magyarság zöme képviselővé választott. Ez annyit jelent, hogy fogadalmunk letétele óta kötelességünk képviselni választóink - és mozgalmaink - érdekeit. Megfogalmazni problémáinkat, felvetni a kérdéseket, kifejteni véleményünket - egyszóval a parlamentáris játékszabályoknak megfelelően legjobb tudásunk szerint bekapcsolódni a parlamentben folyó sokszínű munkába. Nem kevesebbet, de nem is többet. Fontosnak tartom, hogy mindenki tudatosítsa, hatalmunk a problémák megoldásához nincs. Nincs, mivel a konkrét végrehajtó hatalom a választásokon győztes pártok, mozgalmak kezében van. A fentiekből következően elsősorban ők a felelősek azért, ami ebben az országban a következendő két évben történni fog. Ezzel az állítással természetesen nem a saját felelősségünket akarom tagadni, annak nagyon is tudatában vagyok, mint ahogy annak is, hogy egy ilyen időszakban egyetlen állampolgár sem kerülheti meg teljességgel ezt a kérdést. Ezt tartom tehát a probléma gyökerének és óvni szeretnék mindenkit - Téged is - bárminemű messianizmustól, az óriási elvárásoktól és bizalmaktól, mert - ezt is már többször elmondtam - a diktatúra alól felszabadult kelet-középeurópai társadalmak éppen nem a demokrácia szigetei, a kizárólagos gondolkodásmód, az elavult totalisztikus sémákban való gondolkodás ott lapul a legmélyebben bennünk, a mássággal szembeni türelmetlen elutasítás, mint tapasztalhatod, mindennapos, és tartok tőle, hogy ennek a társadalomnak még nagyon sok időre lesz szüksége ahhoz, hogy ezektől a szánalmas jellemzőktől megszabaduljon. Mindezt azért részleteztem, hogy érzékeltessem, mi az, amit módunkban áll megtenni, és mi az, amit nem. Helyzetünk a parlamentben, hogy úgy mondjam, specifikus. Képviselőtársaim közül néhányan már nyilatkoztak ez ügyben és elmondották, hogy az MKDM-Együttélés koalíció képviselői a konstruktív ellenzék szerepét kívánják betölteni. Nos, lényegében igazuk van, ám én mégis szeretnék némiképp finomítani ezen a képen. Parlamentjeink,, felállása" enyhén szólva nem klasszikus, rendkívüli a politikai helyzet is. Ha abból a meggondolásból indulok ki, hogy a választásokon végül is a totalista hatalmat elsősorban megdöntő ÖF és NYEE szerezte meg a győzelmet és került legálisan hatalomra, nem tarthatom magam ellenzékinek. Novemberben-decemberben ugyanis, amíg vagy-vagyként merült fel a kérdés, mindannyian egyet akarva vonultunk az utcákra. A másik oldalon viszont tudomásul kell vennem, hogy új hatalom jött létre, amelyet - többek között parlamentáris eszközökkel is - ellenőrizni kell, s ezt a feladatot mindig is elsősorban azoknak az erőknek kellett ellátniuk, amelyek nem tagjai a kormánykoalíciónak. Ebből a szempontból valóban ellenzéki feladatokat is; el kell, hogy lássunk. Amiért mindezt leírom: elvárásaid és választóink elvárásai. Képességeinkbe, hitünkbe, akaratunkba vetett bizalmatok. Itt is tisztázzuk: el kell választani a képességeket attól a politikai mozgástértől, amelyet a hatalom és az ország politikai életének alakulása enged számunkra. Az első legfőbb ellenőr a nyilvánosság kell, hogy legyen, a médiák és a személyes kapcsolat segítségével erről minden választó képet alkothat magának. Eldöntheti, méltóak vagyunk-e arra a bizalomra, amelyet a választások során belénk helyezett és támogat-e bennünket a jövőben is. A másik kérdés differenciáltabb választ igényel. Mi párbeszédet kínáltunk fel az új hatalomnak és ugyanezt várjuk el tőle is. Nagy kérdés, hogy alakulnak majd térségünkben az erőviszonyok, mennyire lesz stabil a kormány és a hatalmon lévő mozgalmak, mennyire fognak odafigyelni a mások véleményére is. Ez lesz a valódi demokrácia fokmérője, s itt nem csupán a hatalomba be nem került mozgalmakról és pártokról van szó, hanem esetleges saját belső ellenzékükről is. A külső és belső pluralizmus eme gyakorlati érvényesítése lehet az alapfeltétele a valóban konstruktív dialógusnak, annak, amelyre meggyőződésem szerint a jelen pillanatban ennek az országnak a legnagyobb szüksége van. Végezetül: megköszönöm a bizalmad és minden tisztességes, az ügyet támogatni akaró ember bizalmát. Nem győzöm hangsúlyozni: csak együtt, egységesen, okosan, felelősséggel cselekedve érhetünk el bármiféle eredményt. Mindannyiunknak hozzá kell járulnunk a magunk kis részével a térség igazi demokratizálódása nehéz folyamatához. Ehhez türelemre, ha kell, megbocsátásra, nagy adag jövőbe vetett hitre, átgondolt határozottságra és tisztánlátásra van szükségünk. Egyetértek veled: a jövönkön kell dolgoznunk. Barátsággal CSÁKY PÁL ÚJ SZÚ 4 1990. VIII. 8.