Új Szó, 1990. augusztus (43. évfolyam, 178-204. szám)

1990-08-01 / 178. szám, szerda

Ki hamisítja a tényeket és a történelmet? Avagy miért támadják a Matica slovenská dél-szlovákiai vezetői „Mikuláš Durayt"? N

agyon okosan és távolbatekintően cselekedett az a szlovák politikus, aki annak idején kitalálta a reciprocitás elvét. Jól tudta, olyan fegyvert jelent ez a rendszerváltozásokat is túlélő nacionalista körök kezében, amelyet fölöttébb teátrálisan lehet forgatni minden helyzetben, függetlenül a tények megalapozatlanságától. Bár a nemzetiségi kérdést tekintve országaink elnökei kijelentették: a viszonyosság elvét nem lehet alkalmazni a két szomszédvár (Magyarország és Cseh-Szlovákia) nemzeti kisebbségi és szórvány-kisebbségi jogainak megítélése során, a szlovák kormány lapja, a Národná obroda elmúlt heti, pénteki számában megnyilatkozó Milan Marko úr és további 125 aláíró rejtetten, Duray Miklóst támadó cikküket használva ürügyül, ezt a fegyvert suhogtatják. A Mi a célja Mikuláš Duraynak? címet viselő cikknek már a felcíméből kilóg a lóláb: a szerző(k) a reciprocitás elvét feszegeti, ráadásul légbőlkapott adatokkal dobálózva, félrevezetve a szlovák olvasót. Az alcím: Fontos kérdés a szlovák-magyar kapcsolatok megoldásában, egyenesen azt kívánja sugalmazni, hogy ezt a „kérdést" rendezni kell, s ez a nemzetiségi kérdés megoldásának kulcsa Szlovákiában. Mielőtt a szerzők, illetőleg Milan Marko úr nekiesne Duraynak, fontosnak tartja közölni, miszerint „állampolgárok egy csoportja" aláírásokat gyűjtve eljuttatta a Szövetségi Gyűléshez azon követelését, hogy az állam védelméről szóló törvény értelmében, a parlament színe előtt vonják felelősségre Duray Miklóst „állásfoglalásai és cselekedetei" miatt. Talán tekintsünk el annak taglalásától, mihez van joga „állampolgárok csoportjának" a parlamentáris demokráciában, s az államvédelmi és belügyi módszereket se feszegessük. Cikkemmel még csak nem is Duray Miklóst kívánom védeni, hisz egyrészt ő már megszokta az efféle (és még effélébb) zaklatásokat az említett intézmények részéről, másrészt nem sok értelme lenne olyan állításokkal vitatkozni, amelyek minden tényszerűséget nélkülöznek. Az alábbiakban csupán néhány légbőlkapott adat és állítás valótlanságáról szeretnék szólni, amelyeket bizonyos körök a kommunista pártpropaganda eszköztárából kívánnak tovább használni. Céljuk egyértelmű: mesterségesen szítani a közhangulatot, amelyre legsötétebb terveikhez van szükségük. Milán Marko úr a cikk bevezetőjében elmondja, hogy az Amerikai Egyesült Államokban több könyv is megjelent, amelyek a Szlovákiában élő magyar nemzetiség helyzetével foglalkoznak, egyoldalúan. Ezek sorába tartozik Duray Miklós könyve is, a „Nyakörv" (a Kutyaszorító megfelelőjét a szerző nem találta), mely a PUSK könyvkiadó gondozásában jelent meg (nyilván Püski kiadójára gondol). Említést tesz a könyv második kötetéről is, valamint a DélSzlovákiában „fénymásolt formában terjesztett" további Duray-művekről. A szerző érzékletesen ecseteli, milyen szörnyű nemzetiségi elnyomásról ír Duray Miklós, s mennyire nem szereti ezt a nemzetet, ezt az országot, sőt, a Matica slovensKá nevű intézményt, mint olyat, fölöslegesnek tartja és lelke legmélyéig gyűlöli. Állításait, természetesen, egyetlen idézettel sem próbálja igazolni, hisz a hisztériakeltés fegyvertárában nincs szükség tényekre. Elég, ha sommásan megjegyzi, miszerint „M. Duray sokat foglalkozik az 1945-48ban tett intézkedésekkel Dél-Szlovákiában, s amelyeket kiindulópontul használ. Csak a következményekről beszél, s nem az okokról is, a magyar kisebbség közreműködéséről Csehszlovákia szétverésében, a szlovákok és a csehek szenvedéseiről az 1938-45 között ideiglenesen megszállt területeken." Nos, amit Marko úr „intézkedéseknek" nevez, arról tudjuk, a szlovákiai magyar kisebbség kollektív bűnössé való kikiáltása volt, jogfosztottság, vagyonelkobzás, kitelepítés. Marko úr ugyan nem használja ezeket a kifejezéseket, számára ezek csupán „intézkedések" voltak, amelyek lényegéről a szlovák olvasónak nem kell tudnia. A szlovák olvasónak arról sem kell tudnia, hogy a Kassai Kormányprogram idevonatkozó paragrafusát a mai napig nem törölték el, ugyanakkor felteszi a szónoki kérdést; honnan veszi Duray az erkölcsi jogot, hogy úgy cselekedjen, ahogyan cselekszik? Többek közt innen is, Marko úr. Nem szándékom ismertetni az egész cikket, hosszadalmas lenne taglalni az első köztársaság nemzetiségi politikáját, vagy azokat a kérdéseket megválaszolni, honnan szerezhet a szlovák olvasó hiteles adatokat az illető korról, az sem szorul bővebb magyarázatra, milyen „indokolatlan és realitás nélküli követelésekkel" áll elő Duray a kisebbségi kérdés megnyugtató megoldása érdekében, s hogyan teremt „hisztérikus" hangulatot Dél-Szlovákia magyarjaiban. Tájékozatlanságából eredő csúsztatásait azonban illő helyre tenni. Marko úr szerint ugyanis a legszavahihetőbb forrásmű a dél-szlovákiai magyarság jogait és intézményeit illetően az a kiadvány, amelyet Közös hazában címmel 1989-ben jelentetett meg a Madách Könyvkiadó, s amelynek szerzője Ľudovít Klimits. Nos, amennyiben Marko úr nem ismeri a könyv előéletét, hadd figyelmeztessem; ez a könyv parancsra íródott, nevezetesen Ľudovít Pezlár elvtárs parancsára, aki Amerikában járván szemtanúja volt néhány tüntetésnek, amelyek a szlovákiai magyarság jogaira figyelmeztették. Hazatérve adta utasításba egy, a magyarok jogairól szóló propaganda-kiadvány elkészítését, amely több nyelven készült, s a magyar kiadvány szövegét Klimits Lajos fordította. Azt hiszem, ennyi elég is a „legszavahihetőbb" forrásmunkák megítélésére. A

bban sincs kedvem és hajlandóságom Marko úrral vitázni, miszerint „Annak ellenére, hogy a békeszerződések (trianon) kötelezték Magyarországot a kisebbségek védelmére, Magyarország az erőszakos és szisztematikus beolvasztást végezte, amely a nemzetiségi népirtásban (genocída - a szerző) nyilvánult meg. Hogy mit ért genocidum alatt, rejtély. Talán mészárlást? A népirtással kapcsolatban csak egyetlen tényre hívnám fel Marko úr figyelmét: Szlovákiában már 1939-ben megkezdődött a zsidók deportálása, s a zsidók tömegével szöktek (kapaszkodjon meg Marko úr!) Horthy Magyarországára (legutóbb erről éppen a Národná obrodában olvastunk Ladislav Kalina megrázó vallomásában), ahonnan is a zsidókat később, a német megszállást követően deportálták. Ilyen egyszerűek a történelmi tények. Ami a trianoni békeszerződést illeti, Csehszlovákiát, Romániát és Jugoszláviát kötelezték a nemzetiségi jogok betartására. Nem tudom, Marko úr honnan szerzi az adatait, de hadd juttassuk eszébe: a trianoni békeszerződéssel 1920-ban Szlovákiához a 3,5 millió összlakossággal mintegy 1 072 000 magyar került. Ezt tudva egész más fényben látszik az az adat, amelyet Marko úr emleget, miszerint 1961tői 1989-ig a szlovákiai magyarok száma 518 782-ről 577 614-re növekedett, ami ugyan megfelelhet a valóságnak, de Marko úr nyilván nem akarja tudni, hogy a reszlovakizálás után ekkor (a hatvanas évek elején) kezdték magukat újra magyar ajkúnak vallani több ezren. S hol van ez a szám az 1920-as több mint egy millióhoz! Még akkor is, ha ez a szám KárpátU kraj na magyarjait is magában foglalja. A legalapvetőbb történelmi tényt se hagyjuk figyelmen kívül: a magyarországi szlovákok háromszáz éve élnek szétszórtan Magyarország területén, ahová önként, munkalehetőséget keresve vándoroltak, míg a szlovákiai magyarok nem vándoroltak sehová: ez a szülőföldjük. A második világháborút követő lakosságcserétől eltekintve, Szlovákia nemigen törődött a Magyarországon élő szlovákokkal, s ha Marko úr a Literárny týždenníkben tavaly megjelent két cikket emlegeti, s könnyeivel küszködik, úgy jusson az is eszébe, hogy 1970 óta az említett két cikk megírásáig (Zamlčaný protipól - 1989. VII. 7, illetve Zelená ratolesť na vyťatom kmeni - X. 27.), tehát húsz éven keresztül, egyetlen írás sem foglalkozott a magyarországi szlovákokkal. Magyarországról sem igen lehetett hallani jajkiáltásokat, sőt, amikor idén tavasszal a magyarországi szlovák írókkal folytatott tanácskozásunkon mi, csehszlovákiai magyar írók ajánlottuk nekik, közös nyilatkozatunkban követeljük a pozitív diszkrimináció elvét a két kormánytól a nemzetiségek érdekében, ők maguk hadakoztak ellene! Ök tudják, miért. Ugyanekkor volt alkalmam beszélgetni a Marko úr által említett szlovák hetilap főszerkesztőjével, aki elmondta, a szlovák újság 1400 (és nem 1000) példányban jelenik meg, ám annak alig a felét tudják eladni, mert egyszerűen nincs rá igény! S mivel nem vagyok történész, nem szeretnék felelőtlenül játszani a számokkal. Arra azonban kíváncsi lennék, honnan vette a Szlovák Áttelepülési Bizottság azt az 1946-os adatot, mely szerint Magyarországon 473 556 szlovák élt? S a lakosságcsere miért rekedt meg 73 273 személynél? Nem volt több jelentkező? Azt hiszem, ezt a kérdést a történészeknek kellene feltennünk, s válaszolniuk rá. A szlovák közvélemény nyilván soha nem olvashatott olyan adatokról, miszerint 1950 és 1978 között 233 magyar oktatási nyelvű általános iskolát szüntettek meg Szlovákiában - hogy csak egy adatot említsek Duray Miklós adattárából, a Kettős elnyomásban című könyvéből. Duray ezt az adatot, mint ahogyan a könyvében szereplő többit is, a hivatalos cseh-szlovák statisztikákból merítette, s nem az ujjából szopta ki. De hagyjuk a tényeket és adatokat. Hisz ez így süketek párbeszéde, mint ezt mi, magyarok régóta tudjuk. Mi fújjuk a magunkét, Marko úr és a hozzá hasonlóak pedig a magukét. Pedig Marko úr nemigen tudna felmutatni egyetlen olyan tényt, irományt, állásfoglalást, amelyben a csehszlovákiai magyarok szlovák iskolák bezárását követelnék, a magyar nyelvet szeretnék ráerőltetni másokra. Csak azokat a jogokat kérik és követelik, immár a parlament színterén is, ami jogszerűen megilleti őket, s amelyre (ha már Marko úr hivatkozik rá, említsük meg mi is) végső soron a békeszerződések és más nemzetközi dokumentumok is kötelezik a többségi nemzetet. Lenne viszont egy ajánlatom: az oktalan és fellengzős vádaskodás helyett talán a Matica 125 képviselője lefordíttathatná Duray Miklós könyveit, hogy a szlovák közvélemény is megismerje őket, s ne ördögűzés folyjon a tények ellen, hanem érvek vitázzanak érvekkel. V

égezetül szeretnénk megnyugtatni Marko Milán urat és a dél-szlovákiai Matica-szervezetek egyes vezetőit: tudjuk, mi lappang bokruknak megette. Az általuk oly áldásosnak és demokratikusnak vélt nyelvi törvény tervezetét szeretnék elfogadtatni a szlovák parlamenttel, s hogy boszorkányűző törekvéseiknek kellő tömeghangulatot keltsenek, ilyen és hasonló cikkek közlésével szeretnék a közhangulatot manipulálni. Nagyon jól tudják, hogy Duray Mikuláš és Janics Kálmán „történészek", és más magyar képviselők, kerékkötőik ennek a törekvésnek. De hál' istennek nem csak ők. Az ominózus nyelvi törvénytervezet javasolt változatát nem csak Duray Miklós, Janics Kálmán és más néhány képviselő hivatott kizárólagosan kivédeni, de valamennyi demokratikus erő ebben az országban. KÖVESDI KÁROLY Jakeš kitart meggyőződése mellett: A kommunizmus nem avult el Visszahúzódva, fölöslegesnek érezve magát és semmit sem sajnálva ül Miloš Jakeš villájában, a 9 hónappal ezelőtti időszak számára egyedül jelentős örökségében. A rendszer haláltusájáról gondolkodik és a kommunizmusba vetett szilárd hitéről beszél. - Meggyőződésem, hogy ez a rendszer nem avult el- mondotta. - Valóban, érvényesítésének módja nem volt mindig megfelelő, de az, amiért küzdött, ma is érvényes. Én hiszek ebben. A 67 éves Miloš Jakeš úr negyvenkét éven keresztül volt kommunista tisztségviselő, addig, míg pártja vezetőjeként tavaly novemberben a Csehországot és Szlovákiát megrázó gyengéd forradalom félre nem állította. Véleménye szerint nem volt kifogásolható az, ahogyan a kommunista rendszer érvényesült. Hittem a reformban Politikai karrierje alatt azt híresztelték róla, hogy szigorúan védelmezi a dogmákat, de most azt mondja, hogy meg volt győződve a reform szükségéről és mindjárt, amint hatalomra jutott, gondoskodott a csehszlovák rendszer nyitásáról és rekonstrukciójáról. Vezetésével miért vallott kudarcot ez a rendszer? Erre a kérdésre így válaszolt: - Az újhoz vezető minden lépést bizonyos destabilízálás kíséri. Destabilízálás tanúi lehettünk az egész szocialista közösségben s magában a Szovjetunióban is, amely hatalmas erőként segített az egész közösség összetartásában. Miloš Jakeš úr szerint nem Mihail Gorbacsov reformjai hozták mozgásba a kommunizmust. -Amit csinált, az szükségszerű volt és amit mi tettünk, az is elkerülhetetlen volt. A fejlődés azonban ellenőrizhetetlenné vált - mondotta. Interjú a villában Miloš Jakeš úr kissé lefogyott és jobban néz ki, mint hatalma idején. A két és fél órás interjú alatt nyugodt volt. Villájának szalonjában beszélgettünk. Háza Prága legszebb negyedében áll. Csupán akkor kezdett idegesen egy darab papírt gyűrögetni, amikor Mihail Gorbacsovról, a Csehszlovákiára gyakorolt hatásáról és a szovjetunióbeli válságról beszéltünk. A Csehszlovákiában általánosságban uralkodó nézetekkel és a kommunizmussal foglalkozó szakemberek véleményével ellentétben Miloš Jakeš nem fogadja el azt az állítást, hogy a csehszlovák kormány utolsóként lépett a reformok útjára. Szerinte ő kezdeményezte a gazdasági és politikai élet rekonstrukcióját és liberalizálását, mindjárt azután, hogy 1987 decemberében Gustáv Husáktól átvette a hatalmat. A rendőri beavatkozás korai volt A kommunizmus Csehszlovákiában azután kezdett bomlani, hogy november 17-én a rendőrség erőszakot alkalmazott a diáktüntetők ellen. Egy héten belül Miloš Jakeš urat és a hozzá közelállókat a kommunista irányvonal kevésbé szilárd hívei váltották fel. - A párt érdekében mondottam le - állapította meg -, hogy lehetővé tegyem, határolja el magát a 'múlttól. Tettem ezt annak ellenére, hogy éppen mi döntöttünk a peresztrojka mellett. Arcvonásai megmerevednek, hangja érdessé válik, megvetéssel említi meg azokat, akik a helyére léptek. - Destabilizálták a pártot és végül államfordulatot hajtottak végre - állapította meg. - Nemcsakhogy elhatárolták magukat attól, ami történt, hanem lemondtak a szocialista alapelvekről is. Az új vezetők első lépései közé tartozott, hogy kizárták Miloš Jakeš urat a pártból. - Ezt igazságtalannak tartom - mondja az a férfi, aki 1945 után összekötötte életét a párttal és már két évvel később felfelé haladt a bürokrácia ranglétráján. - Úgy gondolták, ha odavetnek valamit az oroszlánnak, sikerül megmenekülniük. Arra a kérdésre, hogy a választások során arra a pártra adta-e a szavazatát, amely kizárta őt soraiból, Miloš Jakeš úr lesütve szemét csendesen így válaszolt: - Igen. Miloš Jakeš úr, aki 1968-ig belügyminiszter-helyettes, a titkosrendőrséget ellenőrző tárca egyik vezetője volt és 1968 után is a párt vezető szerveiben dolgozott, azt mondja magáról, hogy nem volt szerepe az ellenzék elnyomásában. Nem vállal felelősséget Václav Havel bebörtönzéséért, annak ellenére, hogy legutóbbi börtönbüntetésének idejében Miloš Jakeš gyakorlatilag korlátlan hatalommal rendelkezett. - Nem vagyok bíró- hangsúlyozza. - Nem voltam jelen, én nem ítélkeztem fölötte. Ha jól emlékszem, sohasem adtam parancsot, sohasem egyeztem bele bárki letartóztatásába, kivizsgálásába vagy elítélésébe. Törvények voltak és felelős szervek, amelyek az érvényes szabályok szerint jártak el. Miloš Jakeš úr az emberi jogokkal kapcsolatos előző jogszabályokat, amelyeket európai viszonylatban a legrosszabbaknak tartottak, törvényeknek nevezi. Védelmezi az utcai tüntetések erőszakos betiltását. - Voltak törvényeink és törvényhozásunk - mondja. - Ezeket alkalmazták. Amennyiben engedély nélküli tüntetést szerveztek, a rendőrségnek kötelessége volt a tüntetést feloszlatni. Ezt mindenütt így csinálják. Miloš Jakeš úr úgy véli, hogy telefonját lehallgatják és lakásában mikrofonokat helyeztek el. Megemlítette, hogy hasonló módszereket alkalmaztak kormánya idejében a disszidensekkel szemben, de megjegyezte, hogy ő nem tartja magát disszidensnek. Nincs kapcsolata Gustáv Husák úrral és más társaival, még telefonon sem beszélgetnek. A volt vezető elmondja, hogy ideje nagy részét háza karbantartásával és kerti munkával tölti. Foglalkozott azzal a gondolattal, hogy emlékiratokat ír, de kétségei vannak, vajon kiadnák-e. Időnként sétálgat hétvégi házának környékén. A Szovjetunió által vezetett 1968 évi invázió óta, amelyet Jakeš feltétel nélkül támogatott, a legnépszerűtlenebb vezetők közé tartozott. Tagadja, hogy tudott az invázióról A beszélgetés során cáfolta azt az állítást, hogy előzetesen tudott az invázióról és részt vett abban a kormányalakítási kísérletben, amely révén utólagosan „meghívót" adtak volna Moszkvának a támadás legalizálására. ' Miloš Jakeš úr így védelmezi a megszállókkal folytatott együttműködését: - Tudatosítottam, hogy a csapatok bevonulása komoly problémákat okozhat és abból indultam ki, hogy minimalizálni kell a negatív hatásokat. Mint a központi ellenőrző és revíziós bizottság elnöke, Miloš Jakeš irányította a tisztogatást, amely során 450 ezer kommunistának kellett távoznia a pártból, illetve ennyit zártak ki azért, mert nem értett egyet az invázióval. Szerinte a bizottság szerepét nem értették meg helyesen, kizárólag fellebbviteli szervként működött. Miloš Jakeš úr nem tudja, a Szovjetunió miért ismerte be, hogy az 1968. évi bevonulás hiba volt. Nyomban hozzáteszi azonban, valószínűleg tényleg hiba történt. ÚJ SZÚ 4 1990. VIII. 1 Méry Gábor felvétele Henry Kamm, New York Times