Új Szó, 1990. augusztus (43. évfolyam, 178-204. szám)

1990-08-03 / 180. szám, péntek

Japánok-e a szamurájok? Dr. Loring Brace amerikai antropológus, a Michigan! Egyetem tanára nemrégiben azzal az elmélettel állt elő, hogy a szamurájok, a felkelő nap országának feudalizmuskori hivatásos harcosai, akiket a japánság szimbólumává emeltek, voltaképpen az ainu etnikai csoport leszármazottai. Ezt az etnikumot a mai japánok többsége primitívnek tartja, tagjait többnyire diszkriminálja. A japán genealógia szerint a modern japánok, akárcsak a szamurájok nagy része, a dzsomonoknak, a japán szigetek történelem előtti lakóinak egyenes ági leszármazottai. Ezzel szemben az Észak-Japánban élő ainuk (akiknek lélekszáma folyamatosan csökken - ma már csak 18 ezren élnek Hokkaido szigetén) a hagyomány szerint „fajilag eltérőnek" minősíttetnek, kevésbé előkelő helyet foglalva el a származástani rendszerben. Dr. Brace viszont a csontmarad-; ványok és a történelmi dokumentumok alapos tanulmányozása során arra a következtetésre jutott, hogy a dzsomonok tényleges leszármazottai nem a mai japánok, hanem a „primitív" ainuk, a szamurájok pedig az ainuk utódai. Az amerikai professzor szerint a modern japánok többsége a mongol fajhoz tartozó jajoik leszármazottja, akik Koreából és Kínából vándoroltak a szigetekre i. e. 300 körül, intenzív rizstermelést vezettek be, és jórészt kiszorították a dzsomonokat. „Már kutatásaim első fázisában világos volt számomra, hogy a történelem előtti japánok - a dzsomonok - nem hasonlítottak a modern japánokhoz - jelentette ki dr. Brace. - Feltűnően hasonlítottak viszont a ma élő ainukhoz." A hagyománytisztelő japán etnográfusokat természetesen nem lelkesítette fel dr. Brace azon kijelentése sem, miszerint a szamurájok többsége nem „eredeti" japán, hanem az ainuk leszármazottja. Az eredetileg talán valahonnan a Kaukázus környékéről származó ainuknak, akárcsak a szamurájoknak is, dúsabb testszórzetük volt, világosabb bőrük és az európaiakhoz hasonlóan hajlottabb orruk, mint a japánok többségének. A művészet által oly sokszor dicsőített és nagy becsben tartott szamurájok tényleg minden testi jegyükben az ainukra hasonlítottak Dr. Brace kijelentette, hogy elmélete arra is magyarázatul szolgál, miért különböfhek gyakran olyan nagyon a japán uralkodó osztály tagjainak arcjegyei a modern japánok vonásaitól. A kutató feltételezései szerint az ainuk olyan hatalomra és megbecsülésre tettek szert a középkori Japánban, hogy a királyi és nemesi családok sarjaival történő házasságaik révén a ainu vér a felsőbb osztályokba is bekerült, míg a többi japán elsősorban a jajoik közül került ki. Ez az elmélet magyarázatot adna a Kabuki színház színészeinek, a kurtizánoknak és a szamurájoknak „japántalan" külsejére a képeken és szitanyomatokon. Ez a nagyon stilizált művészet mindig hajlott orral, középen enyhén emelkedő ívű szemöldökkel, hegyes szakállal és lapos arccal ábrázolja őket. S épp ezekben a jegyekben különböznek az ainuk a tipikus japánoktól. A The American Journal of Physical Antropology című folyóiratban dr. Brace a következőket írta: „Az egész ügy roppant ellentmondásos: az ainuk, akiket a hagyományos japán elméletek aläpján lenéznek, genetikailag befolyással bírtak a japán uralkodó osztályra, ami egy leigázott és elnyomott népcsoport esetében teljességgel meglepő." A japán genealógia átértékelésére tett javaslatát dr. Brace 34 koponya- és fogjegy részletes vizsgálatára alapozta. A vizsgálati mintát 1100 japán, ainu és más ázsiai etnikai csoportból származó egyed alkotta. A történelmi feljegyzések magyarázatot nyújtanak arra, hogyan lehettek az ainuk leszármazottaiból ünnepelt harcosok. Dr. Brace és munkatársai adatokat közöltek arról, hogy amikor a kiotói császár le akarta verni a fellázadt népet országának keleti határain, ahol ma Tokió fekszik, a hadseregek urai általában a jól irányítható ainu férfiakat fogadták fel. Ezt a gyakorlatot két évszázadon át folytatták, és a felfogadott harcosokból köztiszteletben álló szamurájok lettek, akik hősi tetteikkel nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Japánban 600 éven át a katonák voltak hatalmon. Ám Hisashi Suzuki, a Tokiói Egyetem volt antropológia-profeszszora tagadja, hogy a kamakurui csatában elesett szamurájok ainuk lennének. Dr. Brace ugyanakkor megjegyezte, hogy elmélete mindeddig csekély visszhangot váltott ki Japánban. „A japánokkal nagyon nehéz tárgyalni ebben az ügyben - mondta. - Nem mondják ki nyíltan, hogy nem értenek egyet. Eljött hozzám egy antropológus, és udvariasan kijelentette: "Remélem, ön téved.«" William W. Howells, a Harvard volt antropológia-professzora szerint „az ainuk kapcsolata a szamurájokkal nagyon jó elmélet, de mindeddig nincs rá elég bizonyíték." Edwin O. Reischauer, a Harvard japán történelemben és kultúrában jártas professzora, az Egyesült Államok volt tokiói nagykövete kijelentette, hogy komoly fenntartásai vannak az elmélettel szemben. „Az első szamurájok többnyire az ainuk által lakott területekről jöttek - mondja Reischauer -, de pár évszázad alatt a fajok nagymértékben keveredtek". Reischauer szerint a japán arctípusok sokfélesége annak köszönhető, hogy az ainun kívül még számtalan más etnikum is keveredett a „japán vérbe". (International Herald Tribune) Feldolgozta: HARASZTI MÁRIA Féltem és félek... Egy szemtanú Nicolae Ceausescu és felesége kivégzéséről (A szemtanú: egy fiatalember. Tizenkilenc éves. Akkor - decemberben épp katonai szolgálatát végezte X-ben. Úgy egyeztünk meg, nem nevezi meg a helyet sem ó, sem én. Ki tudja? Talán jobb így. Szóval X-ben volt az alakulata, ő meg szabadságon otthon, amikor jött az értesítés. De innen átadom a szót neki, hadd beszéljen ó, mondja el a történteket úgy, ahogyan azok benne élnek.) -Távirattal hívtak vissza a kaszárnyába a szabadságról. Az igazat megvallva, hallottunk valamit Temesvárról, de ott, a katonaságnál titkolták előlünk. Még a tévéhez sem engedtek. A vonatban hallottam egyet s mást, de csak úgy, hittem is, nem is. De, hogy valami baj van, nagy baj van, azt lehetett tudni, lehetett sejteni. Amikor visszaértünk, közölték, hogy riadó van. Éjjelnappal az autókban kellett ülnünk, s vártuk, mi fog történni velünk, hová fognak vinni. Ott voltunk péntekig, december 22-ig a kaszárnyában, péntek éjjel kaptunk egy riadót, összegyűlt az egész kaszárnya, és kijelentették, hogy egy bizonyos számú katonának kell mennie, egy bizonyos helyre. Nem tudtuk, hogy hová. Tehát fel az autókra, s elindultunk Tirgoviste felé (...)• 1. Vasárnap éjjel a kaszárnyával szembeni iskolaépületből lőttek a kaszárnya elejire. Olyan utasítást kaptunk, mindenki húzódjék védőhelyre, s ne lőjön senki, mert nem tudjuk, honnan jön a tűz

t Két tank állt elő, volt egy olyan nagyobb térség, s onnan lőttek az iskolára. Hat embert hoztak azután be a kaszárnyába, a többi vagy meghalt, vagy elmenekült. Nem tudom, hogy kik voltak, mik voltak azok. A tank belelőtt az iskolának a fedélzetébe, onnan jött a tűz, nem az ablakból. Hétfőn reggel evés után azt mondták, mindenki térjen pihenni. Addig nem pihenhettünk egyáltalán. Vasárnap én már talpon aludtam el a kimerültségtől. Az evési lehetőség is rossz volt. Péntek hajnaltól se nem pihentünk, se nem ettünk rendesen, úgy, ahogy kellett. Csak azt, amit az emberek a kerten keresztül bedobáltak, egy-egy nápolyiszeletet, egy-egy darab kenyeret, ilyesmit... aztán a délelőtt folyamán megint kiállítottak, de olyan utasítást kaptunk, hogy fog jönni hat helikopter, s ne lőjön senki, mert azok a mieink. Jöttek is, négy a levegőben maradt, kettő leszállt. Tehát a négy biztosította a légteret. Akkor a kettőből kiszállt néhány magas rangú tiszt, bementek az épületbe. Mi még akkor sem tudtunk semmit, csak kezdtük gyanítani, mi lehet. Őket, kettőjüket, odabent elítélték. Egy olyan fél óra, háromnegyed óra alatt el voltak ítélve. Mondogatták, hogy előbb Bukarestbe akarták vinni, hogy ott ítéljék el, és ott is végezzék ki őket. El is vitték őket, de ahol le akartak szállni, annyi volt a nép, hogy nem volt lehetőség. Fel is rakták őket egy helikopterre. Ezt nem láttam, de olyantól tudom, egy tiszttől, aki látta. Nekünk nem volt szabad járkálnunk! Azt tudom, hogy először egyetlen helikopter jött, leszállt, s egy bizonyos idő után elment. De mi nem tudtuk, nem is gondoltuk, hogy őket beletették, s hogy egyáltalán ott vannak. És utána, mikor visszajött az az egy helikopter, utána egy olyan órára jött az a hat helikopter, amelyikről meséltem. Tehát megvan a lehetősége, hogy azzal a helikopterrel őket elvitték, aztán vissza is hozták. S a hat helikopter megérkezése s a kivégzés között olyan háromnegyed-egy óra idő telt el. Tehát az első helikoptertől - amíg ott álltak azok - a kivégzésig olyan másfél óra, két óra volt. Az alatt a két óra alatt, őket el is ítélték, s aztán... 2. Akkor pont mi mentünk a kantinba enni. Egy tiszt kérdezte a másiktól, hol a kivégzőhely? Ez a tiszt szétnézett, s egy helyre mutatott az épületen, hogy az megfelel. Pont akkor értünk oda az épület elé, hát látjuk, egyik fogta őt a másik a feleséget, s vezette ki. Két tiszt volt, így fogták, innen a karjától s a vállától, erősen, úgy vezették ki. Ahogy jöttek ki, nem volt tartózkodás bennük. A felesége sikoltott, erősen sikoltozott, ő pedig annyit kiáltott, hogy moarte tradatorilor, traiasca Republica Socialista Romania! („Halál az árulókra, éljen Románia, Szocialista Köztársaság!") De közben hátul már felállt egyetlen tiszt, repülős tiszt, magas rangú, az arcát nem lehetett kivenni, fekete burkolat rajta, olyan álarcféle, arcburkolat, amilyet repüléskor tesznek fel. Az felállt egyedül hátul, az volt egyedül a kivégző. Kihozták mind a kettőt! A két tiszt vitte őket, ahogy a falhoz közeledtek, hirtelen megfodították őket, s nekilökték a falnak, nekidobták. Ahogy a falnak nekidobták, nem külön, hanem egyszerre a kettőt, így ni (itt mutatja és meséli, hogy a válluknál megragadva hirtelen megfordították őket, s erős mozdulattal úgy lökték neki a falnak, hogy azok háttal nekiestek), erre a két tiszt félreszökött, s az az egy már lőtt is. Beleeresztett vagy 30-30 golyót mind a kettőbe. Nem volt ott kivégzőosztag, semmi! Csak az az egy ember, az az egy pilótatiszt. Az lőtte le mind a kettőt. így, ahogy hozták, fogták őket, s odalökték, azok nekiestek a falnak, úgy háttal, szembe a kivégző tiszttel, nem volt idejük, hogy félrehúzódjanak, még azok is, akik vitték, alig tudtak félreugrani, félrelépni. így lőtte meg őket. S a két ember ott ORVOSSZEMMEL A TERHESSÉGMEGSZAKÍTÁSRÓL Jog az élethez, jog a választáshoz Az Egyesült Államokban az utóbbi hónapokban újult erővel lángolt fel a vita a ,,pro choice" és a „pro life" tábora között. Az első érdekcsoport a nők szabad választási jogáért harcol a művi vetélést illetően, a másik a magzat élethez való jogát tartja mindennél fontosabbnak. A harc tipikus amerikai módon folyik, hangos reklámkampányokkal, tüntetésekkel, politikusok nyilatkozataival és mindennel, ami hozzátartozik az amerikai életformához. Jelen pillanatban a szövetségi államok nagy részében az életért harcoló párt van fölényben. Quayle alelnök az érvényben levő abortusztörvényt a nemzet tragédiájának nevezte és véleményét 200 000 tüntető hangos tetszésnyilvánítása támasztotta alá. A pro life tábor és az egyházak véleménye egyértelmű - az abortuszt az élet elleni bűncselekménynek, gyilkosságnak tartják. Kevésbé konzervatív képviselőik egyes különleges esetekben lehetségesnek tartják a művi vetélést (súlyosan károsodott magzat, vagy az anya életének veszélyeztetése esetén, vagy amikor a terhesség nemi erőszak következménye), mások még ezt sem tartják'megengedhetőnek. A másik tábor sem állítja, hogy az abortusz jó dolog, de szerintük a kérdést szélesebb társadalmi szempontból kell megítélni. Elismerik, hogy az abortusz szükséges rossz, de úgy vélik, rosszabb nyomorba, széthullott családba beleszületni, mint egyáltalán meg nem születni. Másik érvük az, hogy tiltással nem lehet a problémát megoldani. Ez oda vezetne, hogy az abortuszokat megbízhatatlan angyalcsinálók fogják majd végezni, drágán és életveszélyesen. Megújuló társadalmunk ebben a kérdésben még nem jutott el a tüntetésekig, de szomorú tény, hogy országunkban a művi vetélések száma megközelíti az élve születésekét. Célom nem is az indulatok kiváltása, mindössze néhány gondolatot és kérdést szeretnék felvetni e súlyos problémával kapcsolatban. A megtermékenyített petesejt és a néhány napos, hetes magzat minden kétséget kizárólag él és érzékeli környezetét. Elpusztítása minden ideológiai megfontoláson és jogi paragrafuson túl, alapvető erkölcsi szempontból nézve súlyos bűn. Igaz, hogy a magzat érzékelése, védekezése még nagyon távol áll a felnőtt ember reakcióitól, de a néhány osztódó sejt és a leendő érző, szenvedő emberi lény közötti fejlődési határvonalat nem tudjuk meghúzni. Ezért nincs jogunk különbséget tenni ezen az alapon az „elvehető" és az „el nem vehető" élet között. Ha tovább boncoljuk a kérdést, azon is el kell gondolkodnunk, milyen jogon tesz az ember különbséget élet és élet között? Hiszen minden élőlény gyakorlatilag azonos szervekkel, sejtekkel, genetikai kóddal és enzimekkel rendelkezik. Az állatok és a növények pusztítása nem bűn? Saját fajtánknál maradva, azt a kérdést is fel lehet tenni, hogy a rablógyilkos kivégzése nem gyilkosság-e? A katonai kiképzés, lógyakorlat miért nem minősül gyilkosságra való felbújtásnak? A levegő és a víz szennyezése nem az emberiség elleni merénylet? Az alkohollal, cigarettával, heroinnal való kínálás miért esik más elbírálás alá, mint a ciánkáli vagy az arzén használata? Nagy különbség van a bunkóval való agyonverés és a szívinfarktusba való hajszolás között? Az ember élete során nagyon sok életet pusztít el. E bűnök egy része modern életünk elkerülhetetlen velejárója, mások részben vagy teljesen fölöslegesek és indokolatlanok. Ezek közé tartozik a magzat megölése is. Hogyan lehetne ezt a bűnt kiiktatni életünkből? Teljes jogi tiltással semmi esetre sem. Erre a mai Európában egyetlen példa volt - Ceausescu Romániájában. Az egyházak erkölcsi nevelése nagyon fontos tényező lehet, de tiltásuk a modern, sokszínű társadalomban csak a hívőkre érvényes. Nagyon kérdéses a politikusok (parlament, kormány, szakértői csoportok) véleménye is, hiszen ezek rendszerint férfiak, akik soha sem voltak terhesek, nem szültek gyereket és véleményüket gyakran befolyásolják rossz értelemben vett politikai, választási tényezők. Elvben - és ezt állítják a „pro choice" védelmezői is - a döntést az anyának, esetleg az anyának és az apának kell meghoznia. Ez az elv szép, de á gyakorlatban megvalósíthatatlan, mert a művi vetélés teljes felszabadítását jelentené és a fejlettnek nevezett országok lakosságának nagy része nem áil olyan magas erkölcsi és érzelmi szinten, hogy ezzel a szabadsággal élni tudna. Az elmondottakból az derül ki, hogy a problémának nincs igazán jó megoldása. A legtöbb fejlett ország a kisebb rossz elvétől vezérelve bizonyos jogi és egészségügyi megszorításokkal engedélyezi az abortuszt. De az is lehet, hogy rossz helyen keressük a megoldást. Mi történne akkor, ha a felnövekvő nemzedéket képesek lennének úgy nevelni erkölcsi, érzelmi és értelmi téren, hogy ez a kérdés szóba se jöjjön? Ez persze a mai világban elérhetetlen utópia, de szerintem ennek ellenére e vágyálom megvalósítására kell törekednünk mindannyiunknak. A magam részéről mindent megteszek, hogy három serdülő lányomat úgy neveljem a „pro choice" szellemében, hogy még nehéz helyzetben is az életet, a megújuló reménységet válasszák. Dr. RÁCZ OLIVÉR lehullott. Utólag, nagyon sok rémhírt hallottunk, hogy a katonák, ahogy jöttek ki, már lőttek rájuk, s hogy kivégzőosztag volt a katonákból állítva, s minden katona benne akart lenni a kivégzőosztagban, de ez nem volt igaz. Egyetlen pilótatiszt volt ott, az egyedül lőtte le mind a kettőt. Azt a tisztet hozták a helikopterrel, s el is vitték. Mi mentünk enni, s megálltunk. Úgy mondjam, hogy olyan hatvan méterre lehettem a kivégzési helytől. A hír terjedt ugye, hamar terjedt, mi, katonák, akik ott voltunk, s tisztek, mind-mind körül egy láncot formáltunk. Mi láttuk, de a helyi nép nem láthatta, mert az épületnek U-alakja van. Az egyik szárnyában volt, onnan vitték ki, s szemben a másik, a déli szárnya mellett, ott, a fal mellett végezték ki őket. A kerítés messze, jóval az épület előtt van, úgyhogy kintről őket nem láthatták. Csak a katonák és a tisztek láthatták. Körülbelül - gondolja csak jól meg! - olyan száz-száztíz ember. Felismertem, ő volt. Már láttam egyszer, amikor szoboravatáson volt nálunk. A feleségéből rengeteg vér folyt ki, a fejét egészen összeroncsolták, hogy utána, mikor elvitték őket, a kutyák ették az agyát a földről. Mert összeszedték őket, a helikopterre rakták, s elvitték. De hogy hová vitték, Bukarestbe-e, azt nem tudom. Ezt is, hogy elvitték, egy tiszt mesélte el, mert minket eltereltek aztán onnan, s hát nekünk el kellett mennünk a kantin felé. 3. Utána aztán nekünk jobb lett. Addig nem, addig nehéz, nagyon nehéz volt. Állva is aludtunk, annyira fáradtak voltunk. Utólag tudtuk meg - a tisztek mesélték -, hogy amikor Tirgovistébe vittek minket, előbb azért indítottak el minket, hogy megszabadítsuk őt. S mikor odaértünk a város szélére, akkor változott a parancs, hogy nem megszabadítani kell, hanem védeni kell a kaszárnyát, nehogy ő elmeneküljön. De ezt is csak utólag tudtuk meg, akkor, ott nem. S mert semmit sem tudtunk, hogy mi van, mi történik, így hát különösebben nem is féltünk. És mégis féltünk, mert ahogy kiadták a lövedékeket, s elindultunk, arra gondoltunk, hogy vajon még visszatérünk-e. Azt is csak később hallottuk, hogy őket páncélkocsiban hozták, nehogy kiszabadítsák. Ott, akkor csak azt láttam, hogy előbb egy helikopter elment, aztán visszajött, akkor jött a hat helikopter. Saját szememmel láttam, olyan 200-300 méterről, ahogy a két magas rangú katonatiszt kiszállt, mentek be az épületbe, s utána, alig több mint 45 percre, már megtörtént a kivégzés is. December 25-én, hétfőn, 3 óra 4 perckor. Azt is mondhatom, hogy nem sajnálta senki őket. Kezdetben még haragudtak a katonák, mondták, a magyarok miatt van az egész, mert azt mondták nekünk, hogy Temesvárt megtámadták a magyarok, azért van a baj. Később már mindenki látta, hogy nem, nem, más volt itt a baj. De javult is azóta az élet. Mikor jöttünk visszafelé Tirgovistéről, az utcákra ki voltak gyűlve az emberek, s kiabáltak: Armata e cu noi! A hadsereg velünk van! A zászló, a nemzeti zászló, címer nélkül volt feltéve az autónkra kétfelől. S kiabáltak, mindenütt kiabáltak az emberek... Hát ez az emlékem Tirgovistéről, s az ő kivégzésükről. Hogy hiteles-e ez a történet? Valószínű, igen. Valamikor február végén, március elején vettem magnószalagra a történetet. Annyi hír terjeng. Még az is, hogy Ceausescu él. Legalábbis a szelleme. Ezt bizonyítja ez az írás is. Az ifjú, a tanú, egyszer sem merte kiejteni a nevét a száján. Szemmel láthatóan félt... ÚJ SZÚ 4 GAZDA JÓZSEF 1990. VIII. 3.