Új Szó, 1990. augusztus (43. évfolyam, 178-204. szám)

1990-08-27 / 200. szám, hétfő

Az orvosnak nincs becsülete Mondjuk meg nyíltan mi mibe kerül M

inden pedagógus és diák tudja, hogy számára a legfontosabb és leginkább szükséges munkaeszköz - a tankönyv. Bármilyen munkát végzünk, tapasztaljuk, hogy minél tökéletesebb munkaeszközzel dolgozunk, annál eredményesebb a munkánk. így van ez a tankönyvek esetében is. Sajnos, az elmújt évtizedekben az oktatásügy illetékesei nem voltak hajlandók e tényt tudomásul venni, ezért elárasztották az iskolákat roszszabbnál rosszabb tankönyvekkel. Amikor a gyakorló pedagógusok részéről bírálat érte a távolról sem kielégítő tankönyveket, az illetékesektől mindig ugyanazt a demagóg választ kapták: „Lehet a tankönyv bármilyen, ha a pedagógus felkészültsége jó, akkor az eredmény sem maradhat el." Ez persze egyáltalán nem így van. Bármilyen jó felkészültségű volt ugyanis a pedagógus, mit sem tudott kezdeni az olyan tankönyvvel, melynek szerzői fittyet hánytak a tankönyvírás legelemibb követelményeinek is. A tankönyvek nagy többsége csupán lexikonszerűen rögzítette a szükséges tananyagot, mely sok esetben áttekinthetetlen és a diákok számára megemészthetetlen volt. Sem a szöveg elrendezése, sem az illusztrációk nem szolgálták az oly fontos szemléltetés elvének következetes betartását. A szövegek sokszor nem vették figyelembe a tananyagrészek kontinuitását, az elmélet összekapcsolását a gyakorlattal, és nem használták ki azokat a komponenseket, melyeknek segítségével utalni lehetett volna az interdiszciplináris (tantárgyközi) kapcsolatokra. Ha ehhez hozzávesszük, hogy gyakran a tankönyv nyelvezete, stílusa is sok kívánnivalót hagyott maga után, s a szükséges szakkifejezéseket is •helytelenül alkalmazta, nyilvánvaló, hogy az ilyen tankönyvekből sem tanulni, sem tanítani nem lehetett kielégítő módon. Az elmondottak egyik fő okát abban látom, hogy a tankönyvek nagy részét elméleti szakemberek írták, köztük igen sokan olyanok, akik sohasem tanítottak egyetlen órát sem az olyan típusú iskolában, melynek számára a tankönyvet írták. Nem ismerték tehát a diákok életkori sajátosságait, mentalitását, az illető tantárgy oktatásának módszertanát, módszertani fortélyait. Az idegen nyelvek oktatásához készült tankönyvek nem vették figyelembe a világszerte meghonosodó új idegennyelv-oktatási koncepciót, mely az oktatás középpontjába elsősorban a gyakorlati jellegű társalgást és a rendszeres szókincsbővítést állította, tehát egyáltalán nem vették figyelembe a nyelv kommunikatív funkciójának elsődlegességét. Ezért aztán a tankönyvek a temérdek országismereti anyag miatt szinte földrajzkönyvekké váltak, •nem tartalmaztak párbeszédek formájában feldolgozott hasznos szövegeket. A nyelvtani részek sem voltak társalgási szövegekbe beépítve, így nem illusztrálhatták a diákok számára, hogy a nyelvtan csupán eszköz az adott nyelv helyes elsajátításához. K

ülön meg kell említeni a magyar tanítási nyelvű iskolák számára készült szlovák nyelvi tankönyveket, melyek úgy tárgyalták a szlovák nyelv szerkezetét, nyelvtanát, stilisztikáját és egyéb összetevőit, mintha a szlovák nyelv - filológiai szempontból - nem idegen nyelv lett volna. E tankönyvek írásának koncepciója nagy mértékben megnehezítette a magyar anyanyelvű diákok számára a szlovák nyelv elsajátítását. Szerzőik teljes mértékben elhanyagolták a komparatív (összehasonlító) módszer alkalmazását, melynek segítségével az anyanyelv nyelvtani jelenségekkel való egybevetése nyomán könnyebbé válhatott volna a tulajdonképpeni idegen nyelv tanulása. A komparatív módszer mellőzésének fő oka az volt, hogy az idegen nyelvi tankönyvek szerzői a legtöbb esetben nem ismerték a bázisnyelv (tehát a diákok anyanyelvének) nyelvi sajátosságait. A fentebb felsorolt hiányosságokon kívül a magyar tanítási nyelvű iskolák számára kiadott számos tankönyv értékét és használhatóságát nagy mértékben csökkentette, hogy ezeket szlovák nyelvből fordították - nem megfelelő módon - magyarra. A tankönyvek egy jelentős részét eredetileg cseh nyelven írta meg a kijelölt szerzői munkaközösség, és ezeket a könyveket fordították le szlovák nyelvre, majd a szlovák változatot magyarra. A fordítások gyakran tragikomikus „szakkifejezéseket", bosszantó és megmosolyogtató nyelvi ficamokat tartalmaztak, a stílusuk sem szabatosnak, sem magyarosnak nem volt nevezhető, és ez a diákok számára nagy mértékben megnehezítette a tanulást. N

apjainkban - a politikai és gazdasági változások vetületeként - oktatáspolitikánk és oktatási rendszerünk is megújulóban van. Az elmúlt évtizedekben az oktatási rendszer demokratikus jellegét abban látták, hogy mindenki egységes iskolába járt, ahol egységes tanterv alapján egységes tankönyvekből azonos tantárgyakat és tananyagot tanult. Ez az oktatási rendszer nem volt tekintettel arra, hogy minden diák szuverén személyiség, ezért az érdeklődési körük is igen differenciált. Megújuló oktatási rendszerünk ezt teljes mértékben

ľ figyelembe veszi, s az oktatási rendszer demokratizmusát a fakultatív oktatás sokoldalú realizálásában látja. Az egységes iskola, amely távolról sem felelt meg a kor követelményeinek, a politikai rendszerrel együtt a múlt rossz emlékévé válik. Az állami iskolákon kívül nálunk magániskolák, egyházi iskolák, s valamely világnyelven (angol, francia, német, spanyol, orosz) oktató iskolák is elkezdik működésüket. Nyilvánvaló tehát, hogy az egységes tankönyvek megtartása lehetetlenné válik. Elsősorban kiváló eredményeket elérő és gazdag módszertani tapasztalatokkal rendelkező gyakorló pedagógusokat kellene megbízni az új tankönyvek írásával. Az alkotómunka.formáját, menetét és idejét is teljesen másképp kellene megszabni, mint az a múltban történt, amikor általában igen szűk határidőt állapítottak meg a tankönyv felkészítésére. Ez eleve lehetetlenné tette jó tankönyv megírását. A pedagógusok fizetéséhez hasonlóan szégyenletesen alacsony volt a tankönyvszerzők honoráriumának összege is. Szükséges lenne tehát, hogy a pályadíjak összege kifejezze a tankönyv megalkotására fordított munka fontosságát és időigényességét. A tankönyvet író gyakorló pedagógusoknak - a jobb és eredményesebb alkotómunka érdekében - csökkenteni kellene a heti tanítási órakötelezettségét, a teljes fizetés meghagyásával, vagy pedig alkotószabadságot kellene kapniuk, ugyancsak a teljes fizetés meghagyásával. A

z illetékesek végül - tekintettel a múltban szerzett igen kedvezőtlen tapasztalatokra - fontolóra vehetnék azt is, nem lenne-e a magyar tanítási nyelvű iskolák számára célszerűbb a rosszul, számos hiányossággal és pontatlansággal lefordított tankönyvek helyett - államközi egyezmény alapján - a Magyar Köztársaságból behozott tankönyveket használni mindazon tantárgyakból, melyeknek tanterve azonos, vagy megközelítően azonos mindkét országban. (Nem tartom valószínűnek, hogy a Magyarországon készült fizika, biológia vagy kémia tankönyvekben bárki is nacionalista vagy irredenta elemeket fedezhetne fel.) A magyar tanítási nyelvű iskolák diákjai számára ez óriási előnyt jelentene. Egyébként a magyarországi szlovákság iskolái számára mi is fogunk hazánkban készült, szlovák nyelven írott tankönyveket szállítani. Azt hiszem, hogy az efféle reciprocitás ellen nálunk senkinek sem lenne kifogása. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a kérdésnek - mindkét fél számára - kedvező gazdasági vetülete is van. SÁGI TÓTH TIBOR tZEMBENEZES A vállalkozó „művelődésről" ÚJ szú 1990 VIII. 27. Táborbontás folyik. Valahol szögesdrótot téptek le, a közelben eltemették a halottakat, másutt falat bontottak, volt olyan hely is, ahol utolsót csengettek, vagy az öreg harcos aszalt tetemét kitették a márvány mauzóleumból. Ha van szellemet tápláló politikai légkör, akkor ez a mostani bizonyosan az. Ennek ellenére, ami leginkább fogyni látszik, az éppen a szellem, a tiszta gondolat. Konjunkturális lett a népszerűsítő történelemírás, lelket építő gondolat helyett üzleti érzék sejlik ki egy-egy megjelent könyvből. A szépirodalom alkotóinak javát elfelejtik az olvasók, komoly önfegyelmet és irodalmi érzéket kíván az érték megtalálása a könyvesboltok kínálatában. Nem lenne meglepő, ha okos kutatók kiderítenék: soha ennyi betűt nem olvasott a csehszlovákiai magyar, mint mostanában. Tessék, szabad örvendezni! Kétségtelen, hogy a vállalkozói mentalitás megjelenése az olvasott könyvek mennyiségét igencsak megnövelte. Ráadásul mindezt a- viszonylag magas ár ellenére lehet elmondani. Horoszkópok, erotikus irodalom, ürkaland, rémregény, áltudományosság, politikai lektűr, szerelmi tanácsadás, vállalkozást segítő „varázskönyvek" tornyosulnak a csehszlovákiai magyar olvasó könyvespolcán. Is. Mert a szellem szabadsága egyre inkább a szellem szabadosságát, koszlottságát jelenti. Az egyéni szabadság most az erkölcs megromlott állapotát, a lélek rabságát állítja elénk. Vannak ennek jelei olyan közegben is, amely a szerencsénkre már utánunk lévő évek során mindig igyekezett szétfeszíteni a korlátokat. Persze, meg lehet érteni, hogy a könyvbizományosok is igyekeznek legalább a munkájuk puszta ellenértékét visszakapni az eladott könyvek után. Az azonban mégiscsak felfigyeltető, hogy a választék bővülése valójában a szellemi beszűkülést jelenti. így nem csoda, hogy azok a rendezvények, amelyeket a tavaly november óta bekövetkezett forradalmi változás után a Csemadok aktivistái szerveztek, igencsak erőteljes ütemben követték a társadalom szemléleti kommercializálódását. Minden gátlás nélkül állítom, hogy ennek a mi esetünkben hazai és magyarországi eredői egyaránt vannak. Ezt igazolja az a néhány kivétel is, amelyet kötelességem megemlíteni. így mostanság már szinte csak a folklórrendezvények mentesek attól a kommersz szemlélettől, amelynek következtében az eddig sem mély kisebbségi kultúránk egyre inkább elsekélyesedik. Kétségtelen, hogy megjelent a pénz (bár ez utóbbi eddig sem volt bőséges), mint erőteljesen befolyásoló szempont. Ami nem lenne baj, ha nem látnám azt, hogy művelődési házaink csak „lagzilajcsit" és csak „erotiksót" ismernek. Az mégiscsak elgondolkodtató, hogy az ebből besöpört jövedelmet nem a kisebb számú érdeklődőt vonzó, de ennek ellenére fontos művelődés támogatására fordítják. Bármennyire szorít bennünket a cipő, bármilyen szűkre húzzuk a nadrágszíjat, a művelődés alapköltségvetését illene az adóinkból fedezni. Ne kelljen bérekre, fűtésre, világításra fordítani azt a plusz jövedelmet, amit a kommersz kulturális igények kiszolgálásával nyernek művelődési házaink. Bár a sajtóban megjelentetett fizetett hirdetések azt sugallják, hogy egyes művelődési házak mellett szinte kisvállalkozások működnek. Ezek a „maszek" kulturális ügynökségek jól jövedelmezhetnek, amire az utóbbi hónapokban megjelent újsághirdetésekre költött pénzösszegből következtetek. Ha egy művelődési háznak több ezer koronája jut „csak" hirdetésekre, akkor bizonyára megéri a „buli". Ráadásul szabad a pálya, hiszen a falusi kulturális tevékenység jöveoelmét - ismereteim szerint - nem adóztatják. így aztán fokozatosan összemosódik a közművelődés és a magánvállalkozás, amely remélhetőleg az új adótörvény elfogadása után egészséges kapcsolatot alakítva ki egymással, kettéválik. Várhatóan alapítványokat tevő, művészeteket és akáraregionálismüvelödésttámogatóvállalkozók igen jelentős adókedvezményt kapnak. Ez persze nem jelentheti azt, hogy ezekkel az adóalapból levonható pénzekkel éppen a kommersz (tehát jövedelmező) kultúrát támogatják majd. Ennek és a most még nyakló nélkül végzett „rejtett" ügynöki tevékenységnek a legjobb ellenőrei a hamarosan megalakuló adóhivatalok lesznek. így bizton remélhetjük, hogy a mostani felemás állapot megszűnik, és okos vállalkozók - tisztességes tanácsadókra hallgatva - az igazi művészetet, a szellem forrásait segítik majd pénzükkel. DUSZA ISTVÁN Az Új Szó 1990. augusztus 9-i számában Póda Erzsébet hitelesen és szolidan bíráló hangnemben írt az egészségügy egyik valóban orvoslásra szoruló gondjáról, az éjszakai ügyeletet igénybe vevők nagyfokú önzéséről. Arról, hogy sokan szolgáltatásnak tekintik az elsősegélynyújtást, s visszaélnek vele. FÔI sem mérik ugyanis, mennyibe kerül ez az „ingyenes" gondoskodás. Bizony ilyen, s ehhez hasonló a helyzet a többi egészségügyi központban is. Lehetne még árnyalni a képet, de azt hiszem, gondolatébresztőnek, az általánost érzékeltetőnek éppen elég volt az írásban feltüntetett példa. Nem is ez adta a tollat a kezembe, hanem az ügyelet befejezését jelző reggeli erős kávé, amelyet kevergetve az orvos megjegyezte, hogy míg mások most indulnak munkába, ó már hazafelé igyekszik. Nos, azt hiszem, itt valami félrehallás történt. Ugyanis, ha hétköznap reggel van, az orvos az éjszakai ügyeletből nem hazafelé igyekszik, hanem a rendelőbe. Tudtommal egyetlen járásunkban sem olyan rózsás a helyzet, hogy beiktathatna a kötelező napi rendelésein túl éjszakai ügyeletet is vállaló (s kötelezően is vállalni kényszerülő) orvos nyolc, vagy többórás pihenőt ügyelete és rendelése közé. És itt Póda Erzsébet folytathatta volna a riportot. A körzeti vagy az üzemi rendelőben ugyanis nem kevés olyan emberrel találkozhatott volna, akik az ügyeletet is kihívták, s most ugyanazzal a panasszal érkeztek, csak még nyomatékot adtak neki azzal, hogy bizony hozzájuk ügyeletet keliett hívni. A kérdésre, hogy mit kíván, mi ezenkívül. a panasza, sokan rávágják, hogy „fekete cédulát kérnek". Tévedés ne essék, nem a komoly betegekről van szó, akik okkal hívták ki az ügyeletet, s indokoltan jelentkeznek további kezelésre, szakorvosi rendelésre. Most, amikor az üzemekben felülvizsgálják, hogyan lehetne ésszerűbb munkaerő-gazdálkodást folytatni, s csak .„olyanokat alkalmazni, akik valóban hozzáértéssel, rendszeresen és pontosan dolgoznak, s elkezdődtek az átszervezések, az üzem kénytelen ellátni - s el is várják tőle - a munkaerő-szabályozás hálátlan feladatát. A potenciális munkanélkülinek - amíg nem talál másutt munkát - „fekete lapot" ad tehát, vagyis betegállományba helyezi. Meg is nőtt annyira a „fekete cédulások" száma, hogy nem tudom, demokrácia-e, ha így fizettetik ki azt a pénzt, amit másutt munkanélküli segélyként kapnának az elbocsátott dolgozók. Csoda-e, ha az egészségügyet valamiféle ingyenes, mindenkinek járó szolgáltatásnak tekintik az emberek? Ha hiányzó szociális és munkaügyi, szakszervezeti intézményeket kell helyettesítenie? A demokrácia felelősség is. Ez pedig most még mindennek tekinthető, csak felelősségvállalásnak nem. Az üzem nem vállalja, hogy elbocsát. Orvosi igazolást akar, hogy X és Y alkalmas vagy nem alkalmas erre vagy arra a munkára, hogy egy évben átlagosan hány hónapot töltött táppénzes állományban. Ugyanezek az adatok a személyzeti osztálynak is rendelkezésére állnak, de miért a személyzetisé, vagy az üzemigazgatóé legyen a felelősség, miért reá haragudjanak, hogy elbocsátotta az embereket? Adjon pecsétet, igazolást az orvos! Az orvos, akinek betegséget megelőznie, gyógyítania kellene. De tudja, hogy ez itt, ma szinte lehetetlen. Hiába állapítja meg a betegséget, írja elő a kezelés módját, a gyógyszert, s hiába teszi táppénzes állományba a még oly kímélésre szorulót is. Az, ha csak mozdulni képes, örömmel siet haza, hogy „na, kiírtak!", s nekilát otthoni teendői elvégzéséhez. Magas vérnyomás? Szívpanaszok? Bevette a gyógyszert egyszer, kétszer - és irány a fólia! Kímélő diéta? Már csak kipróbálja, hogy bírja-e már a „rendes" ételt! S ha igen, jó, ha nem - még egy darabig szedi a gyógyszert. Ha már egy kicsivel könnyebben érzi magát - minek szedje ki mind, jó lesz máskor. Mennyi gyógyszert pazarolnak így el, s menynyi orvosi intést, tanácsot, fáradságot vesznek semmibe! Mert ma, itt nálunk nincs az orvosnak becsülete. Mindenki érteni vél az egészségügyhöz, a gyógyításhoz. A beteg jobban tudja, mi a baja, s milyen gyógyszerre van szüksége, mint az orvos. Vitatkozni kényszerülünk, magyarázni, pecsételni, adminisztrálni. Fáradtan megy az orvos a rendelőbe, s fáradtan indul éjszakai ügyeletbe. Mikor töltődhet fel kultúrával, mikor frissítheti fel, újíthatja fel szaktudását? A havi 187 órás munkaideje mellett még további órákat - akár plusz 180 órát is - eltölthet éjszakai ügyeletben. Egyrészt azért, mert kevés az orvos, másrészt azért, mert anyagilag rá van utalva. Ugyanis az élet védelme érdekében folytatott sokéves tanulmányai.után, amikor diagnózisaitól, döntéseitől emberéletek függnek - alacsonyabb a fizetése, mint a kőművesé, a traktorosé, az etetőé. De az értelmiségi munka szocialista tőről fakadó megbecsülését és tekintélyét gondolom, pedagógustól újságíróig mindenki ismeri... Kétezer-háromszáz ember egészségügyi ellátása a feladatom. Ez a páciensek számát tekintve azt jelenti, hogy influenzás időben vagy a kerti csúcsmunkák idején naponta 45-60 páciens jelentkezik a rendelőmben. A betegállományból ki-bejárók, a „képzelt betegek" panaszait sokszor a komoly betegek rovására vagyunk kénytelenek végighallgatni. Az üzemekben azok húzzák a rövidebbet, akik még lázasan, betegen sem hagyják abba a munkát, dolgoznak azok helyett is, akik többet vannak táppénzes állományban, mint a munkahelyükön. Bizony vannak, akik ott kapnak infarktust, mert nem szakítanak időt még arra sem, hogy ellenőrzésre jöjjenek. Az egészségügyi ellátás, az orvosi hivatás becsülete oda süllyedt, ahová annak társadalmi presztízse, anyagi megbecsülése. Abba kellene már hagyni azoknak a szólamoknak a hangoztatását, amelyeknek egyike azt bizonygatja, hogy „az egészségügyi ellátás nálunk ingyenes". Es fehéren-feketén le kellene írnunk, beszélnünk kellene róla, hgy m: mennyibe kerül. Kezdve egy „egyszerű" éjszakai elsősegélynyújtáson, folytatva a gyógyszereken, amelyeket a beteg nem szed be, s a táppénzes állományon, amelynek mindannyian fizetjük az adóját. Dr. Csiba József MEDITÁCIÓ A TANKÖNYVEKRŐL