Új Szó, 1990. augusztus (43. évfolyam, 178-204. szám)

1990-08-23 / 197. szám, csütörtök

ENERGIATAKARÉKOSSÁG AMERIKAI MÓDRA Már nálunk is tanítják Lassan húsz éve, hogy az olajárrobbanás megrengette a világot, pontosabban csak egy részét, mert a szocialista országokban - az akkori divatos kifejezés szerint - hatása nem gyűrűzött be. Legalábbis ez volt a hivatalos álláspont. Ma ugyan másként értékeljük a történteket, de ez a lényegen nem változtat semmit. Már mint azon a lényegen, hogy a hetvenes évek elején bekövetkezett olajárrobbanásból a KGST „szilárd" árpolitikájában bízva, rögtön az első pillanatban ideológiát gyártottunk. Másokat közvetlenül és fájdalmasan érintett a valóság, így számukra nem maradt más hátra, mint hatékony gyakorlati megoldásokat találni. Épp e megoldások keresése céljából jött létre 1974-ben New Yorkban az Institute of Technology, amely a hetvenes évek második felében energiagazdálkodási központtal bővült. Amerikában ezáltal tulajdonképpen létrejött egy újabb ágazat, amelynek egyetlen, ám számos részletkérdést magába foglaló feladata az energiával való takarékoskodás lett. Az intézet munkatársai az évek során számos energiatakarékos technológiát fejlesztettek ki, és tanácsokkal szolgáltak a szervezetek és a lakosság számára egyaránt. Igyekezetüket az állam is támogatta, és támogatja még ma is. Méghozzá úgy, hogy minden vállalatnak, amely csökkenti az energiafogyasztást, többek között 20 százalékos adókedvezményt adnak. Két évvel ezelőtt Magyarországra „költözött" az intézet néhány munkatársa, hogy tanulmányozza az ottani energiagazdálkodást és természetesen megoldási javaslatokat dolgozzon ki. A szakemberek bíznak abban, hogy sikerült befolyással lenniük a magyar parlamentre, amely majd Amerikához hasonlóan megszavazza az energiatakarékossági adókedvezményt. Az efféle kedvezmény nyilván számunkra «s hasznos lehetne. Nemcsak azért, mert vállalataink szívesen vennék, ha valaki enyhítene adóterheiken, hanem azért is, mert ma az energiafogyasztás a termelési költségeknek még „csak" 5-7 százalékát teszi ki. Jövőre viszont az energiahordozók áremelése következtében megközelítőleg 25 százalékos lesz ez az arány. S ha nem teszünk meg mindent az alacsonyabb fogyasztás érdekében, termékeink a világpiacon még kedvezőtlenebb helyzetbe kerülnek, mint azt ma tapasztaljuk. Persze nem az adókedvezmény az egyetlen s elsődleges módja vagy inkább ösztönzője az energiával való takarékoskodásnak. Először is megfelelő technológiákra, részletekbe menő megoldási javaslatokra, és hazaiak híján külföldi tapasztalatokra van szükségünk. Mindezek megszerzése fölöttébb költséges s általában csak konvertibilis valuta ellenében megvalósítható. Ezúttal azonban - a pozsonyi Irányítási Intézet szervezésében és a tervbizottság támogatásával - csehszlovák koronáért tehetnek szert mindennemű energiafogyasztási és -takarékossági ismeretre azok a szakemberek, akiket vállalatuk elküldött a nemzetközi energetikai tanfolyamra. A háromhetes tanfolyamon, amely a pozsonyi Építőipari Továbbképző Intézetberi kezdődött augusztus 6-án, a már említett New York-i Institute of Technology hírneves szakemberei tanítják a résztvevőket az energiatakarékosságra, s a vele összefüggő számos probléma megoldására. Napirenden szerepelnek többek között energetikai és gazdásági elemzések, az alternatív energiaforrásokkal, a fűtéssel és hűtéssel, az energetikai ellenőrző rendszer kiépítésével és a mikroszámítógépek alkalmazásával kapcsolatos kérdések. De nemcsak egyszerűen energiatakarékosságról van szó, hanem egyidejűleg környezetvédelemről is. Azt, hogy a sokat ígérő tanfo'yam végül is milyen eredményeket hoz, ma még nehéz lenne megmondani. Előzetes számitások szerint az életszínvonal csökkenése nélkül 25-30 százalékkal lehet alacsonyabb az energiafogyasztás, ha szakembereink az új ismereteket következetesen bevezetik a gyakorlatba. Mi tagadás, ez nagyszerű lenne. Jómagam azonban bonyolultabbnak látom a helyzetet. Még akkor is, ha netán - a New York-i szakemberek kívánsága és tanácsa szerint - nálunk is bevezetnék az energiatakarékosságot támogató adót. Ugyanis a tanfolyam résztvevőinek jelentős része egyszerű energetikus, akinek nincs vezető beosztása, s ezáltal döntésre sincs joga, legfeljebb - az új ismeretek alapján - tanácsot adhat vállalata vezetőségének. Az azonban más kérdés, hogy a 12 900 korona fejében (merthogy ennyibe kerül a tanfolyam) kér-e valamit, pontosabban mennyit igényel kiküldött munkatársától a vállalat. Mert piacgazdaság ide, New York-i tapasztalatok oda, még ma, a megváltozott gazdasági feltételek között is számos vezető számára 13 ezer koronánál is többet ér az eddig megszokott, „jólbevált" kényelmes gyakorlat. KOVÁCS EDIT Szépen magyarul - szépen emberül! A dunaszerdahelyi Lőrincz Gyula Galéria vendége volt a minap Kállai Eszter, a Szépen magyarul - szépen emberül mozgalom elindítója. Hajdúnánáson született, konok természettel, amelynek hol hasznát, hol pedig kárát látta. Filmrendezőnek készült, de volt gyors- és gépíró, könyvtáros és pedagógus. 1984-ben Budapest szélén, az Árendás közben indította el a Szépen magyarul - szépen emberül mozgalmat. Lényege, hogy a gyerekeket aktív közreműködéssel megtanítsák az értelmes életre, hogy fejlesszék tudásukat, készségeiket. Legfőbb eszköze a nyelv. A mozgalom már legalább 100 ezer embert számlál, egy időben felkarolta őket a sajtó is. A magyarországi politikai, társadalmi élet változásával, már igen kevés figyelmet szentelnek nekik, pedig most lenne a legnagyobb szükség arra, hogy hasznosíísák elképzeléseiket. Kállai Eszter pedagógus, gyerekekkel foglalkozik, mégpedig olyan eleven észjárású, élénk gyerekekkel, akik nem tudnak hallgatni, passzívan ülni, akik öt perc alatt elvégzik, amit negyvenöt perc alatt kellene elvégezniük, illetve befogadniuk. Akik már tízéves korukban tudatosítják, hogy nem tökéletesek A beszéd az ő esetükben nem öncélú, hanem eszköze annak, hogy kapcsolatot teremtsenek egymással. Nem a szókincset kell gazdagítani, hanem a világra figyelésünket - vallja Eszter. Tehát ha cselekedet a beszéd, minél előbb el kell kezdeni. Gyakran idézi Kölcseyt: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén, mert a haza, nemzet és nyelv három egymástól válhatatlan dolog, s ki az utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatra készen lenni nehezen fog." Aki szereti a hazáját, az anyanyelvét sem használja trágárkodásra, hazugságra, mellébeszélésre, üres fecsegésre, hanem őrzi, ápolja, fejíeszti, gazdagítja. A tartalmat kell nemesíteni előbb, az vonzza magával a nemes formát. Kállai Eszter azt mondja, hogy az életet úgy kell felfogni, mint egy nagy kalandot, színházi előadást. Meggyőződése szerint tragédiája énnek a világnak, hogy valahol a nők és a férfiak is elvesztették szerepüket, nem találják helyüket az életben. Egy a fontos, anyanyelven kimondani a szót, ápolni a nyelvet. - Biztos vagyok benne, hogy ez egy román számára ugyanolyan érzés, mint a mi számunkra. Persze, szeretem például a franciákat vagy a cseheket, ahogy csiripelnek, mint a fecske - mondja Eszter, aki azért jött, hogy átadja az embereknek a szeretetet, a mozgalom kulcsát. S ha sikerül, bátran mondhatjuk: „Köszönjük élet áldomásidat, ez jó lecke, férfimunka volt''. Kopečný Tímea A ROSSZindulat LEHETŐSÉGEI Olvasom kedvenc napilapunk szombati számát... (ÚJ SZÓ, VIII. 18.) Interjú egy gyilkossal. Lám, ez is ,,új"-ság sajtónkban! A riporter jóvoltából nyomon követhetjük a ROSSZindulatú aktivitás gyökereit: ,,... Én az autója szerint kerestem a pasast. - Milyen kocsi volt az? - Vadonatúj Ford Sierra. - És magának annyira megtetszett az az autó, hogy ölni volt képes miatta? -(...) Én csak az autókulcsot akartam megszerezni tőle... hirtelen betoppant, és fejbevágtam a fejszével. - Csak egyszer? - Először csak egyszer. De mert' pillanatokkal később megmoccant, még néhányat odasóztam neki. - Hányszor? - Tizenegy csapást a fejszével, és hatszor beleszúrtam egy késsel... - Tehát elég ahhoz, hogy legyen egy nyugati márkájú autód és megölnek miatta?" Máris sok minden eszembe jut. Hoztam én is Amerikábóľkb. kéthavi ottani fizetés árából - egy nagyobb autót, mint a Ford Sierra... Kocsimát a Szentháromság templom előtt törték fel szakszerűen. (Féltéglával). Ki tehette? Nem tudhatom. Ellenben észre kellett vennem, hogy nagyon sokan - ismerőseim, urambocsá', barátaim(?) közül is - zord arccal elmennek mellettem az utcán, amióta visszamerészkedtem jönni Amerikából. Nagyon sokan leplezetlenül tudomásomra hozták döbbenetüket és csalódásukat, mert ők biztosra vették, ha már egyszer kiment az egész család, hogy onnan már viszsza nem jövünk! Visszajöttünk. Ráadásul egy autóval! Potenciális ellenségeim (gyilkosaim) száma egycsapásra megnőtt. (Lásd a fenti riportrészietet.) Mit tegyek? Közlekedjek úgy, mint 36 éves koromig? Kerékpáron? Régebben talán senki sem irigyelt - csak gúnyolódott -, amikor egy-egy Rómeó-előadás után Komáromban felpattantam a bringámra és hajnalra értem haza Pozsonyba! Vagy amikor az idegösszeomlás határán kínlódtam a lerobbant Skodámmal, hogy elérjem a pesti előadást. Értjük a lélek rejtett indítékait? A szabadság lehetőségeit nyomban a rosszindulat lehetőségeiként éljük meg? Gátainkat (gátlásainkat!) átlépve nem az építő, de a romboló aktivitás lehetőségét ragadjuk meg? Dühünkben elgáncsoljuk azt, aki gyorsabban szedné a lábát, és azt is, aki a tehetetlenség gerincpróbáló évtizedei után tenni akar? Aki nemes emberi indítékoktól vezérelve gyorsabban hajt, hogy kísérletet tegyen a kétségbeejtő lemaradás csökkentésére? Annak az útját el kell torlaszolni? Értjük a lélek rejtett indítékait? Aki a pocsolyában őgyeleg, az ölje meg a kerékpárost? Aki " az autózás szomorúságával (Trabanttal?) füstölget, az ölje meg a Mercedesben repülőt? És mi itt az alvégen? Itt veszteglő magyarok? Akik saját nyomorunkra ráadásként nyelvünk utálatát kapjuk karácsonyi ajándékba, az első LEHETŐSÉGET megragadva azonnal egymás torkának esünk? Csak arra figyelünk, hol lehet KERESZTbetenni a másiknak? Szent áhítattal fojtanánk meg a fohászkodót? Aki ráadásul az EGÉSZ előmeneteléért hoz áldozatot? Értjük ilyenkor a lélek rejtett ROSSZindulatát? Az építő akcióra a romboló reakció az egyetlen lehetőségünk? Persze, akinek hasonló LELKI indítékai vannak (szerencsére) nincs mindenkinek fejsze a keze ügyében... Ellenben sajtószabadság, az van. Tollal is lehet gyilkolni! Ráadásul fölényeskedve, fennhéjázva, hivalkodóan - irodalmat, képzőművészetet, színházat, gazdaságot, politikát - lekicsinylően egyszemélyben! Univerzális hozzánemértéssel. Profi módon. Pénzért. Lehetett Husák és Jakeš alatt, de ugyanazoknak ugyanúgy lehet most is! Hát nem látjuk szellemi életünk hóhérjait? S ha látjuk, miért tűrjük dermedt tehetetlenséggel gátlásaikból következő gátlástalan kaszabolásukat? Arra várunk, hogy egyszer csak ne tudjunk megszólalni? GÁLÁN GÉZA Régi dolgokról, mondhatni régmúlt eseményékről szeretnék veled szót váltani. Azt hiszem, már érzed, nem a sportról, a sakkmester élményeiről, hanem mindkettőnk régi-régi szívügyéről, a rádióról, sót nevezetesen a 22 évvel ezelőtti augusztus huszadikát követő napok történetéről. -Talán érdemes lenne megemlíteni, hogy a folyamat lassan és nem mindenki számára észlelhetően, már esztendőkkel ezelőtt megkezdődött. Elsősorban írói és újságírói körökben. A rádióban is, melynek akkor igen jóképességú szlovák szerkesztőgárdája volt akár a politikai, akár más szerkesztőségekben. Hogy neveket is említsünk: Hatalová, Karvašová, Kločková, a férfiak közül: Bakoš, Štúr, Lesňák, Chovanec, Sekaj, Roháč, Weidler. Tehát igen „progresszív magnak" mondható csoport alakult ki. - Igen, ezekkel a kollégákkal elég szoros kapcsolatba kerültünk, gyakran vitáztunk, cseréltünk véleményt rádiós-módszertani, de társadalmi kérdésekről is. Nem szakadtunk el a szlovák rádiósok elitjétől, sót, nagyon szoros barátságban voltunk velük, tekintélyünk is volt náluk, megbecsült, egyenrangú társaiknak tekintettek bennünket. Már jóval 1968 előtt próbálgattunk kibújni a pártközpont ideológiai osztálya és a sajtófelügyelet által szabott kény szerzubbonyból, s rendszeresen próbálgattuk szólásszabadságunk határát tágítgatni. Ami persze azért is volt bonyolult, mert a felettesek árgus szemmel figyelték munkásságunkat, mivel nem voltunk párttagok. -Gyakran koppintottak az orrunkra, dehát az ilyenfajta sebeket előre bekalkuláltuk. Emlékszem, egyszer így ment veszendőbe három heti munkám. A cenzúra nem engedte sugározni a halálbüntetés kérdéséről készített műsoromat. A te nagyszerű ötleted volt, az akkor még szinte tabunak vélt próbálkozásunk, az „élesbe" közvetített, improvizált párbe^ szédeink. Társadalmi problémákról diskurálgattunk, kötéltáncosként egyensúlyozva ama „láthatatlan" határán, ami még felelösségrevonás nélkül tolerálható. Mielőtt rátérnénk az augusztusi eseményekre és következményeire, hasznos lenne, ha említést tennél egy, a Devín kávéházban hármasban lefolyt bizalmas beszélgetésünkről, a rádiósok pozsonyi klubjáról, mely irányt szabott az augusztus 20-át követő napokban tanúsított magatartásunknak. - Azt hiszem, 1968 januárja kettőnket sem ért váratlanul. A CSKP KB decemberi félbeszakított üléséről ugyanis a Devín Szálló kávéházában nagyon részletesen és számomra meglepő nyíltsággal tájékoztatott bennünket Lőrincz Gyula. Igy hát januárban világos volt számunkra, itt többről van szó, vagy legalábbis lehet, mint puszta személyi cseréről a kommunista párt élén. így sokkal nyíltabban, bátrabban nyúlhattunk sok addigi „tabutémához", elsősorban is az emberi szabadságjogok s velük összhangban a nemzetiségi jogok problematikájához. Gyakran írtam ez időben kommentárokat a rádió szlovák adásaiba és mivel márciusban megalakult a Rádiós Szerkesztők Klubja, amelynek elnökévé választottak, a klub vezetőségének többi tagjával következetesen kiálltunk a rádiós szerkesztők szabad véleménynyilvánításának jogaiért, a szólásszabadság bármiféle korlátozásának megszűntetéséért. Késóbb a „normalizáció" kezdetén e tisztséged miatt a rádió igazgatója felmondó levelében úgy minősítette magatartásodat, hogy a pozsonyi rádióban te voltál az ellenforradalom szellemi vezére. Ugyanúgy megjegyezném, hogy a Csemadok Központi Bizottságának márciusi dunaszerdahelyi ülésén elhangzott -felszólalásom, amikor is felszólítottam Jacko urat, a pártközpont osztályvezetőjét, hogy hagyja el az ülésünket, mert jogtalanul tartózkodik körünkben. Ez a kijelentésem a rádióból és a Csemadokból való menesztésemnek egyik oka lett. -Mindmáig vallom azt, amit akkor: csak a teljes demokráciában, az egyetemes émberi szabadságjogok érvényesítésének keretében biztosíthatók a legszélesebb mértékben a kollektív nemzetiségi jogok is. Elszigetelt részekből prioritásokat alkotni veszélyes, ezért nem helyeslem az akkoriban Szlovákiában nagyban hangoztatott jelszót: először föderalizálni, aztán demokratizálni! Föderalizáltak - és mi lett belőle... Ugyanaz nyilvánul meg - sajnos - ma is. Túlzottan a nacionalizmus irányába tolódik minden. Hogy ébredtél hatvannyolc augusztus huszonegyedikén ? - Virradatkor ébresztett a feleségem. Közölte velem, hogy telefonáltak a rádióból, azonnal menjek be, az oroszok megszállták az országot! Tehát a dübörgést, amely éjjel többször is megzavarta álmomat, nem a mi katonáink okozták. Lerohantam, házunk előtt két tank is posztolt s az utcán végig a többi. A rádió felé ugyanaz a kép fogadott. Rövidesen az igazgatói szobában, illetve a tanácsteremben Andrej Sarvaš szinte remegve, a számára szinte elképzelhetetlen események hatásától dadogva tette fel a kérdést: „Teraz čo?" A moszkvai rádió szlovák bemondója, aki éppen szabadságát töltötte otthon és ott téblábolt köztünk a szobában, szemével szinte a földet súrolta kétségbeesésében, rettenetes megdöbbenésében érezte, tudta, itt valami olyan óriási bűnt követtek el, amely a sokat hangoztatott baráti szálakat isten tudja mily hosszú időkre szétvágta. Egy ideig még megtörten, egyik lábáról a másikra állt, aztán szinte sírva mondta: Bocsánat, nem tudok köztetek maradni. És elhagyta a termet. -Egy ideig az igazgatói szobában, majd miután az oroszok kiutasítottak bennünket az épületből, lent a piacon, aztán a rádióval szemközti kolostorban, majd a Jakab városbíró-téri rádió épületében gyülekeztünk. Ezt még nem fedezték fel a megszállók, s itt folytattuk a hogyan továbbra vonatkozó tanácskozásokat. Ennek eredményeként rövidesen megindultak az adások, megkezdte működését a Város a Duna mentén első és második műsora. Stúdiónk először a Kis-Kárpátok lábánál, az Ahoj felé vezető úton, egy félig kész erősítőállomás szűk kis szobácskájában kapott helyet. Később, miután az oroszok felfedezték titkos helyünket, technikusaink a város szívébe, a Prímáspalotával szembeni konzervatórium egyik termében helyezték el, s bemondóink az éjszakai szüneteket a két zongora alatti „paplanos ágyban" töltötték, Biztonsági okokból a szerkesztőségek szobácskái is állandóan változtak. Ám fontos volt, hogy a rádióban mielőbb megszólaljon a magyar adás is, s megzavarja a szovjetek és csatlósaik hazugságáradatát. Az egyik technikus engem vezetett fel elsőként gyalog a „stúdiónkba", ahol telefonközpont volt. Egyetlen helyiségben ültünk tábori ágyon: a szlovák bemondók, én és a technikusok. „Konspirációs" tréfaként „kapcsolták át" a pozsonyi adóról a „Gabonavárosra", úgy, hogy egy kissé megvakartuk a mikrofont, kapcsolást mímel1 ve. A „Gabonaváros" elnevezés az egyik technikus, Janeček ötlete volt. Nevetséges, hogy a ,,normalizáció" idején is évekig úgy állították be a dolgokat, mintha az ,,ellenforradalmi erők" a rádióban előre felkészültek minden eshetőségre, és előre titkos stúdiókat rendeztek be az ország területén, a magyar adás stúdióját valahol a Csallóközben. Nos, az igazság, hogy improvizáltunk és mind a három adás műsorát is egy és ugyanazon kis helyiségből közvetítettük. Előbb csak hivatalos közleményeket, nyugalomra intő felhívásokat, később egyre alaposabb helyzetképeket sugároztunk az ország egész területéről. A rádió volt akkor a legpontosabb tömegtájékoztató eszköz, óriási munkát végzett. - Huszonnégy órát töltöttem elsőként a „Gabonaváros" bemondójaként és szerkesztőjeként a stúdióban, aztán te jöttél engem felváltani, majd fokozatosan többen is váltogattuk egymást. Érdekes, hogy sem a szovjetek, sem a velük kollaborálók mindvégig nem fedezték fel „rejtekhelyünket". A környező kertes házak lakói ugyanis elég hamar rájöttek, hol vagyunk. Élelmet is hoztak, hogy ne éhezzünk. Hazatérve a városba, az utcán az emberek kézszorítással, köszönő szavakkal jutalmaztak bennünket, sőt volt, aki felajánlotta, veszély esetén elrejt a lakásán. Az emberi szolidaritásnak ilyen megnyilvánulásaival életemben azóta se találkoztam, s ez a legmélyebb emlék, amit azóta magamban őrzök. És még ma is meghat, ha megismerkedem valakivel és az azt mondja: Tudom, ki maga, emlékszem a Gabonavárosra. (Folytatjuk) ÚJ SZÚ 4 1990. VIII. 23. Beszélgetés dr. Kozma Gyulával