Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-17 / 165. szám, kedd

„Nálam csak egyszer lehet tévedni" Hazánkban a gazdasági élet negyven éven keresztül a tervgazdálkodás hosszabb-rövidebb szakaszaira tagolódott. A felülről jött ukázok és a helyi tények mellőzése rányomta bélyegét iparunkra, mely a piacorientáltság hiányában merevvé, nehézkessé vált. A Nyugatról beáramló ismeretek eleve gyanúsak voltak, mint ahogy az egyes fogalmak is, így például a menedzser. - Tíz évvel ezelőtt fejeztem be tanulmányaimat a Prágai Közgazdasági Főiskola külkereskedelmi szakán, s kezdettől, fogva reklámszakemberként dolgozom. Néhai munkahelyemen, a pozsonyi Incheba külkereskedelmi vállalatnál négy év gyakorlat után neveztek ki osztályvezetőnek, így jutottam ki a nagyvilágba, a különböző városokban megrendezett kiállításokra. Tudatosan készültem az üzletkötőszervező és irányító pályára, amit aztán 1989-től a szomszédos Ausztriában, egy Kelet-Európával foglalkozó reklámügynökség igazgatójaként űzök. A Sport Marketing Services GmbH többek közt a csehszlovák labdarúgó válogatott külföldi reklámértékesítésével, sportszergyártókkal és még sorolhatnám, mi mindennel foglalkozik. Hogy most itt vagyok, az annak köszönhető, hogy Csehszlovákiában fordult a kocka. A lényeg az, hogy a pénzt itt és most kell befektetni, mert erre a néhai szocialista piacra érvényes, hogy az szerez jó pozíciót, aki idejében lép. És itt, Dél-Szlovákiában én az elsők közt vagyok. Egy menedzsert nem nehéz szóra bírni, de az idő múlását árgus szemmel figyeli. Hiába. Átvitt értelemben az is pénz. Beszélgetőtársamnak, Miklós Béla közgazdászmérnöknek is. - Minimum napi tizenkét órát dolgozom, s ha úgy kívánja az üzlet, akkor feláldozom a hétvégét is. De jól keresek, sokat utazom, és vállalkozom. Szerencsére most már itt, a szülőföldemen és megvalósíthattam elképzelésemet, amelyhez az alapötletet a FUJI japán cég osztrák kirendeltsége szolgáltatta. Nincs benne boszorkányság, hisz megvalósítását akármelyik hazai cég is vállalhatta volna. Hogy miért az én FUJI STUDIO-m, vagyis az én színesfilm-előhívó stúdióm az első itt, Dunaszerdahelyen ? A kérdésre azt hiszem minden olvasó tudna válaszolni, hisz mi a bürokrácia országa voltunk, ahol egy engedély kiadásához is engedélyre volt szükség. Ha voltak is piaci ismeretekkel rendelkező üzletembereink, gyorsan lecsillapították vállalkozó kedvüket. -Az igazi menedzser „csak" pénzt tud csinálni. Ez az, amihez ért. És ha vérében van a szakma, akkor nem nyargal át az egyik helyről a másikra, hanem terjeszkedik. Én sem adom fel a beosztásomat, még azok után sem, hogy cégünk már Pozsonyban és Prágában is alapított vállalatot. Itt csak a gondolataim érvényesülnek, s mint a részvénytársaság igazgatótanácsának tagja, illetve alelnöke szólok bele az irányításba. Visszatérve a dunaszerdahelyi FUJI STUDIO üzletemre: terveim közt szerepel, hogy a környező városokban is létesítünk átvevóhelyeket, ahol az összegyűjtött filmek előhívását szintén 48 órán belül és aránylag olcsón végeznénk. Jövő évtől film-, videó- és megnókazetta eladásával szeretném kibővíteni üzletemet. Mindehhez el kell érni a belső konvertibilitást, hogy a piacot folyamatoson el tudjam látni minőségi külföldi termékekkel. És addig? Marad a jó bevált reklám. A gyors és jó minőségű fényképelőhívás, az olcsó árak és a több tekercs után járó ajándék FUJI film. - Én ahhoz értek, hogy hogyan kell egy üzletet elindítani. Tudom, például azt, hogy ennek a város központjában található üzletnek a menetét a konkurencia, vagyis a szolgáltató vállalat fogja meghatározni, ha potenciális ellenfélként lépni fog. Mindenesetre a Centrum áruházban levő FUJI STUDIO majd stílszerűen reagál. Esetünkben „az üzlet az üzlet" mondás valós értelmet kapott, aminek megrendelőink, illetve vásárlóink látják hasznát. Ezt tudatosítják az alkalmazottaink is, akik a szúk rokonságból kerültek ki. Hogy miért? Ók ismernek engem, tudják, hogy nálam csak egyszer lehet tévedni. Fizetésük jóval az átlagon felüli, de végül is megdolgozunk érte. A vállalkozóknak, a menedzsereknek nálunk két dologgal kell megküzdeniük: az agonizáló, de még működő hivatalokkal és az emberi irigységgel. Mert míg a nyugati világban tisztelik az üzletembereket, addig nálunk csak a szocialista realitás alapján vett „pénzcsinálókat" látják bennük. Pedig a valóságban ez ég és föld. Mondhatnám: Kelet és Nyugat. SZITÁS GABRIELLA Kamatoztatják az emberek szorgalmát Kis- és nagyvállalkozók, meg a történelem Kezdjük a történelemmel. Nem tudni pontosan, hogy a múlt században Ipolyság polgárságának létét és életmódját milyen mértékben határozta meg az ipar, a kereskedelem, hány kézművese, hány kereskedője volt a városnak, de tevékenységük sikerét jelzi az 1867-ben alapított takarékpénztár 1907. évi jelentése. A takarékpénztár 60 000 koronával indította meg működését. Negyven év múltával már 400 000 korona (aranykorona!) volt a tartaléktőkéje és 60 000 korona a nyugdíjalapja. Száz korona névértékű részvényeinek az árfolyama ezer koronára - az eredeti összeg tízszeresére! - emelkedett. Ilyen ütemű és nagyságrendű értéknövekedésre persze aligha számíthatott, aki az utóbbi negyven évben takarékoskodott, de hát volt ami volt, felejtsük el minél előbb, inkább a múlt századi példára figyeljünk. Dr. Gál Imre a városi nemzeti bizottság titkára a történelmi példából erre következtet: -Megörököltük a város egykori polgárságának szorgalmát és vállalkozó szellemét. Már huszonkét évvel ezelőtt is akadt néhány, bátor vállalkozó, akiket, ahogy akkor lehetett, a városi tanács, is segített, támogatott. A gyengéd forradalmat megelőző két-három évben pedig, mintha csak előre megérezték volna a bekövetkező változásokat, már harmincöt vállalkozó kért engedélyt. A legutóbbi, májusban készített kimutatás szerint a hétezer lakosú városban 235 vállalkozót tartanak nyilván, akik közül 159 mellékfoglalkozásként iparos és kereskedő, viszont 86 teljesen önálló foglalkozású vállalkozónak minősíthető. S az utóbbi három évben kiadott engedélyekről eddig csak ketten mondtak le. - Sokatmondó az is - magyarázza -, hogy mire vállalkoztak. Kimutatásunk bizonyítja, kezdve a hagyományos, kézműves szakmáktól, mint amilyen a festő és mázoló, a kőműves, az asztalos, a divatos ostyasütést, fagylaltkészítést nem is számítva, egészen új és érdekes foglalkozásokat is kitaláltak a vállalkozók. Ilyen például a számítógépes programkészítés, pénzváltás, teniszközpont létesítése. Érdekes a maga nemében Oláh József vállalkozása is: felújította a régi, roma mesterséget, a teknővájást. Ugyan Ipolyszakállasra költözött, de mivel érvényes az engedélye, a városban is árusítja, megrendelésre, másfelé is szállítja a portékáját. - Azt viszont sajnáljuk - fűzi hozzá -, hogy nincs a városban kötélverő, mézeskalácsos, nincs nyomda, pedig a háború utáni években még volt. ígéretes vállalkozásnak tartja, hogy Péter József a benzinkúttal szemközt olyan autójavító műhelyt nyitott, mely színvonal tekintetében nyugaton is állná a versenyt. Mindenféle javítást vállal, a műhely mellett még kocsimosót, büfét, falatozót is üzemeltet. - Már túljutott a kezdeti nehézségeken - állapítja meg -, de el kell ismernünk, hogy valóságos kálváriát járt, amíg a működés megkezdéséhez szükséges, hivatali ügyeket elintézte. És sajnos, ebből a szempontból ma sem kedvezőbb a kezdők helyzete, sok az egymásnak ellentmondó előírás, még mindig vontatott, akadozó az ügyintézés. Rátalál a kimutatásban Bencsok József kőfaragó nevére, és lapozni kezd előre, visszafelé. - Keresem a többi kőfaragó nevét - magyarázza. - Arról van szó ugyanis, hogy mind a nyolcan vállalkozók. Mind a nyolcan működési engedélyt kértek és kaptak, de együtt dolgoznak. Bérbe vették a szolgáltatóvállalat műhelyét, felszerelését. Nem is tudom, hogy minek kellene a vállalkozásukat nevezni... Mindegy. Nem az elnevezésen múlik, hanem azon, hogy munkájuk haszna, hatékonysága - mely után végeredményben adót fizetnek - nagyobb, mint korábban az ipari szövetkezetnek, majd szocialista munkabrigádnak nevezett munkacsoporté volt. - Másféle viszont Matis István mérnök vállalkozása - közli. - A városhoz tartozó Pereszlény községben tésztakészítő üzemet létesített, tudomásom szerint már tízen dolgoznak neki. ízléses csomagolású készítménye kiváló árunak bizonyult, közkedvelt, keresett árucikk, és nemcsak Ipolyságon, hanem Léván, Zselízen is. Szállítási szerződéseket kötött különféle magán, szövetkezeti, állami üzletekkel, üzemi konyhákkal, vendéglőkkel. Nem titok az sem, hogy műhelyét, kereskedelmi tevékenységét fejleszteni, bővíteni kívánja. - Bár még csak a piacgazdálkodás kezdeténél tartunk - hangsúlyozza - máris különbségek tapasztalhatók a kis-, és a nagyvállalkozók között. Ez azonban természetes jelenség, mert a tönkretett, különböző rétegeződésű városi polgárságnak újjá kell születnie. -Érthetetlen - mondja -, hogy amikor a városok önigazgatásának a megerősítésére készülünk, a városi polgárság nagyobb kezdeményezésére számítanánk, visszautalták a járási nemzeti bizottság jogkörébe a vállalkozások szervezését és irányítását, s mi csak nyilvántartunk. HAJDÚ ANDRÁS A szlovákiai hadiipari termelés átalakításéval összhangban a Zólyomi Nehézgépipari Kutatóintézet munkatársai nagy erőfeszítéseket tesznek arra, hogy mielőbb új gépeket fejlesszenek ki azon vállalatok számára, amelyek esetén a hadiipari termelés aránya meghaladta az 50 százalékot. A kifejlesztett perspektív termékek közé tartozik a DH 0411-es típusjelű lánctalpas földkotrógép, amelynek sorozatgyártása a Dubnicai Nehézgépipari Vállalatnál kezdődik meg. A képen Ján Chovanec (baloldalt) és Dušan Buchholzer az új kotrógép ellenőrzése közben. (Vladimír Gabčo felvétele - ČSTK) Nem dobta be a törülközőt Pékség után kemencegyár Lipták Sándor műhelyében Lipták Sándorról Losoncon és környékén azt tartják, vérében van a kenyérsütés. Még a hatvanas évek közepén, a negyedik X felé közeledve, azzal az elhatározással mentett át a múltból egy fatüzelésű pékséget, hogy nagyanyáink kovászszal dagasztott, ropogós kenyerét letegye az utódok asztalára. Már 1969-ben árusította az általa sütött péksüteményt, sokan csodájára jártak, örömmel, megelégedettséggel fogadták az illatos kenyeret, melynek híre és íze mágnesként vonzotta az érdeklődőket. A kölcsönös elégedettség nem sokáig tarthatott. A járási pártbizottság mindenek felett álló tagjaiban, a kenyérre várakozó autósorok láttán, felébredt az irigység. Annak ellenére, hogy kitanult és elismert szakember kapta meg az engedélyt, annak ellenére, hogy az emberek lelkendeztek érte, az ellenőrző szerveket felbujtva hamarosan betiltották tevékenységét. Lipták Sándor azonban nem dobta be a törülközőt, a maga módján, az igazság fegyverével harcolt, érvelt, dacolva a bíróságok, ellenőrök vádjaival. Tíz évig húzódott a per, 36 bírósági tárgyaláson vett részt, az ügy- háromszor került a legfelsőbb bíróság elé. Közben magánéletét is megkeserítették. A fordulat 1981-ben következett be, amikor a bíróságon megszületett a felmentő ítélet. Az új vezető titkár aztán újból felkarolta a járás elsőszámú pékjének kezdeményezését, aki apátfalusi családi háza mellett folytatta a mesterségét. A virágzó magánpékség szekerét hét évig tolta a párttitkár, aki a Lipták-féle kenyeret nagyon megszerette. Amikor távozni kényszerült, a helyzet merőben megváltozott. Újból jöttek az irigyek, a vérszívó ellenőrök, a hamis vádak, s a visszaesés, a meghurcoltatás hónapjai. 1989 október 25-én aludt ki a tűz abban a kemencében, melyben a híres LiptáK-féle kenyér sült. A mester végső elkeseredésében a kemencét is eladta a palíni (nagymihályi járás) szövetkezetnek. Rá egy hónapra már bánta az egészet, mert a gyöngéd forradalom merőben új helyzetet teremtett, más értelmet adott a szabad, demokratikus gondolkodásnak és zöld utat a magánvállalkozásoknak. Erre mondta a mester: „ha tudtam volna bizonyára nem válok meg a kemencémtől". A közkedvelt szakember és üzletember a demokratikus jogállamban már el tudta intézni, hogy mint minden 60 évnél idősebb állampolgár, ő is nyugdíjat kapjon. Életkorát igen, de mindenkori önmagát nem hazudtolta meg újabb kezdeményezése, mely széles e hazában is egyedülállónak számít. Lényegretörően így szólt erről. - Sajgó szívvel adtam el a szívemhez nőtt kemencét és felemás érzésekkel fogadtam azokat, akik még hónapok múltával is nálam akartak kenyeret venni. A paliniak is egyre hívogattak - kérdezgették ezt hogy kell, azt hogy kell. Én felügyeltem a kemence építését, sőt megkértek, építsen nekik még két kemencét. Ekkor jutott eszembe, miért ne vállalkozhatnék én mint kemenceépítő, kemencekészítő. Az ötletet tettek követték. A palíniakkal kooperációban, két gyermekkori barátom, Megyeri László és Rudolf Tisoň bevonásával, magánvállalkozásba kezdtem. Én vagyok a fővállalkozó, ók a segítőim. Az öntvényelemeket a cinobányai és hriňovái gépgyárral készíttetem a detvai gépészek pedig a fémmegmunkálásban segítenek. - Látja, a volt pékségembe most mintegy kétmillió koronáért fémmegmunkáló gépeket telepítettünk és június elsejétől hivatalosan is az én kemencegyáram működik itt. Az érdeklődés óriási. Tudja, samotozott, fatüzelésű, klasszikus kemencét építeni ma már kevesen tudnak. Ebben a félévben öt-hat kemencét szeretnék átadni. Ez annyit jelent, hogy az általam irányított gyártáson és építésen kívül a próbasütést is én végzem - átadva ezzel az ősi mesterség minden csínjátbínját. Jövőre mintegy 25 Lipták-féle pékséget szeretnék átadni. Egy kemencében műszakonként 500-700 kg kenyér süthető. Hogy ez koronában mit jelent? Mintegy 25 milliót. Ez persze nem az én pénzem, hanem a szövetkezeté, a gépgyáraké és azé a 20-25 segédmunkásé, akiket alkalmazni fogok. A pékmester története tehát napjainkban is folytatódik. Azé az emberé, aki vasakarattal kitartott, akinek kisujjában vannak a kenyérsütés, a magánvállalkozás szakmai és elméleti ismeretei. POLGÁRI LÁSZLÓ KEBELBARÁTOK MOZIJA Magyarország után nálunk is a mozihálózatba került az Emmanuelle című francia film. Feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy itt is meghódítsa a nézőket, s csakúgy, mint megjelenésekor hazájában, itt is meghirdesse az érzékiség forradalmát. Ez utóbbi jónéhány évvel ezelőtt töifént, így az újszerűségből, a megbotránkoztató hangnemből mára nem sok maradt. A merészsége is a múlté. A felvilágosultabbaknak, már csak a film további értékei jelenthetnek élményt - persze, ha vannak. A film azonban megmaradt önmaga „forradalmiságánál". Ettől többre nem telt, sem a rendezőnek (Just Jaeckin), sem a szereplőknek. A színészek közül néhányan túljátsszák a szerepüket, olyannyira, hogy néhol a néző nem tudja, kit és mit vegyen komolyan. Ez a Limonádé Joe-féle tünet, amely csupán akkor, célravezető, ha rendezői szándék húzódik mögötte. Ilyesmiről a film azonban nem árulkodik. így a film egyetlen nagy hibájához érkeztünk, történetesen ahhoz, hogy nem szól semmiről. Illetve, valamiről minden bizonnyal szólnia kell, csak ezt elfelejtették lefordítani a szimpla közérthetőség nyelvére. Persze, lehet, hogy művészfilmnek készült, s azt meg nem kell mindenkinek értenie... A filmből a gondos alkotói kezek az erotikának a nyomát is eltüntették, így a film, ebbe a kategóriába sem sorolható. Pornográfiának megintcsak nem eléggé pornográf, hiszen azokra legalább (általában) az autentikusság a jellemző. Ezt a film igyekszik mímelni, de az eredmény így is bugyuta. Láthattunk itt remegő orrcimpákat premier plánban, állítólagos élvezetet tükröző arcokat, nem kis mennyiségben. Mondhatnám: kínos mennyiségben, és persze kebleket (Sylvia Christel a főszereplő). A filozófia sem hiányozhat. Zúdul a sok életbölcsesség meg a nőknek szóló kioktatás a néző fejére. Mindez a „szerelem művészete" címszó alatt. A frázispuffogtatások közepette azonban maga a tárgy veszik el. A szerelem művészete sem szóban, sem képi megjelenítésben nem kap teret. Pedig a film nagyon igyekszik, mondhatnám: liheg a buzgóságtól. Ebben a fene nagy buzgóságban a rendező is belekukkanthatott volna a szakirodalomba, meg mondjuk a pszichológia tankönyveibe. Megnézhetett volna, mondjuk néhány percnyi anyagot egy pornófilmből, hogy legalább a színészek (már megint túlzásokba esek) mimikáját tudja irányítani. A részletek nem fontosak, mondhatnánk. Csakhát a részletek állnak össze egésszé, jelen esetben filmmé. Hogy ez nem történik meg, annak oka van: a film exhibicionista. Se több, se kevesebb. Ezen túllépni a rendező nem tudott, s lehet, nem is akart. A tárgyról ugyanis nincs mit mondania. Igazi forradalmi alkotás! Ezek után egy valami vigasztal: a filmet e forgalmazó nem a Kulturális Nyár keretén belül mutatja be. Telitalálat lett volna. Dadaizmust idéző szúrás a kultúrának, vagy annak, ami még maradt belőle. Mórocz Mária ÚJ SZÚ 4 1990. VII. 17.