Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-16 / 164. szám, hétfő

Szerződéses árak a magánvállalkozásban A játékszabály - a magánszemélyek vállalkozásáról szóló törvény - remélhetőleg már minden érdekelt számára ismert csakúgy, mint a szerződéses árakat szabályozó 35/1990 TK számú rendelet. Az előző lényegében csupán a vállalkozók számára fontos, az árak azonban kivétel nélkül mindenkit érintenek és érdekelnek. Épp ezért ez az egyik [legvitatottabb, de a többség számá' ra sajnos a legkevésbé érthető problémakör. Mi a rendelet lényegé? Előzetesként, s mintegy megnyugtatóul le kell szögezni, hogy a magánvállalkozók számára az árképzésben ez a jogszabály az egyetlen útmutató. Kimondja, hogy az ár a szállító és a megrendelő megegyezése alapján jön létre. Kivételt csupán az élelmiszeripari és a mezőgazdasági termékek képeznek. Az élelmiszerárak nem térhetnek el az országos érvényű árjegyzéktől. A gyümölcs, zöldség és burgonya ára az állami kereskedelmi szervezetek áraihoz igazodik. A saját termesztésű gyümölcs és zöldség, valamint az erdei gyümölcsök piaci értékesítéséhez nincs szükség engedélyre, viszont a meghatározott maximális árak fölé nem lehet menni. A gyakorlatban ez anynyit jelent, hogy az állami kereskedelmi szervezetekben érvényes kiskereskedelmi árak számítanak maximálisaknak amelyeket azonban az illetékes nemzeti bizottság határozata alapján 50 százalékkal lehet megemelni. Egyébként a nemzeti bizottságok - hatáskörükön belül -, ha szükségesnek tartják további termékek és szolgáltatások esetében is maximálhatják az árakat. Ilyen jellegű beavatkozásra a korábbi gyakorlattól eltérően, várhatóan csak kivételes esetekben kerül sor. A szerződéses árakról szóló rendelet jelentősen megkönnyíti a magánszemélyek munkáját. Egyszerű feltételeket szab és azt is leszögezi, hogyan kell az ármegegyezések alkalmával eljárni. Kiterjed a gyártáshoz szükséges nyersanyagok, alapanyagok és pótalkatrészek áraira is. Megoldást kínál a termékek újraeladásának esetére és szabályozza a közétkeztetési árakat (például, ha a gyártótól vásárol a magánvállalkozó, akkor a kiskereskedelmi árból leszámítják a forgalmi adót, ha a nagykereskedelemben, vagy értékesítő szervezetben vásárol, akkor az adó kiskereskedelmi ár szerinti részét vonják le). Új, s egyben szokatlan helyzetbe kerültünk. Van már lehetőség a magánvállalkozásra, s némely terméket törvénnyel szabályozott szerződéses áron vehetünk meg. Ennélfogva meg kell tanulnunk vásárolni és eladni. Mint vásárióknak, élnünk kell a szerződéses árak adta lehetőségekkel. Ha úgy tűnik, hogy a termék és ára nincsenek összhangban, jogunk van alacsonyabb árat kérni, vagy úgy dönteni: nem vesszük meg az árut. Ha viszont vállalkozók vagyunk, tudatosítanunk kell, hogy a sikeres vállalkozás alapja: termékeink, szolgáltatásaink megfelelő ára. Helyes megállapításához ad útmutatót a szóban forgó rendelkezés, ismerkedjünk meg vele. Márcsak azért is, mert az ár szerepe olyanynyira fontos, hogy általa megnyerhetjük, esetleg elfordíthatjuk magunktól az ügyfelet. Ne feledjük, a versenyben csak az állja meg a helyét, aki jó minőségű termékeket, szolgáltatásokat kínál majd megfelelő, igazságos árakon. MICHAL OLÁH docens, az SZK Pénz-, Ár- és Bérügyi Minisztériumának osztályvezetője Térjen be az Ibizába A dunaszerdahelyi Kulacs utca ez idáig talán csak remek vendéglőjéről volt híres. Egy ideje azonban fiatal lányok is gyakorta betérnek ebbe az utcába. Hogy pontosan hová? Az . Ibiza butikba, a divatos készruhákat kínáló kis üzletbe. Két vállalkozó szellemű fiatalasszony tulajdona a kis butik. Egyikük munkanélküli lett, másik kilépett a munkahelyéről, így aztán megpróbálkozhattak a maszekoskodással. Kibéreltek egy garázst, amelyből csinos kis üzlethelyiséget varázsoltak, szép barna faburkolattal. Ottjártamkor jómagam is legeltettem a szemem a különböző színű és anyagú divatos ruhaféleségeken. Csak az árcédulák láttán szomorodtam el, zsebemben ugyanis egy árva garas sem lapult. Szó se róla, az áru jóval divatosabb, mint az állami üzletekben, de az árak is borsosabbak. Meggyőződhettem arról is, milyen készségesek az eladónők. Jut itt mosoly, kedves szó vevőnek, de kíváncsiskodónak is. - Április 17-én nyitottunk. Az árut komáromi magánvállalkozóktól vásároljuk, akik egyre jobb, szebb, divatosabb ruhákat varrnak. Ezért aztán jobban fogy az áru. Megesik, hogy hetente kétszer-háromszor is kiegészítjük készletünket. Próbálkoztunk gyerekruhákkal is, de az nem érte meg. - Ha már a pénznél tartunk, milyenek az árak önöknél? - Szabad áraink vannak. Nyereségünk 15-30 százalék. Araink meghatározásánál figyelembe veszszük természetesen az anyag minőségét, a ruhadarab nagyságát, tehát az anyagmennyiséget, ós a magyarországi árakat is. -Emelhetnénk az árainkat, de nekünk nemcsak a vevő megszerzése, hanem megtartása is fontos. Vevőink többsége fiatal, középiskolás. Nekik még nincs jövedelmük, így pénz híján sokszor csak betérnek, körülnéznek. Járnak hozzánk idősebbek is, akik számára már nem akkora probléma a pénz. Sokan sokallják az árakat. Pedig drága alapanyagból divatos ruhát nem lehet olcsón készíteni. Az állami üzletekben pedig sajnos igen gyér a választék. - így nyáridőben mely ruhafélék és milyen színben hódítanak? - Elsősorban a pamut, a vászon ós a selyem. Elindult hódító útjára a kasmír is. Az élénk, a sárga, a zöld, a lila szín a menő, talán, csak a kék nem annyira kelendő. Sajnos, csak pár darab van minden fajtából, így néhány vevőnk igényét nem tudjuk kielégíteni. Szerencsére az áruskála egyre színesebb, divatosabb. - Milyen áruval várják majd télen a vevőt? - Alkalmi ruhát, kabátokat, blúzokat fogunk árusítani. Az alkalmi ruhák amúgy is keresettek. - Kedden péntekig, tíztől ötig tartanak nyitva, nem kevés ez? - Sokat gondolkodunk a szombati nyitva tartáson, de családosok lévén, ez nem olyan egyszerű. Hétköznapokon otthon vár a második műszak, hétvégén pedig örülünk, ha egy kicsit foglalkozhatunk a gyerekekkel. Természetesen, ha igény lesz rá, szombaton is nyitva leszünk. VIDA JÚLIA Négyszemközt a piacgazdasággal A rovatot vezeti: Kovács Edit A kötvény Általában hosszú lejáratú, kamatozó értékpapírról van szó, amelynek eredete a 16.-17. század fordulójára nyúlik vissza. A kötvények tulajdonképpen nem sokkal a részvények után jelentek meg. Főként olyan adósságlevelek voltak, amelyeket a fejedelmek bocsátottak ki. Pénzigényes életvitelükhöz az adókból származó bevételek általában nem voltak elegendők, ezért kénytelenek voltak gazdag pénzemberekkel hitelszerződéseket kötni. Tulajdonképpen ezek a szerződések voltak az államkölcsönök előfutárai. Az elsó igazi hosszú lejáratú kötvények 1672-ben Jelentek meg az amszterdami és londoni tőzsdén, majd pedig 1679-ben Párizsban., És csaknem háromszáz év múlva, a második világháború után a szocialista országokban az értékpapírpiac megszűnésével a kötvénykibocsátás is jelentősen lecsökkent, és jóformán csak a biztosítási kötvényekre korlátozódott. A piacgazdaságra való áttérés folyamatában azonban várhatóan ismét felélénkül a kötvénykibocsátás. Mivel ezek az értékpapírok remélhetőleg csakhamar életünk megszokott részeivé válnak, jó ha tudjuk, hogy a kötvények hitelviszonyt bizonyító okiratok. Tulajdonosaik (akiR a kötvényt megvásárolják) a kibocsátó cégben nem válnak társtulajdonossá ellentétben a részvénnyel), tehát nem vehetnek részt a szervezet döntéseiben. A kötvényt kibocsátó arra kötelezi magát, hogy meghatározott időpontban (részletfizetés esetén több időpontban) viszszafizeti a kötvény névértékének megfelelő összeget, ós a lejárati idő alatt kifizeti az esedékes kamatokat. Ha tehát kötvényt vásárolunk, pénzünket a névérték összegében legkésőbb a lejárat időpontjában viszszakapjuk. Egy kölcsönösszeg keretén belül a kötvényeket általában kisebb címletekben bocsátják ki. Hogyan történhet a kötvény névértékének visszafizetése? A törlesztés legegyszerűbb módja, ha a kötvény tulajdonosa a lejárat napján egy összegben kapja meg pénzét. De részletfizetésre is van mód. Ez utóbbi esetben kétféle megoldás létezik. Az egyik, hogy egyenlő részletekben minden törlesztési időpontban megkapja a tulajdonos (aki a kötvényt megvásárolta) a törlesztőrészletet. Olyasmi is előfordulhat, hogy a törlesztési időpontokban kisorsolják, milyen számú kötvényeket fizetnek vissza egy összegben. A törlesztés általában nem közvetlenül a kibocsátás után kezdődik meg, hanem egy bizonyos idő, ún. türelmi idő, elteltével. Kötvénykibocsátáskor az adós (a kibocsátó) meghirdeti a nominális kamatlábat, amely a hagyományos kötvényforma esetében a lejárati idő alatt nem változik. Azonban már olyan kötvények is napvilágot láttak (például Franciaországban), amelyek kamatai a lejárati idő alatt módosíthatók. A kötvénykibocsátó több tényező alapján állapítja meg a kamatlábat. Elsősorban figyelembe veszi az országa pénzügyi előírásaiból adódó lehetőségeket, valamint a közép- és hosszú lejáratú bankhitelek érvényes kamatait. Az is fontos szempont, hogy a vállalkozás, amelyet kötvénykibocsátással finanszíroz, milyen jövedelmet hozhat és egyéb tőkebefektetések esetében milyen a jövedelmezőség. Az értékpapírok fejlődése során a kötvények különböző formái alakultak ki, de nem mindegyik terjedt el széles körben, és nem is mindegyik bizonyult életképesnek. Két formájuk azonban különösen jelentős. Ezek a rögzített kamatozású és a változó kamatozású kötvények. Az előbbi csoportba tartozó értékpapírok a fix kamat mellett valamilyen előnyt biztosítanak tulajdonosuk számára, a másik forma viszont lehetőséget ad arra, hogy a kamat a lejárati idő alatt változzon. Példaként megemlíthetjük az átváltható vagy cserekötvényt, amely fix kamatozású. Tulajdonosa egy meghatározott határidőn belül választhat: kötvényeit a vállalkozás részvényeire váltja, vagy pedig megtartja. Ez utóbbi esetben pénzét a törlesztéskor visszakapja. A részvényre való váltás névértéken történik. A változó kamatozású kötvények esetében a kibocsátó általában rögzít egy kisebb mértékű kamatot, s a tulajdonos ezen felül meghatározott arányban részesedik a kötvényes kölcsönnel finanszírozott vállalkozás eredményéből. A kötvények kibocsátása általában meghatározott rend szerint történik. A kibocsátók - az állam, a pénzintézetek vagy vállalatok - előre bejelentik ilyen szándékukat. A kötvényeket magánszemélyek, gazdálkodó szervezetek vagy egyéb jogi személyek vásárolhatják meg. Azt a pénzösszeget, amely a kötvénykibocsátásból folyik be csak a kibocsátási tervben megjelölt célra lehet felhasználni. ÚJ SZÚ 1990. VII. 16. ... vaknak az alamizsna. Milyen régi aranyköpés ez már! És milyen igaz! Én vaknak születtem, természetesen, azért tűnődöm el olykor az aranyköpések igazságán; szemes ilyenre rá sem ér. Változó korunkban felértékelődnek az aranyigazságok, melyek minden társadalmi formációban egyaránt működőképesek. Lehet mibe kapaszkodni. A szocializmusban a szemes tudta, mit kell mondani, mikor és kinek. Tudta, melyik az a potenciális ülep, melyet éppen nyalni kell. Eligazodott a kiskapuk labirintusában. Tudta, kihez kell csatlakozni, és megérezte, mint macska az esőt, ha hűbérura szekere rúdja kifelé állt a hatalomból, és rögtön tudta azt is, kihez kell hü vazallusként csatlakoznia. A szemes tudta, hogy kell a hatalmat megragadni, de nehogy azt fessenek gondolni, hogy a szemes politikus alkat volt. A szemes szemes volt, ha szabad ezt mondanom, mert azt is tudta (itt jön a lényeg), hogyan kell a politikai hatalomból gazdasági előnyöket kicsiholni. A szemes szemtelen volt, hazug, korrupt, aljas, tisztességtelen, jellemtelen, viszont kiigazodott a szocialista feudalizmusban: neki állt a világ. A kapitalizmusban a szemes vállalkozó. Távol áll tőlem, hogy a vállalkozókat piszkáljam, mert van egy döntő különbség a kétféle szemes között: az ugyanis, hogy a vállalkozó társadalmilag is mérhető hasznot: nyereséget produkál. A szocialista ügyeskedő nem produkált semmit. Deazonban. Egy társadalom nem állhat csak vállalkozókból. Mi lesz a többivel. Mi lesz velünk, vakokkal? Mi lesz a proletárokkal, akiknek tudvalevően semmijük sincsen a munkaerejükön kívül, és munkaerejüket árusítják a munkaerőpiacon. Csakhogy a szemes háromszor annyiért adja el a munkaerejét, mint a vak. Mert a munkaerőpiacon az ember nem a munkaerejét adja el, hanem azt a képességét, hoSzemesnek áll a világ gyan bírja ó a munkaerejét eladni. Tudnak követni? Nem túl bonyolult? Én a munkaerőmmel létrehozok, mondjuk egy regényt. Ezt áruba bocsátom a piacon. Na most, ha szemes vagyok, megtalálom azt a kiadót, aki a legtöbbet adja érte, én azonban vak vagyok, és aláírom az első kiadóval a szerződést, akibe belebotlok, mondjuk fele annyiért. Akkor most minek van társadalmilag mérhető értéke a kapitalizmusban? A regénynek (a tehetségemnek - munkaerőmnek -, mellyel létrehoztam), vagy annak a képességemnek, hogy tudom a regényemet eladni? Nyilvánvaló tehát, hogy a munkabér nem a munkaerő ára - mint József Attila is mondotta volt -, hanem a munkabér annak a képességemnek az ára, hogy bírom én a legelőnyösebben áruba bocsátani a munkaerőmet, így már világos, ugye? Ez a kérdés, láthatni, nem most merült föl, hanem már évekkel ezelőtt, szó sem volt még a kapitalizmusba való békés átmenetről. A gyermekemről volt szó (konkrétan), aki most hatéves, de általában az összes gyerekemről, sót valamenrlyi gyerekről. Hogyan neveljük gyermekünket, mit adjunk neki útravalóul, hogy szemes, és ne vak, vagyis szocializmusban-kapitalizmusban egyaránt életrevaló legyen. Az anyjával vitattuk ezt a kérdést, aki szintén a vakok közé tartozik: irodalomtanár. Baromi jó irodalomtanár (ezért a kijelentésemért vállalom a felelősséget: nem vagyok elfogult), de kit érdekel ez? Nem a munkaerő potenciálja (vagy hogy mondjam), produktivitása, termelőképessége az, amit az ember a piacon elad, hanem az a képessége, hogyan bírja eladni a munkaerejét. Ö rosszul. A lehető legügyetlenebbül. Tizenhat órát dolgozik bagóért. Kész. Bennünket még ilyen értékek tiszteletére neveltek, mint tisztesség, becsület, igazmondás, hűség, szeretet, hazaszeretet, felebaráti szeretet, tolerancia, empátia, okosság, megbízhatóság, pontosság, logika, művészi érzékenység, a szép szeretete - na most nyilvánvaló, hogy a szemesnek ezekre az értékekre szüksége nincs. Ha én a gyerekemet jól - életrevalónak - akarom elindítani, arra kell megtanítanom, hogy a munkaerejét a lehető legelőnyösebben bocsássa áruba a munkaerőpiacon, sót, lehetőleg ne is a munkaerejét árusítgassa, hanem legyen vállalkozó, ő legyen mások munkaerejére a vevő. Mire kell nevelnem ehhez a fönti értékek közül? Tisztességre? Nem. Becsületre? Nem. Nem írom végig az egész fönti értéksort, mert meg tetszenek unni, lényeg az, hogy csupa olyan értékre van szüksége, amelyekkel mi nem rendelkezünk. Mi vakok. Mert a gyerek már kétéves korában imádta nézegetni a képeskönyveket. Iszonyú. Még könyvmoly lesz, filosz, még majd az irodalmat is szeretni fogja! Énekel, hallása van. Jézus! Még majd zenész lesz! Okos. Csak nehogy tudományos pályát válasszon, úristen, még éhenhal! Szereti a verseket... végzetes! Hogy tudom én a gyerekemet olyanra nevelni, amilyen nem vagyok? (Még a végén úgy jár, mint én, akit most ötvennyolc évesen, ki akarnak rúgni a filmgyárból, KÖt évvel a nyugdíj előtt. Erről majd egy másik jegyzetben számolok be, a procedúra lezajlása után, tanulságképpen, hogy fest a gyakorlatban a kormányprogramunknak az a tézise, miszerint az állam továbbra is támogatni kívánja az értékes művészetet.) Hogy neveljem én ezt a szerencsétlen leánygyermeket erőszakosnak, törtetőnek, pimasznak, csavaroseszűnek, keményszívűnek, célratörőnek, olyannak, akit véletlenül sem érintenek meg a humán értékek, hidegnek, keménynek, kegyetlennek (a világ is kegyetlen, nemdebár?), vagyis olyannak, amilyennek egy SZEMESNEK lennie kell, mikor én nem olyan vagyok? DE HÁT ÉN JÓT AKAROK NEKI! AZT AKAROM, HOGY ÉRVÉNYESÜLJÖN! Tartunk tőle, anyjával együtt, hogy úgy járunk majd vele, mi is, mint Szeberényi Lehel a kutyájával. Szeberényi Lehusnak volt egy dög nagy német juhász kutyája; elütötte az autó. Tudjuk, kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes. Lehus tehát beszerzett egy német juhász kölyköt, és elhatározta, hogy ebből egy vérengző fenevadat nevel. Ó amúgy is olyan gyámoltalan, szelíd ember, magát sem bírja megvédeni, legalább a kutyája legyen rettenthetetlen vadállat, aki majd megvédi ót. Egyetértettem. A kutyának az a dolga, hogy szolgálja a gazdáját, Szeberényi okfejtése bölcs volt és logikus. Egy év múlva becsöngettem Szeberényiék leányfalusi portájának kapuján, ahol is a túloldalon az apányivá cseperedett kutya őrjöngő ugatással fogadott, amint ez egy fenevadhoz illik. Megszeppenten húzódtam pár lépést hátrább. Szeberényi előcsoszogott, kinyitotta a kaput és ahelyett, hogy azt a dögöt megfékezte volna, apatikusan hagyta, hogy a vadállat rámugorjon... Szűzanyám, itt halok meg! ... és összevissza nyalja az arcomat. Úgy örült annak, hogy látogató jött. Hát ez volna a Szeberényi kutyájának hiteles története. Mit tegyünk? Szülők, pedagógusok, gyermekpszichológusok, adjatok tanácsot! KERTÉSZ ÁKOS (Élet és Irodalom)