Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-14 / 163. szám, szombat

/ r EMBERSZABASU ISKOLA VAGY ISKOLAGYAR? Az elmúlt hónapok során nagyon sok szó esett különböző fórumokon, különösen pedagóguskörökben, a kisiskolák bezárásáról. Ha ma közvéleménykutatást tartanánk, valószínűleg egyetlen valamirevaló szakembert sem találnánk, aki ezt a körzetesítésnek elnevezett koncepciót a védelmébe venné. Ebben a kérdésben tehát dicséretreméltó szemléletváltozás történt. Sajnos kevesebbet hallunk az - éppen a kisiskolák felszámolása következményeként létrejött - óriásiskolákról, azok gondjairól, működési nehézségeikről. Ezek az iskolák részben a természetes fejlődés következtében szaporodtak el (pl. lakótelepek növekedése), részben azonban a mindent központosítani akaró elv hozta őket létre, éppúgy, mit a nagyüzemeket az iparban, vagy az összevont szövetkezeteket a mezőgazdaságban. A kollektivizálás eszméjével megerőszakolt iskolaügynek nem kisebb szerepet szántak, mint hogy a központilag kidolgozott elvek és tervek szerint mindenkinek egyenlő arányban adagolva a tudást olyan, a rendszerért rajongó alattvalókat „állítson elő", akik - szintén a központban kidolgozott ötéves tervek szerint - felépítik majd a kommunizmust. Az események azonban, mint ismeretes, más irányt vettek, s várható, hogy az oktatásügyben napjainkban is folyó változások, előbb vagy utóbb az óriásiskolák kérdését is napirendre tűzik. A szociológia a ma iskoláját iskolagyárnak nevezte el, minősítve ezzel azt a folyamatot, amely az egykor emberszabású iskolákat óriásivá duzzasztotta. Az iskolanagyság értelmezésénél gondot okoz, hogy nincs semmilyen nemzetközileg elfogadott mérce vagy norma, amely az iskolákat méreteik szerint kategorizálná. Magyarországon az iskolanagyságot a tanulók, a tanulócsoportok, a pedagógusok és a vezetők száma alapján határozzák meq. Várhegyi György a Valóság 1986/6 számában Túlméretezett iskolák című tanulmányában a következőképpen csoportosította az általános iskolákat a tanulók létszáma alapján: kisiskola - a tanulólétszám 300-nál kisebb (Magyarországon az általános iskolák 54 %-a), közepes iskola - 301-500 közötti létszám (18 %), nagy iskolák - 501-800 közötti létszám (18 %), óriásiskolák - 800-nál több tanuló (10 %). Mivel iskolarendszerünk megreformálásában elsősorban a fejlett országok példáit óhajtjuk követni, érdemes megismerkedni az ó adataikkal is. Elég egy pillantást vetni néhány európai ország statisztikájára, máris láthatóvá válnak a tendenciák. Az egy iskolára (alapfokú iskola) jutó tanulók száma: Ország 1950 1960 1970 1982 1. Ausztria 168 137 134 107 2. Belgium 89 99 118 170 3. Bulgária 132 189 267 341 4. Csehszlovákia 109 171 182 300 5. Finnország 79 85 86 86 6. Franciaország 50 69 78 88 7. Hollandia 174 184 178 137 8. Lengyelország 143 184 201 322 9. Magyarország 193 221 204 349 10. Olaszország 117 93 131 144 (Az adatokat a már említett tanulmányból idéztem.) Az átlagos iskolanagyság tehát az egyes európai országokban, figyelembe véve a különböző időszakokat, eltérően alakult. A tendenciák azonban világosan láthatók. A tanulók számg közti különbségek szembeszökőek, és önmagukért beszélnek. Megállapítható, hogy a legnagyobb méretű iskolák (300 tanuló feletti átlagos létszámmal) a volt szocialista országokban találhatók. Talán még az NDK-t megemlítem, a táblázatban nem szerepel, itt van a legnagyobb tanulóátlag egy általános iskolára számítva, 1982-es adatok szerint 393 tanuló. Tapasztalhatunk némi növekedést (de csökkenést is!) a nyugat-európai országok statisztikájában is - ez a településszerkezetek átalakulásával, demográfiai változásokkal magyarázható -, ám ez a növekedés távolról sem volt olyan dinamikus, mint az, amelyik a „testvéri" országokban végbement. Ma már az óriásiskolákkal kapcsolatban is elmondhatjuk, hogy nem azért terjedtek el, mert létjogosultságukat, szükségességüket tudományos kutatások eredményei igazolták, hanem mert ideológiai, de talán gazdasági szempontból is ez az iskolatípus felelt meg leginkább annak a modellnek, mely szocialista iskolaként a „szakemberek" képzeletében kialakult. Figyelembe véve a féjlett országok gyakorlatát, mely természetes történelmi fejlődés következtében alakult ki, valamint saját tapasztalataim alapján, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a túlméretezett általános iskola vagy óriásiskola nem jó megoldás, nem emberszabású iskola, ezért oktatásra és nevelésre alkalmatlan. Tizenhárom évet töltöttem egy olyan alapiskolában, ahol kétmúszakos oktatás folyt, s ahol a tanulók száma 1000-1100 körül mozgott. Ez alatt az idő alatt naponta találkoztam olyan objektív nehézségekkel, melyek folyamatosan gátolták az iskolai élet megszervezését, s melyeket évtizedek alatt sem sikerült leküzdeni. Emlékezetem szerint valódi pedagógiai problémákkal, a neveléssel nem is foglalkoztunk. Ez a tény részben az iskolavezetés szakmai orientáltságát is mutatja - a politikai iskolázás volt számukra a legfontosabb részben jelzi azt, hogy az oktatás megszervezése, apró-cseprő ügyek kötötték le szellemi erőinket. Visszatérő téma volt: az étkezés megszervezése, a büfé körüli tülekedés, az iskolakerülés, a cipők, ruhadarabok eltűnése, kinél legyen az osztály kulcsa stb. Az egyetlen tornaterem természetesen képtelen volt egyszerre 3-4 osztályt befogadni (szeptembertől ráadásul heti 3 óra testnevelés lesz a felső tagozaton), a szertárák szűkek és hozzáférhetetlenek voltak, kifejezetten csak raktári célt szolgáltak. A tanári szoba egy osztálynyi teremben volt 60 (!) pedagógus számára. Ebben az alkotómunkára alkalmatlan környezetben fél íróasztalnyi (50 cm) hely jutott egy pedagógusnak. A zsúfoltság különösen a tanulók „mozgatását" nehezítette. Kisebb-nagyobb tanulócsoportok ugyanis, az órarendnek megfelelően, mindig vándoroltak egyik osztályból a másikba, a műhelybe, a tornaterembe, vagy valamilyen iskolán kívüli célhelyre. Legtöbbször felszerelést is vittek magukkal, táskát, segédeszközöket. A szünetek egyébként sem adtak lehetőséget kikapcsolódásra, feltöltődésre, szabad mozgásra. Különösen télen, vagy rossz idő esetén okozott ez gondot. Ilyenkor 250-300 tanuló hömpölygött test-test mellett, egymás sarkára taposva a szűk és sötét folyosókon. Ez a látvány a kívülállóban akaratlanul is a börtönökben körbe-körbe sétáló rabokat idézte fel. Természetesen az elfojtott játékigény és a felhalmozódott feszültségek miatt állandó volt a lökdösődés, az összeütközés, s persze a fegyelmezés is. Az étkezés zavartalan lebonyolítása is megoldhatatlannak tűnt. Az emeleti étteremben nem volt hely a táskák, a cipők, kabátok elhelyezésére, ezek többnyire a sarokba, a földre kerültek. A félórás ebédszünetben - mikor százak „harcoltak" azért, testi erejüket is latba vetve, hogy csengetésig megebédelhessenek - a sor vége kint állt az udvaron. A „gyorsétkeztetés" természetesen leírhatatlan zajokkal is járt, ráadásul ebben az étteremben - valószínűleg Murphy valamelyik törvénye alapján - a székek olyan nagy méretűek voltak, hgy nem fértek be a kisebb asztalok alá, így az asztalok közti folyosókon lehetetlenné tették a közlekedést. A napközis gyerekeknek különösen nehéz volt a sorsuk. A délutánra járó gyerekeknek napi 9-10 órát kellett ebben a nyomasztó légkörben eltölteniük. Elsős koruktól szoktatták magukat a megszokhatatlan körülményekhez, miközben ha nem akartak rosszul járni - állandóan küzdeniük kellett valamiért: egy üres fogasért, egy jó helyért a sorban, egy szabad ülőhelyért, sőt a levegőért is. , A túlméretezett iskolákban az oktatás tulajdonképpen egy nagyüzemben folyó termelőmunkához hasonlít. Egy-egy pedagógus csak azokat a gyermekeket ismeri, ismerheti, akiket tanít. Azok közül sem feltétlenül mindegyiket. A tanuló elvileg az osztályfőnökével tart szorosabb kapcsolatot, ám ebben a folyton vibráló, zajos környezetben bizalmas kapcsolat megteremtésére nemigen van lehetősége. A tanulók megfigyelése is nehéz. Az agresszívebbek, élénkebbek ebben a közegben is megtalálják a helyüket, de a visszahúzódóbbak többnyire belemosódnak a tömegbe, magányosan élik le iskolai életüket. Az iskolakerülő gyerekeknek viszont kedvez ez a mindenki számára átláthatatlan jövés-menés. Szabadon járhatnakkelhetnek az ide-oda sodródó tanulócsoportok fedezetében, kisétálhatnak a kapun, feltűnés nélkül elcsavaroghatnak. Az óriásiskolában még a legegyszerűbb tevékenység is bonyolulttá válhat; a kézmosás éppúgy, mint a WC-re járás. Ez a magyarázata annak, hogy a gyerekek életében rendkívül sok az álldogálás, sorakozás, várakozás, vagyis az üresjárat. Ha nincs jó szervezőképességgel megáldott iskolavezetés, akkor gyermekeknek, pedagógusoknak egyaránt szenvedés az élete. Igen, a pedagógus élete is lehet szenvedés. A gyermekhez hasonlóan ő is háttérbe kerülhet, egyénisége, ha nem elég ambiciózus, elszürkülhet. De az az eset sem ritka, hogy valaki szándékosan, saját nyugalma érdekében válik „arctalanná" a közösségben. Ember legyen a talpán az az igazgató, aki 60-70 beosztottjának folyamatosan követni tudja szakmailag is a munkáját, s valóban, a különböző klikkérdekek fölé emelkedve azoknak a pedagógusoknak a munkáját értékelje pozitívan, akik azt megérdemlik. Személyes - s úgy vélem, általánosítható - tapasztalataim ugyan egy túlzsúfolt iskola életéből valók, mégis úgy gondolom, hogy egy korszerűbb, optimális létszámú óriásiskola sem tud nyugodt, emberi léptékű környezetet, feltételeket biztosítani a tanulók számára. Természetesen megszüntetésük, leépítésük egyik napról a másikra képtelenség, ezért érdemes lenne több, nagyobb önállósággal rendelkező tagozatra bontani őket. A jövő iskolásai érdekében pedig javaslom: több ilyen emberi lelket uniformizáló iskolagyár ne épüljön! LENDVAY TIBOR If I ľ "e *n a Combat ,-ľ.o«e, 3ox 'Vie :Jp anti ShTp Me H®me. EGY KÉPZELT SZABADSÁG (Szabó Ottó grafikája) Kis Nyelvőr „MEGGYÖTÖRT" SZÓLÁSOK Tudjuk, hogy a szépségversenyek győztesei később kamatoztatják győzelmüket: alkalmazzák őket a reklámszakmában - természetesen nem ingyen -, még filmszerephez is juthatnak. Nemcsak erkölcsi, hanem anyagi haszonnal is jár tehát az efféle győzelem. Egy szépségkirálynőről egy ilyen üzleti vállalkozással kapcsolatban ezt írja az egyik lap riportere: némi részesedés illette a markát a bevételből". Nyilván szemléletesen akarta kifejezni értesülését a riporter: szólást is felhasználva, de - amint látjuk - ez nem sikerült neki. Aki sokat markol, keveset fog - tartja a közmondás. így járt riporterünk is. Ö ugyanis két szólást is el akart sütni egyszerre; pontosabban egy szólást, amely így hangzik: pénz vagy valamilyen összeg üti a markát, és egy testesebb kifejezést: részesedés illet valakit valamiből. Ha csupán az egyiket használja fel, eléri a célját. Ha a szólást választja, így fogalmazhatta volna meg mondatát: bizonyos összeg ütötte a markát a bevételből. Ha a másik, a szürkébb, de a kereskedelem, üzleti élet nyelvéhez közelebb álló kifejezést alkalmazza, ezt írhatta volna: némi részesedés illette a bevételből. De így, hogy a kettőt összekeverte, ő is vesztes lett (hiszen zavaros gondolatot vetett papírra), az olvasó is (mert neki kellett bosszankodnia e kusza mondat miatt), a lap is (ugyanis annak sem válik díszére, ha efféle mondatok jelennek meg benne), de legnagyobb vesztes talán maga a nyelv, amelynek eszközeivel ilyen mostohán bánnak némely tollforgatók. Néha olyasmit is papírra vetnek szólás címén egyes szerzők, hogy az olvasó kénytelen azt hinni, nem tud az illető magyarul, nem ismeri anyanyelvét. „Olajat a tűzre az a félhivatalos kijelentés váltotta ki, amely utólag már nehezen reprodukálható, a lényege viszont abban rejlett, hogy »lám, már ők is elfordultak tőlünk...«- olvastam egy hetilapban. Most ne foglalkozzunk azzal, hogy a határozatlan olajat tárgy tárgyas ragozású igei állítmánnyal áll itt (olajat váltotta ki), összpontosítsuk figyelmünket a szólásra! Valami derengett a szerzőnek egy szólásféléről, amelyben olaj is van, tűz is van; s tudvalevő, hogy az olaj táplálja a tüzet: mindjárt papírra is vetette ezt az általa elképzelt formában, de, sajnos, helytelenül: Olajat önt a tűzre szólásunk van; használjuk is elég gyakran, ha azt akarjuk kifejezni, hogy valaki szít, fokoz valamely szenvedélyt, vagy elmérgesít valamilyen helyzetet. Azt is szoktuk mondani arra, amivel el mérgesítenek valamilyen helyzetet, hogy az olaj a tűzre. De ilyen szólásunk: valami olajat vált ki a tűzre - nincs. írhatta volna a szerző például (az ő mondata szórendjének megfelelően): olaj a tűzre az a félhivatalos kijelentés volt..., vagy: olajat a tűzre azzal a félhivatalos kijelentéssel öntöttek. .. De a kivált ige sem teljesen ok nélkül - bár helytelenül - került a mondatba, mert egy cserbenhagyást sejtető kijelentés kiválthat valamit, például felháborodást, elkeseredést stb. De akkor ezt írjuk le, s hagyjuk az olajat meg a tüzet, azaz a szólást! Ezzel kettős célt érünk el: érthető szöveget adunk az olvasó kezébe, s a magyar nyelvet is megkíméljük az ilyen hibáktól. JAKAB ISTVÁN MIT IS JELENT AZ ORSZÁGNAGY SZAVUNK? Szlovákból fordított magyar szövegben olvastam ezt a kifejezést: birodalmi országnagy. Ez a megnevezés arra a főúrra vonatkozott, aki a díszmenetben kivont karddal lépkedett a német-római császár előtt. A szlovák szövegben a ríšsky maršal kifejezés volt, s ennek pontos fordítása birodalmi marsall volna. Ez utóbbi kifejezésnek, talán így mondhatnánk, rossz mellékíze van, mert a náci időket idézi. Hanem azért országnagy-nak mégsem lehet fordítani a ríšsky maršal-t, mégpedig azért nem, mert országnagy szavunk nem meghatározott rangú főurat jelent, hanem általában olyan főnemest, aki valamilyen országos vagy udvari méltóságot viselt, illetve aki az 1848 előtti országgyűléseken a főrendi tábla tagja volt. Az adott esetben tehát a legjobb megoldás, ha a ríšsky maršal-t birodalmi fővezér-nek nevezzük. MAYER JUDIT ÚJ SZÚ 1302 1990. VII. 12.