Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-30 / 176. szám, hétfő

Demokrácia vagy diktatúra? A mai Lengyelország (Közép-Európa) politikai és morális gondjai Az alábbi cikket a neves francia napilap, a Libération közölte Adam Michnik tollából, aki a Szolidaritás és a KOR alapító tagja, a mai lengyel közélet egyik meghatározó egyénisége, parlamenti képviselő, a Gazeta Wyborcza napilap főszerkesztője. Fejtegetései, találó észrevételei nemcsak Lengyelországra, hanem a többi közép-európai, volt szocialista országra is vonatkoznak. ÚJ SZÚ Politika és erkölcs A politika szerintem nem más, mint egyfajta módszer, mondhatni technika. Hozzásegít olyan célok eléréséhez, amelyek az adott helyzetben, sajátos körülmények és konkrétan megszabott mederben lehetségesek. Ilyen megközelítésben a jó és a rossz, az igazságos és az igazságtalan minősítése a politikán kívüli szférába tartozik. A politikusok viselkedésük erkölcsösségét rendszerint kizárólag pragmatikus szempontok szerint ítélik meg, tehát csupán azt vizsgálják, hogy választott eszközeik révén közelebb kerülnek-e céljaik eléréséhez, vagy sem. Machiavelli hírhedt nézeteivel vitázva Montaigne viszont azt állította, hogy ha a politikus megszegi az alapvető etikai normákat, akkor ezzel deformálja önmaga arculatát, következésképpen szavai, tettei elveszítik hitelességüket, társadalmi súlyukat, s ez a közéletben végzetes. Igazat kell adnunk a nagy francia irónak és bölcselőnek, ám mégsem cáfolható az, hogy a politika és az erkölcs mégis csak két különböző világba tartoznak. Nekünk, másként gondolkodóknak - akik éveken át küzdöttünk a totalitárius rendszer megbuktatásáért - a politikáról és a közéletről természetesen Machiavellitől merőben más az elképzelésünk. A totalitárius rendszer éveken keresztül, szinte véget nem érő össztüzet zúdított ránk, a legkülönfélébb támadásokat indított szabadságunk, emberi méltóságunk és az igazság ellen, nem riadt vissza a legkülönbözőbb rágalmaktól sem. Éppen ezért a politikai megnyilvánulásainkban, tetteinkben mintegy védekező reflexként az erkölcsi, etikai értékrend hangsúlyozott szerepet kapott. Művészemberekből - politikusok Az entellektüelek, a szellemi élet képviselői akaratukon kívül léptek a politikai porondra. Európa e térségének egyik legfőbb sajátossága napjainkban az, hogy művészemberek kerültek a politikai élet élére. Tetteinkben Václav Havel gondolata bátorított bennünket. Sokáig mindannyiunkat igyekeztek kiszorítani a közéletből, ám erkölcsi hatalmunk, társadalmi súlyunk, - ahogy a kiváló cseh értelmiségi hangsúlyozta - napról napra nőtt. Hittünk abban, hogy politikánk egy szép napon erőszak, gyűlölködés és bosszú nélkül győzedelmeskedik. Kultúránk keresztény szellemiségéhez híven igyekeztünk mindig különbséget tenni a bűn és a bűn elkövetője között, elvetettük a kollektív bűnösség elvét. A közelmúltban és ma is ezek az erkölcsök, ezek az elvek vezérlik tetteinket, állásfoglalásainkat. Megtorlást - mindenáron? Döbbenten tapasztaljuk, hogy ellenvetéssel, olykor szinte már ellenszenvvel találjuk szemben magunkat. Sokasodnak az erőszakos cselekedetek, mind gyakrabban megtorlásra, bosszúra bujtogató felhívásokat hallunk. Már-már azt hiszen, mintha rossz szellemeket is kiengedtünk volna ama bizonyos palackból. Honnan kerültek elő ezek a rossz szellemek, miért erősödnek olyan hangok, amelyek számunkra mindig is ellenszenvesek, erkölcstelenek voltak? Megrökönyödve veszszük tudomásul, hogy erősödnek az alantas indulatok, a legkülönfélébb intrikák és konfliktusok, hogy se szeri, se száma a legkülönfélébb rágalmaknak. Embereket vádolnak, hogy titkos ügynökök voltak, s ma is tartják a kapcsolatot a sötét erőkkel. Mások azt követelik, hogy a megbuktatott rezsim minden vezető képviselőjét börtönözzék be, minden egykori tisztségviselőn álljanak bosszút. Az alantas ösztönök megmételyezik közéletünket, emberi kapcsolatainkat. Szinte naponta tanúi vagyunk az alantas ösztönök, a sovinizmus, az idegengyűlölet, a cigányok, az AIDS-betegek iránti ellenszenv, a zsidóellenesség, a populista demagógia megannyi más megnyilvánulásának. Mi, a másként gondolkodók, akik mindig következetesen ragaszkodtunk erkölcsi, etikai értékrendünkhöz, döbbenten tekintünk szét ebben a felizzott, felszított társadalmi légkörben. Újra és újra föltesszük magunkban a kérdést: nem vagyunk-e valamennyien a totalitárius rendszer, a kommunizmus gyermekei? Nem hordozzuk-e továbbra is magunkban a megdöntött rendszer szokásait, deformált erkölcsét, pontosabban: erkölcstelenségeit? Hiszen a rendszer halála nem jelenti automatikusan a totalitárius erkölcsök végleges kimúlását! A kommunizmus rabszolgái nem tűnnek el rögtön azt követően, hogy végképp befellegzett egy párt diktatúrájának. E tájon és máshol is a kommunizmus kikezdte, tudatosan gyengítette a nemzeti azonosságtudatot, bűnösen visszaélt a szociális szempontból igazságos társadalmi rendet áhító természetes emberi vággyal, törekvésekkel. Most, amikor a kommunista ideológia döntő vereséget szenvedett, a múlt súlyos hibái miatt a sovinizmus és az elvakult populizmus támadja meg a nyiladozó demokratikus rendszert, mint a rák az emberi szervezetet. Mindezek tudatában, itt és most nem szabad megfeledkeznünk súlyos történelmi tapasztalatainkról: a térségben a nacionalizmus és a populizmus összefonódása mindig a fasizmust hozta a nyakunkra. A mai átmeneti korszakban, tehát a totalitárius rezsimből a demokráciába való átmenet időszakában a fő konfliktust nem a politikai pártok és programjaik közötti különbözőségek jelentik. Ennek az időszaknak a fejlődési logikája egyfajta egyezséget követel meg a legfontosabb pártoktól és politikai mozgalmaktól, éspedig a formálódó demokrácia érdekében. Ennek a politikai egyezségnek - nevezhetjük kompromisszumnak is - megszegése brutális megnyilvánulásokhoz, anarchiához, politikai zűrzavarhoz vezethet. S ez a zűrzavar óhatatlanul diktatúrába torkollna. Két szakasz Mai dilemmáinkat másképpen is megfogalmazhatjuk. Minden forradalom - függetlenül attól, hogy emberéleteket is követelt, vagy vértelen volt - szükségszerűen két szakaszban megy végbe. Az első fázisban a szabadság kivívása a döntő cél. A második szakasz lényeges eleme a hatalomért vívott harc és a leszámolás a régi rendszer képviselőivel. A szabadságért vívott harc gyönyörű szakasz. Aki ebben, részt vett, emberfeletti mámort, leírhatatlan örömöt érzett azokban a napokban. A megtorlás logikáját más pszichológia vezérli. Ez a logika kérlelhetetlen. A tegnapi ellenség, a megdöntött rendszer képviselőinek eltávolításával, vagyis a közélet megtisztításával kezdődik. Utána a megtorlások, a bosszú ellenzői kerülnek sorra, akik nem is oly rég még ellenzékiek, majd pedig a forradalom elindítói voltak. Őket követik az egykori ellenzékiek hívei, védelmezői. Fokozatosan elhatalmasodik a bosszú, a gyűlölet pszichózisa. Majd beindul a megtorlás mechanizmusa, amely hasonlatos a jakobinusok, vagy az iráni iszlám forradalom közismert terrorjához. A mai Európa mégis ismert kivételt, s ez pedig Spanyolország. A diktatúrából a demokráciába vezető spanyol út bizonyítja, hogy ki lehet építeni olyan államot, ahol az egykori nagy politikai ellenfelek, a bebörtönzők és a bebörtönzöttek élhetnek közös hazában. Együttélésük lényege az, hogy megtanulták tisztelni a pluralizmus, a tolerancia és a tisztességes politikai harc alapvető szabályait. Tét: a demokrácia Tükörbe kell néznünk és szembenéznünk önmagunkkal, lelkiismeretünkkel, s bevallhatjuk: mindannyiunkat valamilyen formában megnyomorított, mindannyiunkban nyomot hagyott a totalitárius kommunista rezsim. Nincs demokratikus politikai kultúránk, nincs demokratikus intézményünk, nem tudjuk, miként kell a demokratikus társadalomban demokratikusan együttélnünk. Középés Kelet-Európa minden egyes országának történelmében vannak olyan időszakok, amelyeket a demokrácia iránti ellenszenv határozott meg. Maradjunk a lengyel példánál és elevenítsük föl Pilsudski marsall életútját. Egy időben ő testesítette meg a nemzeti függetlenség és szabadság kivívását célzó legszebb lengyel hagyományainkat. Ô lett az 1918-ban függetlenséget visszanyert lengyel állam hadseregének főparancsnoka, az első szabad választások egyik szavatolója. Egyike volt azoknak, akik egyéniségükkel megteremtették a feltételeket olyan alkotmány elfogadásához, amely annak idején a legdemokratikusabbak közé tartozott az akkori Európában. Ám tanúja volt annak is, amikor a lengyelek képtelennek bizonyultak a kompromisszumra, s amikor első köztársasági elnökünket, Narutowiczot meggyilkolták. Ekkor egy időre visszavonult a nyilvános politikai szerepléstől, aztán három év múltán fegyveres segítséggel visszatért, s a parlamentáris demokrácia fokozatosan elhalt. Azt a férfiút, aki nemzeti függetlenségünk atyja volt, később súlyos személyes felelősség terheli a diktatúra kialakulásáért, politikai ellenfeleinek bebörtönzéséért. Pilsudski drámája figyelmeztető mai politikusaink számára. Annak idején - kommunisták és szovjet tanácsadók akkor sem befolyásolták tetteinket - képtelenek voltunk megteremteni a demokratikus jogállamot. Az entellektüel ilyen veszélyekkel szemben tehetetlen. Ha politikus lett, akkor mélyen elgondolkodik, melyik az üdvözítő, a célhoz vezető út. Az etikus ember - az entellektüelből lett politikus mindenképpen ilyen akar maradni - nagyon jól tudja, hogy ezúttal is csak az igazság mellett teheti le a voksát. Ez a mai helyzet lényege. Tudjuk azt, hogy születőfélben lévő demokráciánk törékeny, a tévedések és a túlkapások leleplezésével még inkább azzá válhat. Szembe kell néznünk napjaink dilemmájával. Ehhez a törékeny demokráciához legyünk hűek? Vagy eszméinkhez, erkölcsi értékrendünkhöz híven ragaszkodjunk az oszthatatlan igazsághoz, amely nincs tekintettel a hatalomra, az adott realitásokra? Olyan súlyos dilemma ez, amelyre még senki sem adott előremutató választ. Van amiben már utolértük a Nyugatot SZÁZEZER KORONA ÓVADÉK Egy harmincéves roma férfi - aki ez idá[g ne

m kevesebb mint tízszer került összeütközésbe a törvénnyel s a börtönöket is megjárta már - még tavaly szeptemberben előnyös üzletet kínált a losonci főutca forgatagában egy hiszékeny polgártársnak. A negyvenkét éves férfi léprement, 92 000 (kilencvenkétezer) koronát nyújtott át a segítőkész üzletembernek, aki megígérte, rövid időn belül nyugatnémet márkát ad érte. Hetek, hónapok is elmúltak, de a márkaköteg nem jutott el a szomszéd járásba a címzetthez. A károsult, más lehetősége nem lévén, feljelentést tett. A járási ügyész július hatodikára állíttatta elő a valutaüzért, azzal az elhatározással, hogy bizonyítékok birtokában vizsgálati fogságba helyezi. A valutázóval megjelent egy barátja is, aki a Büntető Perrendtartás július elsejétől érvényes módosítása értelmében 100 000 (százezer) korona óvadékot ígérve kérte barátja, illetve távoli rokona szabadonbocsátását. Dr. Pavol Porubský, a járási ügyész a büntetett előéletű fiatalembert az előírások értelmében szabadon engedte. Az, amit eddig csak a nyugati filmekből ismertünk, Losoncon valósággá vált. A visszhang nem maradt el. Sokan felháborodva, sokan közömbösen fogadták a precedens nélküli esetet, egyesek dicsérték, mások elmarasztalták a járási ügyész döntését. Kérdéseimmel én is bekopogtattam hőzzá: - Az, hogy egy többszörösen büntetett előéletű egyén egy ilyen - laikusként is merem állítani „súlyos" bűncselekmény elkövetése után szabadlábon van, mennyire humánus dolog ön szerint? Nem rejt ez újabb veszélyeket, fenyegetéseket önmagában? - Kérem, ez nem egyéni benyomások kérdése, az új törvény ugyanis erre lehetőséget ad. Viszont tudni kell, hogy mindez csak bizonyos játékszabályok betartása mellett jöhetett létre. A vizsgálat természetesen folytatódik, s elárulhatom, a valutaüzért több évi feltétel nélküli szabadságvesztés fenyegeti, őt, és a kezesét is alaposan kioktattjuk, mielőtt a szabadlábra helyezés megtörtént volna, így semmilyen veszélyt nem látok. - Mik ezek a játékszabályok, és milyen biztosítékokat nyújtanak számunkra, állampolgárok számára? - A gyanúsított és a pénzes kezes is tud róla, hogy a számlánkon lévő összeget azonnyomban elvesztik, az államkasszába vándorol, mihelyt a gyanúsított bujkálni kezdene, nem lenne elérhető, nem,reagálna a postánkra vagy bármilyen újabb „akcióba" kezdene. Megnyugtatásul elmondhatom, hogy a valutaüzér nagyon komolyan veszi a feltételeket, nemrég engedélyt kért a járás területének rövid elhagyására. Az állampolgárok pedig biztosak lehetnek abban, hogy a bűnös elnyeri méltó büntetését. - Az óvadék a törvény szerint legalább 10 ezer korona, de elérheti az egymilliót is. Mi szerint állapították meg az óvadék összegét ebben az esetben? - A gyanúsított vagyoni helyzetét, a közte és a kezes között létrejött megegyezést, az általa elkövetett legutóbbi vagyonjogi bűncselekményt (1986-ban), illetve a keletkezett kár nagyságát vettük figyelmbe. - Mi lesz a károsulttal? Visszakapta már a pénzét? Egyáltalán, ezek után nem kerül kiszolgáltatott helyzetbe? - Miből és kitől kapta volna vissza a pénzét? A százezer korona a kezesé, esetleg az államé lesz, de semmiképpen sem a károsulté. Ő a pénzét csak az ügy lezárása után, részletekben kapja vissza az elítélttől. Nem értem, miért lenne kiszolgáltatott helyzetben a károsult, hisz ha a gyanúsított újból megkörnyékezné őt, csak a saját helyzetén rontana. POLGÁRI LÁSZLÓ 1990. VII., 31. Késedelem H. I.: Fél évvel ezelőtt építőanyagot rendeltem. Egy héttel ezelőtt értesítettek, az árut vagonba rakták és útnak indították. A tehervonatok, mint ismeretes nem közlekednek menetrend szerint, ezért nem vártam az állomáson a vagont. Vártam viszont, hogy értesítenek majd az érkezéséről. Három napra rá meg is jött az értesítés, menjek, rakjam ki a vagont. Persze, a távirat este jött meg, s így csak másnap reggel mehettem kirakodni. Az állomásfőnök azzal fogadott, a vagon már két napja áll az állomáson, s ezért több mint 2000 korona penálét (bírságot) kell fizetnem a távirat költségén kívül. Hiába védekeztem, hogy fél napja sincs még annak, hogy megkaptam a táviratot, s ha akartam volna, sem kezdhettem rögtön kirakodni, mert telihold volt ugyan, de az áru zárt vagonban volt. Csupán a vállát vonogatta, mondván, hogy a rendelet előírja, nekem kell minden reggel hatkor telefonon érdeklődnöm, megérkezett-e a szállítmány, s a késedelmes kirakodás minden egyes órájáért 75 koronát számláz. Még aznap elmentem egy ügyvédhez is, aki azt mondta, a vasút követelése jogos, de próbáljak velük megegyezésre jutni a birsag összegét illetően. Mi ezzel szemben azt tanácsoljuk, ne igyekezzen megállapodásra jutni. Vagy jogos a vasút követelése, s akkor kíméletlenül behajtják a teljes összeget, vagy jogtalan a követelés, akkor ráállnak bármilyen megállapodásra, mert csak nyerhetnek vele. Tény, hogy a címzet hat órán belül köteles a vagont kirakni. Ezzel a határidővel kapcsolatban nyilván alapvető kérdés, mikortól számítják, a címzett köteles-e óránként/esetleg naponként érdeklődni, megérkezett-e a szállítmány, vagy a vasút kötelessége-e értesíteni a címzettet a szállítmány megérkezéséről? Az ide vonatkozó rendelkezéseket lapozva nem találtunk utalást arra, hogy a címzett lenne köteles minden reggel hat órakor érdeklődni, érkezett-e számára szállítmány. Arról viszont találtunk rendelkezést, hogy a vasútállomás 2-3 órával a vagon vágányra állítása előtt köteles értesíteni a címzettet a szállítmányról. Az állomásfőnök állítása tehát - enyhén szólva - megalapozatlan. A vasutat terheli a kötelesség, hogy értesítse a címzettet, szállítmány érkezett a nevére, jöhet kirakni. A címzett kötelessége az, hogy a feladó értesítése alapján úgy rendezze a dolgait, hogy a vasút értesítését át tudja venni munkaidőben és munkaidőn kívül is. Az értesítés történhet telefonon, távirattal, futárral stb. Az értesítés „kézbesítésének" napja és órája - tekintettel a nagyon rövid határidőre - rendkívül fontos. A táviratnál szinte kivétel nélkül megállapítható, mikor adták fel (a posta feltünteti), ritkábban az, mikor kézbesítették. A szabályzat ezért olyan megoldást választott, hogy a tényektől függetlenül a táviratot 4 órával a feladását követően kell kézbesítettnek tekinteni. Ezért például, ha a vagon hétfőn érkezett meg az állomásra, de önnek csak kedden este küldtek táviratot, például 19 órakor, este 23 órától számítják a hatórás határidőt. Tény, hogy ön a vagont nem rakta ki a kézbesítéstől számított hat óra alatt, a levelében viszont legalábbis utal arra, hogy a vágány, amelyre a vagont félreállították, nem volt kivilágítva (holdfénynél kellett volna rakodni). Ilyen esetekben pedig az éjszakai órákat nem lehet beszámítani a hatórás határidőbe. Egy további rendelkezés értelmében nem lehet a bírságot követelni akkor sem, ha a címzett késedelembe jutott ugyan a vagon kirakásával, de a vagont egyébként sem vitték volna el az állomásról, például ha a hétfőn a vasútállomásra állított vagonokat amúgyis csak csütörtökön vontatták volna el. Mindent egybevetve, a feltehetőleg 30 órára rúgó állásidőből az elmondottak szerint legalább 24 órát le kell számítania késedelmes értesítés okán, s a fennmaradó hat órából még további órákat, mivel éjszaka a kivilágítatlan pályán nem lehet kirakni a vagont. F. M.