Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-28 / 175. szám, szombat

Nemzeti szocialista vezér, keresztény köpönyegben, avagy Svätopluk aligha lett volna büszke egy ilyen követőre TEODOR MÜNZ TANULMÁNYA A KULTÚRNY ŽIVOT-BAN M

inden demokratikusan és józanul gondolkodó ember tisztában van azzal, hogy Jozef Tiso neve aligha jelenthet jó ajánlólevelet a mai Európába. Egy háborús bűnös elnök mosdatása - mert monsignore Tiso, akármelyik oldaláról is nézzük a dolgot, rasszista volt, és zsidók ezreinek lemészárlásához adta áldását - történjék bármilyen körök részéről, enyhén szólva politikai rövidlátásról tesz tanúbizonyságot, s túllép párt- és csoportérdekeken. Hogy mást ne mondjunk: Szlovákiának kemény dollármillióiba került az az ominózus emléktábla, amelyet Korec püspök Bánovce nad Bebravouban felszentelt július kilencedikén... Persze, itt elsősorban nem arról van szó, hogy milyen pánikszerűen menekül a külföldi tőke egy klérofasiszta múltat felvállaló, meggondolatlan gesztus hatására, vagy arról, hogyan nyilatkozik a belügyminiszter a botrányos ügy kapcsán. A háborús bűnösök, a tömegmészárlás fölött szemet húnyók erkölcsi, emberi megítélése az egész civilizált világon egyértelmű, és nem kíván különösebb polémiát. Az is teljesen nyilvánvaló mindenki számára, hogy egy ország csak akkor jogosult kontót nyitni a nemzetek „erkölcsi valutabankjában", ha szembe mer nézni múltja sötétebb, nem éppen dicséretre méltó fejezeteivel is, s ha egyértelműen elítéli kompromittáló figuráit. Legyen az bár fájdalmas egyes, a nemzeti álmok ködében botorkáló köröknek. Tartok azonban tőle, hogy Tiso esetében nem egyszerű politikai „bakiról" van szó, amit az is jelez, milyen óvatoskodva, latolgatva közelíti meg a kérdést maga a közvélemény is - a pro és kontra szélsőségei közt hangot adva valamennyi színárnyalatnak. Valóban arról lenne szó a fasiszta szlovák állam elnökének esetében, hogy a negyvenéves pártdiktatúra tekintélyelve mintegy kifordított kesztyűként üt vissza? Vagy inkább arról a hamis nemzettudati megnyilvánulásról, amely „nagy emberek" mítoszában látja megtestestülni egy nép felnőttségét? A Kultúrny život múlt heti, 14. számában megjelent, Teodor Münz tollából származó Pap és politikus című írás talán az első bátortalan kísérlet az ítélet kimondására, bár az ítéletet egyszer már egyértelműen kimondták, s végre is hajtották, 1947-ben. A szlovák történész egész oldalas cikkében, mint azt az írás aicíme is jelzi (Jozef Tiso és a nemzetiségi probléma), inkább a vitatott személy erkölcsi-filozófiai alapállásáról, vagy inkább alapállásairól ejt több szót, mint magáról a történelmi tényekről. Igaz, csak ezek ismeretében lehet Tiso egyházi, államférfiúi, nemzeti szocialista ténykedését megérteni,, vagy éppenséggel értetlenül, hitetlenkedve nézni. Alapállásairól - amelyek elég gyorsan és a nagypolitika tisztességet nem éppen megkívánó játszmájában fokról fokra változtak, a tonista katolicizmustól a nacionalizmusig és a rasszizmusig tartó egyenes ívű pályán. „Tiso ellentmondásos egyéniség volt - írja a szerző -, s ellentmondásossága főleg abban csúcsosodott ki, hogy egyrészt hívó katolikus pap volt, másrészt politikus, aki bizonyos mértékben alávetette magát a német nácizmus keresztényellenes ideológiájának. Ezt a két álláspontot, bár erőfeszítéseket tett rá, nem tudta összhangba hozni, s ezek hozták létre a gondolkodásában és tetteiben megnyilvánuló ellentmondásokat". Minő bársonyos megfogalmazás, gondolná az ember: bizonyos mértékben! Erőfeszítéseket tett rá! Nem tudta összhangba hozni a keresztényellenes ideológiát a keresztényirtással! Ember legyen a talpán, aki hívő keresztény létére egybe tudná mosni a gyilkosságot a keresztényi szeretettel. De nézzük tovább. „A katolicizmust eredendő, össznépi vallásnak tartotta, amelyből a többi vallás, vagy ahogyan ô nevezte, »szekták« kiváltak. így a protestáns vallás is, amellyel Tiso a Szlovák Államban számolt, s amelynek érdemeit Szlovákiáért és kultúrájáért elismerte, Štúrtól Rázu sig. A nemzet atyjának, vagy ahogyan ő mondta, a szlovák történelem legkiemelkedőbb teremtményének azonban Andrej Hlinkát tartotta. " Itt már kapisgálható, miről is van szó voltaképpen. Az okfejtés logikája sejteni engedi, hogy ebbe a politikai-keresztényi-filozófiai genezisbe, „világképbe" minden belefér, ami a célnak megfelel. Innen már csak egy aprócska lépést kell tenni, hogy eljussunk „Krisztus nacionalizmusáig", amely végső soron menlevélül szolgálhat a nemzeti szocializmus elfogadásáig, s annak szlovákiai viszonyokra történő átkozmetikázása után a „törzsnemzet" megtisztítását szolgáló, a végső eszközöket is alkalmazható, „nemzetmentő" raszszista politika gyakorlatáig. S mert a nagy példakép, a náci Hitler expanzív politikáját azzal mentegette, hogy a németeknek, akik Európa különböző országaiban szétszórtan élnek, egy államon belül a helyük, s vagy a birodalomhoz kell csatolni őket, vagy a birodalom határait „utánuk vinni", Tiso, lenyelve a békát, miszerint a szláv alacsonyabb rendű nép a németnél, boldog megkönynyebbüléssel veszi át a „völkisch", azaz a nemzet valamennyi tagjának egy etnikai területre történő begyűjtését jelentő jelszót. Hogy ez az aktus vért és földet, azaz területet követel? Tiso keresztényi, főpapi erkölcse ebben nem talált kivetnivalót. Ennek a szent célnak az érdekében olyan nagy áldozatokat kell hozni, mint „a lakosság átcsoportosítása arra a területre, amely kompakt egységet alkot a nemzet törzsével". S mivel Hitler ezt az elvet maradéktalanul megvalósította, Tiso „a nemzeti elv legendás harcosaként", a „nemes Vezérként", a „győzelmesen menetelő német nemzet vezetőjeként" ünnepli a Führert, akinek „oltalmába" ajánlotta a szlovák nemzetet, s akit Tiso „szerény szavaival biztosított, hogy a Szlovák Államban sohasem csalódik". Szlovákiának Tiso a „szerény segéd" szerepét szánta a jövő Európájának építésében, amely Európa frontja már rajzolódik, s amelynek fő pillérei „a nemzeti szocialista Németország, a fasiszta Olaszország, a falangista Spanyolország és a népi Szlovákia (die völkische Slowakei)". „Tiso már az első köztársaság idején hangoztatta, hogy »a szlovákok együvé tartoznak«, írja Teodor Münz, majd így folytatja: „Ezért, amikor a német hadsereg 1939 őszén megtámadta Lengyelországot, a szlovák hadsereg vele együtt harcolt, Tiso kifejezésével »a nagy völkisch elvének megvalósításáért északi határainkon«. Ugyanis vissza került Szlovákiához hét falu, amelyet Lengyelország 1938-ban szállt meg, és további területek, amelyek 1919ben kerültek Lengyelországhoz. Tiso nehezen viselte el Dél-Szlovákia Magyarországhoz történő elcsatolását, ez ellen azonban nem tehetett semmit, mivel Hitler nyomására történt, aki maga Szlovákiából elragadta Ligetfalut és Dévényt." A szerző szerint tehát Hitler nem tett eleget Tiso álmainak, miszerint az egész szlovákság együtt legyen, hisz háromszázezer szlovákot Magyarországnak adott. (Ennek megítélésébe most ne bocsátkozzunk.) A békanyeléshez tartozik még az is, hogy a tökéletes „völkisch" elvét Tiso nem igen tudta megvalósítani, mert a szlovák állam eltűrte a területén élő ruszinokat, magyarokat és németeket, főleg a németeket, hisz azok Tiso szerint lojálisak voltak. Kik nem fértek bele tehát a képbe? A szerző szerint Tiso keresztény nacionalizmusa nem vonatkozott a Szlovákiában élő csehekre, zsidókra és cigányokra, akiket szeretett volna hazaküldeni, „hogy együtt legyenek a törzs-nemzetükkel", s ha ez nem megy, koncentrációs táborokba küldeni őket. S bár a Szlovák Állam, írja Teodor Münz, támogatta a zsidók Palesztinába történő kivándorlását, összehasonlíthatatlanul többet küldött koncentrációs táborokba közülük. Hogy gyűlölte-e Tiso a zsidókat? A szerző szerint nem erről volt szó, hanem az eltávolításukról az országból, a vezető helyekről, az iskolákból, hogy „mindenféle tudással felvértezve ne nehezedjenek a szlovák emberre". Ehhez tartozott, természetesen a vagyonelkobzás (amit csaló manőverekkel szereztek). Kapitalisták voltak, szabadgondolkodók, demokraták, s mindenféle rossz képviselői, amitől a szlovák nemzetet óvni kellett. „Az államunk zsidótlanításáért folytatott harcban nem téveszt meg bennünket sem belső, sem külső ellenállás." hangoztatta Tiso már 1939-ben. A szemrehányásokra, melyek szerint az, amit a zsidókkal művelnek, nem éppen keresztényi bánásmód, Tiso így válaszolt: „Akkor lesz a legkeresztényibb, ha majd végleg rendet teszünk velük". A

szerző kétségbe vonja, hogy Tiso - legalábbis egy ideig - tisztában lett volna vele, mi történik a zsidókkal a táborokban, s hogy a halálukat kívánta volna. „Ismert tény, hogy kivételeket tett velük, ami arról árulkodik, hogy felébredt keresztény lelkiismerete, embersége, bár külsőleg úgy tűnhet, hogy ennek gazdasági motivációja volt, bizonyos állásokban pótolhatatlanok voltak". (Érdekes párhuzam lenne összevetni ezt a háború utáni magyar-deportálás kivételeivel.) „Tény viszont - írja Teodor Münz -, hogy Tiso antiszemita volt, támogatta az antiszemitizmust, s mint az állam feje, viselte a felelősséget az antiszemitizmus következményeiért Szlovákiában. Ráadásul mindezt a kereszténység köpönyege alatt tette, amit a helyzetnek megfelelően forgatott". „A szlovák katolicizmus - mondja ki írása végén a szentenciát Teodor Münz - a Szlovák Államból gondolatilag, erkölcsileg és keresztényilegemberileg sokkal tisztább és egyértelműbb egyéniségeket is , kiemelhetne, rrtint amilyen Jozef Tiso volt." (kövesdí) Egyre gyakrabban lehetünk tanúi annak, hogy az identitását kereső roma etnikum kulturális rendezvényekkel bizonyítja: népművészete, kulturális öröksége méltó a megőrzésre. Nemrégiben Pozsonyban a Vörös Rák olvasóparkban mutatták be a Cigány nyár című zenés, táncos műsort. (Petr Brenkus felvétele - ČSTK) Biztató jelek Füleken Magyar nevelési nyelvű óvodai osztályok a szülők óhaja szerint Sok példát lehetne felsorolni annak igazolására, hogy bizonyos körzetekben, településeken, a szocialista kultúrpolitika önmagasztaló szólamai ellenére, mennyire elhanyagolták az oktatási intézmények fejlesztését. A miértekre és a mulasztások okaira talán csak a bukott rendszer „felelős" döntéshozói, a „mindentudó" pártkáderek tudnának rávilágítani, ha tudnának. Fülek városa is ezeknek a példáknak a sorát „gazdagítja". A városka gimnáziuma (az, amelyik a tavasz folyamán sikertelen szétválási kísérletet hajtott végre, s bősz nacionalista indulatokat kavart) dacolva a világban zajló tudományos-műszaki forradalom kihívásaival, egy ódon kastélyépületbe préselődve, az ötvenes években konzerválódott viszonyok között működik. De az alapiskolák sincsenek irigylésre méltó helyzetben. Korszerűtlenek, s túlzsúfoltságukat még a most épülő húsztantermes iskola sem fogja megszüntetni. A neuralgikus pontot a magyar lakosság körében mégis az óvodai helyzet jelentette az utóbbi években. Az elégedetlenség, mely esetenként felháborodásba torkollt, talán érthetővé válik a tények ismeretében. A 70 százalékban magyarok lakta városban ugyanis a meglévő 4 óvodából mindössze egy volt magyar nevelési nyelvű. (A lakosság nemzetiségi összetétele és az óvodák megoszlása közt tehát fordított arány állt fenn.) A magyar óvodát nem csupán az oktatás nyelve, hanem - sajnálatos módon - siralmas állapota is jellemezte. Megjegyzendő: ez az óvoda szolgált a Losonci Pedagógiai Szakközépiskola gyakorlóóvodájaként is, Losoncon nem lévén magyar óvoda. (Hogy is lehetett volna, mikor ott nem 7320 magyar nemzetiségű lakos él, mint Füleken, hanem csak 3803!) Változás akkor következett be, mikor a helyzet higiéniai okokból is tarthatatlanná vált. Ekkor az egyetlen magyar nyelvű óvodát egy - a város szélén álló - családi házból átalakított épületbe helyezték át. Ezzel gyakorlatilag elérhetetlenné vált a lakótelepeken és a város más részein élők számára. A szülők természetesen tiltakoztak, ám a hivatalok válasza többnyire a hallgatás volt, vagy hitegetés, hazudozás, egymásra mutogatás. Nyilvánvalóvá vált mindenki számára, hogy a döntéshozók (a pártbizottság, a városi tanács, a Kovosmalt vezetése) rá akarja kényszeríteni a szülőket arra, hogy gyermekeiket a szlovák óvodákba adják, még a múlt év tavaszán is keményen ragaszkodtak ehhez az elvhez, s a szülők által összegyűjtött jelentkezési lapok mintha nem is léteztek volna, egyszerűen eltűntek a hivatalos szervek Bermuda-háromszögében. A kialakult helyzet orweli jellegére utal az is, hogy e testületek (a pártbizottság, városi tanács) túlnyomó részt magyar nemzetiségűekből álltak, akik azonban - az „eredményekből" következtetve - vigyázó szemeiket nem választó polgáraikra, hanem arra a bizonyos „egy tál lencsére" függesztették. Szomorú s a jövő számára mindenképpen tanulságos, hogy e tisztességtelen ügyletek lebonyolításához magyar pedagógusok is nevüket adták, legalábbis asszisztáltak hozzá; iskolák vezetői, akik nemcsak a mindenható pártbizottságban munkálkodtak lelkesen, de a vnb iskolaügyi bizottságának is az élén álltak. Úgy tűnik azonban, hogy az utóbbi hónapokban ezen a téren történtek változások. Az, ami a husáki nemzetiségellenes politikát betű szerint kiszolgálók számára elképzelhetetlen volt, most egyszeriben lehetővé válik. A vnb ugyanis egy olyan új koncepciót dolgozott ki az óvodák számára, mely megszüntetni látszik a magyar óvodások hátrányos helyzetét. Ehhez természetesen a rendszerváltásnak kellett eljönnie. A kérdés már januárban napirendre került, mégpedig azon a - Független Magyar Kezdeményezés helyi szervezete által rendezett - fórumon, mely a város nemzetiségi oktatásával foglalkozott. A kényszeredettség s a tétova ellenállás még érzékelhető volt, de a javaslatokat már nem lehetett egy mozdulattal lesöpörni az asztalról. A tavasz folyamán újra felmérték a szülők között az igényeket, aztán - mikor a választások után egyértelművé vált, hogy a városban a nemzetiségi oktatást támogató pártok túlsúlyban vannak - a döntést már nem lehetett •halogatni. Az új koncepciót 1990. július 20-án ismertették a városban működő társadalmi és politikai szervezetek képviselőivel. A megoldás elképesztően egyszerű. Számomra legalábbis érthetetlen, miért volt ez a probléma évtizedekig megoldhatatlan. A vnb új titkára, Ľ. Svoreňová által előterjesztett javaslat alapelve a következő: a vnb a jövőben alárendeli magát a szülők döntéseinek. Vagyis: az óvodákba való besorolást a lakóhelyek figyelembe vételével s a jelentkezések alapján végzik el, így mind a 4 óvodában - szeptemberben az átadásra kerülő ötödikben is - nyílik magyar osztály a szlovákok mellett, mégpedig pontosan annyi, amennyire a jelentkezések alapján igény van. Igaz, a jelentkezések számaránya még megközelítően sem fejezi ki a lakosság nemzetiségi összetételét, de a tavalyi helyzethez képest így is rendkívüli a javulás. Mindenesetre biztató a vnb részéről tapasztalt igyekezet és tárgyilagosság, de elismerést érdemel a Kovosmalt vállalat képviselőinek megértő hozzáállása s a járási iskolaügyi szakosztály segítőkészsége is. A politikai szervezetek az előterjesztett javaslatot egyhangúlag elfogadták. Ez utóbbi tény azért is figyelemre méltó, mert azt látszik igazolni, hogy - a tavasszal kiéleződött nemzetiségi ellentétek után - a politikai mozgalmak vezetői (a radikálisabbak is) reálisabban ítélik meg a kialakult helyzetet, s a jövőben a tények elfogadásával, a demokrácia játékszabályai szerint óhajtanak politizálni. LENDVAY TIBOR ÚJ SZÚ 1398 1990. VII. 27.