Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-03 / 154. szám, kedd

A kötőjelen innen és túl Egy vita buktatóiról / Vitajelleget kezd ölteni a Zmena című hetilap hasábjain a csehek és szlovákok viszonyát, illetve a Szlovák Állam szerepét érintő cikkek megjelentetése. A lap 38. száma ugyanis dr. Jozef Špačeknak, a tudományok kandidátusának a tollából olyan reagálást közöl, mely szembeszáll az eddigi ilyen tárgyú közlemények beállítottságával. Főként Laco Zrubecnak a Zmena 34. számában megjelent ,,Tak nám treba" (Úgy kell nekünk) című írását veszi célba. Úgy vélekedik róla, hogy egyfajta kicsúcsosodása annak a hullámnak, mely mintha valamiféle túlvilágról érkezne. Erősen emlékeztet a ludák-lapok, így a Slovák és a Gardista, a cseh fasiszta Vlajka ós a német nyelvű Stürmer hangvételére. A szóban forgó két cikk megütközését az alábbiakban ismertetjük. Hitler és a Szlovák Állam Erre a kötődésre irányítja a figyelmet Jozef špaček, minthogy ez teljesen kiesik Zrubec látószögéből. ,,Hová is jutottunk volna a Szlovák Állam létrejötte nélkül? Egyáltalán, miért is nem maradhatott volna fenn? Szlovákia a legyőzött országok közé tartozna, mint például a Német Szövetségi Köztársaság, de nem lenne problémánk Csehszlovákiával, azzal a kötőjellel, mely cseh testvéreinket olyannyira nyugtalanítja"- így vonja le nemes egyszerűséggel, s mintegy magával értetődő természetességgel a következtetést Laco Zrubec a csehek és a szlovákok két háború közötti egyenlőtlen helyzetéről, melynek meglétét napjainkba nyúlva igyekszik levezetni. Hozzáteszi: a Szlovák Állam gazdasági fejlődése a bizonyíték, hogy a csehek Szlovákiát alaposan kiszipolyozták. Majd 1945 után Szlovákia rovására jópár milliárdra tettek szert. A kemény szlovák koronát az értéktelen protektorátusival együtt váltották át új csehszlovák koronára, ami alaposan megkárosította Szlovákiát. Dr. špaček némi kiegészítésekkel megtoldva, kérdéseket tesz fel. Vajon, a Szlovák Állam demokratikus népszavazás eredményeként jött-e létre? Avagy az autonóm parlamentben történt olyan manipulált szavazás folytán, amikor is a jelöltekről a Hlinka-pártiak segítőtársaikkal, a német Karmazinnal és Esterházvval együtt döntöttek. A Szlovák Állam kikiáltására 1939. március 14én talán nem a birodalom mindenhatóinak sugallatára került sor? A Szlovák Állam fejesei miért csatlakoztak a hitleri német háborús koalícióhoz, s miért bocsájtottak rendelkezésére felvonulási területet a Lengyelország és a Szovjetunib elleni támadás megindításához? Milyen zsákmányt ígért nekik Hitler ezekért a szolgálatokért? Mit vártak azért, hogy 50 ezer szlovák katonát vezényeltek az orosz frontra és 100 ezer munkást a lebombázott Németországba. Hitler támogatása nélkül - állapítja meg ezek után - sohasem tehettek volna szert a szlovákiai cseh és zsidó vagyonra, amiből így is jócskán elkótyavetyéltek a német tőke javára, amely 1943-ban a szlovák ipar 60 százalékát ellenőrizte, miközben nem fizetett bérleti díjat, sem haszonrészesedést. Tovább sorjáznak a kérdések. Vajon a szlovák önazonosság és önállóság megnyilvánulása volt a zsidó kódex elfogadása 1941. szeptember 9-én, és 57 ezer zsidó koncentrációs táborba hurcolása, persze a Szlovák Állam pénzén? Egyébként minden zsidóért 500 birodalmi márka járt. A Szlovák Államnak egyáltalán nem fájt, hogy Hitler egy olyan terv alapján cselekedett, mely a legkatolikusabb nemzet, a lengyelek kiirtására irányult, s ugyanerre készült a csehekkel szemben is. S ami a szlovák korona értékét illeti: ez a Szlovák Államnak a semleges államokkal, mint Törökországgal, Svájccal, Svédországgal szembeni, 1939-43 közötti bizonyos álsemlegességéből adódott. A szlovák tőke ugyanis a hitleri birodalom számára stratégiai fontosságú nyersanyagot, pótalkatrészeket, élelmiszereket szerzett, tehát olyan árucikkeket, amelyeket a semleges államok közvetlenül nem szállíthattak a hádban álló Németországba és Olaszországba. Nem tudom, megállapítható-e egyáltalán - írja dr. špaček -, hogy a szlovák uralkodó köröknek ilyen úton mekkora jövedelmet sikerült elhelyezniük a külföldi bankokban. Valószínűleg nem csekély összegről van szó. Erről tanúskodik az 1945 utáni ludák emigráció anyagi megalapozottsága, összevetve azt az 1948 és az 1968 utáni demokratikus emigráció helyzetével. Érvek kölcsönös gerjesztése Amint arról szó volt, dr. Jozef Špaček kandidátus a Szlovák Államra szorítkozva, nem sok figyelmet szentel a megelőző és az utána következő időszaknak, illetve azon belül a cseh-szlovák viszony viszszásságainak. Nagyjából megelégszik azzal, hogy történelmietlenséget olvas a vitatott cikk szerzőjének fejére. Zrubecnek a szlovákok egyenlőtlen helyzetét feltáró érvei valóban történelmi összefüggéseikből kiragadva kapnak hangot. Nélkülözik a nagyságrendet. Esetlegességek keverednek komolyabb hátteret sejtető jelenségekkel. Azonban meglehetős súllyal esik latba, hogy a MaA Doprastav dolgozói hatékonyabb munkájának köszönhetően már október végétől átkelhetünk a szlovák főváros legújabb, sorrendben negyedik most épülő hídján. Ekkor nyitják meg ugyanis a Dunát átszelő Ifjúság híd jobb sávját. Bár az időpont jócskán a turistaszezon utáni, a város túlzsúfolt közlekedésében mégis megoldást jelent. (Drahotín Šulla - ČSTK felvétele) saryk-értékek újbóli felelevenedésével kapcsolatban rámutat a nevéhez fűződő csehoszlovakizmusra, vagyis a nemlétező egységes csehszlovák nemzet koncepciójának erőltetésére. S ez, mint ismeretes, az alkotmányba is bekerült, kétségbe vonva a szlovák nemzet önálló voltát. A ráépülő gyakorlat pedig teret nyitott a cseh fennhatóság szlovákiai érvényesülésének. Igaz, hogy Zrubec olyan, sokak számára alighanem kétségesnek vagy legalábbis egyedinek tartott esetet hoz fel, hogy 1924-ben Szlovákiában Koužil csendőrőrmester megbírságolt egy többgyermekes özvegy családanyát, mert a házőrző kutyájukon nem volt nyakörv. Špaček ezt egyenesen rágalmazásnak veszi. Ettől viszont a cseh hivatalnokok szlovákiai előnyhöz juttatása, a szlovákiai ipar leépítése, a kosúti (ezt is megemlíti Zrubec!) és másutt eldördült sortűz valós tények. Minthogy kísérletek történtek a szlovák nyelv kiszorítására is. Kétségtelen viszont - ahogy ezt Špaček hangsúlyozza -, hogy a polgári Csehszlovák Köztársaság viszonyai között bontakozhatott ki Krasko, Smrek tehetsége, s jelentek meg a ludák T. J. Gašpar, Gacek és Dé||png művei. Kísérteties történelmi párhuzam érzését kelti ez a replika, felidézve a két háború közötti cseh-szlovák viszony tisztázását nehezítő tehertételeket. Bűvös kör alakult ki: a ludákok számára táptalajt jelentett a Szlovákia egyenlőtlen helyzetét leplezni igyekvő csehoszlovakizmus, s megfordítva, az a szeparatizmus tényleges veszélyére hivatkozva őrizte pozícióit. S közben elerőtlenítette a tényleges egyenjogúságot szorgalmazó törekvések kibontakozását. Nem szabadna megfeledkezni arról, hogy ha az érvek egymással úgy szembesülnek, hogy akárcsak a legcsekélyebb egyoldalúság jegyeit viselik magukon, valójában egymásba kapaszkodnak. Kölcsönös, egymást gerjesztő zárt rendszer kialakulásával fenyegetnek, ami megnehezíti legalábbis a tisztánlátást. Ilyen szempontból az olvasó is alighanem fokozott érzékenységgel olvashatja a mai helyzetre vonatkoztatott szlovák sérelmeket. Valószínűleg kicsiségnek tekinti annak felhánytorgatását, hogy az NSZK elnökének prágai látogatásakor az ünnepi ebéd menüjén minden a csehek nemzeti önérzetére volt hivatva emlékeztetni. De az már elgondolkoztató, ha valóban igaz, hogy a csehszlovák diplomáciai testület több mint 90 százalékban csehekből tevődik össze. S mint több más hasonló „mazsolával", így van ez a szóban forgó cikkel is. Az érvek szövevényében és a kölcsönös elhallgatásokban elsikkad: vajon csak a történelem menetét leegyszerűsítve avagy tudatosan - a Szlovák Állam fasiszta jellegét elködösítve - jutott el a szerző a Szlovák Államot követendő példaként állító következtetéshez. Az alapállást kell tisztázni Márpedig a közgondolkodásra gyakorolt hatás szempontjából ez nem mindegy. Főként, ha az érvelés más, ehhez kapcsolódó kérdések-, ben is hangulatkeltést szolgál. Zru; bee szemére veti Pithart úrnak, hogy magyarországi látogatása során miért nem jelentette ki: a szlovákiai magyarok 1946-ban „áttelepülhettek" Magyarországra. Akik itt maradtak, azok pedig „reszlovakizáltak". Érdekes módon - persze lehet, hogy terjedelmi okokból - ez is elkerülte špaček doktor figyelmét a polémiában. S akkor ne csodálkozzunk, hogy a Zmena munkatársa a 39. számban már arra szólítja fel a szlovákiai magyarokat: fél éven belül döntsenek, itt vagy odaát akarnak-e élni. Akik itt maradnak, azok „természetesen" szlovákokká válnak. Félelmetes! így nem nagyon meggyőző Špaček doktor óhaja: a vitás kérdéseket úgy kell tisztázni, hogy ne szenvedjen csorbát a demokrácia. Ehhez azonban elsősorban az alapállást kell tisztázni. S ezt nem homályosíthatja el a csúsztatás, a valós problémákat részben felerősítő, részben elhallgató kölcsönös érvelés. KISS JÓZSEF (Méry Gábor felvétele) ^^^^^^^^ a piacgazdaságról A ROVATOT VEZETI: KOVÁCS EDIT Részvényvásárlási tudnivalók Több alkalommal foglalkoztunk már a részvénytársaságokkal és értékpapírjaikkal - a részvényekkel. Beszámoltunk arról is, hogy az érdeklődók hol és hogyan vásárolhatnak ilyen értékpapírokat. Azonban a tőkebefektetésnek ez a régi, ám számunkra mégis új módja nem mindenki számára teljesen érthető, ezért az alábbiakban - olvasóink igényei alapján - megpróbálunk néhány kérdést megválaszolni. Elozeteskent tudnunk kell, hogy a részvényvásárlás hosszú távú tőkebefektetés, amelynek során vagyonunk fokozatosan növekszik. A takarékpénztárban - betétkönyvön vagy zsírószámlán - elhelyezett megtakarításhoz nem hasonlítható. Az értékpapír megvásárlásával pénzünket az adott részvénytársaság vagyonába fektetjük. A részvénytársaság a tőkejegyzés után (vagyis miután eladta a részvényeket s ezáltal összegyűjtötte a tevékenységéhez szükséges pénzt), megkezdi munkáját. A kezdeti szakaszban minden fillérre szükség van, s egyáltalán nem biztos, hogy mindjárt az első évben nyereséggel zár. Épp ezért a működés első évében általában nem kapnak osztalékot a részvényesek. Arról, hogy a társaság működésének melyik évében fizetnek először osztalékot és milyen arányban, a közgyűlés dönt. Ha megkapjuk az osztalékot, ugyanabba a részvénytársaságba nem fektethetjük be. További tőkebefektetésre csak akkor van mód, ha a közgyűlés úgy dönt, hogy a társaság növeli alaptőkéjét. Ha erre nem kerül sor, (márpedig a részvénytársaságok általában nem emelik évenként alaptőkéjüket), akkor a részvényes a neki járó pénzt megkaphatja készpénzben - postai utalványon, vagy átutaltathatja betétkönyvére, zsírószámlájára. Bizonyára sokan nem tudják eldönteni, hogy betétkönyvön helyezzék-e el pénzüket, vagy részvényekbe fektessék. Vajon melyik változat eredményesebb? Ha takarékbetétkönyvet nyitunk, akkor pénzünkért a betét lekötésénék tartamától függően 4-5,5 százalékos évi kamatot kaphatunk. A betét a kamat összegével növekszik, s minden évbe a megnövekedett pénzösszegből számítják a kamatot. Pénzünket a lekötési határidő letelte előtt nem vehetjük ki a betétkönyvről, vagyis ténylegesen nem használhatjuk. De ha szorult helyzetünkben mégis erre kényszerülünk, akkor a pénzösszeg kivételének évében kevesebb kamatot kapunk, mivel megszegtük a pénz lekötéséről szóló megállapodást. Tehát nagy vonalakban összegezve: az egyén számára a takarékoskodás nem befektetés, hanem majdnem teljesen holt tőkét jelent. Hiszen a pénz letétbe kerül, nem forog, s a takarékoskodó számára a nem éppen magas kamaton kívül semmit nem eredményez. Sőt a létező inflációs ráta miatt a kamat voltaképpen csak a betétre helyezett pénz értékének megőrzésére elég. Ezzel szemben a részvényvásárlás komoly befektetés, amelynek ideje alatt egy másik személy forgatja pénzünket. Már az értékpapír megvétele előtt tudjuk, hogy a társaság bizonyos idő (1-2 év) elteltével hány százalékos osztalékot fizet majd nekünk. Ezt a százalékot mindig úgy állapítják meg, hogy az egyén számára a részvényvásárlás legyen kifizetődőbb, ne pedig a takarékoskodás. Tehát azzal, hogy az osztalékra például két évet kell várnunk, miközben a takarékban már az első évben kapjuk a kamatot, gyakorlatilag nem veszítünk semmit. Hiszen a társaságok általában 8-12 százalékos osztalékot ígérnek. Ez az az alsó határ, amelyet a társaság biztosan kifizet, ha gazdasági eredményei az elképzelések szerint alakulnak. Ha esetleg jobbak a vártnál, akkor a közgyűlés megemelheti az osztalék arányát. Persze, rosszabbak is lehetnek az eredmények, de hát tudnunk kell, hogy nincs befektetés kockázat nélkül. A takarékoskodás és a részvényvásárlás között van egy nagyon lényeges különbség. Betétkönyvön vagy zsírószámlán elhelyezett pénzünket elvileg bármikor kivehetjük, de jó, ha betartjuk a lekötési határidőt, amelyben megállapodtunk. Ha viszont részvényt veszünk, pénzünket - a klasszikus formában - már nem kérhetjük vissza. Befektetett tőkényhez úgy juthatunk ismét hozzá, hogy a részvényt eladjuk. S éppen ezen lehetőség miatt éri meg igazán a részvényt megvenni. Ugyanis a részvényt az értékpapírpiacon általában névértéken felül adhatjuk el. Például, ha három darab, egyenként 10 ezer koronás részvény tulajdonosai vagyunk, akkor könnyen előfordulhat, hogy néhány év múlva 12-15 ezer koronáért tudjuk eladni egy-egy értékpapírunkat. Tehát az évek során megkapjuk az osztalékot, majd pedig a részvény eladásakor a befektetettnél több pénzt kapunk vissza. A takarékbetétek esetében nincsenek ilyen lehetőségeink. Hozzá kell tenni, hogy hazánkban az értékpapírpiac még nem működik. Azonban a szakemberek véleménye szerint jövőre már nálunk is lesz ilyen piac. Figyelmeztettünk már arra, hogy a részvénytársaság osztalékot - a közgyűlés döntése alapján - csak működésének második, harmadik évében fizet. Tehát, ha az idén vásárolunk részvényt, osztalékra csak 1992-ben vagy 1993-ban számíthatunk. Ha a későbbiekben a közgyűlés úgy dönt, hogy a társaság növeli alaptőkéjét, vagyis újabb részvényeket bocsát ki, akkor az új részvényeseknek szintén két vagy három évet kell várniuk az osztalékra. Ebből a szempontból tehát teljesen mindegy, hogy mikor leszünk részvényesek. ÚJ SZÚ 4 1990. VII. 3.