Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-18 / 166. szám, szerda

„Öntörvényű, konok csillag" Hatvanöt éve született Nagy László Hatvanöt éves lenne most. Akár az apám. Kamaszkorom költője volt, tisztaságával úgy csiszolta a lelkemet, akár a legjobb nevelő szülő. Talán neki is része van abban, hogy ,,a csillagok szétzüllött égi kertjében" nem találtam soká a helyem. Igy válhat az ember a költészet hatására, bármily profánul is hangzik, rendszerellenessé, rosszkedvűvé, nyugtalanná. Lassan ölő méreg volt a Zöld Angyal, A város címere, s a többiek. Akit ilyen versek (is) nevelnek, azt már nem lehet könynyen a falhoz állítani, átverni, elszédíteni. Egyetemes lett a rosszkedvem, s ennek a költészetnek is köszönhetően. Mert Nagy László ellenálló volt, ha ő maga nem is tudatosította. Sokáig, évekig gyászoltam. Csodálattal nyújtózkodtam utána halálában is, s bár azóta eléálltak mások, fontos költőm maradt továbbra is. Meg tudtam neki bocsátani azt is, hogy Lorcát idézve még a ropogó, fülledt spanyol ég alá is havazást, véres havat képzelt, mert voltak ilyen egyetemes hasonlatai. A számlálatlanul zuhogó gyöngyöt is elnéztem neki, ahol lehetett volna pontosabb. Talán a Gyöngyszoknya miatt? Pedig már ötvenhárom előtt kijózanodott, s egyre karcosabbakká váltak a szerelmes, önfeledt dalok, hogy haramia váljék belőle végül, versben bújdosó, a havazás szívében körözött szkíta ezüst. Sokak számára mindez póz, jobb híján előrángatott jelkép, hisz hányan eldödögték már régesrég, hogy a hasonlatok, jelképek, szimbólumok, sőt, a szavak ideje lejárt - ócska, avítt kellékek a művészet nagy vándorcirkuszában. El is do•bálták őket, s mire vitték? Amit elértek, már nem költészet. Valami más. Lehet izgalmas, ám halott, használhatatlan. Nagy László hitt a szavak erejében. Mennyi izgalmas kérdés lenne életművében az irodalomtörténészeknek, kritikusoknak! Ám nyugodt lélekkel nem merném rájuk bízni, s ha lehetne, távol tartanám őket, a hideg emberi logikával méricskélőket a felforrósított képzelet csodáitól. Ha méltatlannak tartom a versek elemzését, ,.emberi nyelvre" fordíÚJSZÚ 1990. VII. 18. Érvek és mázolmányok Ülök a buszban. Még csak fél öt van, de nem a hajnali sötétség az oka, hogy az út menti táblán olvashatatlan a falu neve. Befestették. Igaz, nem ilyen egyszerű a dolog. Mivel a falu lakosságának 95 százaléka magyar és mivel demokrácia van, azt hitték nem lesz baj, ha magyarul is kiírják. Rosszul hitték. Másnap csak egy nagy fekete pacnit találtak a magyar felirat helyén. Egy hét múlva pedig egy cikket a járási lapban, amelyben a szerző minden magyart, akinek itt nem tetszik, elküld vissza ,,haza" Magyarországra. Még csak az kéne, hogy a falunevek után az üzletekben, hivatalokban is megjelenjenek a magyar feliratok! Sőt, ne adj isten, hivatalos nyelvvé is válhatna a magyar! Lassan akár el is felejthetnénk, hogy Szlovákiában vagyunk! Ennyi. A cikkre nem jelent (nem jelenhetett?) meg válasz. Vagy az volt a válasz, hogy valakik a szlovák feliratot is befestették? Időnként valamennyien úgy viselkedünk, mint az óvodások. Igaz, lassan belefáradunk az érvelésbe, hogy mi itt vagyunk itthon, hogy senkit nem akarunk elnyomni és hogy csak azt kérjük, amihez jogunk van. Mert mintha nem is hallanák, amit mondunk, gomba módra szaporodnak az ilyen és ehhez hasonló cikkek. Mindegyikre nem lehet, nem is érdemes választ írni. Mindenkit meg- • i u , ' győzni sem lehet. De azt meg lehet, sót meg kell mutatnunk, hogy mi nem csak a másik fél ócsárlásával, bemázolt táblákkal tudunk érvelni. Vrabec Mária tását, Nagy László esetében kétszeresen is. Emberinek úgy kéne elfogadni, ahogy leíratott. Müveid a csodát, ne magyarázd! Pedig milyen tanulságos lenne eldekázgatni a háborús nemzedék két kiemelkedő őstehetségének példáján! Hogyan fulladt bele Juhász Ferenc a szavak zuhatagába, hogyan ragadta magával az örvény, hogy szinte tehetetlenül vonszolódik a vers-szörnyek után, őstengeri csigavázak tonnáit kavarva föl, s hogyan sebezte lassan halálra magát Nagy László, aki, érezhetően, nem adta olcsón a bőrét. „ Verseim, verssoraim, ti lehetetlenbe kapaszkodók"... Itt már alig bírta erővel, szóval. Képzeljünk el egy embert, aki halálra írta magát. Aki kiáll a hajnali ablak elé, mint egy kisült akkumulátor, s azt gondolja, most már meghalhatok. Állítólag a Menyegző után érezte így. Hányszor halhatott meg ez az ember? A legutolsó, a végleges halál után, tizenkét évvel ezelőtt, több mint tucatnyi sebet találtak szívén a boncoló orvosok. • Követői hallgatnak, elbizonytalanodtak, beleszédültek bűvkörébe. Az a fajta poézis, amelyért vért áldoztak a „kardcsókolók", kihalóban. Csak a nagy nyüsletés, olcsó mennybemenetelek. Sehol egy maroknyi csoda. Versírógépek, versszabdalók, bonckéssel és jeges logikával vagdalkozók serege. Nagy László korszerűtlen. Népies. Alanyi költő. ,, Mint széttépett fehér madár /vakít a fenyvesben a hó" Talán nem szabadna a verseket tanítani. Talán csak verssorokat kellene kiemelni: íme, egyetlen sorban házasít köszörűt bársonnyal, a lehetetlent kísérti. ,,Újra remeg a levegő, /holkezed integetett. / Agyadra szakadt óriás / lepke az emlékezet." Nem akárhonnan jött: arról a vidékről, ahonnan Berzsenyi is elindult a magyar líra fennsíkjaira. S nem akárhová ért: a költők panteonjába, s nem díszes halottnak, de élő, eleven üzenetnek, emberi tartásnak, Bartók, Csontváry, s a legnagyobb igéző, Ady rokonának. Művészi erkölcse, gyönyörű küzdelme a nyelvvel sokáig ható példa lesz, megismételhetetlen. Mert Nagy László lírai modellje, akár a legnagyobbaké, utánozhatatlan, követhetetlen. Illyéshez, Pilinszkihez, Weöreshez hasonlóan, hatalmas úr maradt utána. Villám szaga^a kövön. Őzike-csillag. (kövesdi) Pozsonyi délkör Azaz latinul: meridianus posoniensisj Ilyen is volt, és až 1726ban készített rajzon látható ifjú éppen ezen a délkörön áll. A rajzot ugyanis Mikoviny Sámuel mérnök, a tudományos térképészet első magyar művelője készítette Bél Mátyás Notitia Hungáriáé című művéhez. Közel két évszázadon át mind a térképek rajzolásakor, mind a pontos idő meghatározásakor a Mikoviny számítása szerinti pozsonyi délkört tekintették a kezdő, a 0. délkörnek a korabeli Magyarországon. Pozsonyban a megye mérnökeként működött. Az egykori városfal mellé épített házban lakott ( mai Leningrád utca 8. szám), amelynek emeletén csillagdát, vagyis obszervatóriumot létesített. Illő lenne akár itt, akár a rajzon megjelölt helyen, a Dunaparti sétányon emléktáblával emlékeztetni a sétálókat, a városba látogató vendégeket ós külföldieket, hogy egykor hol is kezdődött a képzeletbeli pozsonyi délkör, a meridianus posoniensis. Nem lenne szokatlanul merész tett az ötlet megvalósítása. Prágában, az Óvárosi téren, - bár nincs rá hiteles, történeti ok és magyarázat - már évtizedekkel korábban megjelölték latin és cseh felirattal a prágai délkör vonalát, mert állítólag, valamikor, annak alapján számították ki mindenhol Csehországban az órások szerinti pontos időt. (hajdú) Ha lehet, csak az igazat! Úgy hiszem, Kubovics Erzsébetnek 1990. július 9-én az Új Szóban megjelent nyílt levele, amelyet hozzám intézett, eltévesztette a címzettet. Igen megtisztelő a „bizalma", de az esetek nagy része, amelyekről ír (a 9. osztály visszaállítása, az SZMPSZ és az oktatási miniszter viszonya stb.) nem rám tartozik, nem én tehetek a dolgok ilyen állásáról. Még a 9. osztály tantervjavaslatáról is csak igen kis mértékben. Rám csak az az „egyébként" vonatkozik, mely szerint én a rádióban (nem fogom idézni az egészet) ,,ország-világ füle hallatára" azt állítottam, hogy ,,a gyakorló pedagógusok véleményét az adott kérdésekkel kapcsolatban a Pedagógiai Kutatóintézet munkatársai meghallgatták és figyelembe vették". (Még ez is többes számban!) Valamint, amiért a cikk írója „a nyílt levél formát" választotta, ,,hogy a véleményei(m) - írja - ne kerüljön ezúttal is, esetleg elolvasatlanul, a szemétkosárba". Az állításnak két összetevője van: tartalmi, illetve személyi (avagy fordítva). A személyi: nem tudok róla, hogy Kubovics Erzsébet bármikor is levélben fordult volna hozzám tantervi ügyekben. Állítása nem felel meg a valóságnak. Mármint, hogy „ezúttal is". De menjünk sorjában! Ami a dolog tartalmi oldalát illeti: továbbra is azt kell mondanom, hogy a pedagógiai dokumentumok (óratervek, tantervek) készítése során csoportunk szakdolgozói, az intézet gyakorlata szerint a múltban és a jelenben egyaránt meghallgatták és figyelembe vették a gyakorló pedagógusok véleményét. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy minden pedagógust meg tudtunk hallgatni, és minden véleményt figyelembe tudtunk venni. Ez egyszerűen megvalósíthatatlan, már csak azért is, mert a vélemények olykor homlokegyenest ellentmondanak egymásnak. (gy például az említett Adyköltészet tanítása is. Eddig a 7. osztály tananyagába tartozott, most pedig, éppen a szakbizottság (melynek nagy részét pedagógusok alkotják) javaslatára Ady átkerült a 8. osztályba. Csak halkan jegyzem meg, hogy az ilyen döntés, egyebek mellett és nem utolsósorban az adott órakeret függvénye, amellyel a tantárgy egy bizonyos osztály óratervében szerepel. Viszont, kérdem én: Magyarországon Ady költészetét az alapiskolában miért a 7. osztályban tanítják? Kinek van igaza? S ehhez még hozzá kell tennem, hogy erről sem a múltban, sem most, nem én döntöttem és döntök, hanem a szakbizottság, amelynek döntését aztán a minisztérium hagyja (vagy nem hagyja) jóvá. Visszatérve azonban a pedagógusok „meghallgatására". A Kutatóintézet szakdolgozói a gyakorló pedagógusokkal a pedagógiai dokumentumok készítésekor egyrészt a kísérleti iskolákban, másrészt wmum a szakbizottságokban tartják a kapcsolatot, de olykor, ha azt a rendelkezésükre álló idő megengedte (megengedi), a javaslatot egy bizonyos példányszámban elküldik az iskoláknak, vagy nyilvánosan vitára bocsátják azokat. (Lásd az Új Szóban a 9. osztály óratervét stb.) A jelenleg érvényes, illetve korrekciós tantervekkel kapcsolatban háromszor-négyszer is tanácskozott a szakbizottság. Vagy talán arról is én tehetek, hogy a szakbizottság tagjai nem mindig tartják kötelességüknek a részvételt ezeken a megbeszéléseken? Azt a valótlan és rosszhiszemű állítást pedig egyszerűen vissza kell utasítanom, hogy a pedagógusok levele, véleménye nálunk „esetleg elolvasatlanul a szemétkosárba kerülne". Ha valaki azt írja, hogy „a véleményem ne kerüljön ezúttal is...", állítását keményen bizonyítani kell, mikor írt nekem e témakörben levelet. Sajnálatos az is, hogy a 9. osztályos tanterv jobb és hatékonyabb tartalmának a kialakításához - a tantervjavaslatokat a Szövetségbe személyesen én küldtem el - szinte semmitmondó megjegyzésekkel tudott csak szolgálni. (A javasolt kéziratban egyetlen tollvonást sem tett! Pedig most megtehette volna figyelemre méltó észrevételeit.) Ui.: Egyébként, ha ez megnyutatja, közlöm önnel, hogy szakcsoportunkat, a Kutatóintézet magyar tanítási nyelvű iskolák önálló csoportját 1990. július elsejével megszüntették, feloszlatták, két másik csoportba olvasztották be, s én nem vagyok csoportvezető. (Nem a fenti okok miatt!) Dr. TANKÓ LÁSZLÓ, kandidátus Nem tanult, de nem is felejtett a demokrata vezér Alig egy hónappal a választások után a szlovák nacionalizmust Martin Kvetko, a Demokrata Párt elnöke elemzi a párt lapjában közölt vezércikkében. írásában rámutat arra, hogy a nacionalizmus nagyon fontos szerepet játszott a választási kampányban, hisztériát keltett, amelyet a demokrata vezér is céltalannak vélt, mivel az alapvető kérdésekben valamennyi szlovák párt egyetért. A szlovák nacionalizmust azonban egy hónappal a választások után sem tekinti idejétmúlt jelenségnek, sőt, vezércikkében tulajdonképpen arra vállalkozik, hogy felvázolja a szlovák nacionalizmus valamennyi szlovák párt számára irányadó kétfrontos harci programját: a csehekkel és a magyarokkal szemben követendő taktikát. „A cseh nemzettel egy államban akarunk élni, ... a cseh nemzettel kollaborálni akarunk, de az egyenlőség elve és annak alapján, hogy az egyik és a másik nemzet is úr és gazda legyen a saját hazájában." Triviális, majd kétszáz éve ismétlődő gondolat. Már a nagy francia forradalom idején is hangoztatták, nem lehet szabad nemzet az, ámely más nemzetet elnyom, vagyis nem önmagával egyenlőként kezel. Ez még talán a sztálini időszak történelemtankönyveiben is szerepel. Vezércikkben talán nem is lenne méltó foglalkozni az egyenlőség eszméjével, hacsak... Hacsak a szerző nem kívánja tagadni az egyenlőség évszázados eszméjét. Szándékairól árulkodik, hogy a magyar nemzeti kisebbséggel szemben követendő taktikának szenteli írása túlnyomó részét. „A magyar nemzetiséggel szembeni orientációnak azonban más jellege van... Végre le kell számolnunk i azzal az állapottal, amely a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken létezik", állapítja meg a fődemokrata és elismétli azokat a megalapozatlan vádaskodásokat, amelyeket már oly gyakran hallgattunk végig a Szlovák Nemzeti Párt képviselőitől. Mármint, -hogy a szlovákokat elnyomják, hogy a szlovákiai közigazgatás nem gondoskodott arról, hogy a gyerekek szlovák iskolába járhassanak. Elképzelhető persze, hogy a fődemokrata nem tudja, a magyar anyanyelvi oktatást sokkal inkább sújtotta az iskolák körzetesítése, de itt végül is nem a szlovák közigazgatás elleni taktikáról van szó, hanem a magyar kisebbséggel szemben követendő taktikáról. „Másfelől viszont le kell számolnunk azzal, hogy a magyar nemzetiség képviselői arra panaszkodnak, nem kapják meg az őket megillető jogokat, s új követeléseket terjesztenek elő. Közben eszükbe sem jut elgondolkodni arról, hogy Szlovákiában, a szlovákokkal együtt élnek, s a jogaikat nemcsak az állam iránti kötelességekkel, hanem a szlovákok respektálása iránti kötelességekkel is ellensúlyozni kell, akik velük élnek" - érvel a továbbiakban. Nesze neked egyenjogúság, törvény előtti egyenlőség! Az állampolgárok csoportja köteles tiszteletben tartani az állampolgárok egy másik csoportját anélkül, hogy az őt respektálná? Egyáltalán miféle „demokratikus gondolkodás" az, amely a kisebbség tagjára több kötelességet hárít, csak azért mert a kisebbséghez tartozónak érzi magát? Hol fedezhető fel ebben az eszmében az a demokratikus alapeszme, mely szerint demokratikus és egyenlő jogaíinknak csak mások demokratikus és egyenlő jogai szabhatnak határt? Töprenghetnénk persze, mit ért a fődemokrata a „respektálás kötelességén", ha már korábban nem utalt volna arra, hogy a szlovák nemzet „úr és gazda legyen hazájában". így teljesen egyértelmű: a nem szlováknak félnie kell az urat, tisztelnie kell a gazdát. Cselédek és szolgák legyünk saját szülőföldünkön? Jelenthet-e ez mást, mint hogy jogainkat ellensúlyozni kell a szlovák nemzet „respektálása" iránti kötelességekkel, de a szlovák nemzetnek nem kötelessége- „respektálni" a mi jogainkat! Mindezek ellenére nehéz vitába szállni a fődemokratával, ha el is tekintenénk attól, hogy a kormánykoalícióban részt vevő pártok egyikének vezére. Most magyarázzuk meg neki, hogy mi már eddig is tiszteletben tartottuk a szlovák nemzetet, tanultuk (s általában megtanultuk) nyelvét, történelmét, irodalmát? Magyarázzuk azt, hogy a születésüktől fogva egyenlő emberek között csak kölcsönös „respektálás" képzelhető el, s az alapvető emberi és állampolgári jogokat egyetlen demokratikus rendszer sem teszi függővé az állam, netalán egy kaszt iránti kötelességtől, urak és gazdák respektálásától? Éppen neki magyarázzuk mindezt, aki negyven évig a demokrácia fellegvárában - az USA-ban - tengődött az önkéntes száműzetés savanyú kenyerén, miközben mi itt a szocialista életszínvonal nyújtotta páratlan kínálatban dúskálhattunk? Sőt, éppen neki magyarázzuk a demokrácia alapelveit, aki tagja volt annak az 1948 előtti kormánynak, amely saját szülőföldünkről száműzött bennünket s megfeledkezett arról, hogy Tiso szlovák állama 60 ezer zsidót adott el fejenként 500 birodálmi márkáért és minket áldozott fel háborús bűnösként?! Mit tanult, s mit felejtett ez az ember 1948 óta? FEKETE MARIAN i