Új Szó, 1990. június (43. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-30 / 152. szám, szombat

Hatszázezer korona - és anyanyelven.,. Beszélgetés László Bélával, a Nyitrai Pedagógiai Kar dókánhelyettesével Kis Nyelvőr Mikor vizsga a skúška? Telefonon hívtam egyik ismerősömet, de nem jelentkezett. Amikor találkoztam vele, és említettem neki a sikertelen hívást, így válaszolt: - Nem voltam otthon; vizsgán voltam. - Vizsgán? - kérdeztem meglepődve, mert nem tudtam arról, hogy valamiféle iskolába járna, illetve be volna iratkozva valamelyik felsőoktatási intézménybe mint levelező hallgató, esetleg valamilyen tanfolyamon venne részt, amelyen vizsgát is kell tennie. - Igen, az énekkarnak volt vizsgája - magyarázta meg a helyzetet, ha ezt ugyan magyarázatnak lehet nevezni. Ki ne hallott volna már szlovák középiskolába járó diákoktól is ilyen magyarázatot, amikor arról volt szó, hogy nem tudnak valamilyen munkát elvállalni: - Ma sokat kell tanulnom vizsgára. Bejelentette a matematika tanárunk, hogy holnap egész órán vizsgáztat. Olykor - igaz, ritkábban - még a szabó vagy varrónő is mond ilyesfélét a megrendelőnek: - Egy hét múlva jöhet vizsgára. Nemrég egy egészségügyi nővértől hallottam, hogy ezt közölte a pácienssel: - Holnap reggel, étkezés előtt jöjjön be vérvizsgára! Vizsga, vizsga, mindenütt csak vizsga. Igen, az efféle közlésekben a szlovák nyelv a skúška szót használja annak az eljárásnak a megnevezésére, amellyel meggyőződünk valakinek a tudásáról, valakinek vagy valaminek az alkalmasságáról, tulajdonságáról, valaminek a működőképességéről stb. Ha meg valakinek a skúška szót magyarra kell fordítania, első - vagy éppen egyetlen - megfelelőként a vizsga jut az eszébe. Pedig ha belenéznénk valamelyik kétnyelvű - szlovák-magyar - szótárba, bizonyára több megfelelőt találnánk rá. Vagyis - mint legtöbbször - most is olyan fordítási problémával állunk szemben, hogy a szlovák szónak nagyobb a jelentésköre, mint a magyarnak, ezért a skúška szó csak bizonyos esetekben fordítható le a vizsgá-val, más esetekben más megfelelőket kell neki találnunk. Nézzük csak meg, mikor vizsga a skúška! Elsősorban akkor, amikor valakinek valamelyik oktatási intézményben vagy tanfolyamon bizottság vizsgálja meg a tudását, esetleg a vizsgáztató tanár, de rendszerint nem a tanítási órán, hanem külön eljárással. Ha a matematika tanár a középiskolában az órán kéri számon a tananyagot, akkor feleltet, nem vizsgáztat; ez tehát nem vizsga, hanem felelés. Az énekkari tagok vagy a színészek részére próbát rendeznek, nem vizsgát. A szabó vagy a varrónő szintén próbára, ruhapróbára - hívhatja a megrendelő felet, nem vizsgára. A nővér pedig inkább vérvizsgálatra rendeli be a beteget, mintsem vérvizsgára. Bár a vérvizsga nem feltétlenül a szlovák skúška krvi tükörszava, mert az orvosi vizsgálatot népiesen orvosi vizsgának is mondják, így a vérvizsgálatot is emlegetik olykor vérvizsga néven, de nálunk bizonyára gyakoribbá teszi ennek a szónak a használatát a szlovák kifejezés. Az utóbbi időben mintha a magyarban is szaporodnának a vizsgák. Újabban a kocsik (autók) műszaki vizsgájáról hallunk, műszaki vizsgálat, műszaki ellenőrzés helyett. „Vizsgáztatják" tehát a kocsikat is. Ez bizonyára idegen hatás, amely hamar utat talál a műszaki nyelvbe. Hallhatunk olykor a gépek vizsgáztatásáról vagy vizsgájáról is, amikor működőképességüket vizsgálják. Ez a szóhasználat a szlovákban is előfordul: a gépek próbáját ott is a skúška fejezi ki. A magyarban is találunk erre - vagy legalábbis majdnem erre - régebbi példát is - a fegyverrel kapcsolatban. A fegyvervizsgálat végrehajtásának a vezényszava, a Puskát vizsgára! már nem mai keletű. Nem arról van szó, hogy most már irtsuk ki a magyarban okkal vagy ok nélkül polgárjogot nyert vizsgákat. Arra viszont ügyeljünk, hogy ott, ahol a magyarban szokatlan a vizsga szó használata, szerkesszünk mondatunkba más megfelelőt: a próbá1, a feleltetés-1. S ahol lehet, használjuk a vizsgálat-ot is, mert például az orvosi vizsgálat, vérvizsgálat jóval választékosabb elem, mint az orvosi vizsga, vérvizsga. JAKAB ISTVÁN A Nyitrai Pedagógiai Kar főépületének bejárati üvegajtóin kifüggesztett papírlapok, , ajtuk több száz név. Azoké a diákoké, akiket felvettek, és azoké is, akiket nem, helyszűke miatt, vagy mert nem feleltek meg a felvételi vizsgán. A listából kiderül, szép számban jelentkeztek a magyar tagozatra is, különböző szakokra, illetve szakpárokra, valamint alsó tagozatos pedagógusnak. Ez utóbbiak közül 41 -et vettek fel az első nekifutásra, számuk, és persze valamennyiüké, a fellebbezések elbírálása után még növekedhet. - Arról talán ne beszéljünk, hogy a múltban miként zajlott a felvételi - mondja vendéglátóm, László Béla dékánhelyettes. - Most a magyar tagozaton is arra törekedtünk, hogy igazságos, korrekt legyen, tisztességes körülmények között folyjék a vizsgáztatás, és nyilvánosan. - Mit jelent az, hogy nyilvánosan? - Például, hallgatók is tagjai voltak a felvételi bizottságnak, ott voltak a javításoknál. Ezenkívül bárki, szülő vagy hozzátartozó, szintén jelen lehetett, érdeklődhetett, megnézhette a gyerek írásbeli munkáját, ellenőrizhette, megfelel-e a valóságnak a pontozás. A szóbeli vizsga inkább beszélgetés volt, ahol nem pontoztunk. Meg akartuk ismerni a diákot, alkalmas-e a pedagógiai pályára. Legfontosabbnak tartottuk az írásbeli vizsga tisztaságának a megőrzését. Ellenőriztük az egész folyamatot, nehogy visszaélés történjék valahol - hisz kísért még a múlt. - Hányan jelentkeztek a magyar tagozatra? - Minden szakra többen, mint amennyit fel lehetett venni, egyes esetekben két-háromszoros volt a túljelentkezés. Most először szabtuk meg mi az irányszámokat, nem pedig a minisztérium. A legszívesebben mindenkit felvettünk volna, felvételi nélkül, ennek azonban elsősorban objektív akadályai vannak. Nem növelhetjük a főiskolai oktatók számát, és a tantermeké, kollégiumi helyeké is korlátozott. Az irányszámokat azonban rugalmasan kezeltük, azaz, ha valamelyik szakra nagyon sok kiváló diák jelentkezett, akkor arra többet vettünk föl, míg egy másikra, ahol alacsonyabb volt a színvonal, kevesebbet. A magyar tagozaton ilyen probléma nem merült fel, de olyan igen, hogy akadnak diákok, akik ugyan sikeresen felvételiztek, mégsem kerültek be az első forduló után, tudniillik a sikeresek között is van különbség. A tanári irányzaton nem felelt meg az a diák, aki elégtelenre vizsgázott a két szaktantárgy valamelyikéből. Hat szaktantárgyból vizsgáztak az alsó tagozatos tanítónak jelentkezők, ha valaki egy tantárgyból nem felelt meg, még eleget tett a követelményeknek. Valamennyi teljesítmény, eredmény alapján aztán számítógép állapította meg a sorrendet, melytől csak néhány esetben tértünk el, ha keleti, közép-szlovákiai diákról vagy fiúról volt szó. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az említett két kerületben kevesebb a magyar pedagógus, és általában kevés a férfi tanerő. Körülbelül 100-an jelentkeztek alsó tagozatos pedagógusnak, 41-et vettünk fel, mintegy 200-an a tanári pályára, ebből 90-et vettünk fel. - Hallatszottak-e olyan hangok a szlovák kollégák köreiből, hogy minek ennyi magyar hallgató? - Nem. Sőt a dékán azon van, hogy a magyar pedagógusképzésből is ki kell küszöbölni a múlt hibáit. -ön vajon elégedett-e a felvett diákok számával, vagyis azzal, hogy szeptemberben mintegy 130-140 magyar pedagógusjelölt kezdheti meg tanulmányait ezen a főiskolán? - Elégedettek lehetünk. Többet talán nem is lett volna jó felvenni, tudniillik a színvonalra is vigyáznunk kell. Nem minden középiskolát végzett jelentkező alkalmas a pedagógiai pályára, létezik egy bizonyos határ. - Van-e, amivel elégedetlen? -Amikor januárban arról döntött a kar vezetése, hogy milyen szakokat nyitunk és hány diákkal, akkor főként a magyar tagozattal kapcsolatban nem tudatosítottuk, hogy a hallgatók megnövekedett számához szükséges növelni az oktatók számát is. Pontosabban, úgy gondolta iskolánk vezetése, hogy a belső tartalékokból oldjuk meg e kérdést, és külső segítséggel, gondolok itt a minisztériumra. Az elmúlt hat hónapban semmit sem sikerült megvalósítani. Egyrészt kiderült, hogy a magyar tagozatnak nincsenek belső tartalékai, a szlovák tagozatéi a szlovák tagozat fejlesztésére kellenek, ezenkívül megállapodtunk abban, hogy a magyar tagozat fejlesztése nem történhet a szlovák tagozat rovására. Tehát maradt a kormányzat, a minisztérium, de, sajnos, tőlük a mai napig nem érkezett semmiféle támogatás, így eddig egyetlen oktatót sem tudtunk felvenni. Az alakulófélben lévő roma tanszék, melynek létesítését támogatjuk és helyeseljük mi is, több mint egymilliót kapott, mi hatszázezer koronát kértünk béralapra, de február óta semmi sem történt, tudomásom szerint a kormány múit heti ülésén sem került terítékre kérésünk. Amikor felmerült a Jókai Egyetem ügye, különböző fórumokon hangoztatták az illetékesek, hogy a magyar pedagógusképzést Nyitrán kell megoldani. Az imént mondottak nem erről tanúskodnak. - Jelenleg hány tanár képes ezen a főiskolán magyar nyelven oktatni, illetve hány vállalná az oktatást anyanyelvünkön ? -összesen harminchat. A megnövekedett, és remélhetőleg a jövőben még növekvő hallgatólétszámhoz viszont további huszonöt-harminc tanárra lenne szükség. - Ebből természetszerűleg következik számomra, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően most már végre magyarul folyna az oktatás a magyar tagozaton. - Igen, alapelvként rögzítettük, hogy a magyar pedagógusok képzése teljes mértékben anyanyelven történik. Csakhogy ennek megvalósításához egyelőre hiányzik az említett feltétel; mivel eddig nem kaptuk meg a hatszázezer koronát, nem írhattuk ki a pályázatot sem, de ha ki is írhatnánk most, legalább egy félévbe telne, míg a pályázók közül megtalálnák az igazán értékes embereket. - ön milyen lehetőséget lát egy önálló magyar felsőoktatási intézmény kialakítására? - Először is: szükség van rá, nem vitás. Létrehozni pedig magyar nemzetiségi közegben kell, ahol adottak a különböző szellemi feltételek is a hallgatók gyarapodásához. Indulhatna pedagógusképző intézményként, majd nemzeti kisebbségünk igényeihez mérten, természetes fejlődés eredményeként akár egyetemi szintre is emelkedhetne. A Nyitrai Ciril-Metód Egyetem eredeti koncepciójában szerepel egy önálló magyar pedagógiai kar, melynek három tanszéke lenne: magyar nyelv és irodalom, szociológia és néprajz. Noha nem becsülöm le a két utóbbi tudományág jelentőségét, mégsem tartom őket fontosnak a magyar pedagógusképzésben. Annál is inkább kérdés ez, mert a magyar, a szociológia és a néprajz tanszék tanárain kívül a többi tanár más karokhoz tartozna. - Magyarán: szó sincs önálló magyar karról, melynek saját dékánja, saját önigazgatási szervei lennének. - így van, csupán hallgatói, de további tanszékei nem. Ezért ezt a koncepciót nem tartjuk elfogadhatónak. Az itteni magyar oktatók és hallgatók körében már hónapokkal ezelőtt kialakult az a nézet, hogy a legmegfelelőbb lenne: a Ciril-Metód Egyetem keretén belül létrehozni egy önálló magyar pedagógiai kart, Komáromban. - Csakhogy a nyitrai egyetemmel kapcsolatos törvényjavaslatot elutasították, egyelőre terv csupán. - Igen, de iskolánk vezetése szeretné ismét, immáron az új SZNT elé vinni a törvényjavaslatot. Tehát él továbbra is az elképzelés. - Feltéve, hogy sikerül Komáromban létrehozni a magyar felsőoktatási intézményt, vajon a nyitrai tanárok hajlandók lennének-e a Duna parti városba költözni, illetve ingázni? - Erről még nem beszélgettünk, de abban egyetértettünk, hogy Komárom lenne a legmegfelelőbb hely. Ez tény, függetlenül az oktatók személyes problémáitól, valamint attól, hogy a nyitrai magyar pedagógusok zöme ötven felüli. Mivel a magyar pedagógusképzést újból kell kezdeni, jó lenne, ha mindjárt a legmegfelelőbb helyen kezdődne. Itt nem egy-két évről van szó, hanem évtizedekről. - Kimaradt-e valami olyasmi ebből a beszélgetésből, amit ön fontosnak tartana elmondani? - Talán annyi, hogy hosszú évek után végzős hallgatóink az idén először maguk választhatták meg, milyen nyelven kívánnak államvizsgázni. Négy olyan államvizsgabizottságot sikerült kinevezni, mely előtt magyarul felelhettek. BODNÁR GYULA D ég nincsenek illúzióim a poliJ\ tika tisztaságát, tisztességét illetően. Ám amilyen arrogáns, szemforgató és cinikus tud lenni ez a művészetnek is felmagasztosított serblirázás, olyan derűs mosolyokat is képes fakasztani olykor. Például Bantusztániában, azaz a Délafrikai Köztársaságban. Mert míg a közelmúltban a Jóreménység-foktól északra löncsölő búrnak, angolnak valóban gyémántból fonták a kerítést, a zulu legfeljebb a bádogból és kátránypapírból összetákolt gettóban álmodozhatott a jóreménységről. Nézem a tévériportban nyilatkozó minisztert, megcsodálom Mandela amerikai virágesős, konfettizáporos körmenetét, hallgatom a fokvárosi néger szakmunkás panaszát, hogy újabban az indiai konyha specialistásaihoz kell idomítania a bélbolyhait, és a gyomornedveit, s aki kedélybeteg lesz attól, hogy nem kap esélyegyenlőséget a vállalkozásban. De igazándiból csak azon a ponton ömlik el derűs mosoly egész lényemen, amikor a bantusztánok felszámolásáról esik szó, s arról, hogy egyre több egyetemi hallgató, gyáros és politikus latolgatja magában, melyik törzs nyelvét is kéne megtanulnia. Dörzsölöm a szemem, és futok fület mosni: talán rosszul hallottam... Nem, nincs tévedés - ez a mai dél-afrikai valóság. S mit ád Isten: az a ronda, elnyomó fehér ember arról szövegel, hogy a többi afrikai ország némileg több toleranciát tanúsíthatna búrékkal szemben, hisz a csökött, elavult marxista ideológia kizárólagosságával tulajdonképpen a változások kerékkötőivé váltak, s nem képesek felfogni a többpártrendszer gyógyító mivoltát. Hát ezt kellett megérnünk, véreim, hogy a Világ proletárjai, egyesüljetek! jelszó egyszer még a sötét Afrikában is visszafelé sül el, s hogy az egykori sanyargatók fogják magyarázni pigmeusoknak és maszájoknak, hogy az igazi demokrácia nem ismeri a kizárólagosság és a bezárkózás fogalmát. S hogy mennyire faramuci dolog ahhoz a szomszédhoz hordani a repülőinket javításra, amelynek nem engedjük a fejünk fölött való röpködést, s amellyel nem vagyunk beszélő viszonyban. Persze, tudom én, mire megy ki a nagy testvéri szeretet. A dél-afrikai fehérek inkább kínosan vigyorognak, s azt is elszenvedik, hogy néhány hónap múlva fekete pilótára bízzák a fehér lelküket, s talán még azt a balgaságot is hajlandók lesznek elkövetni, hogy feketéül fognak kvaterkázni a parlamentbetí, csak hogy nyugat megvásárolja a profitot jelentő narancsot és acélt. Ilyen piszkos ez a politika, véreim. De mily gyarló az ember! S mily elmaradott a gondolkozása! Ösztönösen a csallóközi búza és zöldség jut eszembe, s az a három magyar nyelvű falutábla, amelyet Galántáról Pozsony felé autókázva láttam a minap. Nagymagyar, Kismagyar, a harmadikra nem emlékszem. Dehát honnan is emlékeznék, amikor nevenincs falvakban laktunk negyven évig. Szokatlan ez a bűnös szabadosság. S nemcsak számomra, a Matica slovenská nevű, gyarmatosító álmokat dédelgető szervezet számára is, amely sejtésem szerint legszívesebben Botha úr megfakult fényképét áhítaná zászlajára tűzni, hogy meg ne billenjen az a fene nagy egyensúly. Ha már a sötét Afrikában szűnőben a bantusztánok, újakat kell létesíteni, nehogy elferdüljön a vén Föld tengelye. Már csak a gettók felépítése körül támadhat némi bonyodalom, mert stagnáló iparunk néhány hónap alatt aligha produkál annyi hullámlemezt és kátránypapírt, amennyi hatszázvalahányezer embernek szükségeltetik. Sebaj, van még kis időnk, hogy lekörözzük azokat a fránya dél-afrikaiakat. KÖVESDI KÁROLY Bantusztánjaink