Új Szó, 1990. június (43. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-27 / 149. szám, szerda

AZ ELSŐ - LEGUTOLSÓ ÍTÉLET G rendét Lajos novellájának televíziós változatáról, de nemcsak arról Olyan jó írónak, amilyen Grendel Lajos, nem gond megírni olyan novellát, amilyen a Legutolsó ítélet. Mondom, mint kívülálló. Lehet, pont az ellenkezője igaz. Kitartok azonban állításom mellett, mondván vele: a Legutolsó ítélet nem tartozik írónk legjobb opusai közé, a Bőröndök tartalma című novelláskötetének leggyengébb darabja, nincs mélysége, csak kiterjedése. Átlátszó konstrukció. Már eleve az ötlet nem eredeti, legalábbis ami az alaphelyzetet illeti. Volt például rádiójáték témája, hogy egy fiatalember, akit kirúgnak a főiskoláról, nem meri bevallani szüleinek a kudarcot, úgy viselkedik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, hazudik, aztán egyszer csak kiderül az igazság, és bekövetkezik a tragédia. Nos, ebből a novellából készített a Magyar Televízió filmet, melyet az Új nyittot könyv múlt heti adásában láthattunk. Szomorú, maradt a novella színvonalán, sőt még annál is vázlatosabb munka, olyan jeles színészek sem tudtak rajta segíteni, mint Törőcsik Mari az anya szerepében, továbbá Mécs Károly, Nagy Anna vagy amilyen a kitűnő fiatal tehetség, Zsotér Sándor. És nem segített rajta az a néhány technikai trükk sem, inkább hatásvadászónak tetszettek. Pedig van példa ezer és egy, hogy szegényebb alapanyagból is lehet kitűnő filmet csinálni. Mintha félvállról vette volna az egészet a forgatókönyvíró, Czetó Bernát László, a dramaturg, Boldizsár Miklós, és Bohák György, a rendező, aki egyébiránt alaposabb munkákat szokott kiadni a kezéből, egyik-másik filmje rangos díjakat kapott a Veszprémi Tévétalálkozókon is. Azt sem tudom, mitől volt ez a tévéfilm „sajátos és mégis minden nemzetiségi létre jellemző" történet, tudniillik maga a novella, legalábbis az én olvasatomban, nem ilyen, máson van (lenne) ott a hangsúly. Hacsak nem attól „nemzetiségi", hogy szó esik benne Gömörről, a Csallóközről, a múltról, Kossuthról, a szlovák nyelvről, hogy szlovák családhoz költözik a fiú albérletbe, meg hogy a külső felvételek nálunk készültek. Mindez azonban még nem tartalom, csupán külsődleges jegyei a helyszínnek, a térnek és időnek, melyben a történet játszódik. Sőt még attól sem feltétlenül „nemzetiségi" egy dolog, mondjuk egy művészeti alkotás, ha szerzője nemzeti kisebbség tagja. Formai, azaz helyzet- és állapotjelző elemekből veszélyes mindjárt tartalmat csinálni, mert éppen a tartalom sikkadhat el. Egy biztos, Grendel Lajos valamelyik más művéből készült tévéfilm bemutatója elé inkább illett volna az a beharangozó, melyet a Rádió- és Televízióújságból most teljes egészében idézek: ,,A hazai közvélemény a magyar nemzetiségi sorsot erdélyi és jugoszláviai példákon ismerte meg, s csak Csoóri Sándor néhány évvel ezelőtti emlékezetes fellépése irányította a figyelmet a csehszlovákiai magyarságra. A Legutolsó ítélettel sajátos és mégis minden nemzetiségi létre jellemző történetet láthatunk. Generációk képviselői más és más módon élik meg sorsukat, magyarságukat, összeütközésük egyszerre nemzedéki és személyes, csak rájuk jellemző. " Nos ez az éppen, amit nem láttunk, illetve, ami elsikkadt, legfeljebb halvány rajzolatokban mutatkozott. Elsősorban azért bosszant ez a melléfogás, „letudásnak" tetsző munka, mert mérföldkőnek tekinthető a kezdeményezés, ugyanis, emlékezetem szerint, most először szerepelt csehszlovákiai magyar író művéből készült film a Magyar Televízió képernyőjén. Az erdélyi és vajdasági irodalomból több elbeszélést, regényt megfilmesítettek, sőt egész sorozatokat forgattak az elmúlt években. A szerzők közül idézhetünk olyan neveket, mint Sütő András, Bálin Tibor, Gion Nándor, Sinkó Ervin, Székely János, Kocsis István. „Alapanyag" lett volna a mi tájainkon is, csakhát... egy-másfél évtizeddel ezelőtt még nem voltunk „divatban" Magyarországon, politikai tőkét sem lehetett belőiünk kovácsolni, mint manapság, a nemes szándékkal közeledő, a velünk kapcsolatot teremteni akaró magyarországi szellemi embereket, köztük televíziós alkotókat pedig ledorongolták, vagy sorompót bocsátottak elébük a két ország közötti megállapodásokban mindenkor fennen hangoztatott lenini nemzetiségi politika szellemében. Igaz, mi se nagyon kerestük a kapcsolatokat, az utat, miként kerülhetnénk a Magyar Televízió képernyőjére, csehszlovákiai magyarok, akik Európában sokáig talán az egyetlen népcsoport voltunk, melynek nemhogy televíziós adása nem volt, de műsorok sem szóltak róla - legfeljebb itt-ott mint rezervátumról, a Magyar és a Csehszlovák Televízióban egyaránt - mi több, nem fejezhette ki magát a televízió nyelvén, a publicisztikán kívül televíziós művészeti eszközökkel és formákban (ez utóbbi ma is fennáll). Pedig, mindenek ellenére lett volna mód, hogy egy-egy író művét képernyőre fogalmazzák. Valahányszor megfordultam a Veszprémi Tévétalálkozón, mindig akadt egy-két rendező, dramaturg, akit érdekelt „a téma". Csak éppen nem ismerte irodalmunkat. Tisztelet a kivételnek. Mondtam Bereck József, Gál Sándor, Fülöp Antal, Kovács Magda, Duba Gyula, Grendel Lajos és mások nevét, hazatérve beszéltem is egyikükkel-másikukkal, ezenkívül azonban nem történt semmi. Aztán később már az anyagi gondok is egyre inkább szorították a magyarországi televíziós alkotóművészeket, miközben a hazai, azaz magyarországi írók tülekedése nem csökkent a tévé drámaművészeti osztályának ajtaja előtt. Ilyen helyzetben ki figyelt volna ott a csehszlovákiai magyar irodalomra? Lényegében ma is ez a helyzet a Magyar Televízió háza táján, noha úgy általában már „divatban" vagyunk a magyarországi szellemi és politikai körökben. Kíváncsi vagyok, mikor kerül újabb csehszlovákiai magyar irodalmi mű filmváltozata - akár a Komáromi Jókai Színház és a Kassai Thália Színház művészeinek a közreműködésével - a Magyar Televízió képernyőjére. De ugyanígy arra is, mikor jelenhetünk meg a Szlovák Televízió képernyőjén ilyen formában, természetesen magyarul. Továbbá, hogy mikor teremtődnek meg annak lehetőségei, hogy mi magunk tudjunk televíziós drámai alkotásokat készíteni és bemutatni az itteni televízió magyar adásában. Kérdezem ezeket már csak azért is, mert az európai jelenlét manapság nem képzelhető el televíziós jelenlét nélkül. Eddig mindig két tévé közé „estünk" mi, csehszlovákiai magyarok, most már jó lenne, ha valamelyikben méltó otthonra lelnénk. Minthogy mi is-vagyunk. BODNÁR GYULA A kitekintés lehetősége is Megjelent a Regio kisebbségtudományi szemle 2. száma Aki kezébe veszi és végigolvassa a Regio című kisebbségtudományi folyóirat idei második számát, szemébe ötlik, hogy a szerkesztők nem határolják be a folyóirat látóterét. Rudolf Jaworski németországi egyetemi tanárnak A Közép-Európa-vita történeti dimenziói című tanulmánya mintegy bevezeti azt a témakört, amelyet az egyes tanulmányok szerzői szeletenként szemrevételeznek. Ezt erősítik a közreadott dokumentumok is, amelyek a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség történelmének fontos tényeit világítják meg. Mivel folyóiratról van szó, a politikai történések viharos gyorsaságát érzékelve azt is gondolhatnánk, hogy a tavaly, már a gyengéd forradalom első napjaiban szerkesztés alatt álló periodikum napjainkban kissé elöregedőnektetszhet. Nem így van. Olyan tudományos dolgozatokkal, esszékkel és míves publicisztikákkal töltötték meg a Regio e számát, amelyekben a gondolatok eredetiségét nem halványítja el a társadalmi változás. Mindezek mellett a szerkesztés szabadságát és nagyfokú toleranciáját bizonyítja, hogy egyes írások szerzői közvetve vitatkoznak is egymással. Tóth Károly Nemzet vagy nemzeti kisebbség? című esszéje néhány torz politikai és történelmi szemléletre hívja fel a figyelmet. Kiemelkedőnek tetszik Popély Gyula A felvidéki sorsforduló című történelmi tanulmánya, amely tiszteletreméltó tudományos apparátus segítségével tárja fel a párizsi békekonferencia (Trianon) hatását a csehszlovákiai etnikumokra, ezen belül is a magyar nemzeti kisebbségre. E dolgozat fontos ádaléka a Csehszlovák Köztársasághoz csatolt (az 1910-es népszámlálás adatai szerint többségükben magyarok lakta) helységek jegyzéke. Ehhez csatlakozik az a jegyzék, amely az elcsatolt vegyes lakosságú helységeket sorolja fel. Kontra Miklós és John Baugh az amerikai etnikumok nyelvvezetését vizsgálja. Ehhez kötődik Gerhard Seewan-nek a magyarországi németség fejlődését taglaló dolgozata, valamint Duray Miklós - amerikai tapasztalatainak tükrében írt - reflexiói kisebbségünk önigazgatási lehetőségeiről, esélyeiről. Történelmünk fehér foltjait fünteti el Molnár Imre, aki Esterházy János életútját vázolja, s közread egy rövid beszélgetést Esterházy János lányával, Alice-val. Ö volt a fasiszta Szlovák Állam egyetlen olyan parlamenti képviselője, aki nem szavazta meg a szlovákiai zsidók deportálását elrendelő törvényt. Nemcsak ez a jellemző életútjára, hiszen nyílt ellenállását figyelmen kívül hagyva, a háború után a szlovák rendőrség átadta a KGB-nek, s a Szovjetunióba hurcolták, majd a halálosítélet végrehajtásának szándékával a csehszlovák hatóságok ismét kikérik. Tiltakozások nyomán mégsem végzik ki, de Esterházy János gróf megjárja a legszörnyűbbnek tartott börtönöket, büntetőtáborokat. 1957. március 8-án börtönkórházban hal meg. Jövőre, március 11-én mégcsak nyolcvan éves lenne. Nem kevésbé tarthat érdeklődésre számot Szalatnai Rezső memoranduma, amelyet szintén Molnár Imre ad közre. A csehszlovákiai magyarok 1938 és 1945 között címmel a memorandum első részét olvashatjuk ebben a számban. A közreadó méltán hasonlítja ezt az írást Fábry Zoltán A vádlott megszólaljához. Egyetlen idézetet csak Szalatnai Rezső írásából: ,,Kézszorítás helyett valami egészen más történt a csehszlovákiai magyarokkal. El lehet viselni a háborút, el lehet viselni az embertelenséget, csak az igazságtalan ítélkezés, csak az indokolatlan gyűlölet, az őszintétlen modor kelt az emberben elviselhetetlen szomorúságot. Hogyan éljenek egymás mellett az európai nemzetek, ha ez a módszer általánossá válik?" Történelem és jelen kapcsolódik egybe abban a három tanulmányban, amelyben Sinkó Ferenc, Varga Sándor és Hunčík Péter a csehszlovákiai magyarok történelme három szakaszának egy-egy darabját vizsgálja. Sorsunknak a velünk együtt élő szlovákság által történő tendenciózus megítélésének hátterét is feltárja Niederhauser Emil A szlovák történetírás a két világháború közt című tanulmánya. Más szellemi területről, a cseh környezetvédők népes körének egyik tagjáról, Vlasta Paulátovától közöl írást a folyóirat, melyet a szerkesztőség a lábjegyzet szerint a témáról folytatandó nemzetközi párbeszéd kezdetének is tekint. Olyan folyóirat izmosodásának lehetünk tanúi, amely a most már politizálni is akaró csehszlovákiai magyarokat, történelmi szemléletre, nemzetközi horizonton való szemlélődésre, öntudatának formálására és erősítésére tanítja. (dusza) Falat tessék! Eredeti. Falon innen - falon túl BERLIN KÉT HÉTTEL AZ EGYESÜLÉS ELŐTT Good bye, Charlie! - óriási szalagcím a berlini AM ABEND címoldalán, alatta terjedelmes fényképes riport a Checkpoint Charlie felszámolásáról, meiyre huszonkilenc évig kellett a két város lakosainak várniuk. De hasonlóan ünnepelte a többi berlini sajtótermék is június 22-ét, a brit, a francia és az amerikai fegyveres erők legismertebb őrhelyeinek eltávolítását. Bár a Keletre és Nyugatra osztott város hivatalosan csak július elsején forr össze, a „két" Berlin között gyakorlatilag már nem húzódik semmilyen határ. Merthogy jó ütemben folyik a faldöntés, szinte egyik napról a másikra létesülnek az új „átkelőhelyek", de mind több az olyan utca, ahol csak úgy, mindennemű ellenőrzés és igazolványfelmutatás nélkül lehet átmenni „egyik" Berlinből a „másikba". A Reichstag közelében fényképezés közben én is többször átléptem a határzónát, anélkül, hogy valaki is figyelmeztetett volna. A hivatalos átkelőhelyeken ugyan még ott vannak a határőrök, ám ahogy tapasztaltam, már nemigen törődnek a határon ide-oda sétálók úti- vagy személyi okmányaival. Berlin keleti része ezekben a napokban felbolydult méhkasra hasonlít. A bankok, pénzváltók, előtt hoszszú sorok kígyóznak, az üzletekben, főleg a szomszédos országokból érkező turisták próbálják elvásárolni maradék márkájukat, amely a valuEladó a sapka, darabja 10 márka! taunió létrejötte után megszűnik érvényes fizetőeszköz lenni. A boltokban szinte mindent leszállított áron kínálnak. A cipők, ruhaneműk esetében a kedvezmény 60-70 százalékot is eléri. Nem csoda tehát, hogy szinte pillanatok alatt eltűnik a valamirevaló portéka a pultokról. Az igazi üzletelés azonban a boltok előtt folyik. Isztambuli bazárra emlékeztet ezekben a napokban az Alexanderplatz, ahol cipőtől, kristálytól, elektronikától kezdve divatos bőrkabátokig szinte minden kapható. Még alkudni is lehet az alkalmi árusokkal. A valutaunió közeledtét jelzi az is, hogy immár nemcsak a határátkelőhelyek közelében, hanem a keleti városrész központjaiban is vannak olyan üzletek és gyorsbüfék, ahol kizárólag a nyugatnémet márkával fizető vendéget szolgálják ki. Kellő márkatartalék esetében ez nem okozhat különösebb gondot: szinte pillanatok alatt mellettünk terem néhány elegáns külsejű fiatalember, akik hajlandók pénzünket helyben beváltani. A nyugati márkát keletire, egy az egy, a keletit nyugatira három az egy arányban. A berlini falon túl is folyik az üzletelés. Hat-tíz márkáért kínálják az árusok az orosz katonasapkát, a kitüntetések ára három márka körül mozog, de nagy érdeklődésnek örvend a karóra, melyet szovjet tisztek viselnek, a gázálarc, a távcső, a zubbony, vagy a zászlóból kivágott államcímer. A legnagyobb keletje azonban a berlini fal darabjaiból készült emléktárgyaknak, divatékszereknek van. A lakkozott és festett fülbevalók ára két-három márka körül van, a kávéscsésze nagyságú darabért négyöt márkát is elkérnek. Az ennél nagyobb vagy a hitelességet igazoló okmánnyal ellátottakra természetesen más tarifa érvényes. A kevesebb fizetőeszközzel rendelkező turisták általában a „saját kezű falkitermeléshez" folyamodnak. A brandenburgi kapu közelében még kalapácsot és vésőt is kínálnak az önkénteseknek. Nekem is sikerült lencsevégre kapnom egy ilyen falbontó családot, cserébe megajándékoztak egy diónagyságú faldarabkával, amely a Hainburgból származó szögesdrót mellett gazdagítja a rendszerváltást dokumentáló gyűjteményemet. (gágyor) Freskók-berlini módra (A szerző felvételei) ÚJ SZÚ 4 1990. VI. 27.