Új Szó, 1990. június (43. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-19 / 142. szám, kedd

A WASHINGTON POST vasárnapi számában a Blaine HardenMary Battia szerzőpáros a keleteurópai változásokról és a múlt hagyatékáról írt egy elemző írást. A cikk szerint az egykori keleti kommunista blokk országai magukkal hurcolják a régi konfliktusokat, a régi problémák az új életben is jelentkeznek. Száztizenhat millió ember végre szabadnak érzi magát, ugyanakkor megvannak a gondjaik is. A 45 évnyi kommunista uralom nem változtatott a nemzeti jellegen ezekben az országokban. A szerzők szerint Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia az a három állam, amelyeknek a legnagyobb hagyományai és kapcsolatai vannak Nyugat-Európával. A kommunizmus veresége után nem ismerték meg az értékek elvesztését, pénzüket konvertibilissé akarják tenni, sajtójuk, kultúrájuk a nyugati kultúra részét képezi. A Csehlovákiáról szóló rész megállapítja: úgy, mint az első világháborút követően, most is ennek az országnak vannak a legjobb feltételei a gazdaság felélénkülésére, a demokratikus kormányzásra. Adósságai nem magasak, tehetséges munkásai vannak és a szabad piacot célzó reformelképzelései. Mindez jelzi: Csehszlovákiában a jövő nem lesz annyira fájdalmas, mint más kelet-európai országokban. Az SZKP XXVIII. kongresszusa előtt Radikális változásokat sürgetnek a különböző platformok (ČSTK) - Hosszas és szenvedélyes vita után ért véget Moszkvában vasárnap az SZKP Marxista Platformjának kétnapos országos értekezlete. A résztvevők több dokumentumot hagytak jóvá, elsősorban a két hét múlva kezdődő XXVIII. kongresszussal kapcsolatos állásfoglalást, valamint a határozatot, amely bírálja a párt új alapszabályzatának tervezetét. A tanácskozáson szó volt a párt radikális reformjának szükségességéről, s egy egész sor javaslatot terjesztettek elő a jelenlegi válságos helyzet megoldására. A Marxista Platform ez év áprilisában alakult. Élesen bírálja a párt és az állam jelenlegi vezetését az ideológiai széthúzás miatt. Az SZKP-t, amelyet a kaszárnyakommunizmus pártjának tartanak, a Marxista Platform szerint úgy kell átalakítani, hogy egyértelműen lemondjon politikai privilégiumairól, s pontosan meg kell határoznia ideológiai alapjait is. A párt fő feladata a dolgozókollektívákban és a tömegszervezetekben végzett munka, programjában síkraszáll a „szocialista erők" egyesítéséért, beleértve azokat is, amelyek nem tartoznak az SZKP-hoz. Ugyancsak vasárnap ért véget a Demokratikus Platform kétnapos értekezlete. A tanácskozáson 12 köztársaságból 870 delegátus vett részt. A határozat megszabja, hogy mely feltételek teljesítése esetén maradnak e platform tagjai az SZKP-ban. Négy ilyen feltételt említ a határozat: 1. a párt mondjon le az egyetlen ideológia monopóliumáról; 2. végső célként ne a kommunizmust, hanem a demokratikus szocializmust jelölje meg, ez a demokratikus szocializmus a szabadság, az igazságosság és a szolidaritás elveire épül; 3. a gyakorlatban is mondjon le hatalmi monopóliumáról, s összpontosítsa figyelmét az új demokratikus mozgalmakkal és pártokkal való szövetség és dialógus kialakítására; 4. számolja fel a totalitárius típusú párt szervezeti alapjait, s váljon parlamenti típusú párttá. Abban az esetben, ha a XXVIII. kongresszus nem teljesíti e feltételeket, a Demokratikus Platform tagjai kilépnek az SZ!<P-ból, s megkezdik egy új párt alakuló kongresszusának az előkészítését. A kongreszuson egyébként a DP-nek csak 100 képviselője lesz jelen, ami a küldöttek 2 százalékának felel meg. Azonban ennél az aránynál jóval nagyobb befolyással bír ez a platform. Brzezinski szerint Lehetséges a kompromisszum Walesa és Mazowiecki között (ČSTK) - Zbigniew Brzezinski, a lengyel származású ismert amerikai politikus úgy vélekedett, van remény arra, hogy Lech Walesa és Tadeusz Mazowiecki képes lesz az elkövetkező tizenegy hónapra egy közös politikai programot kidolgozni. A Žycie Warszawy napilap szerint csak ebben az esetben lehet feloldani a Gdansk-Varsó vonalon kialakult feszültséget. Brzezinski szerint a lehetséges kompromisszum kettőjük között feltételezi, hogy még az idén ősszel vagy a jövő év tavaszán parlamenti választásokat tartsanak Lengyelországban. Meg kellene állapodni abban is, hogy az új parlament által kidolgozott alkotmány 1991. május 3-án lépjen életbe - tehát az 1791-es történelmi lengyel alkotmány kikiáltása 200. évfordulójának napján. Abban az esetben, ha Walesa a parlamenti választások során teljes mértékben és lojálisán támogatná a kormányt, különösen annak gazdasági programját, a kölcsönösség alapján a Szolidaritás mostani elnökét meg lehetne választani államfőnek. Brzezinski e mérlegelést kiegészítette azzal, hogy csupán ebben az esetben lehetne megakadályozni a politikai szakadást, erősödne Lengyelország stabilitása, s a Nyugat biztosítékot kapna arra, hogy sem a gazdasági, sem a politikai nehezségek nem gyengítik a demokráciát célzó lengyel törekvéseket. Brzezinski spekulációi szerint Jaruzelski államfő, akire a jelenlegi átmeneti időszakban rendkívül fontos és felelősségteljes szerep hárul, a Szovjetunió és más országok számára is elfogadható lenne a Varsói Szerződés első nem szovjet főparancsnokaként. Javaslat a nemzetiségi jogok rendezésére A nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartására is kiterjed az a francia-angol javaslat, amelyet a két állam együttesen terjesztett elő az európai biztonsági és együttműködési konferencián részt vevő országok koppenhágai tanácskozásán. A francia külügyminisztérium közlése szerint a javaslat eddig mintegy harminc ország támogatását kapta meg és fontos eleme lehet az emberi dimenzióról tárgyaló konferencia záródokumentumának. Jacques Blot, a minisztérium európai igazgatója elmondta: a két ország javaslata egy „európai jogállam" megteremtését irányozza elő, s ennek részeként magába foglalja a nemzeti kisebbségek jogainak védelmére vonatkozó terveket is. Blot azt mondotta, hogy a Közép- és Kelet-Európában bekövetkezett változások rendkívül kiélezték a nemzetiségek problémáját, s erről feltétlenül megállapodásra kell jutni Koppenhágában. Mennyit keres Gorbacsov? Mihail Gorbacsov havi 4000 rubeles államfői fizetéséből az adók levonása után 2300 rubelt kap kézhez. Azonban nem ez az egyedüli jövedelemforrása, jelentős összegeket kap irodalmi munkásságáért is - írta tegnapi számában a Komszomolszkaja Pravda. Ugyanakkor a kiadásai is jelentősek. Évente egymillió rubelt utal át a pártkasszába, s jelentős összegeket fordít jótékony célokra. Például 350 000 rubelt adott az irkutszki gyermekkórház, 100 000-et egy másik gyermekkórház építésére, 200 000 rubelt Tyorkin katonának, Alekszandr Tvardovszkij író ismert regényalakja szobrának a felállítására. A közelmúltban 400 000 dollárral járult hozzá a krasznogvargyejszki területi kórház építéséhez. Ezenkívül Gorbacsovnak a feleségét is el kell tartania. Igaz, hogy Raisza a Szovjet Kulturális Alap elnökségében aktívan dolgozik, de társadalmi munkában, tehát fizetést nem kap. Az államfő egyéb reprezentációs kiadásai, amilyen például a Moszkva melletti és a Krímen lévő rezidencia, továbbá a gépkocsik, helikopterek, repülőgépek és testőrségének a költségei, a szovjet parlament határozata alapján az állami költségvetést terhelik. Kegyvesztett diktátorok Kegyvesztett lett a fekete kontinens a kelet-európai forradalmak kitörése óta. A világ szeme a jó öreg Európára tekint, s hogy egy pillantást vessen Afrikára, ahhoz szinte eget rengető, a szó szoros értelemben földet megrázó eseménynek, politikai pálfordulatnak kell történnie. Tükröződik ez a sajtóban is: a Libéria, Gabon, Nigéria mozgalmas napjairól, sorozatos puccskísérletekről szóló jelentések kiszorulnak a napi hírtengerből, jobb esetben megbújnak a „néhány sorban". Távol vagyunk Afrikától, van épp elég saját gondunk, bajunk, örömünk, de most talán mégis érdemes egy kicsit odafigyelni, hiszen a Guineai-öböl országaiban, a Kongó vidékén is már Európa keleti szelei fújdogálnak. Lassan-lassan oda is belopódzik a forradalom, amely az annyira óhajtott demokrácia, s ugyanakkor az mecénások lassan elfelejtik, sorsukra hagyják a parazita kiskirályokat, egyedül Franciaország - talán egykori gyarmatai iránt érzett kötelességből - pátyolgatja még a régi rezsimeket. Elapadt tehát az afrikai totalitárius rendszerek pénzforrása, s ugyan Mobutu, Bongo, Doe és a többiek jól megszedték magukat, de életük nagy játszmáját elvesztették: megszűntek atyaúristenek lenni. A homokba tiport országok, a világ szegényházának népe zúgolódik, Monróviától kezdve Yaoundén, Librevillen keresztül egészen Kinshasáig terjed az elégedetlenség hulláma. A gazdasági gondok hátterében robbanásszerűen a felszínre törtek a régi keletű problémák is: a mélyen begyökerezett törzsi ellentétek, vallási konfliktusok, amelyek a polgárháború szélére sodorták Szubszahara országait. erőszak és a fokozódó káosz elemeit foglalja magában. Elmúlt az az idő, amikor a Nyugat és a Kelet versengett Afrika kegyeiért, támogatásokkal, busás pénzsegélyekkel, kedvező hitelekkel megvásárolta a gyarmattartókat kisöprő „felszabadítókat", a fekete elnököket, akik nyeregben érezve magukat zsarnokokként, kegyetlen diktátorokként uralkodtak, szipolyozták a népet, s a gazdasági tönk szélére vezették országukat. Emlékezzünk csak Idi Amin rémuralmára Ugandában, de nem is kell a közelmúlt történelméhez visszatérni - több mint húsz éve van hatalmon Mobutu Zaire-i elnök, aki (mint ahogy azt a Time rövid jellemzésként megjegyzi) Nicolae Ceausescunak volt a személyes barátja, továbbá Mahieu Kérékou, Benin államfője, Ibrahim Babangida, a mohamedán-keresztény konfliktus ördögi köre közepette, a nyomor mélységében élő nigériaiak tábornok-elnöke. A diktátorok sorait bővítői Félix HouphouétBoigny Elefántcsontpart, Omar Bongo Gabon, Samuel Doe Libéria államfője, s Hastings Kamuzu Banda Malawi mindenese. Megszűnt farkasszemet nézni egymással a Kelet és a Nyugat, s így értelmét vesztette a politikai hátterű „együttműködés" az egykori afrikai szövetségesekkel. A korábbi ÚJ SZÚ 1990.,VI, 19. I

rak erős emberét, Szaddam Husszein elnököt nem könnyű kedvelni, még tisztelni sem, de nem lehet rá nem odafigyelni. Szaddam - csak így nevezik őt, ilyen familiárisán az arab világban - úgy farolt ki a hivatalosan még mindig lezáratlan háborúskodásból Iránnal, hogy azt sikerült győzelemként prezentálnia nemcsak népe előtt, hanem arab körökben is. Igazából nem is lehet ezt felróni neki, hiszen a teheráni vezetés ugyanígy győztesnek érzi magát. Nem csoda, hiszen a háború kirobbanásának körülményei, egész lefolyása és majdnembefejezése erre kétségkívül módot ad. A kegyes csalásra pedig mind Bagdadnak, mind Teheránnak szüksége van, mivel a harcok óriási áldozatokat követeltek mindkét ország népétől, amelyet legalább ilyen kétes módon próbálnak meg kárpótolni. Tény viszont, hogy Irak jobban bírta a háborút, hiszen lényegesen kisebb területén folytak harcok, kevesebb embert veszített s - ami a legfontosabb - több volt a pártfogója. Éppen ennek köszönhetően sikerült kiépítenie az arab vi|ág legerősebb hadseregét, amely ráadásul még harcedzett is. Ennek tudatában a szerénységgel és visszafogottsággal igazán nem gyanúsítható Szaddam Husszein merész játékba kezdett, olyanba, amelyről esetleg az is kiderülhet: veszélyes. Fölényes, túlzottan is magabiztos kijelentései kezdetben nem keltettek nyugtalanságot, hiszen az egész Irán elleni háború alatt úgy viselkedett, mintha ő lenne Muhammad Ali legkiválóbb tanítványa. Persze, nem az öklözésben, hanem a hetvenkedésben. A megalapozott idegeskedésre az adott okot, hogy különböző kikötőkben és repülőtereken kezdtek feltünedezni az Iraknak címzett titokzatos szállítmányok, amelyeket rendre valamiféle - gyakran ismeretlen - fegyverek alkatrészeiként, elemeiként identifikáltak. S ezzel szinte egyidőben tette Szaddam elnök kijelentését, miszerint ha országát izraeli támadás éri, fél Izraelt vegyi fegyverekkel pusztítja el. Ugyanilyen lépést helyezett kilátásba arra az esetre, ha bármely arab államot éri támadás az ősellenség részéről. Nyugodtan fenyegetőzhetett, hiszen tudta: ezúttal valóban komolyan veszik őt, hiszen mind lián, mind saját kurdjai ellen kipróbálta vegyi arzenálját. Állítólag. Hogy irániak vagy irakiak Szaddam, a játékos voltak a bevetett vegyi eszközök, azt az ENSZ vizsgálócsoportja nem tudta sem cáfolni, sem megerősíteni, csak alkalmazásuk volt nyilvánvaló. De Szaddamnak nemcsak vegyi fegyverei vannak, hanem komoly légiereje és páncélosai is, meg jól felszerelt, jól kiképzett katonái, s ezt Izrael sem cáfolhatja. Nem is akarja, ellenkezőleg, nagyon jól jön neki az iraki vezetés harciassága, ismét előállhat a szokásos sirámokkal, hogy az arabok a tengerbe akarják szorítani a zsidókat. Vagyis a regionális hatalom csábító címére törekvő Irak valójában veszélyes játszmába kezdett a jelenlegi helyzetben, amikor a közel-keleti rendezés ügye amúgyis zsákutcába került, a szovjet zsidók tömegesen érkeznek Izraelbe, a PFSZ télen kezdett békeoffenzívája kudarcba fulladt. Washington viszont mintha kezdené megelégelni Izrael hajthatatlanságát: meglehetősen keményen és határozottan adott hangot nemtetszésének több ízben is. Az iraki elnök „vagánykodása" azonban arra késztetheti az amerikaiakat, hogy ismét teljes mellszélességgel kiálljanak Izrael mellett. Az elnök azonban mintha csak erre várna, amit legjobban az arab csúcsértekezlet bizonyított. Bagdad mint a csúcs színhelye a jelen esetben nem volt ideális megoldás, de győzelem volt már önmagában is - ám csak Szaddam számára. A szíriai elnök és szövetségeseinek távolmaradása csonkává tette a találkozót, megnehezítette a döntéseket és azt okozta, hogy a problémamegoldás helyett a propaganda, az erőfitogtatás került előtérbe, no meg a kinyilatkoztatások. A jordán uralkodó is beállt azok közé, akik Szaddam szekerét tolják, s az egyiptomi elnök egymaga - a szíriai elnök távollétében - képtelen volt jobb belátásra bírni a többieket. Végeredményben az történt, hogy - nem történt semmi lényeges. Egyáltalán nem történt előrelépés a közel-keleti válság megoldása érdekében, a csúcs csak arra szolgált, hogy Szaddam pozícióit erősítse. Lehet, utóbb kiderül, az arab ügynek többet ártott, mint használt. II — figyelembe vesszük, hogy időközben II Cl Izraelben megalakult minden idők legjobboldalibb kormánya, akkor a helyzet még aggasztóbbnak tűnik. Samir, Sáron, Levy, Arensz legalább olyan harciasak - főleg így együtt -, mint az iraki elnök. Szaddam játszmája csak ezután válhat igazán veszélyessé. Most, hogy méltó ellenfelekre talált, netán úgy dönt, kijátssza lapjait, nehogy azt higgyék, csak blöfföl. Ezzel azonban csak azt érheti el, hogy vesztes lesz a többi arab ország is, nemcsak Irak. Mert kiderülhet, nem is Szaddam kabátujjában van az aduász... GÖRFÖL ZSUZSA Libériai dzsungelharcosok Afrikában nem.voltak hozzászokva az önkényurak ahhoz, hogy ellentmondanak nekik, fellázadnak ellenük, s ha olykor-olykor kissé megbillent székük, az erő helyreállította. Csakhogy a hagyományos receptek ma már nemigen használhatók, s ezt kénytelenek tudomásul venni a nagymúltú diktátorok is. Hogy pozíciójukat, s netán fejüket mentsék, engedniük kellett: „menjen hát Marx és Lenin", jöjjön az afrikai peresztrojka, a többpártrendszer, a demokrácia - egyezett bele Mathieu Kérékou. Példáját többen követték, a benini minta szerint megtartott országos konferencia vetett véget Bongo elnök Gaboni Demokratikus Pártja 22 éves egyeduralmának. Gabon irányt változtatott, de a helyzetképet továbbra is puccskísérletek, zavargások, francia idegenlégiósok tarkítják. Nem is hagyta kommentár nélkül a francia sajtó a csapatszállítást Gabonba: ,,Párizs visszatér a régi módszerekhez? Bongo korrupt rendszere oldalára áll?" - kérdezi a Le Monde. Beadta a derekát Mobutu, Houphouét-Boigny és úgy tűnik, Mobutu is. Tapsolnak a többpártrendszernek, de vajon a pluralizmus, nem csupán mentőöv számukra, amelyből ki lehet bújni, ha „utánam a vízözön"? A Time magazin megállapítása szerint a végnapjaikat élő zsarnokok talán valahol a lelkük mélyén abban reménykednek, hogy a különböző politikai frakciók - a demokrácia hiányában - összecsapnak majd egymással a hatalomért, s ebben a káoszban ők győztesként léphetnek ismét a politikai porondra. Távol Afrikától dominóként dőlnek össze a diktatúrák, s nem valószínű, hogy a demokráciáért küzdő fekete kontinens népe újabb esélyt adna a totalitarizmus visszatérésének. URBÁN GABRIELLA Kadhafi tervei (ČSTK) - Az atombombák és rakéták gyors fejlesztését, a világűr kutatását szorgalmazta vasárnap Moamer Kadhafi legfelsőbb líbiai vezető. A JANA hírügynökség szerint az ezredes az egyik líbiai egyetemen mondott beszédében hangsúlyozta: „Éjjel-nappal dolgoznunk kell a nukleáris fegyverek fejlesztésén. Amerika is gyárt atomfegyvereket és szateliteket enged ki fejünk fölé. Arra kell törekednünk, hogy mi is elérjük az űrt és leigázzuk az atomot". Szakértők véleménye szerint Líbia még nem képes önállóan atomfegyvereket gyártani és saját űrprogramot sem tud megvalósítani. 4 . , Csád közölte, szabadon engedték annak a tíz fegyverszállító tehergépkocsinak a sofőrjeit, amelyeket a kormánycsapatok a múlt hónapban Szudánban tartóztattak fel. Átadták őket az iraki ügyvivőnek, aki biztosítja átszállításukat Líbiába.