Új Szó, 1990. május (43. évfolyam, 102-126. szám)

1990-05-10 / 109. szám, csütörtök

Egy vak férfi, egy autóülés, egy szaxofon... Leonard Gersche színműve a kassai Thália Színpadon Egymásra ragasztott tapéták tépett darabjai, szárnyak nélküli ajtónyílások, egyetlen szék és egy régi autó ágyként is szolgáló hátsóülése. Ennyi a berendezése annak a lakásnak (Vlado čáp tervezte), amelynek lakója vak, s éppen most éli felnőtt életének első heteit. Don Baker mindennapjainak látszólag szűk korlátait a vakság állította fel köré. A színmű viszont arról szól, hogy ezek a korlátok sokkal tágabb teret határolnak be, mint a főhős körül mozgó, tenyésző emberek. A kassai Thália Színpadon látott játék rendezője - Miro Procházka m. v. - úgy értelmezte Gersche A pillangók szabadok című színművét, hogy a kikerekedett produkció legkevésbé a darabba elrejtett érzelmes és szentimentális szövetaknák robbanásától hangos. Procházka igen nehezen és idegtépóen megy, mint a szaxofonozás. Fel-felsír a hangszer, de csak egy-két hang sejteti a jövendő zenészét. Meg aztán aligha kecsegtet művészi pályával a tizennyolc éves kor után elkezdett zenetanulás. A játékba éles hangokkal bele-belecsapó szaxofonozás Don Baker egész útkeresésének a metaforája is lehetne. Ebből a meg-megbicsakló szaxofon-szólóból ugyanúgy kihallatszik a jövő tisztességes bárzenészének játéka, mint a közönség elé soha nem álló, saját örömére muzsikáló dilettánsé. Don Baker, a vak fiatalember elelfúló hangszerjátéka a körülötte élő emberek által neki előlegezett balsors szimfóniájaként hat. Ha van a színpadon látó ember, akkor az éppen Don. Szemben azokkal, akik vakságában a véletlenszerű barátH—nir^ % A JÉKü HHHJpjHB JHR c < I % * 95 1 B ľ' * '^BH W'ff s Saŕ • ^•jlgj m Ä? BŰI Pí 4 Jfflfc. j V Él w* j

m 11 f i - f* 8IM ff^gL ' Dudás Péter, Bandor Éva (aki a második szereposztásban játszik), Monori Balázs és Gombos Ilona az előadás egyik jelenetében (Bodnár Gábor felvétele) erőteljes módon - a nyersességgel, a látványbeli szokatlansággal - az olcsó együttérzést kiváltó dialógusok feszültségét fokozni is tudta. Igy a drámaiság az érzelgősség eluralkodása nélkül fokozódott. A rendező nem az objektív világ Don Baker elé tornyosuló akadályairól beszélve vitte színpadra a darabot. Mindvégig a közvetlen kapcsolatok, a szülő -gyerek viszony, a szerelem megpróbáltatásai, az önmegismerés és önfelfedezés gyötrelmes folyamata érdekelte. Don egy új életet tanul; igaz, hogy a tanulás legalább olyan ság erotikus fűszerét látják, vagy a korlátozó anyaság szeretetnek álcázott béklyóit akarják rákényszeríteni. Igazi férfiként két nő - anyja és a szomszédban lakó Jill Tanner - között vergődik. Gershe drámaírói fogásainak egyike éppen ez a kapcsolatrendszer, amelyben Don, a most születő férfi valójában köztes helyzetben van. Tudja azt, hogy anyjával már nem élhet együtt, mert különben jövőjét, autonomitását, önállóságát korlátozná. Jillhez meg amolyan kamaszszerelem fűzi. Dudás Péter (Don Baker) olyan Havel, a drámaíró ÚJ szú ' 5 1990. V. 10. Václav Havel\a\, a drámaíróval is sokat foglalkozik mostanság a sajtó, s ezen nincs mit csodálkoznunk annyi esztendő után, amikor Havelnak még a nevét sem lehetett leírni. Pályafutásának bemutatásával, műveinek sorsával és elemzésével természetesen nemcsak a színházi szaksajtóban találkozunk. Nemrégiben például a Szövetségi Nemzetvédelmi Minisztérium cseh nyelvű hetilapja, az Obrana lidu közölt írást Az elnök titkos drámái címmel. Ebben a szerző, Vladimír Novotný, rövid áttekintést nyújt Havel műveiről, köztük a legelsőről, megjegyezvén: kevesen tudják, hogy elnökünk a katonaságnál vált drámaíróvá, valamikor az ötvenes évek közepén, amikor megírta az Előttem az élet című színpadi játékot, mindenekelőtt azzal a szándékkal, hogy a hadseregben folytatott művészeti tevékenység keretében minél több „bajtársa" szerepeljen benne. De ne siessünk előre, dolgozatának bevezetőjében a szerző megállapítja: Václav Havel köztársasági elnök, az ő politikai aktivitása mellett, most nehezen talál időt az írásra, ugyanakkor számunkra végre lehetőség nyílik, hogy megismerkedjünk drámáival, melyek úgy születtek, hogy szerzőjüknek mégcsak reménye sem lehetett arra, hogy belátható időn belül színpadra kerülnek nálunk. Más volt a helyzet külföldön (beleértve az Egyesült Államokat és Japánt is), ahol 1975-1986 között összesen 350 bemutatót tartottak Havel drámáiból. Hasonló nagyságrendű számmal talán csak Karel Čapek műveinek a premierjei versenghetnek. Nálunk, 1970 után, mindössze kétszer került színre Havel-darab, az egyik előadás egy amatőr csoport nevéhez fűződik (1975), a másik a brünni Divadlo na provázku vállalkozása volt (1988), „álnéven", vagyis eltitkolt szerzőként szerepelt Václav Havel. Aki a politikai esszé mellett mindvégig művelte a drámaírást is, jóllehet darabjait legfeljebb becsempészett videokazettákon láthatta viszont, külföldi színházak előadásában. Külföldön egyébiránt továbbra is nagy az érdeklődés művei iránt, és nem csupán azért, mert szerzőjük politikai üldözött volt. Már a hatvanas években eljutottak a világ színpadjaira. A cseh színházművészet történetében pedig mérföldkövet jelent a Kerti ünnepély, a Leirat, valamint A figyelem - összpontosítás csökkent lehetősége című darabja. Érzékeltették, milyen kommunikációs zavarok uralkodtak az akkori cseh társadalomban. Ezeket a szövegeket Havel olyan időszakban írta, amikor kulisszatologató, majd dramaturg volt a prágai Na zábradlí színházban. A dolgozat szerzője ezután sorra veszi a következő drámákat, köztük az Audienciát, melyet sok olvasónk is ismerhet a Magyar Televízió révén, majd végezetül megállapítja: Václav Havel olyan ország elnöke lett, melynek lakosai, eltekintve a néhány kivételtől, nem ismerhették alkotásait. Ez a paradoxon most kezd oldódni. Persze, az elnök nem kívánja, hogy csak az ő műveit játszszák, hisz vannak többen - például M. Uhde, P. Landovský, I. Klíma -, akik szintén a tiltott szerzők listáján szerepeltek. -bor fiatalembert formált meg, aki mint a váltóáram sinusgörbéje, ide-oda hullámzással ugyan, de egészében véve egyenesen halad. A megteremtett hős életét minden látszólagos esetlenség, tétovázás ellenére is egyenes irányban hajtja a váltóáram: a fiúi kötődés és a férfiúi önállósulás. Dudás nem a vakságának foglyaként vergődő embert játszotta el. Sokallta fontosabb számára a vakságbeli látás, az önismeretből kibontható saját világ. így lesz ez a hós tükör, amelyben a testileg sérült emberekkel szembeni közönyünket, egzotikum keresésünket vagy túlhajtott szeretetünket láthatjuk meg. Jill Tannert a bemutatón Dér Lívia játszotta (második szereposztásban Bandor Éva), s elsősorban a könynyedséget, a felszínes kalandot, a vak fiatalember iránt ébredt kíváncsiságát érzékeltette hitelesen. A figura jellemfejlődése megkívánt volna tőle olykor váratlan váltásokat is, hiszen ez a lány nem a határozottság, de nem is a véletlen megvilágosodások embere. Gondolkodás helyett a váratlan történések érzelmi csapdái határozzák meg a cselekvését. Gombos Ilona (Mrs. Baker) a rendíthetetlennek látszó, a szeretetével korlátokatállító, a fia sorsát minden tekintetben kívülről figyelő asszonyt formálta meg. Látszólagos belenyugvásai, meghátrálásai leple alatt az aggódó anya rejtőzik, aki ezzel az álarccal takargatja a végleges magánytól való félelmét. Gombos Ilona játékában mindvégig ott bujkál a vágy, hogy önmagát megnyugtassa: fia tisztes körülmények között él, polgári ízléssel berendezett lakásban lakik, s minden helyzetben a magányos anyához fordul segítségért. Miközben Miro Procházka ügyelt arra, hogy a színmű felszínes érzelmi meghatározottságai ellenére se az üres szentimentalizmus uralja a színpadot, elfeledkezett Ralph Austinról. Monori Balázs m. v. bizonyára ezért kényszerül trükkök bevetésére, hogy valamilyen módon elhelyezze figuráját a rendezőileg igen erőteljesen megrajzolt hármas feszültség-terében. Ennek a „magárahagyatottságnak" következményeként Monori elsősorban jópofáskodva bohóckodik. Egy vak férfi, egy autóülés, egy szaxofon, egy szék, tépett tapéták, szárnyatlan ajtók. Sötét van a színpadon. Sikolt a szaxofon. Segélykiáltás vagy az új élet kezdetének a jele? DUSZA ISTVÁN Ki vigye vásárra a bőrét? Nemrég hosszasan eltöprengtem egyik riportalanyom meglehetősen viszszatetsző magatartásán. Elmarasztalta az Új Szót, amiért a lap évekig nem írta meg leleplezően az oktatásügyben felmerült problémákat, s kiváltképpen, amiért nem őszintén és tárgyilagosan írt a nemzetiségi iskolák helyzetéről. Elfogadta ugyan, hogy az egypártrendszer idején a sajtó valószínű nem tehette ezt, ahogy iskolájuk fokozatos leépülése ellen ők maguk, a pedagógusok sem tehettek semmit, hallgatni kellett és tűrni. Riportalanyom számára ebben a tehetetlenségben az istenhit jelentett vigaszt. Ezért fogadta kitörő örömmel a politikai és társadalmi nyitást, az áhított és a reménnyel teli demokráciát. Lelkesedett az országosan elért sikerekért, a mások által kivívott eredményekért, de azért is, hogy ezután ő is beleszólhat a dolgok menetébe. Ha mással nem, azzal, hogy a múlttal szembenézve, a jobbítás szándékával szabadon elmondhatja mindazt, amiről tizenöt évig hallgatnia kellett a munka- és a lakóhelyén egyaránt. Volt mit mondania az utolsó negyedszázadról, amelyet egyetlen, a kritizált munkahelyen töltött. S én, mindazt, amit a munkahelyi viszonyaikról feltárt előttem, minthogy tehettem, őszintén és tárgyilagosan megírtam. Meglepődtem viszont, amikor riportalanyom az anyag megjelenése után közölte, hogy csalódott bennem. Elvárta volna tőlem, hogy a riporttal ne élezzem ki még jobban a köztük, a munkaközösség magyar és szlovák tagjai között lévő viszálykodásokat. A beszélgetéskor még igen, most, a riport megjelenése után már egyáltalán nem szimpatizál az újabb időkben tárgyilagosan és őszintén cikkező újságíróval. Úgy gondolja, nem szép tőle, hogy miután meghallgatja riportalanyait, elmegy a tett színhelyéről, s nem marad ott (talán mindhalálig?), hogy osztozzon velük a kritikus élű nyilatkozatuk következményeiben. Ök viszont ott maradnak ugyanazon a munkahelyen, továbbra is ott kell dolgozniuk ugyanabban a kollektívában, s viselni kénytelenek a bíráló szavaik miatti visszavágásokat. Értem én a panaszt, hiszen ott, a tett színhelyén, abban az összevont iskolában a magyar nemzetiségű tanárok évekig csak maguk között, egymásnak mondták el problémáikat. Ezeknek most a nyilvánosság előtti kerek-perec kimondása, bevallása munkahelyi ellenségeskedéseket idézett elő, sőt rosszabb esetben akár megtorlással járhat. De mindenkinek megvan a maga keresztje. Választani kell! Egyútt él-e problémáival, vagy tesz valamit a megoldásukért. Vagy továbbra is ugyanúgy fognak élni és dolgozni abban az összevont iskolában, mint eddig, amikor - idézem riportalanyomat - nap mint nap feszültségben dolgoztunk, minden nap éreztük, mert éreztették velünk, hogy mi csak egy kisebbség vagyunk, s nem éreztem magam szlovák kollégáimmal egyenrangúnak. Egyetlen bűnünk volt, hogy magyarok vagyunk, különben az igazgató a tenyerén hordott volna bennünket. Vagy a másik - belátom, megpróbáltatásokkal járó lehetőség -, vállalják a jogaik követelése miatti esetleges kellemetlenségeket. Riportalanyom tehát csalódott bennem, amiért megírtam mindazt, amit ő és a kollégái tárgyilagosan és őszintén feltárva a problémákat, elmondtak. Azért, hogy végül is megírtam a cikket. Nem érti, hogy tehettem ilyet, hiszen ők az újságírót barátként fogadták, jó volt valakinek elpanaszolni a gondjaikat, kiönteni a szívüket valakinek, aki „messziről" jött, aki reményt és bíztatást hozott. Ennyi elég is lett volna, minek kellett még a riport is. Mintha csak azt mondaná valaki, elmondjuk mi a gondjainkat, el itt magunk között, ahogy eddig is tettük, de ezt aztán ne teregesse ki senki a nyilvánosság előtt, hiszen bátortalanok vagyunk mi még a párbeszédre. Várunk még, majd csak kezdeményeznek és véghezvisznek valahol valakik, minél távolabb, annál jobb, az oktatásügyben is valamiféle gyengéd forradalmat. Nem akarunk mi rosszak lenni, oldják meg a problémákat mások helyettünk, s mi majd elfogadjuk, légyen az számunkra kedvező, vagy nem. Mi majd akkor is csak magunk között mondunk ellent. Az újságíró pedig legyen jó pap, aki ahelyett, hogy érvek felsorakoztatásával kiállna a megszorult helyzetbe kerültek mellett, és megpróbálna az ügyben az érintettek kollektív lelkiismeretére hatni, inkább csak gyóntasson, és bár nincs rá istentől kapott hatalma, ha lehet, oldozzon fel. Nem tehetem, mert lejárt az az idő, amikor az volt a tehetséges újságíró és a jó cikk, aki, illetve amely kiszínezve, a negatívumokat lehetőleg kiszűrve, a pozitívumokat mindjobban felnagyítva, senkinek sem ártva, de használva sem, egyoldalúan tálalta az eseményeket, a statisztikákból és a jegyzőkönyvekből kapott számadatokat és tényeket. Riportalanyom is ágál ez ellen a meghaladott és rossz újságírói gyakorlat ellen, ugyanakkor, úgy látszik, ha róla, róluk van szó, megriad a felelősségvállalástól, inkább visszakozik. Nem tartom célravezetőnek az ilyen viselkedést, ezért töprengtem el hosszasan ezen a magatartáson. Nem szóltam volna, de félő, hogy az effajta állásfoglalással riportalanyom nincs egyedül. Van más is, aki támadja és elmarasztalja a sajtót, mert nem úgy ír, ahogy ő szeretné, és nem azt írja, amit ő szívesen olvasna. De ha kenyértörésre kerül a sor, és a közügyet segítendő, nyilatkoznia kell, csak négyszemközt merik vállalni az igazság kimondását, a kritikai hangvételt. Általánosabb értelemben ez a magatartás azt is jelent(het)i, hogy az illető személy önmagában elégedetlenkedik ugyan a körülményei és a helyzete miatt, de nem mer tenni érte és ellene. Inkább kivár. TALLÓSI BÉLA Ahány nyelvet beszélsz... A nyelvoktatás kérdése került manapság a figyelem középpontjába. Vajon német vagy angol nyelvet tanuljon-e az . alapiskolás tanuló, a diák, a főiskolás? És mi legyen az évtizedekig világnyelvként oktatott orosz nyelvvel? Hogy felesleges nyűgként rakták a vállunkra? Rendben van, felejtsük el. De az orosz szakos pedagógusokkal mi lesz? Erről beszélgettem el Podloczky Hajnalkával, a Nyitrai Pedagógiai Kar másodéves orosz-földrajz-történelem szakos hallgatójával. • A téli szemeszterben még 21 en készültetek az orosz szakos tanári pályára. Ha jól tudom, mostanra kilencen maradtatok. - Nézd: én csak többszöri nekifutással jutottam be a főiskolára. Az egyik szaknak mindig az orosz nyelvet választottam. Nagyon prózai ok miatt. Egyszerűen mert szeretem, és bármilyen hihetetlenül hangzik, tanítani is akarom egyszer. • A társaid, akikkel volt alkalmam elbeszélgetni, szinte reménytelennek érzik a boldogulást ezzel a nyelvvel. - Megértem őket, hisz mostanság egyfajta tömegpszichózis tapasztalható az orosz nyelvvel szemben. Én úgy érzem, hogy amíg Nyugat-Európában is oktatni tudják, addig nálunk is van és lesz is jövője. Tudod, külön kellene végre választani a politikát és a kultúrát, hisz ilyen alapon más nyelvekkel szemben is ellenszenvet lehet(ne) ébreszteni! • Pár hónappal ezelőtt harmadik tantárgyként vállaltad a történelmet is. Mennyivel javultak az esélyeid a jövődet, majdani elhelyezkedésedet illetően? - Nem tudom, hogy földrajz-történelem szakosként könnyebb lesz-e elhelyezkednem, mintha például az angolt vagy a németet választottam volna. A lényeg az, hogy elég nehéz lenne orosz mellett a németet is tanulni, arról nem is beszélve, hogy a múltban sem állt hozzám igazán közel ez a nyelv. Ami az angolt illeti, azt eddig még soha nem tanultam. • Mi változott a főiskolán az orosz nyelv oktatásában? -Lényegesen könnyebbé tették a tantárgyat, de ez nem a színvonal rovására történt. Heti öt kötelező óránk van, amihez még három választható gyakorlati óra is társul. Én az orosz morfológiát és a fonetikát választottam, s hadd tegyem hozzá, hogy ez utóbbit most már magyarul is oktatják. • Eddig az orosz szakosok fél évet tölthettek a Szovjetunióban. Mi a helyzet most? - Biztosat még nem tudok mondani, de az a hír járja, hogy mi már csak két hónapot ,,kapunk" s azt sem Volgográdban, hanem más szovjet városban. • Jövő héten kezdődik a vizsgaidőszak. A többiek már hazautaztak. Bizonyára téged is várnak már szüleid a csallóközi Felbáron. Egyébként, szeretnél az ottani alapiskolában tanítani? -Hm... Van még bő három év gondolkodási időm, de mivel a főiskola az 5-12. évfolyamra képez, én inkább középiskolában szeretnék tanítani. SZITÁS GABRIELLA