Új Szó, 1990. május (43. évfolyam, 102-126. szám)

1990-05-29 / 124. szám, kedd

A szabadság szelében - mérsékeltebb színvonalon A XXVII. Jókai Napok vers- és prózamondóinak seregszemléjéről Balga, aki azt hiszi, a forradalmi, átmeneti idők kedveznek a művészetek minőségének, legyen szó bár előadóművészetről. Sőt: amatőrről. A mozgalmas idők eufóriája óhatatlanul egyfajta felhígulást, kapkodást, némi bizonytalanságot is szülhet - mint amikor hosszú letargia után kiszakad az elfojtott levegő az emberből. Pedig ez a letargia, vagy nevezzük bárminek, elég hosszú ideig tartott, hogy azt higgye az ember; most aztán mindent szabad. Elgondolkoztató, hogy olykor a lefojtott energia feszítése termékenyebb lehet, az elfojtott suttogás nagyobb értékeket lökhet a felszínre, mint a korlátlan lehetőségek laza halmazállapota. Az idei Jókai Napokra, azt hiszem, talán ez okból is naivság lett volna túlzott elvárásokkal menni. A tények végül is magukért beszéltek: a szokásosnál gyérebb közönség, a tavalyihoz képest alacsonyabb színvonal, a vers- és prózamondók versenyére pedig szó szerint a szakadéknyi értékkülönbségek voltak jellemzőek. Mintha a lassú haldoklás, a tetszhalotti csönd utáni hatalmas sóhajt, fellélegzést megelőző pillanatnyi lélegzetkihagyás állapotába csöppent volna az ember: közepes teljesítmények tömkelegéből úgy ugrottak ki az izgalmas, sosem hallott gondolatok, hogy igazán nem is az előadói precizitást, ütemérzéket, ritmusérzékenységet, vagy a helyenként elharapott szavakat, apró hibákat figyelte az ember, sokkal inkább a művészi átélést, a szó, a vers hitelét, s azt az egyszerűnek tűnő tényt, képesek lesznek-e a szavalók, prózamondók megérezni a szabadság szelét, hagyják-e magukat megszólaltatni, akár a hangvilla? Mert talán az előadóművészetben is érvényes a tétel, miszerint nem a költő keresi a verset; a vers mindig is létezik, s ő keresi a költőt, aki kimondja, s hagyja, hogy magával ragadja, nem erőltetve rá személyiségét. Első pillantásra talán nyakatekertnek tűnhet ez a gondolkodás, de az idei seregszemlén is elsősorban azok az előadók voltak hitelesek, akikben volt elég alázat a verssel, a novella mondanivalójával szemben. Az egyik legérzékletesebb példa erre Varga Mária versmondása volt számomra, aki Kányádi Sándor Fától fáig című költeményét oly hihetően mondta, hogy a versbéli kisfiú félelme szinte ott vibrált a levegőben. Más dimenzióban, de lényegében ugyanez mondható el Forgács Miklós prózamondásáról, aki Korniss Mihálytól mondott részleteket, vagy Molnár Norbert teljesítményéről, aki Örkény István öt egyperceséből szinte egy egyfelvonásos ötpercest koreografált, kár, hogy a legerősebb egypercessel kezdve. Volt még jó teljesítmény ezeken kívül is; például Stubendek Katalin, Kiss Szilvia, Pokstaller Lívia versmondása. Az első nem véletlenül nyerte el az első díjat a negyedik kategóriában, az utóbbi pedig az ötödik kategória győztese lett. A dunaszerdahelyi Jarábik Imre Keszeli Ferenc Orfeuszra várva című szövegét mondta akkora átéléssel, hogy a néző-hallgató egy percig sem kételkedhetett benne: publicisztikai szöveget is lehet művészi szintre emelni, ha megfelelő előadó szájából halljuk. Jarábik Imre egyébként peches volt, s egyértelmű győzelme a felnőtt prózamondók kategóriájában a színvonal enyhén szólva egyenetlen voltát igazolta: a zsűri már az elődöntőben odaítélte neki az első díjat, mivel rajta kívül mindössze két versenyző indult, mindkettő csapnivaló teljesítménnyel. Talán maga Jarábik Imre sajnálta a legjobban, hogy nincs kivel összemérnie az erejét. A felnőtt prózamondók több díjat nem is kapván, lehetővé vált, hogy a diákversenyzők vers- és próza kategóriájában ne csupán három-három versenyző jusson a döntőbe, annál is inkább, mivel ez a két kategória erősnek bizonyult. A prózamondók kategóiájának öt döntős versenyzője nagyjából azonos színvonalon szerepelt, csak árnyalatnyi különbségek döntöttek Forgács Miklós elsőbbségéről. A szavalókról lényegében ugyanez mondható el, a már említett Pokstaller Lívia Szenei Molnár Albert zsoltára szinte huszadik századi közelségbe hozta az egyházi müvet, az érsekújvári Juhász Gyula által szavalt Faludy-költemény az előadói tolmácsoláson túl az időszerűség drámája volt egyben. Jómagam szívesen láttam volna a pozsonyi Pfuntner Editet is kategóriája három legjobbja között, ám tragikus szövege {Nagy Lajos: A farkas és a bárány) „áldozatul esett" a humor és az irónia felszabadító erejének: kategóriájában hárman is szerepeltek ilyen zsánerrel. Vagy a zsűri pillanatnyi megingása juttatta a negyedik helyre? A helyenként anakronisztikusan ható szövegek és versek mellett, hál'istennek, néhány szereplő ráérzett a szabadság lehetőségére, így a közönség végre Komáromban is hallhatta Szócs Géza, Faludy György vagy akár Szenei Molnár Albert egy-egy költeményét, s remélhetően nem a konjunktúra ürügyén. A vers- és prózamondók tavalyi döntőjében talán az eddigi legszínvonalasabb mezőny jött össze, az idei seregszemléről ez semmiképp sem mondható el. De azért akadt néhány igazán jó teljesítmény, s a szabadság adta lehetőség remélhetően jövőre ismét nehéz helyzetbe hozza a zsűrit, s maradandó élményt nyújt a közönségnek. A szavalók, prózamondók nagy része addig bizonnyal elgondolkozik a korszerűbb választáson. KÖVESD! KÁROLY : "• Választási tudnfva!ólc'^:lJI|»| Felvétel a választói névjegyzékbe Édesanyja ügyében érdeklődött telefonon K. J. pozsonyi olvasónk. Az édesanyja állandó lakhelye Pozsonyban van ugyan, de átmenetileg Kelet-Szlovákiábaniartózkodik, s ott is szeretne választani. Érdeklődésére a helyi nemzeti bizottság illetékese azt válaszolta, hogy az ezzel kapcsolatos dolgokat az állandó lakhelye szerinti nemzeti bizottságon kell intéznie személyesen, esetleg hozzátartozója által, és a kapott iratokat elvinni a helyi nemzeti bizottságra. Hogyan intézze ezt az ügyet, kérdezte olvasónk. A Szlovák Nemzeti Tanács választásáról szóló törvény 5. § (2) bekezdése szerint „a Szlovák Köztársaság valamennyi választójoggal rendelkező állampolgárát a helyi nemzeti bizottságok jegyzik be a választók névjegyzékébe az állandó lakhelyük szerint. Az állampolgár legkésőbb hét nappal a választások napja előtt felvetetheti magát a választók névjegyzékébe az átmeneti lakóhelyén is. Az illetékes nemzeti bizottság erről haladéktalanul értesíti a választó állandó lakhelye szerinti nemzeti bizottságot." A Keletszlovákiai helyi nemzeti bizottság illetékese tehát az adott esetben nem a törvénynyel összhangban járt el. A bukott rendszerben szerzett beidegződések nyilvánultak meg abban is, hogy saját feladatait a választópolgárra igyekezett áthárítani, őt utasítani arra, hogy végezze el a hnb munkáját. Igaz, elképzelhető az is, hogy egyelőre csak a Szövetségi Gyűlés választásáról szóló törvényt tanulmányozta át, s a Szlovák Nemzeti Tanács választásáról szóló törvényre nem jutott ideje. Mert nyilván meglepő, de a Szövetségi Gyűlés választásáról szóló törvény nem szavatolja a választónak azt a lehetőséget, hogy átmeneti lakóhelyén felvetesse magát a választói névjegyzékbe. Ez vitathatóvá teszi, rendelkezik-e választójoggal a Szövetségi Gyűlésbe is az átmeneti lakóhelyén a névjegyzékbe felvett választó. A Szlovák Választási Bizottság szaktanácsadói a kérdésre válaszolva azon a nézeten voltak, hogy a választói névjegyzékbe az átmeneti lakóhelyén felvett választó is választhat a Szövetségi Gyűlés két kamarájába, s természetesen a Szlovák Nemzeti Tanácsba is. F. M. a piacgazdaságról Magánvállalkozók kötelező biztosítása A magánvállalkozásról szóló törvény 22. paragrafusa kimondja, hogy a vállalkozók bejegyzésével egyidejűleg létrejön a kötelező felelősségbiztosítás. Ez olyan esetekre vonatkozik, amikor az alkalmazottaknak keletkezik káruk munkakötelességük teljesítésekor vagy azzal közvetlen összefüggésben. E károkért a magánvállalkozó a Munka Törvénykönyve értelmében felelős (lásd a törvénykönyv 187. paragrafusától a 205. paragrafus b bekezdéséig). Tehát ezt a biztosítást alkalmazottai részére a magánvállalkozó köti, mégpedig az Állami Biztosítónál. A szóban forgó biztosítás a következő felelősségekkel számol: általános felelősség (a munkafeladatok végzése során keletkezett károk); felelősség a munkabalesetek és munkahelyi ártalmak esetén; felelősség a munkaadónál elhelyezett dolgokért (például pénz, értékpapír, ékszer legfeljebb 2000 korona értékben); felelősség a kár elhárításáért. A felelősség és a kártérítés összege arányosan csökken, ha kiderül, hogy a kár keletkezését részben a dolgozó okozta. Előfordulhat, hogy a magánvállalkozó olyan károk térítését is magára vállalja, amelyeket a jogszabály nem említ. Ez esetben a biztosító nem fizet, a kártérítés a munkaadó - vagyis a vállalkozó - kötelessége. Viszont olyan is előfordulhat, hogy a biztosító az esetleges bírósági eljárás költségeit is téríti, ha erre írásban kötelezettséget vállalt. Abban az esetben, ha ugyanaz az esemény több felelősségbiztosításnak is tárgya, akkor kártérítést csak az egy biztosítás alapján fizet az intézmény. Tudni kell, hogy a biztosítással kapcsolatban nagyon fontos az együttműködés. Eszerint a vállalkozónak a kár keletkezésétől számított 15 napon belül jelentenie kell az eseményt s előterjeszteni az annak keletkezéséről, okairól és nagyságáról szóló adatokat, valamint mindent meg kell tenni, hogy ne növekedjen tovább a kár. Azt is jelentenie kell, hogy kért-e már tőle valaki kártérítést, s egyúttal lehetőséget kell adni a biztosítónak arra, hogy ellenőrizze a kár nagyságát, illetve a kiszámításához szükséges adatokat. Ha a magánvállalkozó nem teljesítette a felsorolt kötelességek valamelyikét, akkor a biztosító követelheti az általa fizetett kártérítés összegének megtérítését a kifizetett összeg 50 százalékáig terjedően. Ha az alkalmazott tudatosan, alkohol vagy kábítószer hatása alatt, esetleg a munkabiztonsági előírások megszegésével okozta a kárt, a magánvállalkozó kötelezhető a kártérítés egész összegének megtérítésére. Ez a biztosítás minden vállalkozóra vonatkozik, aki legalább egy dolgozót foglalkoztat. Azt a tényt, hogy valaki magánvállalkozásba kezdett s tevékenységét nem egyedül végzi, írásban kell bejelentenie a biztosítónak. Milyen díjat kell fizetni a felelősségbiztosítás esetén? A befizetendő összeget a vállalkozó számítja ki azon a nyomtatványon, amelyet a biztosítónál szerezhet be, vagy pedig az intézmény küld számára. Az utóbbi esetben a biztosítás azt is meghatározza, hogy díjként a biztosítás összegének hány százalékát kell befizetnie. A járulékot (díjat) az alkalmazottaknak a kalendáriumi évben kifizetett bruttó bérek és jutalmak összege alapján számítják ki. Amennyiben a dolgozó különféle tevékenységet végez, s ebből adódóan a díjszabás esetenként különböző, akkor a legnagyobb százalékarány szerint kell kiszámítani az összeget. A biztosítási díjat előlegben, lehetőleg bankszámláról történő átutalással kell befizetni. Az előleg összege az elmúlt évi biztosítási díj 50 százaléka. Az első befizetést a következő évre szóló előleggel együtt kell átutalni. A pénzt mindig a biztosítási időszak letelte után március végéig kell befizetni. Ugyaneddig az időpontig be kell nyújtani a biztosítási díj és az előleg kiszámítását tartalmazó kimutatást. Ha a díjat a vállalkozó nem téríti meg időben, akkor a befizetendő összeg 20 százalékkal növekszik minden megkezdett hónapban. A biztosítónak joga van felülvizsgálni az említett adatokat. A magánvállalkozók törvényes - kötelező - felelősségbiztosítása 1990. május 1-jén lépett érvénybe. Ez azt jelenti, hogy a bejegyzett magánvállalkozókra már most vonatkozik ez a biztosítás. Pillanatnyilag minden regisztrált vállalkozónak az a dolga, hogy írásban jelentse a biztosítónak tevékenysége bejegyzését. Az ez évi biztosítási díjat jövő év márciusában kell átutalni. JOZEF VANEK mérnök, a Szlovák Állami Biztosító osztályvezetője A rovatot vezeti: KOVÁCS EDIT Iáitok, mmmmmmm pópa; Együttélés Politikai Mozgalom Lesz-e megújhodás? Napjaink legidőszerűbb belpolitikai és társadalmi problémája a június 8-9-ei parlamenti választásokra való felkészülés. A totalitárius rendszer több mint négy évtizede után végre megérhettük, hogy a „választások" már nem csupán gépiesen és kötelezően lebonyolítandó szavazást jelentenek, hanem tényleges, valóságos választási lehetőséget is több politikai párt és mozgalom jelöltjei között. Csehszlovákiában 1946-ban tartották az utolsó többpártrendszerű szabad választásokat. A magyar nemzetiségű lakosság azonban - mint „kollektív bűn"-össég vádjával sújtott nép - akkor nem járulhatott urnákhoz. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel utáni „választások" - ezt valamennyien jól tudjuk - pedig egyszerűen csak képies „szavazatbegyűjtések" voltak, amelyeken a kötelező megjelenés, valamint az elvárásoknak megfelelő szavazás kényszere inkább tehetetlen dühvel és maró szégyenérzettel töltötte el a gondolkodó embert, mintsem annak állampolgári öntudatát és politikai erkölcsét növelte volna. Számunkra, csehszlovákiai magyarok számára a két háború közötti Csehszlovák Köztársaság utolsó, 1935 májusában lebonyolított nemzetgyűlési választásai - majd az 1938 májusában és júniusában sorra kerülő helyhatósági választások - jelentették az utolsó olyan politikai erőpróbát, amelyben szabadon megnyilvánulhatott nemzeti kisebbségünk politikai akarata. Azóta éppen 55 esztendő pergett le az időben. Napjaink magyar választópolgárainak túlnyomó többsége így még soha nem vehetett részt demokratikus, szabad parlamenti választásokon. Tapasztalatlanok vagyunk tehát, félénkek, tétovák, és bizony sokszor igencsak befolyásolhatók. Hiányzik a politikai éleslátásunk, nem elég erős a saját magunkban vetett hitünk és összetartozásunk tudata, sokszor nincs kellő nemzeti felelősségérzetünk. Mondhatnók, minekünk ez már természetes állapotunk, elvégre nyomorúságunk és elesettségünk minden vonatkozásban ugyancsak szembeötlő. Keserűen állapítjuk meg, hogy bizony az elmúlt 45 esztendő alaposan és kíméletlenül megtépázott bennünket. Megritkította sorainkat, gerincroppantó terheket rakott reánk, számtalanszor megalázott magyarságunkban és emberi mivoltunkban. Elorozta jövőnket és reményeinket, számtalanszor meggyűlöltette velünk múltunkat és önmagunkat; ösztönösen érzett kényszerítő paranccsá tette a menekülés óhajtását és lehetőségeinek keresését, a megalkuvást, a saját sorainkban „csakazértis" - daccal helytállók gyűlölését olykor égő testvórgyűlölettel... Nagy szétszórattatásunk, megfogyatkozásunk és erkölcsi hanyatlásunk kézzelfogható szomorú valóság. Felállni, emelt fővel önerőnkből újrakezdeni a szervezett, minden együvé tartozót összekovácsoló kisebbségi életet szinte lehetetlen. Elengedhetetlenül szükségünk van tehát az olyan elapadhatatlan erőforrásokra, amelyeknek életadó nedvei-eszméi hittel és önbizalommal tölthetnek el bennünket. Mindenekelőtt hitre van tehát szükségünk, Ezékiel véghetetlen hitére, aki még a száraz csontoknak is rendületlen bizodalommal prófétált, s amint tudjuk, prófétálása Isten akaratából valósággá vált, s Izráel újból megsokasodott. Bízzunk önmagunkban is, de az elbizakodottság csalóka káprázata nélkül. Józanul tudatosítsuk egymásrautaltságunkat, a kölcsönös segítésnek és támogatásnak elengedhetetlen szükségességét. Ne hagyjuk becsapni magunkat szépen csengő, hozzánk anyanyelvünkön is szóló, de idegen érdekek szolgálatára csábító szirénhangok által. Ne a cifra és csalóka külszínt nézzük, hanem a belső tartalmat és a benne rejlő erkölcsi erőt. Nemzeti kisebbségünk önismeretét és összetartozásának tudatát pedig minden körülmények között erősítenünk kell. Kisebbségünk felelősséggel gondolkodó és cselekvő politikusai ezért is hozták létre a magyarság választási egységét, amely az Együttélés Politikai Mozgalom, valamint a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom koalíciójában öltött testet. Ne tévesszen meg bennünket, hogy egyes zavarkeltők e törekvés ellen ágálnak. A félreértések elkerülése végett hadd szögezzem le, hogy a magyarság egységét mi sem mindenkor és minden körülmények között megnyilvánuló abszolutizált tényként kezeljük, hanem olyan törekvésként és alapállásként fogjuk fel, amelynek nemzeti közösségünket érintő kérdésekben feltétlenül meg kell nyilvánulnia. Persze az egység, illetve annak szorgalmazása még nem zárja ki nemzeti kisebbségünk társadalmi, kulturális, gazdasági stb. differenciálódásának tényét. Egységet tehát a nemzeti kisebbségünk, népünk meghatározó, valamint azt döntően befolyásoló kérdésekben; de differenciált sokszínűséget az élet minden egyéb területén! Az egység ne legyen a „diktatúrák hamis egysége", hanem egy olyan erőt és önbizalmat adó nemzettudat, amelyen megtörik minden nemzetünk ellen irányuló nyílt vagy burkolt támadás vagy ármánykodás. A magyarság politikai együttműködésének eredményességéről győznek meg bennünket a két világháború közötti Csehszlovákiában szerzett választási tapasztalataink is. Amint tudjuk, az első Csehszlovák Köztársaságban négyszer - 1920 április, 1925 novemberében, 1929 októberében, valamint 1935 májusában - tartottak nemzetgyűlési választásokat, amelyeken a magyarság mindkét pártja is minden alkalommal részt vett. Az 1920. évi választásokon két magyar párt - az Országos Keresztényszocialista Párt, valamint az Országos Magyar Kisgazda Párt -, mivel nem sikerült közös választási paktumot kötniük, külön-külön jelölőlistával indult. Az 1925. évi választásokon sem jött létre a hőn óhajtott magyar választási blokk, az Országos Keresztényszocialista Párt külön listával indult, az időközben nevüket Magyar Nemzeti Pártra változtató kisgazdák pedig egy másik kisebbségi párttal, a Német Gazdaszövetséggel kötöttek választási paktumot. Az ezt követő választásokon - 1929-ben éš 1935-ben - azonban a két magyar párt már közös jelölőlistával, egységes magyar választási blokkba tömörült. Az eredmények világosan bebizonyították, hogy a közös listával fellépő, szövetkezett magyar pártok nagyobb vonzerőt jelentenek, mintha külön-külön, önállóan, illetve más koalíciós partnerrel szövetségben indulnának a választási küzdelemben. Az 1929. évi nemzetgyűlési választásokon a szövetkezett magyar pártok valamivel több mint 257 000 szavazatot szereztek, az 1935. évin pedig csaknem 265 000et. A sikeres választási együttműködés nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a két magyar testvérpárt 1936 júliusában Egyesült Magyar Párt néven fúzionált. Végezetül szeretném még leszögezni, hogy a múlt, a történelem olyan nyitott könyv, amelyből mindenki egyformán tanulhat, aki erre képesnek bizonyul. Ez természetes is, elvégre a múlt arra való, hogy okuljunk belőle. Véleményem szerint megtaposott nemzeti kisebbségünk csakis akkor lesz képes felocsúdni aléltságából, ha kialakul és megszilárdul tudati egysége, amelynek sajnálatos hiányát minden jóakaratú sorstársunk fájlalja. Én hiszen és vallom: lesz megújhodás! Dr. POPÉLY GYULA, történész ÚJ szú 6 1990. V. 25.