Új Szó, 1990. április (43. évfolyam, 78-101. szám)

1990-04-17 / 90. szám, kedd

A reform már kevés Reform előtt áll az oktatásügy, ismét. Noha évtizedek óta mást sem teszünk, mint reformálgatjuk iskolarendszerünket. Mintha a töméntelen reformtól várnánk, hogy jobbak, okosabbak és önállóbbak lesznek a gyerekek. Közben ügyesen megkerüljük a problémákat, s marad minden a régiben. Elszomorító, hogy mint vezető iskolaügyi dolgozó, csupán hallomásból tudom: az alapiskolát ismét kilencosztályossá kívánják tenni. Nagyszerű, mondom keserű iróniával, mert negyven esztendőn át semmi mást nem voltunk képesek kiötleni, mint azt, hogy a munkaerő-gazdálkodás lehangoló elvéből kiindulva hol kilenc, hol nyolc osztályossá szerveztük át az alapiskolát. A kívülálló legfeljebb mosolyog ezen, mi, pedagógusok pedig bosszankodunk. Úgy tűnik fel, a társadalom demokratikus átalakítása az iskolaügyet igencsak mellőzi. Szép alapelvek hangzanak el, lassan már közhellyé silányulva, de semmi kilátás arra, hogy valóban korszerű iskolahálózatot tudnánk közös akarattal létrehozni. Mi, gyakorló pedagógusok, joggal aggódunk, hogy megint központi hivatalok íróasztalai mellett dől el oktatáspolitikánk sorsa. A benfentesek ilyen-olyan modellekről ejtenek el sejtelmes megjegyzéseket, s bölcsen hozzáteszik, hogy ami már más fejlett országokban bevált, felesleges lenne újra kitalálni. Furcsa, mondhatnám, kissé felelőtlen érvek. Hát az iskolarendszer csak amolyan kitaláció? Miért nem vesszük elő a saját régi, bevált modellünket, melyet csak egy kicsit le kellene porolni és valamelyest korszerűsíteni? E gondolatsorban kár lenne megrekedni a falusi kisiskolák újraszervezésének igényénél. A pályaválasztás idejét is felesleges előbbre vagy hátrább tologálni, mert a jövő társadalmának ez tizedrendű kérdése sem lesz. Az általános képzés kerül majd előtérbe, s ezzel párhuzamosan a jellemformálás, tömörebben: az „embernevelés". Köztudott, hogy a 14-15-éves gyerek nem képes eldönteni, milyen pályát válasszon. Nem is ó választ, hanem a szülők, esetleg a tanítók javasolnak a legjobb belátásuk szerint. Mi éppen akkor bánunk legkegyetlenebbül gyermekeinkkel, amikor életük legválságosabb szakaszát élik. Szervezetüket mérhetetlenül igénybe veszi a növekedés, a kamaszkorú gyerek így természetesen lusta, vagy inkább fáradt, gyakran kimerült. Tanulmányi eredményei szintjének csökkenése rá a legszembetűnőbb példa. Aki az alsóbb osztályokban kitűnő tanuló volt, a befejező szakaszban éppen csak közepes. Gyakran keverednek konfliktusba e gyerekek, sőt nem egy esetben lelki válságba is. S mi ekkor kényszerítjük őket arra, hogy szakmát, hivatást válasszanak, melyekről jó, ha homályos elképzeléseik vannak. A pályaválasztást ezért későbbi időpontra kell áthelyezni, amikor a gyermek túljutott életének e viharos szakaszán. Az általános, azaz alapiskolában nem is lenne szabad foglalkozni ezzel a kérdéssel, mivel ennek az iskolatípusnak teljesen más feladatot kell ellátnia. Mégis negyven éven át kénytelen volt így cselekedni, mert a leendő munkaerők csoportosítása, a tervgazdálkodási igényeknek megfelelően, erre kényszerít ette, s a középiskolák megválasztása eleve pályaválasztást is jelentett. Illetve így van ez a mai napig. Rágondolni is rossz, hogy folytatódhat ez a gyakorlat. Itt az ideje, hogy új és tartósabb iskolarendszert kapjon a társadalom, megváltozott, illetve kilátásba helyezett gazdasági struktúrájának megfelelőt. Az természetes, hogy a fiatalokból munkavállalók lesznek, de a munkaerőképzés ne legyen az iskola feladata, legfeljebb az előképzést vállalhatja. Új iskolapolitikai modellek, iskolarendszerek keresgélése a gazdaságilag fejlett országokban, s átplántálásuk a mi romos gazdasági viszonyaink közé - szinte meddő kísérlet. A gazdasági modelleket sem lehet csak úgy átültetni. A társadalomnak is, akárcsak az élő szervezetnek, megvan a maga immunrendszere, s a testidegen dolgokat képtelen befogadni. Ha új és jól működő iskolahálózatot akarunk kiépíteni, akkor századunk első felének iskolarendszerét kellene alapul vennünk, s mindazokat a haladó törekvéseket, melyeket nagyjaink már rég kidolgoztak és eredményesen alkalmaztak is. Az új iskolarendszerben minden nevelési-oktatási intézménynek szabadnak, önállónak és függetlennek kell lennie. A demokrácia alapelvei a gyerekekkel való bánásmódban érvényesüljenek elsősorban. Ezenkívül a legfontosabb követelmény: az iskola nyitottsága. Persze, ez tág fogalom, de egyáltalán nem jelenti azt, hogy az iskola autonómiáját bárki is megsértheti. Egyedül a szülők illetékességét nem vitathatja el senki, gyermekük tanításával és nevelésével kapcsolatban. E kérdés egyébként szorosan összefügg majd az iskolák fenntartásával. Megjegyzem, az új oktatási rendszer építésének nem elsődleges kérdése, hogy ki lesz az iskolák fenntartója. Mindenesetre a több fenntartó által létrehozott sokszínűség csak jó hatással lehet a színvonal emelkedésére, míg az uniformizálás, immár tapasztalatból tudjuk, hátrányt jelent. Viszont ami a tananyag mennyiségét és elrendezését illeti, minden iskolatípusnak figyelembe kell vennie egy, államilag elfogadott standardot. Ha ezt mellőzzük, a gyermek rovására cselekszünk. Mint alapkövetelményt, pontosan meg kell határozni az egyes iskolatípusokban elvárható tudásszintet, az erkölcsi és viselkedési normák elsajátítása révén kialakuló felelősségtudatot, fegyelmet, önbecsülést és toleranciát. Az egyéni és közösségi viselkedés kialakításában fontos szerepet töltsön be az anyanyelv használatának kultúrája. Minden tanuló számára lehetővé kell tenni, hogy tanulhasson idegen nyelvet, saját érdeklődése szerint. És a mi esetünkben specifikus szerepet kell kapnia a szlovák nyelv oktatásának. Az oktatásügy irányításában a szakmai felügyelet tartsa tiszteletben a pedagógus autonómiáját, egyedül az oktatás és nevelés minősége legyen számára mérvadó, ne pedig a folyamatos hibakeresés, kritizálás és helytelenítés. A hatóság szerepének betöltését mellőzze. A pedagógus-kollektívának, de az egyéneknek is adassék meg a lehetőség önmaguk korrekciójára. Alternatív tantervek és tankönyvek közül választhassanak, körülményeiknek megfelelően, nem mindegy ugyanis, hogy a pedagógus milyen összetételű tanulócsoporttal vagy osztállyal dolgozik. A tanulót és a pedagógust kötelezően óvni kell mindenfajta túlterheléstől, erre garancia az optimális heti óraszám. 13-14-éves gyerek naponta 6-7 órát nem tölthet el igényes szellemi munkával, mert a megterhelést az idegrendszer sínyli meg, nem beszélve a bezártság érzésének káros hatásáról. .Az általános és középfokú oktatás mostani 8+4-es rendszere helyett szerintem a 4+8, illetve a 6+6os rendszert kellene bevezetni. Mit jelentene ez? Az alapiskola hatosztályos lenne csupán, de a humángimnáziumi leágazás megtörténne már a 4. osztály után. Az 5-6. osztályok képeznék a felső tagozatot, a hatodik osztály befejeztével az iskolahálózat szétágazna. Az alapiskola elvégzésével a tanulók nem pályát, hanem csak iskolatípust választanának. Az intellektuális képességek ebben a korban már megmutatkoznak, a speciális tehetségek csak később. Ezért a természetes differenciálódás a reálgimnázium, a szakközépiskolák, a technikumok és a szakmunkásképzők egyes típusai között valósulna meg. Mindez együtt a közoktatás kategóriájába tartozik, az utóbb felsorolt iskolatípusok is. Azért fontos ezt hangsúlyozni, hogy a társadalom a munkaerőképzést ne a közoktatástól várja, mert arra az képtelen. A szakközépiskolák és szakmunkásképzők is legfeljebb az előképzést vállalhatják, mert a szakképzés befejező szakasza a munkahelyekre vár. Az üzemeknek és a munkáltatóknak, függetlenül a tulajdonformáktól, részt kell vállalniuk a szakképzésből, különben maradna minden a régiben: a rosszul felkészített szakemberek vagy a pályatévesztettek ide-oda áramlása, mely igencsak hátráltatná a gazdasági előrelépést. Az iskolarendszer nyitottsága másodsorban abban érvényesülne, hogy szabad átjárást biztosítana a diákoknak az egyes iskolatípusok között. Persze, csak megfelelő vizsgák árán, s vehetjük ezt a szó szoros értelmében is, mert a rengeteg kedvezményt, melyet ma a társadalom úgymond ingyen ad, feltétlenül meg kell szüntetni. Ugyanis a szociálisnak feltüntetett juttatások néha igencsak antiszociálisak. Ahogy egyik neves írónk írta, mindnyájan megtanultunk hazardírozni a közpénzzel. Ezért nem kizárt, hogy a közösen kitermelt anyagi javakból való részesedés reális és igazságosabb szétosztása, s az életszínvonal emelkedése magával hozna olyan intézkedéseket is, hogy a szellemi javak megszerzése nem lenne minden esetben térítésmentes. Viszont bevezetnek majd olyan juttatásokat, mint például: tandíjkedvezmény, tandíjmentesség, ösztöndíj, alapítványok stb., melyek elsősorban a felsőfokú oktatás esetében jöhetnek számításba. A felsőoktatást többlépcsős képzési rendszerré kell átalakítani, és ez az iskolatípus legyen szabadon választható mindenki számára. Az egyetemi szintig csak azok a hallgatók juthassanak el, akik a legjobb tanulmányi eredményt érik el, a főiskolát a közepesek végezzék el, a gyengébbek maradjanak ki a második év után, de olyan bizonyítvánnyal, mely középszintű szakmai végzettséget jelent, mint például a mai „felépítményi", azaz szakosító iskolák elvégzése. Ugyanakkor nyíljék lehetőség a folytatásra, főként levelező tagozaton. Azokba az iskolatípusokba, melyek szakmai előképzést vagy felsőfokú végzettséget adnak, a jelentkezők pályaalkalmassági vizsgát tegyenek. A mai felvételi formát feltétlenül törölni keli, a keretszámokat úgyszintén. Persze, így fennáll a veszélye annak, hogy egyes értelmiségi pályákon szakemberfelesleg keletkezik. Ezzel számolni kell, viszont így kizárható az úgynevezett divatos szakmák iránti túlzott érdeklődés. Az alap- és középiskolákat ne bírálhassa el senki holmi statisztikai mutatók alapján, a bukási statisztikák sem lehetnek mérvadók. Helyettük tükrözze az iskola színvonalát a tanulók teljesítménye. Ehhez az is szükséges, hogy a pedagógusok megtanulják a demokratikus légkör kialakításának módját. így az időnkénti vizsgák sem válnak a rettegés és a stresszhelyzetek forrásaivá. Az érettséginek pedig vissza kell adni az őt megillető rangot, hogy a gimnáziumokban eltöltött idő, ha netán nem folytatja tanulmányait a fiatal, ne vesszen kárba. Eme felvázolt iskolarendszer folyamatosságát és átjárhatóságát tekintve, alkosson egységes egészet, ám minden szakasza olyan vizsgákkal záruljon, melyek alkalmassá teszik a fiatalt tanulmányainak folytatására bármelyik felsőbb iskolatípusban. Aki pedig az alapiskolában valamilyen oknál fogva nem bír megküzdeni a tananyaggal, vagyis a követelményeknek nem tesz eleget, az okok reális feltárása után vagy ismételje meg az osztályt, vagy kerüljön korrekciós osztályba, illetve gyógypedagógiai iskolába. A jövőben nagyon sok múlik majd a jól megalapozott alapismereteken. Ezért az alapiskola adjon szilárd és megbízható alaptudást. A maihoz viszonyítva lényegesen csökkenteni kell a tananyag mennyiségét. Annál több gondot kell fordítani a nevelésre. Az iskolának, a nevelőintézményeknek, az ifjúsági szervezeteknek és mindennek, ami a fiatalok nevelését hivatott szolgálni, úgy kell eleget tennie feladatának, hogy azt a fiatalok elfogadják, sőt akarják létezésüket, ne tekintsék a felnőtt nemzedékek által kigondolt rossznak. A kényszer, indokolja bárminemű jóindulat, előbb-utóbb ellenkezést, sőt ellenállást vált ki, végső esetben forradalmat. A forradalom pedig megköveteli a radikális átalakulást. Ez elől az iskolarendszer sem menekülhet. Gyökeres átszervezése elkerülhet6tle

n CSICSAY ALAJOS EGY LEVÉL NYOMÁBAN Várni — meddig? A füleki óvodahelyzetről, és nemcsak arról Néhány héttel a múlt szeptemberi tanévnyitó előtt kerestem fel losonci hivatalában Viliam Nociart, a járási nemzeti bizottság oktatási és testnevelési osztályának helyettes vezetőjét, aki többek között arról tájékoztatott, hogy Füleken lényegében kész egy új óvoda, melynek falai között szeptemberben, az igényeknek megfelelően: akár magyar nyelven is megkezdődhet a nevelés-tanítás. Lapunkban, a tanévnyitó alkalmával, eszerint informáltuk olvasóinkat. Röviddel a cikk megjelenése után füleki olvasónk, Koós Márta, felháborodva fordult szerkesztőségünkhöz, közölvén, hogy az óvodát nem adták át akkor, s mint újabb leveléből kiderül: azóta sem. Többek között a következőket írja: „Magyar nemzetiségű füleki lakos vagyok, a Kovosmalt vállalat dolgozója. Fiam a vállalati óvodába jár, de csak szlovák nyelvű oktatásban részesül, mert magyar nyelvű osztály még nincs a régi óvodában (igaz itt-ott beszélnek a gyerekekkel magyarul, de az oktatás szlovák nyelven folyik), az újat pedig 1990. március 21-ig sem vehették birtokukba a kis emberkék". Nos, a legkevesebb, amit ezek után tehettünk, hogy utánajártunk az esetnek, igyekezvén pontot tenni a számunkra is kínos ügy végére. Nem indult simán az oknyomozás, a Kovosmalt nemzeti vállalatnál ugyanis - mely a bölcsőde és óvoda üzemeltetője lesz - egyszerűen nem akadt felelősséggel nyilatkozni tudó és akaró ember. így közvetlenül a városi nemzeti bizottság elnökéhez, Kasza Tibor mérnökhöz fordultunk: -Annyit tudok ezze! kapcsolatban mondani, hogy az óvoda lényegében elkészült, kisebb tereprendezési munkákat kell még elvégezni, s az épület berendezése után megkezdődhet a tanítás. Bővebb és pontosabb felvilágosítással titkár kollégám szolgálhat, ó kísérte mindvégig figyelemmel az óvodaépítést. Mint hamarosan kiderült, kollégája tulajdonképpen már csak volt kollégája, hiszen elsejétől szabadságát tölti, s a néhány éves kitérő, azaz közéleti szereplés után visszatér korábbi munkahelyére, a Füleki Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolába. Pál Lajos - róla van szó - ugyanis a városi fórumok és kerekasztaltárgyalások egyikén nem kapott bizalmat... A helyzetet viszont valóban jól ismeri, s bár kényes az ügy, nem utasított el bennünket, nem tagadta meg a tájékoztatást. -A szóban forgó bölcsőde és óvoda tulajdonképpen Z akció keretében, közpénzből épült, s mi annak idején úgy állapodtunk meg az üzemeltetéssel megbízott Kovosmalt vezetőivel, hogy a munkálatok társadalmi részét, azt a bizonyos húsz százalékot végzik majd el, s a berendezésről is ők gondoskodnak. Nos - ne szépítsük a dolgot -, a vállalat nem tett eleget a megállapodásnak, s nekünk újabb anyagi forrásokat kellett keresnünk az épület befejezéséhez. Nem kis nehézségek árán ez sikerült is, s az épület lényegében már hónapokkal ezelőtt elkészült, megtörtént a hivatalos átadás is, ám néhány dolgot nem találtak elfogadhatónak a járási higiéniai állomás szakemberei. Mindenekelőtt az óvoda környékét kell rendbe tenni, s a szabványoknak megfelelő kerítésre is szükség van. A Kovosmalt emberei és gépei mostanában is kint vannak, s remélhetőleg hamarosan befejezik a munkálatokat. Vajon mikor vehetik birtokukba a gyerekek az óvodát, s folyik-e majd magyar nyelven is tanítás, nevelés? - Na látja, ezek azok a dolgok, melyekre én sem tudok válaszolni. Már az elmúlt nyáron az volt a meggyőződésünk, hogy szeptemberben megkezdődhet a tanítás (valószínűleg innen származtak Nociar úr nem eléggé pontos információi is - a szerző megj.), ám a munkálatok csigalassúsággal folytak. Ami a magyar nyelvű képzést illeti: kétségtelenül van igény iránta, s remélem mód is lesz rá már a közeljövőben. Még a novemberi események előtt napirendre tűztük a város bölcsődéinek, óvodáinak és iskoláinak kérdését, mert valóban voltak problémák, mind a férőhelyet, mind az oktatás nyelvét tekintve. Legelőször is pontos felméréseket készítettünk, melyekből kiderült, hogy a város négy óvodája közül háromban (13 osztály) szlovák nyelven folyik az oktatás, egyben pedig (3 osztály) magyarul. A hozzánk érkezett különböző jelzésekből arra következtettünk, hogy az arány nem fejezi ki a lakosság, a szülők igényeit, önkényes változtatásra persze egy pillanatig sem gondoltunk, ezért a legigazságosabb megoldásokat keresve, a felmérés mellett döntöttünk. Az óvodák és bölcsődék igazgatónőihez eljuttattuk a kérdőíveket, a széles nyilvánosságot pedig a városi hangszórón és a járási újságban tájékoztattuk felmérésünkről, összesen 630 kérdőívet adtunk ki, melyből 393 érkezett vissza, 472 gyermek beíratására. Az óvodába jelentkezők száma összesen 333 volt, közülük 156 szülő kérte gyermekének, illetve gyermekeinek szlovák nyelvű oktatását, 177 szülő pedig a magyart. A bölcsődében fordított a helyzet: a 139 szülő közül 87 kérte a szlovák, s csak 52 a magyar nyelvű nevelést. A fenti számokból is kitűnik, ha a népakaratnak kívánunk eleget tenni, különösen az óvodai oktatásban kell változtatásokat eszközölni. Ez a feladat azonban már nem rám tartozik, remélem, utódom eleget tud tenni a kívánalmaknak. S mi a helyzet iskola vonalán? - A városnak, mint köztudott, két alapiskolája van, az egyik szlovák, a másik magyar. A szlovák iskolának jelenleg 896 növendéke van, akik 34 osztályban tanulnak. Hozzá kell tennem, hogy helyzetük nem kielégítő, hiszen három osztály tanulóinak naponta kell utazniuk Sátoros községbe, 3-3 osztály pedig a Kovosmalt üzemi klubjában, illetve a szakmunkásképzőben nyert elhelyezést. A magyar iskola helyzete sem rózsásabb. 1095 tanuló 44 osztályban, 10 osztály 240 tanulója két váltásban tanul. Mindkét iskolában legalább 16-16 osztályra lenne szükség a zsúfoltság enyhítésére. Városunkban épül már a harmadik alapiskola, melynek első pavilonját talán már szeptember elsején birtokukba vehetik a tanulók, de hogy kik lesznek a szerencsések, az ma még nyitott kérdés. Az épületre ugyanis mindkét iskola igazgatósága igényt tart. Az egyeztető tárgyalások valamennyi érdekelt bevonásával hamarosan megkezdődnek, reméljük, ezeken mindenki számára elfogadható megoldás születik. Nos, ennyit a füleki óvodai és iskolai helyzetről, melynek alakulását - ígérjük - a továbbiakban is figyelemmel kísérjük. -h. a.ÚJSZÚ 4 1990. IV. 17.