Új Szó, 1990. április (43. évfolyam, 78-101. szám)

1990-04-13 / 88. szám, péntek

Mélyút, 1989. március 2. . ÚJ szú 5 1990. IV. 13 A Nap 1990. április 3-i számában cikket közöl Tóth Károlytól, Együttlét címen. A szerző a Harminchármak memorandumával kapcsolatban felveti a kisebbségi politika és politikus magatartás-modelljének kérdését. Az alábbiakban nem kívánok vitáöa szállni Tóth Károly vélekedésével, mert a mai politikai helyzetből ítélkezni felettébb egyszerű és kockázatmentes. Azonban azt a lekezelő hangot, amelyet Tóth Károly használ a dokumentum aláíróival szemben - noha maga is az aláírók között szerepel - felettébb veszélyesnek találom, s nem csupán azért, mert személyeket sért, de főleg azért, mert elhallgatja a teljes igazságot. Ugyanis 1989 március elején nem egy, de két „együttlét" volt. Mielőtt a memorandum aláírói közül bárkit is tanácskozásra hívtak volna, az SZLKP KB és a kormány vezetői előbb az akkori szlovákiai magyar „reprezentáció" prominens személyiségeivel közösen vitatták meg beadványunkat. E találkozón - együttléten"- a magyar nemzetiségű járási párttitkárok, s különböző rendű és rangú magas beosztású „elkötelezett" elvtársak vettek részt. Ezt a tényt Tóth Károly vagy nem ismeri, vagy szándékosan hallgatja el, s így olyan látszatot teremt, mintha az általa „legjobbaknak" mondott meghívottak az akkori társadalom privilegizált személyei lettek volna, nem pedig felelős gondolkodású ellenzékiek. Vagyis Tóth Károly anyagismerete láthatóan féloldalas. Ha pedig nem az, akkor a valóság szándékos elferdítéséről van szó, ami egyértelműen etikátlan magatartást jelent, mert tényeket hamisít meg és emberek tisztességes cselekedeteit vonja kétségbe. Mindezek után társaim s a magam nevében visszautasítom Tóth Károly lekezelő megállapításait. A közvélemény hiteles tájékoztatása érdekében ezért kötelességemnek érzem összefoglalni és feltárni mindazt, amit ezzel kapcsolatban feljegyeztem és megőriztem. Lássuk tehát a tényeket. Amiként az ma már ismeretes, a Harminchármak memorandumát az aláírók 1989. február 6-án juttatták el Miloš Jakešhez, a CSKP akkori főtitkárához, valamint Ignác Janákhoz, az SZLKP KB első titkárához. A memorandum megküldését követő napok és hetek a nyugtalanság jegyében teltek el, hiszen nem lehetett tudni, hogy a dokumentum a politikai vezetésben milyen irányú reakciót vált ki. A korábbi tapasztalatok alapján dőreség lett volna arra számítani, hogy a beadványra kedvező választ kapunk, s főleg, ha arra számítunk, hogy több mint negyven év megoldatlan nemzetiségi gondjait egyik napról a másikra megoldják, vagy megoldjuk. Sokkal inkább lehetett számítani azzal, hogy mindennek az ellenkezője történik. Azonban az is a tényekhez tartozik, hogy 1989 februárjában-márciusában a Szovjetunióban, Lengyelországban és Magyarországon zajló eseményeket, illetve azok hatását a legfelsőbb pártvezetés sem hagyhatta figyelmen kívül. Feltehetően ezért döntöttek úgy, hogy a beadvány szerzői ellen nem indítanak .eljárást, hanem az aláírókkal találkozót szerveznek. Előbb azonban, ahogy a bevezetőben is írtam, a beadványt „reprezentatív" körben is megvitatták. Erről az első tanácskozásról hitelt érdemlő ismereteim nincsenek, csupán annyi szivárgott ki, hogy voltak, akik a memorandum aláíróival szemben kemény szankciókat követeltek. Tóth Károly cikkében erről is megfeledkezik. A szerző az SZLKP KB-nak ezzel a magatartásával kapcsolatban írja le, hogy „az előző évtizedekhez képest úgy tűnt, valami gyökeres fordulat állt be. A pártszervek pozitívan reagáltak. Megbeszélésre hívták az aláírók egy részét. Bizony csak egy részét, a legjobbakat, a párttagokat". Ez a megállapítás is helyesbítésre szorul. összesen kilenc párttagot hívtak meg a találkozóra, holott az aláírók között lényegesen többen voltak. (Barak László, Bauer Győző, Török Elemérés mások.) Ezért azt hiszem, értelmetlen ma azon töprengeni, hogy vajon a „legjobbakat" hívták-e meg a tanácskozásra. De álljon itt a meghívottak névsora, s döntse el ki-ki maga, miként vélekedik róluk: Duba Gyula, Grendel Lajos, Tőzsér Árpád, Sziegl Ferenc, Zalabai Zsigmond, Ozsvald Árpád, Varga Erzsébet, Keszeli Ferenc és e sorok írója. Tehát mi kilencen kaptuk meg az SZLKP KB meghívóját. Persze, az lett volna a korrekt magatartás, ha a beadvány minden aláíróját meghívják. Az akkor nálunk érvényben lévő gyakorlat, sajnos, más volt. A meghívást természetesen elfogadtuk, hiszen 1945 óta először nyílt mód arra, hogy a párt és az állam felelős vezetőivel a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség alapvető kérdéseiről párbeszédet kezdhetünk. Tóth Károly cikkében ezen időszakról azt írja, hogy - mármint a meghívottak - „nagy készülődésbe kezdtek, ki mit is fog ott előadni". Hogy ki miként élte meg azt az időszakot, arról beszámolni nem tudok. Az azonban bizonyos, hogy nekem nem kellett arra készülnöm, hogy mit mondjak. A több, mint harmincéves országjárásból származó tapasztalataim összefoglalása naprakészen megvolt. Ellenben az is tény, hogy közvetlenül a találkozó előtt a Madách Kiadóban Dobos Lászlóval, Duba Gyulával, Grendel Lajossal és Tőzsér Árpáddal egyeztettük a majdani tennivalókat, s megállapodtunk, hogy részünkről Grendel Lajos szól elsőnek, ha egyáltalán szót kapunk. Én magam mondandómat leírtam, azzal számolva, hogy esetleg egyes adatok rögzítése bizonyos vitás kérdéseknél fontos lehet. Mivel a tanácskozáson végig feljegyzéseket készítettem, s az ott történteket naplómba is átvezettem, az alábbiakban a napló alapján közlöm az 1989. március 2-ának délutánján lefolyt találkozó eseményeit. Amiként korábban is leírtam, a Jakešnak és Janáknak megküldött dokumentum aláírói közül kilencen voltunk jelen. A párt- és az állami szervektől tizenhárom személy vett részt a tanácskozáson. Név szerint ismertem Ondrej Šalingot, az SZLKP KB titkárát, Štefan Murint, a szlovák miniszterelnök első helyettesét, Ľudovít Kilár oktatásügyi és Pavel Koyš kulturális minisztert. A többi jelenlévő - Jurák osztályvezetőn kívül - előttem ismeretlen volt. A tanácskozást Šaling nyitotta meg, elmondta, hogy a találkozóra az impulzust az általunk megfogalmazott dokumentum adta. Hangsúlyozta: kommunisták vagyunk s ennek értelmében fogunk tanácskozni. Tisztázni kell az egyes kérdéseket, mondta, hogy konstruktív szellemben haladhassunk előre. Šaling bevezetője után Stefan Murín miniszterelnök-helyettes elmondta, hogy a beadványról két pozíció alapján kell beszélgetést folytatni. Az első az, ami általában a politikával függ össze, második pedig az, ami a nemzetiségi politika kérdéskörét jelenti; azaz, amit ezzel összefüggésben kell vizsgálat tárgyává tenni. Folytatólagosan pedig megkísérelni összefüggéseiben vizsgálni ennek társadalmi vonatkozásait. Továbbá - mondotta Murin - abból kell kiindulni, hogy itt valahányan kommunisták vagyunk, nem pedig nacionalisták. Ezt azért hangsúlyozom, folytatta, mert az az anyag, amit. áttanulmányoztam, abban ezek a tények nincsenek mindig betartva. Véleménye szerint felesleges volt visszatérni 1918-ig. A lengyel vagy a magyar nemzetiségi problémák szétszórtsága is csak példaként értékelhető. A képviseleti testületekben lévő „képviselők" és a nemzetiségek valós képviselete közötti ellentmondással kapcsolatban arra utalt, hogy ezek elfogadott döntések alapján jöttek létre; konkrétan a nemzetiségi tanács döntései alapján. Ľudovít Kilár a beadvány iskolapolitikai ' részével foglalkozott. Beszélt általában az iskolákról, azok helyzetéről. Érzékeny kérdések ezek, mondta, amelyeket meg kell oldani. Nem csak a magyar, a szlovák iskolák helyzete is orvoslásra szorul. Kilár szerint a magyar oktatási nyelvű iskolák problémakörének megoldása fontos feladat, önkritikusan be kell vallani - állapította meg -, hogy ezen a téren nagy hiányosságok vannak. Általános gondnak nevezte az anyanyelv minőségének javítását. Érintette a főiskolára való felvétel kérdéseit, valamint a magyar pedagógusképzés helyzetét. Koyš miniszter úgy vélekedett a beadványról, hogy az az anyagok sokféleségének, a féligazságok és a valós tények kuszaságának a keveréke. Megjegyezte, hiányzik belőle a nemzetiségek együttélésének dokumentálása. A felvetett követelésekkel kapcsolatban a nemzetiségi múzeum létrehozását pozitívan ítélte meg, komáromi székhellyel. A Thália Színpad önállósításával kapcsolatban két változatot adott elő: a teljes önállóság vagy a Kassai Állami Színházhoz való csatolás - független dramaturgiával és művészeti vezetéssel. A magyar nemzetiségi tudományos könyvtár esetleges létesítésére Kassán látott lehetőséget. A továbbiakban a nemzetiségi sajtó szerkezetéről a KB sajtóosztályának vezetője beszélt olyan hangnemben, hogy azt mindennek lehetett nevezni, csak tárgyilagosnak nem. Hangjánál nagyobb csak érveinek hiánya volt. Ezt követően kaptunk szót mi. Vártam, hogy a megállapodás szerint Grendel Lajos jelentkezik, de csak a tétovaságot és a csendet érzékeltem. (A tanácskozás után kérdeztem Grendeltól, miért nem jelentkezett? „Begörcsöltem", mondta.) Hogy a helyzetet mentsem, jelentkeztem, s a memorandummal kapcsolatosan összefoglalt értekezésemet felolvastam. Többek között elmondtam, hogy az első súlyos beavatkozás a hatalom részéről 1960ban történt, a területi átrendezés következtében, amikor gyakorlatilag fölszámolták a korábban meglévő magyar többségű járásokat. Rámutattam továbbá ennek kedvezőtlen következményeire politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális vonatkozásban egyaránt. Szóltam az iskolák integrációjának áldatlan következményeiről s ezt adatokkal is alátámasztottam. Hasonlóan vetettem fel a magyar pedagógusképzés elsorvasztásának tényét, s azt is, hogy a magyar gyermekeknek mintegy 40 százaléka nem az anyanyelvén tanul. Követeltem a kétnyelvűség törvénybeiktatását, a helységnevek és intézmények kétnyelvű jelölését a sajtóban stb. Végezetül javaslatot tettem egy olyan állandó testület létrehozására, amely nem csak figyelemmel követi a felmerülő nemzetiségi gondokat, de amelynek joga volna azok megoldására javaslatokat is kidolgozni. Reményemet fejeztem ki, hogy a párbeszéd folytatására is módot találhatunk. Ezután Grendel Lajos, Duba Gyula, Tőzsér Árpád, Keszeli Ferenc és Sziegl Ferenc mondta el álláspontját, lényegében kapcsolódva és támogatva az általam összefoglaltakat. Ezen túl Tőzsér Árpád felvetette azt a kérdést is, hogy miért csak kilencünket hívták meg erre a tanácskozásra. Jurík azt válaszolta, hogy technikai okokból alakult így a helyzet. Ez olyan átlátszó kifogás volt, hogy senki sem vette komolyan. A tanácskozás légköréből, az ott jelenlévő párt- és állami vezetők által kifejezésre juttatott álláspontból könnyen következtethettünk arra, hogy gyakorlati megoldásra aligha kerül sor egyhamar. Viszont sok adatunk s érvünk láthatóan komoly meglepetést okozott, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy aligha tudjuk kedvező irányba befolyásolni a készülő döntéseket. A memorandumról való előző „első" tanácskozás - ha úgy tetszik „együttlét" - a politikai vezetést és céljait más irányba befolyásolta, s a velünk szemben alkalmazott elutasító magatartásában meg is erősítette. Az akkori gyors feljegyzéseim alapján ez történt 1989. március 2án a Mélyúton. Meglehet, memorandumunknak s a tanácskozásnak sok gyakorlati haszna nem volt. Ám elértük, hogy több mint negyven év után a hatalom képviselői első ízben voltak kénytelenek asztalhoz' ülni és tárgyalni a szlovákiai magyar értelmiség képviselőivel. S ez olyan esemény volt és marad, amit nem illik sem lekezelni, sem profanizálni, sem meghamisítani. GÁL SÁNDOR Ota Šik a költségvetésről Mi lesz az ötmilliárd korona sorsa? Ugyancsak meglepődtek honatyáink az év végén, amikor szövetségi pénzügyminiszterünk nem találta jónak a költségvetés tervezetét. Mi kivetnivaló volt egyszeriben azon a javaslaton, amelynek hasonmásai évtizedeken át szolgálták gazdaságunkat? Mindössze annyi, hogy nem volt inflációellenes, nem ösztönözte a hatékony gazdálkodást és óriási kiadásokkal számolt. Az új javaslat, az immár törvényerőre emelkedett állami költségvetés azonban más, mint az eddigiek. Takarékoskodó, sőt sokak szerint garasoskodó. Hátat fordít az olcsó pénz politikájának, s a kiadások csökkentésével jobb gazdálkodásra, a gazdasági egyensúly visszaállítására törekszik. Még nem tudni, hogy a törekvéseket siker koronázza-e, de annyi bizonyos, ha az elképzelések valóra válnak, államkasszánkban az év végére ötmilliárd négyszázmillió korona gyűlik össze. Valljuk be, nem túl jelentős ez az összeg (összehasonlításképpen: a szlovák költségvetés az idén 90 milliárdos bevétellel és ugyanekkora kiadással számol), az eredetileg tervezett hiánytól viszont mindenképpen több. De vajon mi lesz, mi legyen az ötmilliárd korona sorsa? Költsük el vagy vonjuk ki a forgalomból? - kérdeztem Ota Šik profeszszort, a világhírű cseh közgazdászt a napokban tett pozsonyi látogatása során. -A korlátozó pénzpolitika egyik legfontosabb gyakorlati megnyilvánulása éppen az, hogy a fölösleges pénzmennyiséget kivonja a forgalomból. Az ötmilliárd korona nem nagy összeg, s most még nem tudhatjuk, hogy egyáltalán sikerül-e többlettel zárni az évet. Egyébként önmagában a restriktív pénzpolitika, mint a gazdasági reform része, kevés, több változást is meg kell valósítani. Ez esetben főleg a szabad árak hiányát érezzük. Ugyanis a dotációkat tovább kell csökkenteni, de jelentősebb korlátozásokra csak a piaci árak mellett kerülhet sor. Nélkülük nem tudjuk megállapítani, hogy egyik vagy másik ágazat, vállalat tényleg megél-e dotáció nélkül vagy sem. Ettől függetlenül a jelenlegi költségvetés összeállítása határozottan fontos és szükséges lépés volt. Nincs okom és jogom kétségbe vonni a szövetségi kormány döntéseinek, elképzeléseinek helyességét, s az érvényben levő költségvetést sem áll szándékomban bírálni. Azonban próbáljuk meg végiggondolni, miként is alakulhat az államkassza helyzete. Ha esetleg nem sikerül teljesíteni a bevételeket, akkor nyilvánvaló, hogy a kiadások sem alakulnak majd az elképzelések szerint. Szerencsés esetben annyi pénz folyik be az államkasszába, amennyivel ma számolunk, s ha nem növekednek a kiadások, akkor ötmilliárd koronás többlettel kell zárnunk az évet. Amennyiben pénzügyminiszterünk ezt az összeget valóban kivonja a forgalomból, komoly akadályt gördít az infláció útjába. Ha netán befekteti, s ezáltal új hatékony forrásokat teremt, az ötmilliárdból akár több milliárdunk is lehet. Félő azonban, hogy esetleg máshová is vándorolhat ez a pénz. Vajon hová? Például szociális célokra. Nem hiszem azonban, hogy ez lenne a legcélszerűbb és leghasznosabb megoldás. Mert gondoljunk csak arra, hogy például a bányászok szociális követeléseinek teljesítése három és fél milliárd koronába kerül. Ha a többletből finanszírozzuk^zeket a kiadásokat, már csak másfél milliárdunk marad. S akkor mi lesz a többiekkel, akik úgy érzik, az ő foglalkozásuk is rövid idő alatt feléli az ember testét-lelkét? Mi tagadás, örülnék a bőkezűbb szociális politikának. De attól tartok, hogy valamiről folyton elfeledkezünk. Legtöbbször nem gondolunk arra, hogy elosztani csak azt és annyit lehet, amit és amennyit létrehoztunk. Tudom, sokaknak kellemetlen a téma, de tudomásul kell vennünk, hogy jólétünk alapja a munka. November 17-e óta azonban többnyire csak politizálunk. Ebből viszont a még oly korlátozó pénzpolitika segítségével sem fogunk megélni. KOVÁCS EDIT Húsvéti ceruzajegyzetek A NYUSZI Jó lenne tudni, hogy a húsvéti nyuszi házinyuszi-e, vagy vadnyuszi. Sydne Rome - több éven át húsvétkor sugárzott - bájos videóklipjén például fehér házinyuszik ugrándoznak a fekvőhelyzetben éneklő színésznő gyönyörű teste körül. Ugyanakkor más képeken vadnyuszikat láttam csibék, tojások társaságában. Mindenesetre, ha rajtam állna, én a vad nyuszira szavaznék, mert hát ó mégiscsak közelebb van a természethez és a szabadsághoz. Sőt, a természetben él, és szabadságban. De hát nem mindegy, hogy milyen nyuszi a húsvéti nyuszi? - kérdezhetné valaki. Tulajdonképpen igen. És mégsem. Ha ugyanis házinyuszi, akkor nincs baj, ilyen nyuszi volt, van, lesz. Szüksége van rá az embernek, tenyészti húsáért, bundájáért, az érte kapható pénzért. Mondom, ebben az esetben nincs baj, mert van a jelképnek élő mása, van mi elevenen élteti tovább, a jövő húsvétokon is. Na de ha vadnyuszi? Amely, vagy inkább aki: pusztulófélben. A mérgezett földeken. A mérgezett szabadságban. Mi lesz a jelképpel, ha így megy tovább, ha egyszer csak azt vesszük észre, hogy már csupán emlék a vadnyuszi? Vajon az emlék élteti-e, és ha igen, meddig - a jelképet? A megtartó jelképeket, melyekből annyit veszítettünk, melyekből annyit sikerült elpusztítania bennünk a hatalomnak az elmúlt évtizedekben! A HÍMES Persze, a tojásokkal is baj van. A házityúkokéi még csak hagyján, de amit az üzletben lehet kapni, azok a konfekció-tojások! Belőlük csinálj hímest, ha tudsz! Kesztyűs kézben is összeroppannak, beszakadnak a festék „súlya" alatt, pláne, ha kifújod - ha egyáltalán sikerül kifújnod - a tartalmukat. De nem erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy megint kinevettek gyermekeim, amikor a minap így szóltam hozzájuk: - Meglátjátok, az idén szép tojásokat festünk. - Minden éven ezt mondod, apu, aztán olyan tojásaink vannak, hogy óóó... Jobb ha nem beszélünk róla. Igaz, ami igaz, nem vagyok egy tojásfestőművész, semmi ilyesféle tehetségem nincs. Az egykori otthoni húsvétok késztető hangulatán kívül, amikor anyám mellé kuporodva lestük, hogy változnak át keze nyomán színes varázslattá a tojások, a szándék, az akarat az, mi hajt: éltetni a szokásokat, átmenteni, észrevétlenül belopni, beépíteni gyerekeim lelkébe és tudatába a feltámadás, a szabadulás, az újjászületés ünnepének szellemét, valamint jelképeit, melyek közül egyiket-másikat nekünk magunknak kell elkészítenünk, minden esztendőben ilyen tájt. Boldog, kedves, vidám együttlét ez még akkor is, ha nem sikerülnek. Például: a tojások. Pedig használunk mindenféle hazai és magyarországi festékport, festéklapot, állatfigurás matricát, még hagymaléből is kotyvasztunk levet, melybe megbicikligumizva engedjük a tojásokat. Aztán karcolunk is. De hát... Már előre látom, az idén sem lesznek szemgyönyörködtető hímes tojásaink. Noha ezúttal bizakodhatnék jobban, ugyanis néhány nappal az újfent elhangzott jóslatom, ígéretem után új festékre, tojásfestő tablettákra leltünk, Eierfarben, Made in West Germany. Tehát nyugati termék, ami azt jelenti, akár biztosra is mehetnénk. Csak motoszkál bennem egy kérdés. Hogyan fest majd itt, Közép-Európában? És tudunk-e majd bánni vele? (bodnár)