Új Szó, 1990. április (43. évfolyam, 78-101. szám)

1990-04-02 / 78. szám, hétfő

Ki képviseljen bennünket? Sajátos parlamenti képviselet kell Beszélgetés dr. Duray Miklóssal, az Együttélés politikai mozgalom elnökével Tulajdonképpen az interjú felcímében feltett kérdést legfeljebb a hét végéig lehet teljes egészében nyitottnak tekinteni, merthogy a választási koalíciók bejelentésének határideje akkorra lejár. A közben lefolytatott és folyamatban levő ez irányú tanácskozások eredményeit lapunk más helyén ismertettük vagy ismertetjük. Az interjúkészítés időpontjában az egyes mozgalmak vezetői konkrét eredményekről különben sem tudtak volna beszámolni. Sorozatunkban mindenekelőtt azt szerettük volna érzékeltetni, milyen volt a viszonya a három mozgalomnak a nemzeti kisebbségek érdekképviseletének kérdéséhez. így a Duray Miklóssal folytatott alábbi beszélgetés is a koalíciós tárgyalásokat megelőző véleményét tükrözi. ÚJ SZÚ 1990. IV. 2. • Arra kérem, hogy ezt a beszélgetést kezdjük az alapkérdés megválaszolásával: tehát ki képviseljen bennünket? - Ez a kérdés lényegében már decembertől a levegőben lóg, hiszen akkor indult el a politikai pluralizálódás, és természetszerűen sorra alakultak a politikai pártok, a pártszerűen politizáló mozgalmak, amelyek célul tűzték ki az egypártrendszer megszüntetését, ami új politikai képviseleti rendszer alakítását is feltételezte. Mindez csehszlovákiai magyar viszonylatban úgy vetődött fel, hogy tudunk-e egységesen fellépni a választásokon? Nem forgácsolódnak-e szét az erők, nem kerülnek-e egymással szembe a mozgalmak? S tudunk-e így olyan politikai képviseletet teremteni az egyes törvényhozó testületekben, amely megnyugtató megoldásra adhat reményt a nemzeti kisebbségek kérdésében? • Ez a kérdés azonban nem új keletű... - Ez nyilvánvaló, de eddig mindenki úgy érezhette, hogy akik eddig a Szövetségi Gyűlésben, vagy a Szlovák Nemzeti Tanácsban képviselték a csehszlovákiai magyarságot, azok vagy nem képviselhették érdekeinket, vagy nem voltak hajlandók úgy képviselni, ahogy erre szükség lett volna. Igaz, azt is mindenki megérti, hogy a. múltbeli politikai rendszerben ez azért volt így, mert a nemzeti kisebbségek nem önmaguk jelölték azokat, akikre végül is szavaztak. Ha aggályok merülnek fel a jelenlegi időszakban, akkor azok úgy jelentkeznek, vajon a többpártrendszerben végső soron nem ugyanígy alakulnak-e a viszonyok. • Most viszont három választási lehetőség is adódott! - A Független Magyar Kezdeményezés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom mellett az Együttélés politikai mozgalom nyújtja ezt a három lehetőséget, azonban a többi párt vagy a pártszerű mozgalmak - így a Szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom, a Demokrata Párt, a Kommunista Párt, az Agrárpárt stb. - ugyancsak befolyásolhatják a nemzeti kisebbségeket, vagy egy részüket, s „felszippanthatják" szavazataik egy részét. Azonban véleményem szerint, ha a három fentebb említett magyar, illetve nemzetiségi politikai mozgalom koalícióra tudna lépni, akkor legalábbis arányos politikai képviseletet tudna biztosítani a törvényhozásban. Ez azonban nemcsak rajtunk múlik. • Ezek szerint ön a hármas koalíció híve, de vajon megvannak-e ennek a reális esélyei? - A koalíció kialakítása mindig is nagyon nehéz, mert nemcsak az egyeztetésen és nemcsak azon múlik, hogy az egyes lehetséges koalíciós partnerek programjában van-e affinitás, olyan azonosság vagy ellentét, ami ezt lehetővé teszi, esetleg kizárja. Tény, hogy szinte minden politikai erő számít a csehszlovákiai magyar lakosság szavazatának bizonyos részére, így ők is koalíciós partnereket keresnek körünkben. • önként adódik a kérdés, hogy az említett mozgalmakon kívül kivel léphetne koalícióra az Együttélés és kivel nem? - Szeretném leszögezni már az elején, hogy koalícióra nem lépünk semmilyen körülmények között a kommunista párttal, s nemcsak azért, mert programjaink nem egyeznek, de azért sem, mert a kommunista párt a totalitárius hatalom megtestesítője, s jogutódja. De nem lépünk koalícióra azokkal a pártokkal sem, amelyek esetleg pszeudokommunista politikát kívánnak folytatni, vagy nem a demokrácia platformján állnak. Igaz, manapság szinté mindenki kijelenti magáról, hogy a demokráciáért küzd. Azonban azokkal a pártokkal, vagy mozgalmakkal, nem szabad egy platformra kerülni, nem lehet politikai szövetségeket, koalíciót kötni, amelyek soraikban helyet adnak a magyarellenességnek és a kisebbségi jogokat másodrendűnek tartják. • Ezen a ponton számos - mondhatnám egyenrangú, azonos fajsúlyú - kérdés is megválaszolásra kívánkozik. Kezdjük a legkényesebbel: gyakori az olyan vélemény, hogy az Együttélés a kommunisták, vagy a volt kommunisták gyülekezőhelye... - Ma Csehszlovákiában egyetlen olyan politikai mozgalom sincs, amelyben ne tevékenykednének a kommunista párt volt tagjai. Ez vonatkoztatható a Polgári Fórumra, a NYEE-re, az FMK-ra, de talán mindegyikre, kivéve a kereszténydemokratákat. Kijelenthetem, hogy a kérdés ilyen felvetése rosszindulatú, hisz az Együttélésben sincs több volt kommunista párttag, mint a többiben. Nekem az a véleményem, az embereket napjainkban helytelen aszerint megítélni, hogy korábban tagjai voltak-e az állampártnak, vagy sem. A kommunisták soraiban működő tisztességes embereknek köszönhető, hogy az elmúlt húsz évben nem vadultak el teljesen a viszonyok, s volt egy olyan párton belüli ellenzék, amely jobb irányba terelni próbálta a hatalmon levő politikai pártot erkölcsi értélemben is. És tulajdonképpen 1968 is azért következhetett be, mivel létezett a párton belül egy olyan frakció, amelyre nem illett rá a hagyományos értelemben vett kommunista jelző. Éppen ezért nem lehet elítélni azokat, akik párttagok voltak, de emberileg helytálltak és a társadalmi jobbulást kívánták. Egyáltalán nem biztos, hogy sok pártonkívülit - ők voltak túlnyomó többségben - nem lehetne-e elítélni emberi magatartásáért, hisz ők is lehettek korruptak, behódolok, a totalitárius hatalom elvtelen szekértolói. Tehát egyetlen helyes szempont létezik: úgy megítélni mindenkit, hogy azt nézzük, ki milyen ember volt? Aki gazember volt - párton kívül vagy belül —, azzal nem lehet közösséget vállalni. • Maradva az Együttélésnél: ez a politikai mozgalom zászlajára tűzte a többi nemzeti kisebbség, a lengyelek, ruténok, ukránok, jogvédelméért folytatandó harcot is. Ók hogyan viszonyulnak a mozgalomhoz? - Elejétől fogva úgy merült fel a kérdés, miként fogják fel ők a nemzeti kisebbségek jogvédelmének fontosságát. Ha csak egy-egy mandátumot akarnak, arra szert tehetnek más pártok révén is a szavazatok fejében, de ha önálló képviseletet, kisebbségi jogvédelmet is akarnak, akkor nem mindegy. Mi ugyanis egy sajátos parlamenti képviseletet akarunk, amelynek elsősorban hosszú távon vannak esélyei, de a politikában kizárólag rövid távon nem gondolkodhatunk. Az európai politikai gondolkodás abban az irányban halad, hogy a nemzeti kisebbségeknek az egyes országok parlamentjein belül létre kell hozni sajátos képviseletüket, amelynek döntő beleszólása lehet a nemzeti kisebbségek életébe, kulturális, oktatásügyi, valamint a nemzeti identitás megőrzésének kérdésébe. Ahogy azt a nemzetközi egyességokmányok szándékoznak biztosítani. • Az ilyen nemzetközi egyességokmányok a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatbán egyúttal azt a véleményt látszanak alátámasztani, hogy a kérdés megoldása nem egyértelmű, nem magától értetődő, még a demokratizálódásnak kikiáltott folyamatokban sem, sót a demokratikus hagyományokkal rendelkező országok részérói azt a nézetet táplálják, miszerint a nemzeti kisebbségek ügyét nem szabad, vagy nem lehet kizárólagosan a többségre bízni. - Valóban nem. Századunkban csak 1945 után vált belüggyé, azaz a többség ügyévé a nemzeti kisebbségek helyzetének a kérdése. Amikor ezt a kérdést kizárólag a többség kezeli, akkor azt saját érdekei szerint teszi. Véleményem szerint a többségnek felelősnek kell lennie a nemzeti kisebbségekért, mert a többség jószándékai teret nyithatnak a kisebbségi helyzetből származó hátrányok megszüntetéséhez, a kisebbség egyenrangúsításához, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a többségnek e viszonyok közepette korlátoznia kell saját jogait, s éppen a kisebbségek érdekében van szükség a nemzetközi egyességokmányokra, betartásuk nemzetközi ellenőrzésére. Ezért van szükség a kisebbségek politikai képviseletére. Csakis így lehet olyan helyzetet teremteni a kisebbségi politikában, amelyből pozitív „képlet" jöhet létre. Ha kizárólag a többségre bíznánk a kérdés megoldását, abból katasztrófa is születhetne! • Manapság tulajdonképpen mindenki Európába igyekszik, miközben néha vad indulatok szabadulnak el. Bár váltig demokráciát hangoztatnak, s azt, hogy majd annak elérése után sort kerítenek a kisebbségekre is... - Sajnos, a nagy pártok, a többségi nemzetek a demokráciát eléggé önző módon képzelik el KeletKözép Európában és az Európa felé való sietésben törve-zúzva próbálnak haladni, tekintet nélkül másokra. Ebben a nagy igyekvésben aztán kárt szenvednek a kisebbségek, éppen ezért az „európai házba" való bejutásnak az is az ára, miként oldják meg a nemzeti kisebbségek helyzetét az egyes országokban. Ennek érdekében az Együttélés politikai mozgalom megpróbál szövetségeseket is keresni, többek között a Magyarországi Nemzeti Kisebbségek Uniójával, kapcsolatban állunk a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségével, amely jelenleg a többi romániai nemzeti kisebbségek érdekeit is megpróbálja felvállalni, amíg azok politikai mozgalmai nem jönnek létre. Igyekszünk felvenni a kapcsolatot Nyugat-Európában, például a dél-tiroliakkal, lévén az ő helyzetük talán a leginkább hasonló a miénkhez, de tapogatózunk a többi nemzeti kisebbségi pártok felé is, amelyek Nyugat-Európa számos országában léteznek. Természetesen először itthon kell megerősödnünk, hogy megfelelőképpen tudjunk idehaza politizálni. • Mi a garancia arra, hogy az Európába való nagy-nagy igyekvésben a kisebbségek problémáinak megoldása mégsem sikkad el? Mi a garancia arra, hogy majd Európa „kapujában" nem lesz-e elég, ha elmondják az oda belépni szándékozók: „mi mindent megtettünk..." - ahogy ez az elmúlt negyvenöt évben az errefelé eddig divatos szóhasználatban lépten-nyomon elhangzott. Vajon ekkor hallható lesz-e a kisebbség hangja? - Mindent megteszünk annak érdekében, hogy minket is megkérdezzenek, vajon valóban megtettek-e mindent érdekünkben ebben az országban a kisebbségi kérdés megoldásáért. Ha nem kérdeznének meg, akkor majd szólunk. MÉSZÁROS JÁNOS (Összetkötőjel? Ha az egyetemes csehszlovák történelembe nem is, a csehszlovák (vagy cseh-szlovák) parlamentizmus történetébe bizonyára bekerül majd a múlt csütörtöki tizenkétőrás maratón, a köztársaság új nevéről rendelkező törvény vitája, talán éppen a „gondolatjel-vita" vagy a „kötőjel-tömény" elnevezéssel. Végül is döntés született, s talán sokan föl is lélegeztek, amikor megszavazták, hogy ezentúl az országot Csehszlovák Szövetségi Köztársaságnak vagy Csehszlovák Szövetségi Köztársaságnak nevezheti mindenki pártállástól, nemzeti hovatartozástól, nyelvérzékétől, esetleg a puszta szimpátiától vezettetve. De ha fellélegzett is képviselő és képviselt, azt nem gondolhatta komolyan, hogy ezzel a téma lezárult. A sürgető döntés érdekében sikerült a dolgot sportnyelven szólva „taccsra tenni", tehát egy nevetséges lingvisztikai kérdéssé degradálni. Azt azonban nem hiszem, hogy mindenki elégedettségére, s csak remélni tudom, hogy ez a kötőjel (vagy gondolatjel) majd összeköti (elgondolkodtatja) a nemzetet. Ezen a kötőjelen kívül is volt azonban még néhány elgondolkodtató dolog az egésznapos, kalandfilmnél is érdekesebb közvetítésben. Az első az, hogy a parlament végre felébredt, érvel, vitázik, úgy ahogy ezt a világ minden valódi parlamentje teszi, noha lehetne talán takarékosabb az érvelés túlfűtöttségével. Akadtak olyanok, akik igazi képviselőhöz méltó komolyságot öltöttek magukra, de láthattunk olyan harmincas „honatyát" is, aki szavazás közben a győzelem V betűjét mutogatta a kamerába, mint egy elégedett futballszurkoló. (Legközelebb talán transzparenst is hozhatna, hogy megtudjuk, melyik változatnak szurkolt.) A következő gondolatom már inkább nyugtalanító. Ismerve az előzményeket, már most rettegek a köztársaság címerének vitájától, s ha a készség a mostani marad, a legjobb esetben is csak olyan kompromisszum születhet, hogy mindkét országrész használjon olyan „közös" címert, amilyet akar. Persze könnyű nekem névről és címerről szóló vitát nézni, ha rólam látszólag szó sem esik, hiszen a nemzetiségek léte csütörtökön nem nagyon jutott eszébe egyik félnek sem. A 12 órás vitában azt hiszem, csak egyszer hallottam megemlíteni. Nyugtalanít viszont, hogy amikor egy teljesen új helyzetben egy gyengéd, de mégis győztes forradalom után még mindig nagyrészt a régi törvények betűje érvényes, s mindenki azt tartja be, amelyiket akarja. Az ország népe várva várja az új gazdasági törvényeket, a vállalkozások és az adózás új szabályait, hogy végre megkezdődhessen az anyagi felemelkedés, a törvényhozás pedig egész napokat tölt a szimbólumok vitájával. Nem gondolom, hogy ezek nem fontosak, talán nem is kevésbé fontosak, mint az ország gazdasági működése, de ha ilyen nagy problémát jelentenek, akkor jobban fel kell készülni rájuk. Legjobban a múlt csütörtöki parlamenti ülés tanúsítja ezt, ahol a soksok szenvedéllyel elmondott beszédek és vélemények végül is egy nyelvi problémává nőtték le magukat. Joggal kérdezhette képviselt és képviselő, hogy akkor tulajdonképpen miért is volt ez a sok szöveg, hiszen a tudományos akadémiák nyelvészeti intézetei már rég eldönthették volna a kérdést. Végül még valami. Láttam, s hallottam, hogy a nemzeti identitását kereső vagy erősítő szlovák nemzet képviselői milyen szenvedéllyel igyekeztek nevüket akár csak egy kicsit is megkülönböztetni vagy elkülöníteni a nagyobb, s a világban ismertebb nemzet nevétől, hogy ezzel is figyelmeztessék a róluk látszólag tudomást venni nem akaró emberiséget: mi is itt vagyunk. Én azt mondom, ha ez a cél vezette őket, és nem a különválás, az Európába való saját különbejárat megteremtése, akkor ez dicséretes dolog. Joguk van hozzá, hogy megmutassák magukat a világnak a közös haza elnevezésében is. Most már csak azt remélem, hogy amikor mi, vagy más nemzetiségek, nemzeti kisebbségek törekednek saját nemzeti tudatuk erősítése, vagy egyáltalán megteremtése érdekében kulturális önállóságra, anyanyelven való művelődésre, akkor is olyan megértést tanúsítanak majd ugyanezen honatyák, mint amekkora megértést kértek saját problémáik és sérelmeik iránt cseh képviselőtársaiktól. SZÉNÁSI GYÖRGY Ml—IM a piacgazdaságról Új időket élünk, vagy csak a történelem ismétli önmagát? Mert hiszen voltak már nálunk részvénytársaságok, holdingok, magán- és az állam kezében levő vállalatok, volt tőke- és értékpapírpiac... Aztán létünk csaknem fél évszázadra megszakadt. Az elmúlt negyvenegynéhány év alatt ugyan léteztek nálunk részvénytársaságok - főként bankok és külkereskedelmi vállalatok formájában -, s bár ismertük őket, működésükről nem sokat tudunk. Ma újra szót és teret kérnek ezek a csaknem elfeledett szerveződési formák, s azok a fogalmak, amelyek a piacgazdaság nélkülözhetetlen részei. Mi pedig - valljuk be - nem igazán tudjuk mi a részvénytársaság, hogyan működik a tőke- és pénzpiac, milyen gazdasági helyzetben miként alakulhat az árfolyam. S azt is nehezen tudjuk eldönteni, hogy többkevesebb pénzünket részvényekbe vagy kötvényekbe fektessük-e inkább. Nincs más választásunk, mint szembenézni a piacgazdasággal, s információkat szerezni az új dolgokról, vagy ha úgy tetszik, hát egy kicsit tanulni. Induló rovatunkban - egyelőre kéthetenként hétfőn, majd az igényektől függő gyakorisággal - a piacgazdaság felé vezető úton kívánunk segíteni. Ismertetjük majd a legfontosabb fogalmakat, tudnivalókat, s ha az olvasók igénylik, megpróbálunk tanácsot adni a részvény-, kötvény- és egyéb értékpapír-vásárlásokat illetően - természetesen lapunk hasábjain. A részvénytársaság Meglehetősen kedvező vállalkozási forma, amely aktivizálja a befagyott állótőkét. Létrejöttét a termelési viszonyok olyan fejlettségi foka tette szükségessé, amikor a vállalatóriások létrehozása, a vasút és a csatornahálózat kiépítése megkövetelte a magántőke centralizálását. Már a megnevezésből is következtethetünk arra, hogy társas vállalkozásról van szó. Alaptőkéjét részvények kibocsátásával szerzi meg; ezek számát és névértékét előre meghatározzák. A részvényesek az értékpapírok megvásárlásával társtulajdonossá válnak, s a társaság kötelezettségeiért csupán részvényeik erejéig felelősek. A társaság legfőbb szerve a közgyűlés, amelyen a részvényeseknek részvényeik arányában van szavazati joguk. Ez a szerv választja meg az igazgató tanácsot, valamint a felügyelő bizottságot és dönt az üzletviteli kérdésekben. Nyugati közgazdászok a részvénytársaságot a tőke demokratizálódásának tartják, s azt próbálják bizonyítani, hogy bárki, aki részvényt vásárol - akármilyen keveset is - egy idő után tőkéssé válhat. Igaz ugyan, hogy ha valaki megszerzi az anyavállalat ellenőrző pakettjét*, viszonylag kis összeggel is hatalmas tőke felett rendelkezhet. Valójában azonban a kisrészvényesek az öszszes részvények csupán elenyésző hányadával rendelkeznek. A részvénytársaságok létrejöhetnek zárt és nyitott szervezési formában. Az előbbi esetében a részvények szabadon nem árusíthatók, azokat az alapítók között osztják szét. A nyitott társaságokban bárki társtulajdonossá válhat, aki legalább egy részvényt megvásárol. * Az ellenőrző pakett - a Közgazdasági Kislexikon szerint - valamely részvénytársaság részvényeinek az a mennyisége, amely tulajdonosának biztosítja a társaság közgyűlésén a szavazatok olyan többségét, amely lehetővé teszi a vállalat működése feletti ellenőrzést. Ehhez elvileg a szavazati jogot biztosító részvényeknek több mint a fele szükséges. A rovatot vezeti: KOVÁCS EDIT