Új Szó, 1990. április (43. évfolyam, 78-101. szám)

1990-04-23 / 95. szám, hétfő

• Kérdések egész sorát kellene megfogalmazni. Csak így lehetséges újra megtalálni a választ. Azt a választ, amely valójában nem veszett el a különböző nézőpontok bozótosában, hiszen minden eddigi történést mozgatott, minden véleményt befolyásolt. Mégis keresni kell, mert az értetlenség, a fennmaradt érdekszövetség, a rosszindulat és a végső „érvként" felszított szenvedélyek a Királyhelmeci Magyar Gimnázium természetes igényként felmerült önállósodását veszélyeztetik. Még igazából nem jött létre a demokrácia, meghatározó alapintézményeit - a legitim parlamentet, az állam jogi ellenőrzését, a minden területen érvényesülő állampolgári jogokat - nem teremtettük meg. Azt azonban már tapasztalni lehet, hogy a parlamenti demokrácia formálódása természetes igényként hozza felszínre a helyi önkormányzatok, az úgynevezett önigazgató civiltársadalom megszületését. Ezeknek már léteznek az első megnyilvánulásai. Ide sorolhatók a szlovákok és a nemzeti kisebbségek által közösen lakott területeken az elmúlt időben megszaporodott kívánságok: önállósuljanak a közös igazgatású iskolák. Nem tudom, miért éppen Királyhelmec lenne kivétel, ahol a gimnázium új, impozáns épületének kihasználtsági foka valójában lehetővé teszi a szlovák és a magyar tagozat különválását. B Mikláš Jenő igazgató úr, egyike azon keveseknek, akik az iskolákban megtartott igazgató-választások után is a helyükön maradtak. Igaz, ő csupán egyetlenegy szavazattal előzte meg Gilányi Istvánt. Az viszont meglepő, hogy nem az alulmaradt kollégáját nevezte ki helyettesének ... -Két igazgatóhelyettesi státuszt kértünk, de ezt, az iskola létszámára való tekintettel, nem kaptuk meg. Ezért úgy döntöttünk, hogy mivel én magyar nemzetiségű vagyok, a helyettesemnek szlováknak kell lennie, így esett a választásom Šudich tanár úrra, aki a választásban is szerzett néhány szavazatot. Véleményem szerint ezek a történések késztettek egyes kollégákat arra, hogy szervezkedni kezdjenek... Amikor közlöm, hogy engem szülők értesítettek, s kérték a segítségemet, hitetlenkedve kérdezi: - Megmondhatná, hogy kik? Ki és mikor „instruálja" az újságírókat? önálló lesz-e a királyhelmeci magyar gimnázium? Nemleges válaszom után fagyossá válik a beszélgetés légköre. Még láthatok egy igazgatói eréllyel viszszatartott aláírásgyűjtő ívet, amelyből megtudom, hogy a magyar tagozat önállósodása indokaként a kiegyensúlyozottabb színvonal, a szükségletekhez igazított önigazgatás és a szülők igénye szolgáltat alapot. B Arra hajlandóságot mutatott Mikláš Jenő, hogy a nagyszünetben egy villámbeszélgetésre összehívja a tanári kar zömét. Szlovák nemzetiségű tanárok, a szlovák tagozaton tanító magyarok, a magyar tagozaton tanító szlovákok, mindkét nyelven megfelelő szinten oktató magyar nemzetiségűek. Semmiben sem különbözik ez a tanári közösség a Szlovákia déli részén működő iskolákétól. Az sem lep meg, amikor az igazgatói szobába lépők közül Kondás tanár úr kijelenti: - Na Slovensku, po slovensky! - Csattan az ismert provokatív szlogen, s amikor láthatóan nem hagyom magam kiprovokálni, Kolcún tanár úr magyarázkodva fűzi hozzá: - Bár tudunk magyarul, az árnyalatokat mégiscsak szlovákul értjük meg igazán. - Azontúl, hogy nem tudtam közvetlenül mire vélni a velem szemben megnyilvánult ellenszenvet, s azt sem értettem, hogy miért van szükség a provokatív felszólításra éppen egy magyar nemzetiségű tanártól, már az első percben felmérhettem a valós helyzetet. Meglátásaim beigazolódtak. Itt mindenki tud mindenről, pontosan ismerik egymást, régi és mai pártállását; mindenkinek mindenről van véleménye, mert így vagy úgy érintett a magyar tagozat önállósulásában. Ezért is ért váratlanul a felszólítás: - Most már mondják el a magyar tagozat tanárai, hogy mit is akarnak? Stefán János angol szakos elejétől a végéig elmagyarázza a különválás célját, gyakorlati kivitelezését. A reagálásokból látom, hogy ebben a pillanatban csak a higgadt észérvek célravezetőek. Személyes érdekeikben érzik veszélyeztetve önmagukat a szlovák tagozat tanárai, elsősorban azok, akik nyugdíjasként töltik be állásaikat, meg azok is, akiknek óraszámát jelentősen megnöveli, hogy a magyar tagozaton is taníthatnak. Arra viszont egyikük sem gondol, hogy hosszú távon, a helyi civilélet megszervezésében az önigazgatás lesz a meghatározó. Éppen ezért tanulni kellene a másság, az eredeti gondolat, a kifejeződő csoportérdek toleráns elviselését. Meg az sem mellékes, hogy a nyíltan elmondott érvekre - jobb szervezési feltételek, színvonalasabb tanítás - nem rágalmazókkal, vádakkal kellene válaszolni. Mert azok a vádak, amelyeket a válást a szülők kezdeményezését támogató tanárok fejére szórtak, bizony felérnek egy-egy becsületsértéssel. A dolog érzelmi túlfűtöttségét hadd bizonyítsam néhány, személyem ellen irányított támadással. Ezen a beszélgetésen is felszólítottak, hogy mondjam el, kik értesítettek. Miután nem adtam meg a neveket, furcsa reagálásokat könyvelhettem el egyetemi vagy főiskolai diplomás értelmiségiektől. Az egyik fiatal tanár, akinek öltözetéből találtam ki tornatanári munkáját, megvádolt: - Az ilyen provokatív kérdéseket feltevő újságírók csinálnak majd itt is olyan zavargásokat, mint Erdélyben! - Meghökkentett a vád, csakhát a beszélgetést indító provokatív szlogen után ez már kevésbé tűnt élesnek. Miközben ilyen irányt vett a beszélgetés, az elején magyarázkodó Kolcún tanár úr is elmondta véleményét, amelyet így kezdett: - Magát rosszul és hamisan instruálták... - itt közbeszóltam, mert az „instruálástól" mindig is irtóztam: - Talán informálásra gondol, ha már azt kérte: beszéljünk szlovákul, hogy pontosan értsenek mindent? - Nem folytathatta, mert a tornatanár fiatalember közbekiabált: - Maga provokál, aztán majd azt ír meg, amit akar. Kihozza az embereket a sodrukból, hogy kiforgathassa mindazt, amit hallott. Kolcún tanár úr látszólagos higgadtsággal igyekszik folytatni: - Mi mindeddig jól kijöttünk egymással. Nem értem, miért kellene különválnunk. Nehézségekkel kerülnénk szembe az épület üzemeltetésében. Az iskola épülete nem szimmetrikusan épült, így ha el akarnánk válni, akkor igen magasak lennének a költségek. Meg aztán miképpen intéznénk a közösen használt szaktantermek, műszerek, berendezések javítását? Ki vállalná mindig a bűnbak szerepét? Ez a kérdés, ha más formában is, már többször megfogalmazódott. Egyesek bűnbaknak tennék meg a szülőket, akik a sajtóhoz fordultak, bűnbak lehetne a szülők mellé álló tanári csoport is, s nem kevésbé felelne meg a bűnbak szerepére maga az újságíró. Mert a lappangó szenvedélyekkel, a be nem vallott egyéni érdekekkel, a régi-új vezetésben jól titkolt kommunista érdekszövetséggel és az érvek helyett mindegyre a központi irányítás hatalmára való értelmetlen hivatkozással az újságíró szembesíti a tanári kart. Kolcún tanár úr, mint jó ügynök a tényállást, úgy jegyezte fel nevemet (persze itt sem maradt el a vita, mert Dusza István újságíró Kondás tanár úr szerint csak „Dusza Štefanként" létezhet Szlovákiában), miután a jogállamiságot, a demokráciát sértő fecsegésnek mondtam a kezében lobogtatott Učiteľské novinyban olvasott minisztériumi állásfoglalást a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken érvényesítendő oktatáspolitikával kapcsolatban. Biztosan vannak még olyan kartokékok, amelyekbe az ilyen renitensek véleményeit bejegyzik. A baj csak az, hogy Királyhelmecen nem hallottam az önállósulás ellen megfogalmazott igazi érveket. Márpedig érzelmi túlfűtöttséggel, a tornatanári diktatúrára legyintgetéseivel, az idegenség, a másság iránt érzett előítéletes ellenszenvvel, a bizalmatlansággal nem lehet párbeszédet folytatni. • „ Tiszte It Szerkesztőség! Kérjük, hogy ezen nyilatkozatnak (lehetőségükhöz mérten már a közeljövőben) lapjuk hasábján adjanak helyet. A becsületünkbe gázoló rágalmak megcáfolására pillanatnyilag ezt tartjuk az egyetlen járható útnak. Megértésüket és segítségüket előre is köszönjük. Üdvözlettel Zsebik Ildikó és kollégái." S „Nyilatkozat Mi, a Királyhelmeci Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium tanárai ezúton kívánjuk az érintett közvélemény tudomására hozni, hogy a Bodrogközben ellenünk indított lélektani és rágalomhadjárat vádjait visszautasítjuk. Nem törekszünk sem a Szlovák Tanítási Nyelvű Gimnázium felszámolására, sem pedig annak »e/űzésére«, csupán a diákok és a szülők támogatását élvezve kérjük a magyar tagozat külön igazgatóság alá helyezését. Amint azt már számtalanszor elmondtuk, a továbbiakban is békében kívánunk egymás mellett élni ugyanazon épületben, de egyenrangú partnerként a gimnázium szlovák nyelvű tagozatával. Meggyőződésünk, hogy az immár 30 évvel ezelőtt hatalmi szóval összevont iskola eredményesebb jövőjét is szolgálná a két önálló igazgatóság, miközben hozzájárulna gyermekeink önbizalmának és identitástudatának növeléséhez, iskolánk vonzóbbá tételéhez, önálló arculatának kialakításához. Aláírók: Zsebik Ildikó, Szabó Imréné, Gilányi István, Stefán János, Tolvaj Bertalanná, Gyimesi Ferencné, Bucsai Lajosné és Csurkó Dezső." a A nyilatkozat már arról tanúskodik, amit az igazgatói szobában folytatott párbeszéd árnyékként előrevetített. Megértem az aláíróit, hiszen egy furcsa közjáték egyik főszereplője lehettem a gimnázium kijárata előtti folyosón. Miközben diákok tucatjai beszélgettek, sétáltak ott, Kondás tanár úr látszólag búcsúkézfogásra lépett hozzám. Ehelyett azonban, nem erélyesen, de határozottan, megragadta farmerzekémet, s minősíthetetlen hangon rendreutasított. Igyekeztem csendesíteni, de ő ügyet sem vetve a reá figyelő diákokra, elüvöltötte dörgedelmeit. A mai napig, nem tudom miért, Egyet azonban biztosan tudok: ahol ilyen magatartású tanárok taníthatnak, nem lehet sokáig halasztgatni a magyar tagozat önállósulását. DUSZA ISTVÁN Az áttérés gondjai E hónap első felében ismét találkoztak Brünnben a fogyasztási cikkek gyártói, kiállítói. Jóllehet, a nemzetközi bemutatóra immár 21. alkalommal került sor, a legtöbb szakember mégis úgy véli, ez volt az első igazi vásár, amelyen új körülmények között szabad akaratból lehetett tapasztalatot cserélni és üzletet kötni. Egy eddigihez nem hasonlítható korszak kezdetét jelentette az is, hogy a tőkés országok részéről szemmel láthatólag megnőtt az érdeklődés a vásár iránt. Ezzel ellentétben - a legtöbb esetben - takarékossági intézkedések következtében némileg összezsugorodott a kelet-európai országok bemutatója. A „ nadrágszíjelmélet" és a mindennapi gazdasági gondok csak néhány ország árubemutatójára nem nyomták rá bélyegüket. A kevés kivételhez tartozott Magyarország is, amely az idei vásáron növelte kiállítási területét. A szakemberek minden bizonnyal kedvezően fogadták ezt a változást, annál is inkább, mivel a csehszlovák-magyar kereskedelmi kapcsolatok az utóbbi időben nem voltak éppen zavartalanok. Végül is hogyan rendeződött a két ország cserekereskedelme és milyen elképzelésekkel érkezett déli szomszédunk a brünni vásárra? - kérdeztük Mosóczy Róbertet, a Magyar Köztársaság prágai kereskedelmi kirendeltségének tanácsosát. -A közelmúltban valóban voltak kisebb gondjaink az árucsere-forgalomban. 1989-ben sikerült kiegyenlítenünk a magyar passzívumot, sőt az év végén harmincmillió rubel többlettel zártunk. Lényegében ilyen típusú szaldóhelyzetre építettük az idei kereskedelmi jegyzőkönyvet. Januárban és februárban azonban jelentősen csökkent a csehszlovák export, a korábbi évek hasonló időszakához viszonyítva körülbelül a felére esett vissza. Ennek következtében Magyarország követelései 110 millió rubelre szöktek fel. Azonban ettől sokkal nagyobb gondot jelentett az, hogy a rubelelszámolású kereskedelemben más országokkal szemben is tetemes összegre rúgott a többlet. Ezért a kormány részben globális, részben pedig differenciált intézkedéseket hozott, amelyek közvetkeztében csökkent Magyarország rubelelszámolású kivitele. Egyébként e kérdéscsoportról több alkalommal is tárgyalt a két partner, méghozzá eredményesen. Márciusban a csehszlovák exportteljesítés az előző havihoz viszonyítva 50 százalékkal növekedett, tehát míg februárban 40, márciusban már 60 millió rubel értékű áru érkezett Magyarországra. -Vagyis minden jó, ha a vége jó... -Valóban; a negyedév végére rendeződtek kereskedelmi kapcsolataink. A szállítás kiegyensúlyozott, a magyar aktívum 25 millió rubel alá csökkent. Ez az érték már alatta van annak a szintnek, amely a felek részéről további kereskedelem-politikai beavatkozást igényelne. Közös munkánk eredményeként megteremtődtek a feltételek ahhoz, hogy a második negyedévtől kezdve kötetlenebb szerződéskötési rendszer alapján működhessünk együtt. - A fogyasztási cikkek nemzetközi vására mindig jó alkalom lehet arra, hogy a szakemberek az esetleges kereskedelmi gondokat enyhítsék, megoldják. Véleménye szerint Magyarország és Csehszlovákia kölcsönös árucseréjében - a közelmúlt gondjaiból kiindulva - milyen szerepet kap az idei nagyvásár? - Alapvető célunk, hogy a tavaly elért rekordnagyságú külkereskedelmi forgalmat az idén is meg tudjuk ismételni. Ennek rendeltük alá bemutatónkat. Minden évben arra törekedtünk, hogy a lehető legtöbb termék jusson el a vásárra. Bizonyítják ezt a számadatok is: míg tavaly 12 vállalatot, az idén már 20 céget tudtunk Brünnbe összpontosítani. Jó kereskedőink és mérnökeink vannak, akik részletes felvilágosítással szolgálhattak partnereinknek. Ennek ellenére a januári-februári helyzet - országaink kapcsolatára korlátozva - rányomta bélyegét a vásárra. A szakemberek nagyrészt a lehetőségek és szükségletek pontosítására fordították idejüket. Be kell vallanom: úgy vélem, marketing-szakembereink élénkebben dolgoznak a csehszlovák piacon, mint csehszlovák kollégáik nálunk. Ezzel magyarázom, hogy míg a magyar külkereskedelmi vállalatok marketingmunkájának köszönhetően terveinkhez képest száz-kétszáz millió rubellel több terméket tudnánk eladni a csehszlovák piacon, az ellentételek kidolgozásával kapcsolatban sajnos, még nem tudunk eredményekről beszámolni. - Miként ítéli meg a két ország külkereskedelmi kapcsolatait a piacgazdaságra való áttérés szempontjából? - Igaz, hogy a piacgazdaságra való áttérésben különböző fokon vagyunk, azonban az a véleményem, hogy ez esetben nem a sietség, hanem a megfontoltság a legfontosabb. Mivel a csehszlovák kormány részéről is megvan a készség, bízom benne, hogy a két ország a külkereskedelmi forgalomban már 1991-től dollárelszámolásra térhet át. Az eddigi kölcsönös információcsere a jelek szerint mindezt objektíven elősegíti. A piacgazdaságra való áttérés közgazdasági megítélésében az új elszámolási forma alkalmazását illetően azonos nézeteket vallunk. És ez a legfontosabb. Az áttérés azonban mindkét országban jelentős gondokat okoz: elég, ha csak a pénzügyi és árszakértők piacgazdasági képzésének kérdését vetjük fel. Amíg a két ország külkereskedelmi, pénzügyi és bankszakemberei nem tárgyaltak ezekről a kérdésekről, nem bocsátkozhatom én sem részletekbe. FÓNOD MARIANNA KOVÁCS EDIT Csemeték... Somorján, a Közép-ll. lakótelepen - szokásomhoz híven - az idén is több facsemetét ültettem el. Mivel a meteorológiai jelentésekből tudtam, hogy nem várható csapadék, vödörrel meg is öntöztem a kiültetett fákat. Vasárnap a nap sugarai sétára invitálták az embereket. Szinte érezni lehetett a tavasz leheletét. Én is sétálni indultam, de néhány lépés után elment a kedvem az egésztől. Ugyanis az általam kiültetett facsemete mellett két lurkó álldogált, úgy háromévesek lehettek. A szülők - akik féltp szemekkel vigyáztak rájuk - huszonévesek. - No, fiacskáim, nem tudjátok kihúzni azt a karót a fácska mellől? - mondta az apa. -DehogyisnemKi tudják húzni - így az anya. A két kisfiú egymásra nézett, majd a szüleikre. -Azt nem szabad bántani, papi - mondta az egyik. - Az óvó néni is azt mondta - helyeselt a másik. - Ugyan - szólt ismét az apa. - Semmi köze hozzá, nem az óvó néni ültette... A gyerekek az „okos szülői szót" hallva, neki is rugaszkodtak a karónak. De szerencsére nem bírtak vele... Óváry Péter ÚJSZÖ 4 1990. IV. 23. MOSÓCZY RÓBERT A MAGYAR-CSEHSZLOVÁK KERESKEDELEMRŐL