Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-03 / 53. szám, szombat

„Díszkíséret" nélkül... A Csehszlovák Sajtóiroda tudósítói megpróbálták felderíteni, mi rejlik az ún. megfigyelő-követő szolgálat leple alatt, és meglátogatták a volt IV. igazgatóság parancsnokát, Václav Mencl ezredest, s interjút kértek tőle. • Mi volt a tartalma igazgatóságuk munkájának! Mencl ezredes iratköteget bont fel, amelyben a szervezési rend található, szigorúan titkos felirattal, és válaszol: - Nincs ebben semmi titok. AIV. igazgatóságot a csehszlovák kémelhárító szolgálat, amely az ellenséges tevékenység felderítését végezte, kérte fel erre a munkára. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy bizonyos személyre vagy terűiéire megrendelést kaptunk, ezt azonban jóvá kellett hagyni a megfelelő hatáskörrel rendelkező tisztségviselőnek. • Ki a „jóváhagyási hatáskörrel" rendelkező tisztségviselő? - A kémelhárítás és a hírszerzés (beleértve a katonai kémelhárítást is, melynek azonban más a szervezete) főnökei a miniszterhelyettesek, s a miniszter. • Ki kérhette a megfigyelést? -A hírszerzés vagy a kémelhárítás beosztottja, mégpedig dokumentált, konkrét ellenséges tevékenység alapján. . Ezt a kérelmet jóvá kellett hagyatni előzőleg a közvetlen fölérendelt tisztségviselővel. • Megmondhatja, hány alkalmazottja volt a IV. igazgatóságnak? - Nem. Mivel a létszámra vonatkozó adatok titoktartás alá esnek a 102/71. sz. törvény alapján. • Akkor másképp kérdezek. Az Állambiztonsági Testülethez közelállók szerint kb. kilencszáz. - Határozottan állíthatom, hogy kevesebb. Távolról sem voltunk képesek mindenkit megfigyeltetni, akiket a II. igazgatóság (kémelhárítás) kitippelt. • Mi történt a megfigyeltekról készült dokumentációval? Kinek továbbították a szerzett adatokat? - Annak, aki rendelte. • Másolatok nélkül, melyeket megtartottak? - Igen. • Nincs tehát semmilyen levéltáruk? - Nagyon aprólékos feljegyzéseink vannak. Csupán kivonatokat kapott belőle az operatív osztály. • Mi van ezekkel az archívumokkal? - Le vannak pecsételve. • Találnánk bennük feljegyzéseket például Václav Havel megfigyeléséről? -Minden, amit készítettünk, le van pecsételve. • Hogyan dolgozott egyáltalán a megfigyelő szolgálat? - A megfigyelő szolgálat munkáját elsősorban a nyugati bünügyi filmekből ismerhetik. De nálunk is, akárcsak nyugaton, más módja is volt a megfigyelésnek, olyan, amikor a megfigyelt tudott emberünk jelenlétéről. Ezt a módot alkalmaztuk a disszidenseknél és mint válaszintézkedést diplomatáknál. • A módot a megfigyelt személy „jelentősége" alapján határozták meg? - Már a megrendelés tartalmazta a megfigyelés módját: vagy közönséges, vagy idegesítő. Ez utóbbit azonban a CSSZSZK belügyminiszterének kellett jóváhagynia. • Mit jelent az „idegesítő" megfigyelés? - Az, aki magát megfigyeli, állandóan ,magával jár. Elkíséri haza, vagy leül az ajtaja elé. Jelenlétével állandóan megkeseríti az életét. * • Volt a „nyomásgyakorló" és a „normális" megfigyelésnek jogi alapja? - Nem közvetlenül rögzítették ágazati előírásaink (véleményünk szerint az alkotmánnyal ellentétben - a szerk. megj.) • Mi igaz abból, hogy egyes nyugati országok nagykövetségei előtt az Állambiztonsági Testület egyenruhás beosztottjai őrködtek? - Bárhogy legyen is, a bécsi megállapodás kimondja, hogy a befogadó ország köteles biztosítani a külképviseletek zavartalan munkáját. • Az önök emberei voltak, vagy nem? - Hát... Igen. Ugyanis semmilyen más alakulat ezt nem akarta végezni(!?) • Igaz, hogy az Állambiztonsági Testület egyes, főleg nyugati nagykövetségek bejáratánál jegyzékeket készít? - A nagykövetségek saját kameráikkal figyelik meg a környező területet. • S az önök kamerája nincs ott? - De igen. Ma azonban már nem üzemel. • A megfigyelés tehát már nem működik? - Beosztottjaink otthon vannak „a telefonnál" és várják, hogy az átigazoló bizottság elé hívják őket. Biztosíthatom önöket, hogy azzal a tevékenységgel, amely munkánk fő tartalmát alkotta, a megfigyelő igazgatóság egyetlen beosztottja sem foglalkozik most. Végül elmondhatom, hogyha sürgős eset adódik, a CSSZSZK belügyminiszterének parancsára képesek vagyunk tevékenységünket azonnal felújítani. Megrövidült éhségsztrájk Tisztelt Zúzák úr! Fájó, szomorú szívvel fogom meg a tollat, hogy megírjam önnek ezt a levelet. Tanítóként járási szinten ön a legmagasabb beosztású felettesem, aki legtöbbet tehetett volna azért, hogy járásunk iskoláiban a gyerekek és tanárok egyaránt jól érezzék magukat, alkotó módon töltsék hétköznapjaikat, ön megtehette volna hogy: -a fejbólintó jánosok, karrieristák és rokonok hadát nem engedi vezető pozíciókba (tisztelet a kivételnek), - támogatja, s nem elkedvetleníti azon pedagógusokat, akik az önkizsákmányolás állapotában élve erkölcsi és anyagi elismerés híján az évek során lassan de biztosan kiégtek; - a felülről jött, halva született és hibás utasításokat nem egy az egyben ill. még rálicitálva végrehajtja, hanem éppen pozíciójából kifolyólag lehetőségeihez mérten enyhíti, semlegesíti azok erkölcs-, érzelem- és értelempusztító erejét; -nyíltan, őszintén szemébe mondja a más véleményen lévőknek a nézetét, gondolatát, és nerrí hátuk mögött paragrafusokkal, valós vagy álutasításokkal körülbástyázva a magasabb funkcióban lévő helyzetelőnyéből bánik el velük; - ilyen-olyan formában tompítsa, s ne növelje a vallásos nevelésben részesült gyermekeink iskolai megkülönböztetésének mértékét. Ennyi minden jutott eszembe így együltében. Bizonyára emlékszik még 1989. dec. 18,-ra, amikor a tanítók fórumán, Galántán, először lehetett erről nyíltan, félelem nélkül beszélni, ön akkor kijelentette, hogy nem ragaszkodik a funkciójához. Akkor még naivan azt hittem, önkritikát gyakorolva, egy szerencsétlen rendszer tragikus emlékű jelképeként lemondva, bevonul járási iskolaügyünk újkori történelmébe. Akkor még nem gondoltam, hogy a négy évtized lélekörlő és pusztító politikája a pedagógusok nagy többségéből reménytvesztett, mindenbe belenyugvó bábukat faraghat, így esetleg megtörténhet, hogy amennyiben ön továbbra is a bársonyszékében Tisztelt Szerkesztőség! Elszomoritanak azok a hírek, amelyek mostanában a kétnyelvű füleki gimnázium életével kapcsolatban szárnyra kaptak. Azért is ragadtam tollat, men valamikor diákja voltam a Füleki Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumnak, ami országos viszonylatban is a jó nevű iskolák sorába tartozott. Ezért számomra sem mindegy, hogyan alakul az iskola további sorsa. Nem tudok napirendre térni az események hallatán, mert az az iskola, amely annyi jó szakembert adott a „világnak", jobb elbánást érdemelne. Emlékszem azokra a diákévekre, amikor áldatlan körülmények között folyt a tanulás háromnégy egymástól különálló épületben is, fűtetlen, beázott termekben. A tanárok és diákjaik kitartóak voltak, senki sem méltatlankodott, pedig generációk egész sora nőtt ki ezen iskolából, belenyugodtunk sorsunkba. Vártuk az új iskola épületének átadását. Az is megtörtént, igaz, nem magyar, hanem szlovák iskola lett belőle, annak ellenére, hogy... Mindenki tudomásul vette, persze ez akkor volt, amikor nem beszélhettünk. De most a helyzet megváltozott, lehet gondolatokat büntetlenül közölni, csak ezt az a szülő és kolléga nem akarja tudomásul venni, aki az indulatokat felkorbácsolta. Ha egymás mellett akarunk élni, megértésre van szükség. A tolerancia, a türelem is csak akkor hasznos, ha kölcsönös. Ha az iskola tanárai és diákjai úgy döntöttek, hogy önálló iskolákat akarnak újból, úgy gondolom, hogy ezt békés úton is rendezni lehet. Bízom abban, hogy a szülök munkaközössége minden ez irányú támogatást megad és segíti az iskolát tervének megvalósításában. Vagy úgy akarunk az Európai Ház lakói lenni, hogy „lakótársainkat" nem tiszteljük, vagy nem veszünk róluk tudomást?! KÓMÁR BEÁTA, Komárom marad, még talán sikerül meggyőznie a többséget eddigi működésének „hasznosságáról". Amely hosszú távon természetesen a most talán még kisebbségben lévő, de haladó szellemű alkotni vágyó, s nem kiszolgálni akaró pedagógusok kárára lenne. Mivel ön hosszú, kitartó és fáradságos munkával bebizonyította, hogy a már letűnőfélben lévő rendszer odaadó híve, nem látom önben iskolaügyünk felemelkedésének biztató reményét. E remény nélkül pedig képtelenség felnőnünk arra a szintre, amelyet gyermekeink a jövőben joggal elvárnak majd tőlünk. Ezért tartva magam szóbeli kijelentésemhez március 1-éri Galántán, a jnb épülete előtt nyilvános éhségsztrájkot kezdek, mely addig fog tartani, míg ön be nem adja írásbeli felmondási kérelmét. Bízom abban, hogy fogadalmamat betartva, szükség esetén a legvégsőkig kitartva, kiállóm ezt a megpróbáltatást is. Remélem, elhiszi nekem, hogy nem az ön személye, hanem az eszme és annak eddigi megvalósítási módja vitt erre a komoly elhatározásra. Bízom abban, hogy ezt ön is így értelmezi, és lelkiismeretéhez mérten fog dönteni. E levél másolatait önön kívül elküldöm még az Új Szó, a Nap, a Nő és a Győzelmes Út szerkesztőségeibe. Tisztelettel AGÓCS BÉLA u.i. Feltételezem, hogy, sztrájkomat nem veszi sarokbaszorításnak, fenyegetésnek vagy fiatalkori meggondolatlan lépésnek, ugyanis ezt a lehetőséget még jóval a forradalom kitörése előtt komolyan latolgattam. Amint arról telefonon értesültünk, Agócs Béla a jelzett időben éhségsztrájkját elkezdte. Sőt, további három pedagógus is csatlakozott hozzá. Miután azonban megtudták, hogy az iskolaügyi szakosztály vezetője lemondott, tiltakozásukat befejezték. Január 22-i számunkban közzétettük Csáky Pál mérnöknek és dr. Zoller Mihálynak, a Független Magyar Kezdeményezés lévai csoportja szóvivőinek levelét Ján Spkol érsek-metropolitához. Az alábbiakban közöljük a válaszlevelet és az arra íródott köszönetnyilvánítást: Ján Sokol érsek-metropolita válaszlevele Csáky Pálnak Tisztelt Mérnök Úr, nyilvánosságra hozott levelére a következőket válaszolom: Igazuk van abban, hogy kár közös múltunkat bolygatni. Mind a két félnek megvan a maga panasza. A jövőbe kell tekintenünk és nem a múltba. Keresztény reménnyel kell nekifognunk az új világ építésének. Ebben mind a szlovák, mind a magyar nemzet részese lesz a közös Európai Ház szeretetközösségének. A Teremtő minden embert szabadságra szánt, minden nemzetnek megadta a maga hivatását. Ebben a küldetésben a nemzeti kisebbségek is részt vesznek. Krisztus Urunk lebontotta a válaszfalat a nemzetek között - ahogy Szent Pál apostol mondja. Ennek következtében természetesnek tartom, hogy - a Szentatya II. János Pál pápa újévi üzenete értelmében is - kiállják a kisebbségek jogaiért. Aki e jogokat korlátozza, a Teremtő elvei ellen cselekszik. Köszönettel vettem levelüket, mindkettőjüket üdvözölve maradok tisztelettel: Trnava, 1990. február 15. Ján Sokol s. k. érsek-metropolita Köszönetnyilvánítás Tisztelt Érsek Úr! Ez év januárjában nyílt levélben fordultunk önhöz, amelyben szíves véleményének nyilvánosságra hozatalát kértük a magyar nemzeti kisebbség és a szlovák nemzet együttélésének feltételeit illetően a Szlovák Köztársaság területén. Levelünkben hangsúlyoztuk nemzeteink együttélésének történelmi szükségszerűségét és annak tudatosítását mindkét oldalon, hogy számunkra a jövőben is csak a közös úton való együtthaladás elfogadható. Rámutattunk, szeretnénk, ha minden jóakaratú ember tudatosítaná közös hazánkban: azzal, hogy megoldatlan problémáinkat az asztalra tesszük, perspektivikusan az állam és az egész társadalom érdekében cselekszünk, a problémák méltányos és humánus megoldása országunkat csak közelebb viheti Európához. Minden más út elzárkózáshoz vezetne, amelynek veszélyei beláthatatlanok. A fent vázolt probléma megoldásához kértük az ön szíves segítségét is. Tisztelt Érsek Úr! engedje meg, hogy mély tisztelettel megköszönjük válaszát, amelyben problémáink iránti megértéséről biztosít bennünket, amelyben ön is aláhúzza együttélésünk békés voltának szükségszerűségét, a kölcsönös tolerancia jegyében, s amelyben ön is elutasít mindennemű türelmetlenséget. Úgy gondoljuk, az ön elvi hozzáállása nagyban elősegítheti az esetleg felmerülő nézeteltérések megoldását a jövőben is. Ezért rendkívül fontosnak, kiemelkedőnek tartjuk levele alábbi részét: „A jövőbe kell tekintenünk és nem a múltba. Keresztény reménnyel kell nekifognunk az új világ építésének. Ebben mind a szlovák, mind a magyar nemzet részese lesz a közös Európai Ház szeretetközösségének. < A Teremtő minden embert szabadságra szánt, minden nemzetnek megadta a maga hivatását. Ebben a küldetésben a nemzeti kisebbségek is részt vesznek. Krisztus Urunk lebontotta a válaszfalat a nemzetek között - ahogy Szent Pál apostol mondja. Ennek következtében természetesnek tartom, hogy - a Szentatya, II. János Pál pápa Újévi üzenete értelmében is - kiálljak a kisebbségek jogaiért. Aki e jogokat korlátozza, a Teremtő elvei ellen cselekszik." Tisztelt Érsek Úr, Gonddataival mélyen egyetértünk. Újfent szeretnénk hangsúlyozni, az itt élő magyar nemzeti kisebbség egyet akar: békében megélni és szabadon fejlődni szülőföldjén. Az elmúlt negyven év mindannyiunk számára sok negatív példával szolgált. Hisszük, hogy közös, lakható társadalmunkat csak a keresztény erkölcsi normákra és a civilizált világban elfogadott általános emberi értékre építhetjük. Ehhez kínálunk segítséget szlovák testvéreinknek és egyben kérjük is támogatásukat. Tisztelt Érsek Úr! Mivel felkérésünk megjelent a hazai magyar sajtóban, szíves engedelmével ezt a köszönőlevelet is nyilvánosságra hozzuk ugyanott. Tisztelettel Léva 1990. február 27. CSÁKY PÁL mérnök, Dr. ZOLLER MIHÁLY, az FMK lévai csoportjának ügyvivői Nyilvános gyúlést tartott a Magyar Ifjúsági Szövetség Az újjászerveződő Magyar Ifjúsági Szövetség tegnapelőtt (csütörtökön) délután Komáromban, az ifjúsági klubban tartotta első járási nyilvános gyűlését. A gyűlés bevezetőjében Varga Tibor előadóművész Magyar vagyok című versösszeállítását hallgatják meg az egybegyűltek. Mlinkovics Róbert, az előkészítő bizottság tagja nyitotta meg a gyűlést. Először Kis Mihály beszélt az 1968 áprilisában szerveződő Magyar Ifjúsági Szövetségről, melynek egyik alapító tagja volt. Elmondta, hogy már 1968 decemberében közel 40 ezer taggal rendelkező szövetség bejegyzési kérelmét, akkor elutasították. Reményét fejezte ki, hogy ez ma már az újra alakuló MISZ esetében nem történhet rnoy. oerejezésül a mai fiataloknak sok sikert és szerencsét kívánt a munkájukhoz. A szövetség programnyilatkozat-tervezetét és alapszabály javaslatát Geönczeöl Zsuzsa ismertette. A jelenlevő mintegy 30 fiatal támogatását fejezte ki a szövetség célkitűzéseivel kapcsolatban. Az előkészítő bizottság tagjai továbbá elmondták, hogy a következő napokban a legfontosabb feladatuknak tartják a szövetség jogi helyzetének rendezését, a bejegyeztetést, a lapokban nyilvános vitára bocsátják a szövetség programnyilatkozat-tervezetét és alapszabályjavaslatát. Továbbra is várják az aktív szervezők, alapszervezetek, helyi csoportok és ifjúsági klubok jelentkezését és csatlakozását VARGA BÉLA Délután, fél négy körül. Talán kétezren is lehetünk az autóbuszállomás peronjain. Egyszer csak megszólal a hangszóró: „Felkérjük a tisztelt utazóközönséget, azonnal hagyják el az autóbuszállomás területét!" Mi van? Mit mond? Nézünk egymásra. „Megismétlem. Felkérjük a tisztelt utazóközönséget, azonnal hagyják el az autóbuszállomás területét!" De miért? Aztán valaki kapcsol: bombariadó. Mennénk is, maradnánk is. Tétovázunk. A többi peronon se nagyon mozdulnak az emberek. Ez kicsit nyugtat. A következő pillanatban egyenruhás alak rohan felénk: „Nem hallották?! Gyorsan menjenek innen!" De akkor hogy jutunk haza? Ez az utolsó buszunk - mondja valaki. „És ha mindjárt a levegőbe repül itt ez az egész, akkor hogy jut haza?" Nincs bennem félelem, de azért nyugtalan vagyok. Ha valóban, ha mégis...? így meghalni? A gyermekeimre gondolok, feleségemre. Lassan, bizonytalan léptekkel elindulunk, ki erre, ki arra. Mindnyájunknak az jár a fejében, hogyan jutunk haza. Néhányan, rutinosabb utazók, elindulnak abba az irányba, ahonnan a buszunk szokott befordulni a peronhoz. Szerencsénk van, éppen jön, elcsípjük a „fal mellett". A sofőr csodálkozik: „Bombariadó? No még ilyet?! Közben a többi utas is megtalálja a buszt, futnak lihegve. Miután mindenki felszállt, a sofőr, nem kis csodálkozásunkra, a peron felé veszi az irányt, beáll. Hiába, a szabály az szabály. „Menjünk már innen, az istenért" - szólal meg mögöttem egy öregúr. Mások viccelődni kezdenek, meg sorolják, mi mindent csinálnának azzal az ismeretlen telefonálóval, aki, meglehet, most valahol jót röhög a markába. „Egész belemelegedtem, kiver a víz' - hallom ismét az öregurat. * Talán ő volt az egyetlen ott közöttünk, aki komolyan megijedt. Azóta is ezen töprengek. Pontosabban azon, miért ragaszkodtunk annyira a „hazához", miért nem menekültünk nyomban, amint elhangzott a felszólítás. Vagy csak ennyit érne számunkra az élet? Vagy mi már semmit sem tudunk komolyan venni? Vagy azért tétováztunk, mert biztosak vagyunk abban, hogy nálunk nem robbanhat bomba? „Csupán" ijesztgetni akarnak bennünket - valakik...? -bor ÚJ SZÚ 4 1990. III. 2. Bombariadó